 |
| Mindenféle útvonalak |
A szerkesztőségben töltött két, ismerkedő hét, bár rettentő zsúfolt és élménydús volt, türelmetlenné tett. Legszívesebben vonatra ültem volna s vissza, Erdélybe, ahol az enyéim élnek. S még inkább a Beszterce környéki Tekére, ahol valaki nagyon várt rám. Hányszor megtettem már addig térképen, képzeletben azt az utat, mely a következő években aztán mindinkább akadályt és gyötrődést jelentett a számomra, de minden egyes alkalommal úgy vágtam neki, hogy valósággal éheztem az utazás hangulatát.
Csakhogy Tekére vagy a környékére utazni csúnya becsapósdinak bizonyult, mert vonatozási szenvedélyemhez hűtlenül, ahhoz, hogy minél hamarább célhoz érjek, Szeretfalvánál képes voltam hátat fordítani a vasútnak, mert onnan fürgébb és jobb csatlakozási lehetőséget ígérő buszjárat vitt a tekei szőlődombok felé. Ahhoz, hogy vonattal érkezzek Tekére, előbb el kellett volna jutnom Marosvásárhelyre, ahonnan keskenyvágányú szerelvény indult Mezőbánd és Lekence irányában, s mielőtt a végállomáshoz ért volna, Teke nagyközség állomásán is tiszteletét tette. A keskeny vágány külön vonzerőt jelenthetett volna, hiszen addig inkább csak hallottam a nyugati hegyekben, a mócvidéki Aranyos völgyében közlekedő mokanyicáról, most viszont élőben kipróbálhattam volna azt a fajta utazást, amit déd- és nagyapáink valamikor a XIX. században törvényszerűen átéltek.
Igen ám, csakhogy a menetrend nem ismer tréfát, vele nem lehet egyezkedni, csak betartani lehet és szükségünk szerint igazodni hozzá. Szégyenszemre bevallom: mihelyst szembesültem a Tekére utazásom lehetőségeivel, már az első alkalommal a jóval rövidebb Kolozsvár-Szamosújvár-Dés-Bethlen-Szeretfalva-Teke útvonalat választottam, a távozáshoz viszont a Teke-Szászrégen-Marosvásárhely-Székelykocsárd-Kolozsvár kombinációt, amely Tekétől Vásárhelyig buszközlekedéssel kecsegtetett, ám az út így is délután 4-től közel éjfélig tartott, ami kétszeri átszállást jelentett, az átszállások pedig több-kevesebb várakozást is, a végére pedig annyira eltörődtem, hogy Kocsárdtól kezdve koütött a fáradtság s már csak a bácsi rendezőpááyaudvaron ébredtem meg, amikor már a Kolozsvárra befutott szerelvényt üresen kitolták a nagyállomásból.
Ezért az érthető, a rációnak engedelmeskedő árulásért mélyen megvetettem magam és időnként lelkifurdalásom is támadt. Összeütközött bennem az utazás szeretete és az a szerelem, amit jövendő élettársam iránt éreztem, ez utóbbi legyőzte az előbbit, de mert kielégítetlen maradt, tartósan sajgó hiányérzetet jelentett életemben. Hiába döntöttem el, hogy egy következő alkalommal vállalom az út kényelmetlenebbik változatát, a hosszas zötyögést és az éjszakai utazást, csak hogy megismerhessem végre a menetrend és a térlép mellett egyszer már kiókumulált és megálmodott útvonalat, elejétől a végéig, de az utolsó pillanatban mindegyre gyávának bizonyultam és a könnyebb ellenállás vonalán maradtam.
Így történhetett meg, hogy bár kb. másfél éven át rendszeresen leutaztam Tekére s onnan vissza Kolozsvárra, akkor ismerkedtem meg a község állomásával és az ott keresztül haladó kisvasúttal, amikor feleségem, befejezve tekei pályafutását, visszaköltözött Kolozsvárra. Csöppet sem kényelmes s romantikusnak egyáltalán nem nevezhető utazásunkra egy decemberi éjszakán, szeles, esős időben került sor, s arra is csak azért, mivel személyi poggyászként, egy hajdani méhkaptárból átalakított ládában magunkkal hoztuk minden holminkat, s arra abban az időben a vasút bizonyult a legkézenfekvőbb és legbiztosabb szállítónak.
Az a bizonyos láda volt az oka annak, hogy később úgy döntöttem: a tekei kisállomást valamiképpen felépítem magamnak, örök emlékül. És Kolozsvárra érkezésünk után, azon melegében megírtam a Kisállomás c. elbeszélésemet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése