 |
| A tekei kisállomás - ma |
Amikor a hazaköltözés tervét kigondoltuk, még csak nem is sejtettem, hogy a zöld láda ilyen komoly szerepet kap majd életemben. A masszív deszkaépítményt apám vásárolta, két méhcsaláddal egyetemben, amelyek évekig laktak kaptárukban; erről árulkodott az a makacs, eltüntethetetlen méz- és viaszillat, amely nem csak hogy bódít. de valami utánozhatatlan otthonosság-érzéssel tölt el. A biztonságos, hasznos élet légkörét árasztja, magához láncolva bárkit, aki varázsa alá kerül.
Apám méhészkedésének egyik napról a másikra szakadt vége. Hivatali elfoglaltságai akadályozták, hogy kedvtelésének élhessen, ezért eladta méhcsaládjait, s a zöld láda megmaradt emléknek. Költözésekkor jó lesz - tette el egy pincébe, én pedig szaván fogtam, amikor a tekei cókmók elhozatala szóba került.
A ládát én adtam fel vasúti poggyásznak Kolozsváron, hogy pár nap elteltével, amikor megérkezik Tekére, majd kiváltom az ottani vasútállomáson. Mivel egy ilyen körülményes, több átszállásos, normál nyomtávot a keskeny vágánnyal kombináló útvonalról volt szó, az átvétel időpontját senki se tudta pontosan megmondani, így nem is csodálkoztam azon, amikor Tekére értem és kibaktattam a faluközponttól néhány kilométerre található állomásra, hogy a ládáról mit sem tudott az éppen szolgálatos forgalmista. Ámde a kiruccanás nem maradt haszon nélkül, mert ha már ott voltam, alaposan körülnéztem az állomás házatáján, a magam módján "lefényképezve" az ott látható dolgokat. Futólag elbeszélgettem a forgalmistával - akiről kiderült, hogy egyúttal állomásfőnök is -, s elmagyaráztam, miben sántikálok, mire ő biztosított, hogy utána fog érdeklődni a szállítmánynak, s ha kell, meg is sürgeti az elhozatalát. Abban egyeztünk meg, hogy másnap újra jelentkezem, s ha történetesen nem lesz szolgálatban, kerüljek az állomásépület háta mögé, s ott a második ablakon kopogtassak, az az ő lakószobája; ne féljek, mert senkit nem fogok zavarni (és itt következett egy nagy sóhajtás), ugyanis hosszú évek óta magányosan él... Amióta elhagyta az asszonya...
Még két ízben voltam kénytelen kisétálni az állomásra, amíg végül átvehettem a ládát. Hanem ezalatt olyan jól kiismertem magam abban a külön világban, mintha magam is oda tartoznék. Sokkal jobban megismertem a vasúti világot és annak törvényeit, működését, és bár csak alkalmi ügyfél voltam, az állomásiak megnyíltak előttem, elmesélték apró-cseprő ügyeiket, gondjaikat, én pedig úgy ittam magamba a történeteket, mint kiszikkadt föld a régen várt esőt.
Az újságírásban már volt annyi jártasságom, hogy tudjam: ezekkel az élményekkel, riporterként, nincs mit kezdenem, elvégre tőlünk, a toll napszámosaitól elsősorban azt várták el főnökeink, hogy példamutató emberekkel és tetteikkel népesítsük be az újságok hasábjait, hogy azok meggyőzőek legyenek és példaként hassanak a mindennapi életben. Márpedig a mindennapi élet - és ez alól a tekei kisállomás sem volt kivétel - egyáltalán nem a sokerről és a példamutatásról szólt. Elesett, perifériára szorult, jobb sorsra érdemes emberek tengették ott mindennapjaikat, akik szomjazták azt, hogy valaki, kívülálló végre meghallgassa őket. Olyan bizalommal tárulkoztak ki a magamfajta idegen előtt is, hogy elhatároztam: meg kell találnom a módját annak, miként tolmácsoljam a közösség felé mindazt, amit a tekei állomás körül élők rám testáltak.
Utazásunk zivataros, esős éjszakáján, miközben várandós, elcsigázott feleségem a kisvonat fapadján végigdőlve aludni próbált a zajos zötykölődésben, a vagontető bádogjára pergő záport hallgatva a majdani elbeszélés vázát próbáltam megfogalmazni, azokkal a történetekkel egyetemben, melyekre beszélgetéseim során történt ugyan egy-két vázlatos utalás, de a bennük maradt jókora hézagokat, elhallgatásokat nekem kellett értelemmel és logikával feltöltenem. Így lett a történet földhözragadt, meg nem is; igaz ugyan, de költött is. Egy kisállomás, amely akkor is állni és élni fog, amikor valóságos mintájából már csak romok, málló téglák és gyomokkal betemetett, itt-ott kivillanó, rozsdás síndarabok, nyikorgó, kenetlen váltók ha maradnak...
Sok-sok évvel az emlékezetes utazást követően, amikor Mircea Florin Şandru erdélyi születésű költő verseit fordítottam, az egyikből valósággal visszaköszönt ugyanaz az élmény, amit magamban őriztem arról az éjszakáról. Azt hiszem, legjobb lesz, ha most azzal a verssel fejezem be ezt a hosszúra nyúlt kitérőt, amely nem az enyém ugyan, de visszavezet oda, ahonnan elindultunk: az írásaimban megörökített-felépített-újtateremtett vasúti világhoz.
MIRCEA FLORIN ŞANDRU
Vonat a hóban
Rezesbanda fújja, míg a vonat
Utat tör a hóviharban
És fiatalok harsány hangja
Száll, mintha torkukat
Hóeke takarítaná
Kúszik a vonat, átal a fantasztikus mezőn
Odabent, az édesen bűnös melegben
Az álom csatakos szárnyú, szürke madár
Férfiak, kemény combú asszonyok vállának dőlve
Minden verejtékben úszik, a boroskorsók
Az álmukban motyogó gyermekek, a rekedten
Gajdoló, hazagondoló katonák
A rezesbanda hangja a folyosón, ide-oda csapódik, így megyen
Havakon át a vonat, helyi járat.
 |
| Tekei sínek a feledéshez |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése