Nem hiába emlegettem egykori betegségemet: a tegnap
máról holnapra belázasodtam. És azon kívül, hogy ez egy érdekes
időjáték a részemről, ráadásul maga a valóság. Nyomom az
ágyat és iszom a mindenféle füvekből készült főzeteket.
(Azért nem írok teákat, mert a teának számomra kellemes színe,
illata és zamata van, méghozzá együttesen, és nem vagy az egyik,
vagy a másik, vagy egyik sem. A most fogyasztott löttyök azonban
zavarosak, vastagok és savanyúba oltott keser-fanyarok. Viszont
nagyon hatékonyak, ezt állíthatom. Legalább is, közvetlenül
azután, hogy legurítok egy csészét, kb. egy órán át tűrhetően
érzem magam. Aztán ismét elromlik minden...)
A lényeg, hogy napokig nem fogok tudni kimozdulni, s
lőttek az állomási kószálásnak, a Bakterrel folytatott
tereferének. Szerencsére, nem is jelentkezett az utóbbi napokban,
én pedig tehetetlenül hagyok mindent úgy történni, ahogy esik
(úgy puffan)... Még csak ez hiányzott, a gurítódombos
filozofálgatás után! Egyik emlék generálja a másikat, s nem
csodálkozom, hogy hamarosan azon töprengek, vajon miért mondtam le
pár éve arról az elektromos játékvasútról, amit évtizedeken
át gürcöltem össze a fiaimnak, hogy aztán kiderüljön, nem
tartanak igényt a külön dobozokban gondosan félrerakosgatott,
papírtörülközőbe bugyolált gyűjteményekre.
Nagyobb fiamnak még szélesebb nyomtávú, 12 mm-es
síneket és kellékeket gyűjtöttem, mert azokban az években ahhoz
lehetett könnyebben hozzájutni, s csak később jelentek meg a
filigránabb, 8 mm-es modellek, amelyek aztán a kisebbik fiam
birtokába kerültek.
Olyan volt ez a gyűjtögetés, mint egy félrejáró
szerelem. Már akkor volt néhány költséges szenvedélyem – nem
beszélve a családi élet fenntartására szükséges költségekről
- , amiket legalábbis akkoriban, nem igazán volt szándékomban
korlátozni. Még iskolás voltam, amikor áldozatául estem a
könyvek varázsának, s azzal az elszántsággal vágtam neki a
könyvtáralapításnak, hogy lehetőleg minden fellelhető, engem
érdeklő kiadványra ráteszem a kezem. Hamar kiderült, mennyire
illuzórikus volt ez az elképzelés, különösen azután, hogy a
korán elkezdett dohányzásban is egyre növekvő étvágyat és
igényességet mutattam, s a kettőt muszáj volt jut is, marad is
alapon összehangolnom... De pénzbe kerültek a későbbi bódító
szeszek és e mellé kellett aztán besorozni a játékvonat
gyűjteményhez szükséges darabok óvatos, ám kitartó
beszerzését. Legszívesebben magamnak hajtottam volna föl azt a
számos mozdonyt, személyszállító vagont, pullman-kocsit,
tehervagont, tolatómozdonyt és egyéb járművet, a járulékos
jelzőberendezéseket, síneket és váltókat, a díszleteket, erdőt
és hegyet, alagutat és hidat, peront és állomásépületet,
bokrot, padot, sorompót, majd trafót és kapcsolókat, de az
időmmel sehogy sem tudtam volna összeegyeztetni, s azzal áltattam
magam, hogy amikor már jócskán összegyűlt egy terepasztalnyi
kellék, a gyerekekkel együtt megtaláljuk a módját annak, hogy
közösen kiéljük szenvedélyünket.
Nem így történt. Ők valamennyit még játszottak a
vasúttal: a nagyobbik kevesebbet, a kisebb fiú valamivel többet.
Igaz, terepasztalra már nem telt, s a kacskaringós, ám
meglehetősen egyhangú körpályát a gyerekszobában, a felhajtott
szőnyeg helyén csak ideig-óráig, rendszerint iskolai -téli,
tavaszi – vakációk idején tudtuk felállítani. Akkor viszont
csak lábujjhegyen és nagy odafigyeléssel lehetett csak közlekedni
az ötünknek nem túl tág panellakásban. Ez az átmeneti, van is,
nincs is állapot nyomot hagyott a fiúk lelkesedésén is, amely az
idő múlásával, bármennyire is igyekeztem újabb és újabb
bővítésekkel ébren tartani a játékkedvet, sajnálatosan
megkopott, kiürült. Egyre ritkábbak lettek a közös szerelések,
a padlón hasalások, a váratlan gyermeki invenciók, amelyek
élettel tölthették volna meg a valóság miniatürizált mását.
A modellek egy idő után végleg dobozaikban maradtak, a fiúk
felnőttek, szétszéledtek, ezer dologgal foglalkoztak, de ezek
között a terepasztal gondjának valahogy semmiképp nem jutott
hely. A dobozok a lomtárunk egyik legfelső polcán hevertek éveken
át, feleségem időnként le-leemelte őket, hogy szemlét tartson
fölöttük, megvannak-e még hiánytalanul. Ugyancsak ő volt az,
aki kezdeményezte a fiainknál, hogy amennyiben nem tartanak igényt
a „játékszerre”, vevőt keres rá. Nem szóltam semmit, bár
lélekben sértve éreztem magam, s úgy éreztem, hogy a fiúk
elárulták a közös szenvedély ügyét, amely ha ideig-óráig is,
s ha laza szálakkal, de összekötött bennünket. Azt is beláttam,
hogy egy végleg mellőzött holt tárgy után nincs miért
sóhajtozni, mindenkinek csak jobb, ha a vonatocskák oda kerülnek,
ahol kellően megbecsülik őket.
Sokáig senki sem válaszolt a bukaresti magyar lapban
feladott apróhirdetésre, aztán váratlanul jelentkezett egy pasas
Nagyváradról, aki pár éves gyermekének szerette volna
megszerezni a játékvonatot, a hozzá tartozó valamennyi kellékkel.
Az üzletekben akkor már ezt a fajta, NDK-ban gyártott árut nem
forgalmazták, a bizományiban horribilis összegeket kértek a
modellekért, működésbe lépett a piacgazdaság s vele a
kereslet-kínálat törvénye, ami esetünkben azt jelentette, hogy
az illető baromi olcsón szerette volna rátenni a kezét a
modellre, mi pedig a lehető legmagasabb árban számítottuk volna
fel neki és láthatóan egyik sem engedett a magáéból. Úgy
okoskodtunk, hogy amennyiben a pasasnak valóban szüksége van a
terepasztalra való holmira, végül beadja a derekát, ha meg
nincsen, akkor nem ő a mi emberünk. Végül sikerült megegyeznünk,
hogy pár héten belül leutazik hozzánk és nyélbe ütjük az
üzletet. Hiába vártuk – nem érkezett meg. Feleségem
belenyugodott: úgy látszik, a sors nem akarja, hogy megváljunk a
terepasztaltól...
Aztán egyszer csak a nagyobbik fiunk ráébredt, hogy
mégis csak igényt tart a szélesebb nyomtávú modellre és magával
vitte Budapestre. A játékvonat sorsáról azóta nem tudok semmit,
de nem is érdeklődtem utána... A kisebb nyomtávút végül a
vejünk valahogy megkedvelte, és át is repült vele az óceánon,
Torontóba. Lakásuk elég nagy ahhoz, hogy az alagsorban, a
játékszobában berendezzen magának – az akvárium és a
bordásfal mellett – egy terepasztalt is. A hírek szerint ügyesen
fel is állította, lányai is lelkesedtek érte... Amikor náluk
jártam, magam is láttam működni, de játszani akkor már csak a
kisebbik lányunokámnak meg jómagamnak támadt kedvünk vele néhány
délutánon át – leginkább a rozogán összeillő sínek miatt
minduntalan megszakadó áramkört állítgattuk helyre, a kanyarban
kisikló mozdonyokat helyeztük vissza a vágányra, egyáltalán,
minden percben kisebb-nagyobb hibákat hárítottunk, amíg végül
is beleuntunk és sorsára hagytuk a poros, ütött-kopott, világot
járt, nemzedékeket kiszolgált terepasztalt.
1 megjegyzés:
Visszaadtál pár pillanatot gyermekkoromból. Sohasem lett nekem, pedig talán a legjobban erre vágytam mindig. Igaz, titokban. Mert említeni sem mertem. Ennél jobban csak a repülőket szerettem.
...Hát, istenem! ...
Megjegyzés küldése