Fotó Ádám Gyula |
Anélkül, hogy a leghalványabb közöm is lenne hozzá,
Bakter barátja felborította az életemet. Már-már berendezkedtem
volt egy hosszadalmas, több lépcsős beszélgetésre, amely –
bármennyire is terhes és zavaró volt pillanatnyilag a számomra –
visszahozta rég elsüllyedt (elsüllyesztett?) emlékeimet. E
látszólag parttalan és nem kevés feszültséggel terhes
eszmecsere olyan volt számomra, mint egy vasúti pályaépítés,
pontosabban helyreállítás rég nem látott vidékek és emberek
felé. Mert a pályák léteztek bennem, korábbi életemben ha
kuszán is, de kiépültek, csakhogy benőtte őket a fű,
marcangolni kezdte a rozsda, s én, mint a hanyag gazda, messzire
kerültem a vágányokat, mintha soha nem is lettek volna.
Baktert most jobban foglalkoztatta balul járt
gyerekkori barátjának az istápolása, mint a mi munkatalálkozónk,
be is jelentette, hogy egyelőre bemondja a passzt, majd jelentkezik,
ha Attila ügyei egyenesbe kerülnek... Ha nagyon őszinte akarok
lenni magamhoz, akkor bizony elfogott a féltékenység, s én, aki
az elején idegenkedtem Bakter ötletétől, most úgy éreztem,
mintha megloptak volna.
Tanácstalanul álltam a rám szakadt időben és
bármihez is fogtam volna, úgy éreztem, hogy valamit elmulasztok.
Rossz érzésem csak akkor oszladozott, amikor önkéntelenül az
állomás felé irányítottam a lépteimet... Ilyenkor mindig
számítok valamire. Valamilyen véletlenre. Kiszámíthatatlanra. És
legtöbbször bejön. Mint ahogy bejött most is.
Az első, akit kiszúrtam magamnak a peronon, senki más,
mint fotográfus barátom, egy a sok közül (mert a vonatok világa
mellett a fényképezés is kedves foglalatosság a számomra), de
talán az általam legbecsültebb, akivé a leginkább szerettem
volna lenni, ha ez egyáltalán lehetséges volna... De mert úgy
látszik, csupa képtelenséget hajszolok, s ez is közéjük
tartozik, megmaradtam önmagamnak, viszont minden alkalommal annyira
büszke vagyok az ő sikereire, mintha az én fegyvertényeimről
lenne szó. Ezt ő tudja, s mert eredendően szerény gyerek –
akinek azért jól esik a dicséret, csak ügyesen leplezi - , egy
pillanatra se vindikálja magának a dicsőséget, s együtt örülünk
annak, hogy egyáltalán van minek örvendenünk.
Ez abban jut kifejezésre, hogy kölcsönösen széles
mosolyra húzzuk a szánkat és erőteljes mozdulatokkal kezet
rázunk. Ebben a percben begördül Brassó felől egy személyvonat.
Kiderül: barátom éppen arra vár, egyik lábát fel is teszi a
magas vaslépcsőre, felhúzza magát, mint a tornász, aki szokva
van mindenféle mutatványhoz, s azt kérdi, nem tartok vele?
Csak ide megyek, a szomszédba, az első állomásig –
folytatja az édesgetést, én meg arra gondolok, hogy a vonat
mindjárt elindul, nekem meg még jegyem sincsen, a pénztárnál sor
kígyózik, mire az ablakhoz érek, elmegy a vonat... - Ne tökölj –
olvas a gondolataimban –, gyere, ülj fel... Mire hozzánk érne a
kalauz, már le is szálltunk...
Menjek? Ne menjek? - viaskodik bennem a jólfésültség
a kalandvággyal, s győz az utóbbi. Barátom mellé tornászom
magam. Alea iacta est... Eszembe jut egy negyven évvel korábbi
utazásom, apám halálhírére. Amikor csapot-papot hagyva
Bukarestben, nyargaltam az állomásra, hogy apám önkéntesen
vállalt száműzetésének helyén, Csíkszentkirályban
megszervezzem a temetést és az utána következő tort.
Jegyvásárlásra már nem maradt időm, úgy ugrottam föl az induló
esti gyorsvonat utolsó kocsijára, mindenre elszántan, hogy ha
kell, akármilyen büntetésnek állok elébe, csak időben odaérjek
az elárvult szülői fészekbe...
Persze, most nincs szó se szülő-halálról,
egyáltalán semmiféle temetésről. Bár... hamarosan kiderül,
hogy tévedtem. A barátom ugyanis a madéfalvi állomásra készül,
az ún. vasúti temetőbe, ahol a vasúti csomópont gépparkjához
tartozó, kiszuperált vagonok és vontatóeszközök várakoznak
sorsuk végső beteltére, a szabad ég alatt. A pár perces utazás
során, majd azután is, miközben a vágányokon keresztül lépkedve
a gurítódomb környéke felé tartunk, ahol a tolató és rendező
sínpárok húzódnak.
Valamikor itt egy egész napot eltöltöttem, néhány
mozdonyvezető és vagonkezelő vasutas társaságában, akik azért
fogadtak be engem újságíróként, hogy élőben megmutassák,
miként telik egy teljes munkanap. Nem volt könnyű velük szót
érteni, de nem is volt nehéz... Februári ködös-fagyos időjárás
ereszkedett a völgyre, igazi csíki zimankó, én meg valahol utazás
közben meghűltem, napok óta bújkált bennem a betegség, talán
enyhe lázam is volt, már nem is tudom, arra viszont jól emlékszem,
hogy kutyául éreztem magam, nem volt kedvem semmihez, pedig
előzőleg úgy készültem életemnek erre a napjára, mint vőlegény
az esküvőre...
De ahogy az esküvő körüli hangulat is megromolhat,
miért ne romolhatna meg menet közben a munkakedv? És mert így
történt, kényszeredetten vonszoltam magam egyik helyszínről a
másikra, kísértem figyelemmel a mellékvágányokra tolt
szerelvények szétszerelését, letaszítását a gurítódombról,
ami távolról mellesleg egy óriás állati púpra emlékeztetett (a
román vasutasok úgy is nevezték: cocoaşă,
magyarul púpot jelent...), majd újra rendezését, egy más
algoritmus szerint, a fuvarlevélen feltüntetett célállomásoknak
és a szállítmány sürgősségi fokának megfelelően. Volt olyan
pillanat, amikor terhemre volt ez az ide-oda vándorlás, botorkálás
a havas-jeges sínek között, egyik védkunyhótól a másikig,
váltók és jelzőlámpák tömkelegében, s egyszerűen leültem
egy távolabbi zúzalékkő halomra, ahonnan látni lehetett a
madéfalvi (akkor még csicsói) állomáson áthaladó
szerelvényeket (egyesek eltértek Moldva felé, a Gyimesek
völgyében, mások Gyergyó, illetve Csíkszereda főirányokba
tartottak), ugyanakkor a gurítódombi tevékenységet is.
Nagyságrendben egyáltalán nem kicsiny állomásról
van szó: Románia tíz első pályaudvara között tartják számon.
Ahogy telt az idő, úgy szállt el belőlem az erő és
a lelkesedés. Volt pillanat, amikor a legszívesebben ott maradtam
volna, a védkunyhó homályos zugában pattogó dobkályha mellett,
égő arcomat a meleg felé tartva, magamba roskadva, mint a kihunyó
parázs, de mert igyekeztem leplezni rosszullétemet, erőt vettem
magamon s a tolatómozdonyra is felkapaszkodtam. Most viszont ott
kívántam lehetőleg örökre tanyát verni, a vezetőfülke
szélvédett kuckójában, ahonnan az ember előtt nem csak a pálya
nyílik ki a maga lenyűgöző és vonzó távlataival, hanem a világ
is, amit szakaszról szakaszra követ, ostromol és igyekszik maga
mögött tudni az ember, de akár n-szer is körbeszáguldhatja a
világot, akkor is talál mindig egy újabb vasúti vonalat, ami
tovább viszi végtelenbe kivetített tervei felé...
Úgy emlékszem, erősen csikorgó, fűrészpor ízű,
kényszeredett riportot sikerült összekaparni a gurítódombi
élményekből. Amikor annyi év után nemrég előkapartam,
elszégyelltem magam. Nem találtam meg benne azt, amiért
tulajdonképpen odautaztam. Csupán a kínlódás, a tűnődés, a
bizonytalankodás hangulatát árasztotta, amit aztán egy kora
hajnalban megpróbáltam verssé konvertálni. És most rábukkantam
a Bakter által kiválogatott szövegek között...
gurítódomb
gurítódombon
ülök minden éjjel
pár
tő katáng imbolyog ott a széllel
a
sínek mentén a búcsú hosszú árnya
hűvösen
nyúlik s ráterül a tájra
valahol
messze mozdony jajgat éppen
az
éjszakában fekete-fehéren
mint
régi film hősétől egyre-másra
csak
hull az ellen szomorú rakásra
vagon
gurul le-fel a lusta lejtőn
ahogy
a telihold minden hónapban eljön
nem
hívja senki de kényszeríti törvény
így
jön a hó és így nyel be az örvény
e
sín csak arra jó hogy megszülje a rendet
kocsik
hosszú sorára kényszerít fegyelmet
későbbi
robogást tervez meg hosszú távon
ma
még csak tolatás holnap dühödten rád ront
előre-hátra
tart mozgása véghetetlen
békakoncert
a sápadt szürkületben
a
harsanó síp tisztuló derengés
akár
a bölcsőt vigasztaló rengés
hogy
minden ami él lelked akarja
tán
meg sem illet de hosszú a karja
bólogató
katáng integet érted
segítő
gesztusát sohase kérted
csak
egy-egy mozdulat helyváltás volt a fontos
a
cipész sose kertel ő csak foltoz
én
itt ülök s várom hogy összeálljon
életem
szerelvénye gurítódombra álljon
Fotós barátommal a határt járva, úgy érzem, a vers
működik, a riport halott. Csak arra volt jó, hogy sínre állítsa
a gondolataimat...
...Már jó ideje a roncstemető vágányai mentén
járunk. Hirtelen, a felragyogó reggeli napsütésben kiszuperált
roncsmozdony magasodik előttünk. Valóságos tünemény. Ilyenben ültem, harminc esztendővel ezelőtt, de akkor még használható szürke volt, erőtől és energiáktól duzzadt, vagonokat vont és taszított napszámra... Én
szótlanul csodálom, barátom magától értetődő, prózai
mozdulatokkal, kíváncsian becserkészi. Kissé még a nyelvét is
kinyújtja, míg több szögből is lekapja a látványt, nem szól
semmit, minduntalan a keresőbe néz, mint aki elégedetlen magával,
a begyűjtött élménnyel... Hagyom, hogy összeálljon immár az ő
szerelvénye is...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése