2011. október 10., hétfő

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (28): Gurítódomb


Fotó Ádám Gyula

Anélkül, hogy a leghalványabb közöm is lenne hozzá, Bakter barátja felborította az életemet. Már-már berendezkedtem volt egy hosszadalmas, több lépcsős beszélgetésre, amely – bármennyire is terhes és zavaró volt pillanatnyilag a számomra – visszahozta rég elsüllyedt (elsüllyesztett?) emlékeimet. E látszólag parttalan és nem kevés feszültséggel terhes eszmecsere olyan volt számomra, mint egy vasúti pályaépítés, pontosabban helyreállítás rég nem látott vidékek és emberek felé. Mert a pályák léteztek bennem, korábbi életemben ha kuszán is, de kiépültek, csakhogy benőtte őket a fű, marcangolni kezdte a rozsda, s én, mint a hanyag gazda, messzire kerültem a vágányokat, mintha soha nem is lettek volna.

Baktert most jobban foglalkoztatta balul járt gyerekkori barátjának az istápolása, mint a mi munkatalálkozónk, be is jelentette, hogy egyelőre bemondja a passzt, majd jelentkezik, ha Attila ügyei egyenesbe kerülnek... Ha nagyon őszinte akarok lenni magamhoz, akkor bizony elfogott a féltékenység, s én, aki az elején idegenkedtem Bakter ötletétől, most úgy éreztem, mintha megloptak volna.

Tanácstalanul álltam a rám szakadt időben és bármihez is fogtam volna, úgy éreztem, hogy valamit elmulasztok. Rossz érzésem csak akkor oszladozott, amikor önkéntelenül az állomás felé irányítottam a lépteimet... Ilyenkor mindig számítok valamire. Valamilyen véletlenre. Kiszámíthatatlanra. És legtöbbször bejön. Mint ahogy bejött most is.

Az első, akit kiszúrtam magamnak a peronon, senki más, mint fotográfus barátom, egy a sok közül (mert a vonatok világa mellett a fényképezés is kedves foglalatosság a számomra), de talán az általam legbecsültebb, akivé a leginkább szerettem volna lenni, ha ez egyáltalán lehetséges volna... De mert úgy látszik, csupa képtelenséget hajszolok, s ez is közéjük tartozik, megmaradtam önmagamnak, viszont minden alkalommal annyira büszke vagyok az ő sikereire, mintha az én fegyvertényeimről lenne szó. Ezt ő tudja, s mert eredendően szerény gyerek – akinek azért jól esik a dicséret, csak ügyesen leplezi - , egy pillanatra se vindikálja magának a dicsőséget, s együtt örülünk annak, hogy egyáltalán van minek örvendenünk.

Ez abban jut kifejezésre, hogy kölcsönösen széles mosolyra húzzuk a szánkat és erőteljes mozdulatokkal kezet rázunk. Ebben a percben begördül Brassó felől egy személyvonat. Kiderül: barátom éppen arra vár, egyik lábát fel is teszi a magas vaslépcsőre, felhúzza magát, mint a tornász, aki szokva van mindenféle mutatványhoz, s azt kérdi, nem tartok vele?

Csak ide megyek, a szomszédba, az első állomásig – folytatja az édesgetést, én meg arra gondolok, hogy a vonat mindjárt elindul, nekem meg még jegyem sincsen, a pénztárnál sor kígyózik, mire az ablakhoz érek, elmegy a vonat... - Ne tökölj – olvas a gondolataimban –, gyere, ülj fel... Mire hozzánk érne a kalauz, már le is szálltunk...

Menjek? Ne menjek? - viaskodik bennem a jólfésültség a kalandvággyal, s győz az utóbbi. Barátom mellé tornászom magam. Alea iacta est... Eszembe jut egy negyven évvel korábbi utazásom, apám halálhírére. Amikor csapot-papot hagyva Bukarestben, nyargaltam az állomásra, hogy apám önkéntesen vállalt száműzetésének helyén, Csíkszentkirályban megszervezzem a temetést és az utána következő tort. Jegyvásárlásra már nem maradt időm, úgy ugrottam föl az induló esti gyorsvonat utolsó kocsijára, mindenre elszántan, hogy ha kell, akármilyen büntetésnek állok elébe, csak időben odaérjek az elárvult szülői fészekbe...

Persze, most nincs szó se szülő-halálról, egyáltalán semmiféle temetésről. Bár... hamarosan kiderül, hogy tévedtem. A barátom ugyanis a madéfalvi állomásra készül, az ún. vasúti temetőbe, ahol a vasúti csomópont gépparkjához tartozó, kiszuperált vagonok és vontatóeszközök várakoznak sorsuk végső beteltére, a szabad ég alatt. A pár perces utazás során, majd azután is, miközben a vágányokon keresztül lépkedve a gurítódomb környéke felé tartunk, ahol a tolató és rendező sínpárok húzódnak.

Valamikor itt egy egész napot eltöltöttem, néhány mozdonyvezető és vagonkezelő vasutas társaságában, akik azért fogadtak be engem újságíróként, hogy élőben megmutassák, miként telik egy teljes munkanap. Nem volt könnyű velük szót érteni, de nem is volt nehéz... Februári ködös-fagyos időjárás ereszkedett a völgyre, igazi csíki zimankó, én meg valahol utazás közben meghűltem, napok óta bújkált bennem a betegség, talán enyhe lázam is volt, már nem is tudom, arra viszont jól emlékszem, hogy kutyául éreztem magam, nem volt kedvem semmihez, pedig előzőleg úgy készültem életemnek erre a napjára, mint vőlegény az esküvőre...

De ahogy az esküvő körüli hangulat is megromolhat, miért ne romolhatna meg menet közben a munkakedv? És mert így történt, kényszeredetten vonszoltam magam egyik helyszínről a másikra, kísértem figyelemmel a mellékvágányokra tolt szerelvények szétszerelését, letaszítását a gurítódombról, ami távolról mellesleg egy óriás állati púpra emlékeztetett (a román vasutasok úgy is nevezték: cocoaşă, magyarul púpot jelent...), majd újra rendezését, egy más algoritmus szerint, a fuvarlevélen feltüntetett célállomásoknak és a szállítmány sürgősségi fokának megfelelően. Volt olyan pillanat, amikor terhemre volt ez az ide-oda vándorlás, botorkálás a havas-jeges sínek között, egyik védkunyhótól a másikig, váltók és jelzőlámpák tömkelegében, s egyszerűen leültem egy távolabbi zúzalékkő halomra, ahonnan látni lehetett a madéfalvi (akkor még csicsói) állomáson áthaladó szerelvényeket (egyesek eltértek Moldva felé, a Gyimesek völgyében, mások Gyergyó, illetve Csíkszereda főirányokba tartottak), ugyanakkor a gurítódombi tevékenységet is.

Nagyságrendben egyáltalán nem kicsiny állomásról van szó: Románia tíz első pályaudvara között tartják számon.

Ahogy telt az idő, úgy szállt el belőlem az erő és a lelkesedés. Volt pillanat, amikor a legszívesebben ott maradtam volna, a védkunyhó homályos zugában pattogó dobkályha mellett, égő arcomat a meleg felé tartva, magamba roskadva, mint a kihunyó parázs, de mert igyekeztem leplezni rosszullétemet, erőt vettem magamon s a tolatómozdonyra is felkapaszkodtam. Most viszont ott kívántam lehetőleg örökre tanyát verni, a vezetőfülke szélvédett kuckójában, ahonnan az ember előtt nem csak a pálya nyílik ki a maga lenyűgöző és vonzó távlataival, hanem a világ is, amit szakaszról szakaszra követ, ostromol és igyekszik maga mögött tudni az ember, de akár n-szer is körbeszáguldhatja a világot, akkor is talál mindig egy újabb vasúti vonalat, ami tovább viszi végtelenbe kivetített tervei felé...

Úgy emlékszem, erősen csikorgó, fűrészpor ízű, kényszeredett riportot sikerült összekaparni a gurítódombi élményekből. Amikor annyi év után nemrég előkapartam, elszégyelltem magam. Nem találtam meg benne azt, amiért tulajdonképpen odautaztam. Csupán a kínlódás, a tűnődés, a bizonytalankodás hangulatát árasztotta, amit aztán egy kora hajnalban megpróbáltam verssé konvertálni. És most rábukkantam a Bakter által kiválogatott szövegek között...

gurítódomb

gurítódombon ülök minden éjjel
pár tő katáng imbolyog ott a széllel
a sínek mentén a búcsú hosszú árnya
hűvösen nyúlik s ráterül a tájra

valahol messze mozdony jajgat éppen
az éjszakában fekete-fehéren
mint régi film hősétől egyre-másra
csak hull az ellen szomorú rakásra

vagon gurul le-fel a lusta lejtőn
ahogy a telihold minden hónapban eljön
nem hívja senki de kényszeríti törvény
így jön a hó és így nyel be az örvény

e sín csak arra jó hogy megszülje a rendet
kocsik hosszú sorára kényszerít fegyelmet
későbbi robogást tervez meg hosszú távon
ma még csak tolatás holnap dühödten rád ront

előre-hátra tart mozgása véghetetlen
békakoncert a sápadt szürkületben
a harsanó síp tisztuló derengés
akár a bölcsőt vigasztaló rengés

hogy minden ami él lelked akarja
tán meg sem illet de hosszú a karja
bólogató katáng integet érted
segítő gesztusát sohase kérted



csak egy-egy mozdulat helyváltás volt a fontos
a cipész sose kertel ő csak foltoz
én itt ülök s várom hogy összeálljon
életem szerelvénye gurítódombra álljon

Fotós barátommal a határt járva, úgy érzem, a vers működik, a riport halott. Csak arra volt jó, hogy sínre állítsa a gondolataimat...

...Már jó ideje a roncstemető vágányai mentén járunk. Hirtelen, a felragyogó reggeli napsütésben kiszuperált roncsmozdony magasodik előttünk. Valóságos tünemény. Ilyenben ültem, harminc esztendővel ezelőtt, de akkor még használható szürke volt, erőtől és energiáktól duzzadt, vagonokat vont és taszított napszámra... Én szótlanul csodálom, barátom magától értetődő, prózai mozdulatokkal, kíváncsian becserkészi. Kissé még a nyelvét is kinyújtja, míg több szögből is lekapja a látványt, nem szól semmit, minduntalan a keresőbe néz, mint aki elégedetlen magával, a begyűjtött élménnyel... Hagyom, hogy összeálljon immár az ő szerelvénye is...

Nincsenek megjegyzések: