"Ottfelejtett" laudáció

Szombat este lezajlott aztán Székelyudvarhelyen az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány díj-átadója, ahol magam a már eltékozolt 70 évem fejében, Molnos Lajos pedig decemberig szóló előlegben átvehettük az EMIA-díjat s a hozzá járó díszes oklevelet (ott látható). Az eseményről majd egy másik blogban, ide csak annyi tartozik, hogy a laudációt tartó Zsidó Ferenc után én következtem, hogy egy rövid vers felolvasásával jelezzem: vagyok és létezem. A pulpitushoz lépve azt látom, hogy az előttem szóló dicsérő szövege ott maradt a mikrofon előtt. Mivel az rólam szólt, gondoltam, ráteszem a kezem, de később, a tisztesség kedvéért, szóltam a szerzőnek: né, ez és ez történt, ottfelejtette a szövegét, de most már nálam van... Mire Feri nevetve mondta: természetes, Gábor bátyám, hiszen azért is "felejtettem" ott!


Most pedig a továbbiakban itt is olvasható...





Egy kényszerpálya szabadsága
A 70 éves Cseke Gábor laudációja


"Az  írás  szabadsága  ugyanazt jelenti,  mint  az  élet  szabadsága:   addig vagyunk szabadok, amíg nem sértünk másokat." -  mondja Cseke Gábor egy helyütt, s gondolom, nem tévedek nagyot, ha ezt a szerző ars poeticájának tekintem. De melyik Cseke Gábor mondja ezt? Az újságíró, a költő vagy az író? Szét lehet-e, szét kell-e választani ezeket a szerepeket? Nem, mert életútját vizsgálva úgy tűnik, Cseke Gábor belenőtt ezekbe a szerepekbe, vagyishogy azok választották ki öt. 43 éven át, 1962-től 2003-ig volt szerkesztő-újságíró, mindeközben folyamatosan jelentek meg versei, prózakötetei, ifjúsági regényei. 43 év a sajtó kebelén, olyan körülmények között, hogy az igencsak szűkkeblűnek mutatkozott! Cseke Gábor vállalta a munkát, megharcolta harcait. Először az Ifjúmunkás főszerkesztőjeként, majd az Előre szerkesztőjeként, hogy aztán ennek utódjától, a Romániai Magyar Szótól vonuljon nyugdíjba, s húzódjon el annyi bukaresti év után Csíkszeredába.


Cseke Gábor szigorú önvizsgálatra hajló, mondhatni önemésztő személyiség, ezt bizonyítja visszatekintő memoárkötete, a jelentések - magamról, melynek egy passzusában így vall: „Egész életemben kényszerből, kényszerűségből űztem azt, amit tulajdonképpen szerettem csinálni... Nem voltam elég erős nem-et mondani a manipulálásoknak, bárhonnan is értek. Ez volt az átok a munkámon... " Átkot ennyire emelt fővel nem sokan hordoztak, s az, aki felismeri a manipulációs szándékot, már nem is manipulált. Az Qipberséget, méltóságot az ehhez hasonló - talán túlságosan is szigorú - önbíráló kijelentések is bizonyítják. S összességében az életmű. 6 verseskönyv, 5 prózakötet, 2 gyermekregény, s az imént említett, őszinteségben vergődő memoárkötet, hogy az internetes művekről - melyek sora folytatódik - itt most ne beszéljünk. 


Ellentmondásos volna Cseke Gábor személyisége? Talán, de csak annyira, amennyire a kor volt az, amelyben tevékenységét kifejtette. Értelmiségi, aki feladatot vállalt, mert a feladat elől nem szökhetett el, s aki viselte a feladatvállalás minden következményeit. Okos kompromisszumokat kötve, a lelkiismeretre mindvégig vigyázva. A költészet, a prózavilág fikcionalitása menekülés is lehetett számára ebből a kettős szorongatásban megélt életből. Menekülés, menedék, megérkezés. Veszélyhelyzetben megerősödik az identitás -  ez ránk, romániai magyarokra hatványozottan talál - s lám, Cseke Gábor példájából úgy tűnik, kényszerhelyzetben felerősödik az alkotókedv. Valószínűleg Cseke Gábor számára elengedhetetlen volt ez a kényszerpálya ahhoz, hogy  14 szépirodalmi kötete megszülethessen. Melyekhez, valamint egész eddigi kényszer-életéhez és nemrég betöltött hetvenedik életévéhez ezúton - kényszerítő körülmények nélkül - gratulálok!

Zsidó Ferenc