Újabb Nobel-lecke

(Az Új Magyar Szó Színkép melléklete kért kommentárt tőlem az idei irodalmi Nobel-díj odaítélése kapcsán. Mivel jó pár éve rendszeresen szeretek eligazodni a legtöbbször ismeretlennek ható, díjazott életművekben, a feladat ezúttal is testhezálló - elvállaltam. Pár perce postáztam a szerkesztőnek.)

Tomas (Gösta) Transtörmer

Egy újabb "meglepetés-Nobel" az idei, bár régóta esélyes, s nem csak hazájában különösen népszerű, hiszen ötven nyelven forognak közkézen a versei. Ráadásul Tomas Gösta Transtörmer, aki harmadik a svéd irodalmi nobelesek sorában (Selma Lagerlöf / 1909 és Eyvind Johnson / 1974 után) egész életében pszichológusi mesterségéből élt, a költészetet csak magánzó módjára művelte, s 1990 óta, amióta agyvérzés érte, mondhatni egy egészen más személyiségről lehet beszélni, aki legyűrte ugyan az életveszélyes fizikai traumát, az agyvérzést, de jobb oldalára lebénult, beszédkészsége megsérült, s költészetének haikura hangolásával, illetve fél kezű zongorajátékának kifejlesztésével kivágta magát a tehetetlenségből.

Egy ilyen pitoreszkül alakuló életsors mellett talán szikárnak, színtelennek és íztelennek tűnik az a költészet, amit Transtörmer művel. Stockholmban élő barátom ezt úgy fejezi ki, hogy hiába próbálta magát ráhangolni az illető hullámhosszára, a kép sehogy sem állt össze, számára a költő "nem mond semmit". Ám a költő hallatlan népszerűsége és a svéd líra eredendő, már-már végletes sallagtalansága (pl. nem csak, hogy nem használják, de egyenesen megvetik a sorok összecsengését, így a rímet a könnyűzenei szövegekbe száműzik) magyarázat lehet arra, hogy nem minden egyetemes, ami számunkra eszmény és fordítva. A dolgot még tovább bonyolítja az a tény, hogy mindennek dacára, Transtörmertől meglehetősen sokat fordítottak magyarra is (Thinsz Géza, Mervel Ferenc, Tar Károly, Tőzsér Árpád), ugyanakkor őt sem hagyta hidegen a magyar líra, Nemes Nagy Ágnes, Weöres Sándor, Nagy László, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Tandori Dezső és Pilinszky János svédbe oltott versei rá a tanúbizonyságok. (Pilinszkyhez egyenesen szoros baráti szálak fűzték, 1969-ben járt nála Budapesten és így emlékezik vissza találkozásukra: "Pilinszky albérletben lakik, a város közepén, egyetlen szűköcske szobában [mint a legtöbb kispénzűnek, neki sem futja saját lakásra]. De csodálatos ember. Feledhetetlen estéket töltöttünk együtt véget nem érő beszélgetéssel [tolmács nélkül] a parányi szobában".)

Elképzelem azt is, mi lett volna, ha véletlenül mégis bejön az utolsó napok tipprangsora, s Transtörmer helyett a szintén már többször javasolt Bob Dylanhez kerül a Nobel-díj... Mennyi kifogás, lamentálás és esztétizálás folyna a csapból is egy másik rendhagyó, szokatlan, sémába nem illő teljesítmény okán. Mert ha jól megnézzük, az emberiség döntő többsége csakis olyan alkotót engedne zokszó nélkül a siker vályújához, akit feltétel nélkül bálványozni képes, akinek az értékei képesek annyira önállósulni, hogy mellettük eltörpülnek, lényegtelenné válnak a személyiségi jegyek, az életrajzi adalékok, az ízlésbeli és politikai-szellemi kötődések, rokonszenvek, az ellenérzések... De mert ilyen alkotók vajmi ritkán tűnnek fel, s a Nobel-díjat évente ki kell osztani, a nyomás pedig iszonyúan nagy a különböző nemzeti javaslatok irányából, be kell érnünk a sorozatos októberi meglepetésekkel, majd fokozatosan megszeretni és kultúránkba beépíteni a díjra rendszerint érdemes szerzőket.

Most éppen a nyolcvan esztendős Tomas (Gösta) Transtörmert...

Cseke Gábor

Tomas Tranströmer verseiből

Csend

Tystnad

Hagyd a halottakat...

Felhő siklik a napkorongra.

Az éhség toronyépület

mely elmozdul az éjszakában.

A hálószobába nyílik a liftakna

sötétség rúdja szemben a halálelőttivel.

Virágok az árokban. Harsona és csend.

Hagyd a halottakat...

Az ezüst evőkészlet túléli a nagy zsivajt

az Atlanti-óceán sötét mélyén.

Tél derekán

Midvinter

Kék ragyogás

szüremlik a ruhámból.

Tél derekán.

Jég-csörgődobok csörömpölnek.

Szemem behunyom.

Van egy hangtalan világ

van egy rés

ahol a holtakat

átcsempészik a határon.

Haikuk

Haikudikter

I.

Villanyvezeték

feszül országos fagyban

északi zene.

*

A hófehér nap

magában edz szemben a

halál-kék heggyel.

*

Nekünk élnünk kell

finom stílus füvében

kocsmakacajban.

*

Nyugszik már a nap.

Árnyékunk óriási.

Árnyék lesz minden.

II.

Az orchideák.

mellé tankhajók úsznak.

Telihold ragyog.

III.

Középkori vár

városnak nevezett sfinx,

üres arénák.

*

Falevél suttog:

egy vaddisznó orgonál.

És üt az óra.

*

És éj sodrásban

kelettől nyugatig

a hold járásával.

IV.

Szitakötő-pár

egymásba kapaszkodva

eltivornyázik.

*

Jelen az Isten.

Madárfüttyös alagút

után nyit kaput.

*

Ladik és hold.

Fény és csillagkép.

Tenger a neve.

Fordította: Tar Károly

Forrás: Ághegy. Skandináviai magyar irodalmi és művészeti lapfolyam, 11-13. sz., 1505-1507. oldalak