BDK faggatása a Káfé főnix számára

Megkértük Balla D. Károlyt: 
"Meséld el a regényedet!" 

1. Nemrég a Magvetőnél megjelent 3. regényed, Tejmozi címmel. A címet magát már akkor irigyeltem Tőled, amikor még csak egy érdekes irodalmi kalandod fölött szerepelt, amelynek eredménye egy hosszabb elbeszélés volt. Mi az a motívum, ami nem engedett nyugodni, hogy az elbeszélésből regényt formálj?


A 2004-es irodalmi kaland igen tág dimenziókat nyitott. Mivel 18 nyelvből 30 írótársam 43 idegen nyelvű kortárs szerzőtől fordított számomra egy-egy mondatot, s az eredeti novellámba ezeket építettem be, a szövegem egységesítő jellege ellenére nemcsak a történet maradt több ponton nyitott, hanem az alakok rendszere is hézagosnak, a novella szemlélete pedig széttartónak látszott. Ezen ugyan sokat javított az a gesztus, amikor a már beépített mondatokat a novella második, tömörebb változatából kimetszettem, ám a kerekebb, kompaktabb szöveg meg alighanem túl sűrű lett, nehezen tudta magában tartani a szereplőim közötti és a történet keltette feszültséget. A novella „filozófiai” megterheltsége is túl nagy volt, a világ örök dolgait (szerelem, élet, halál) érintő nézetek nem kerülhettek benne részletes kifejtésre, inkább csak metaforikus tömörségű utalások jelölték ki valami kerek élet- és világszemléletnek  a sarkpontjait. Éreztem, ha ezeket a kitüntetett pontokat sikerülne vonalhálózattal összekötnöm, felépülhetne egyfajta, főleg esztétikai szempontból értékelhető bölcselem. Saját filozófiát teremteni, még ha csak prózaíróit is – igen nagy kihívás. Mindez természetesen csak akkor lehetséges, ha a cselekményt, az alakok fejlődését és egymás közti viszonyát, a családi és társadalmi determináltságokat sikerül megfelelően kidolgoznom, ráadásul – és ez talán a legfontosabb – ezt a kidolgozottságot sikerül a szöveg szintjén megvalósítanom. Egy ilyen elképzelés messze túlmutatott a novella vagy akár a hosszabb elbeszélés határain. Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy a bennem élő regényideát lehetetlen megvalósítani. Amit elérhetek, az csupán egy írói kísérlet arra, hogy a bennem felépülő eszményt leképezzem szövegvalósággá. (A folyamat persze visszafelé is hat: maga az írás egyben beavatódás is, olyan szellemi gyakorlat, amelynek során az egymás után következő szavak és mondatok logikája enged mélyebbre hatolni a korábban csak sejtett összefüggésekbe.)


Tervem megvalósítása előbb két újabb, jóval rövidebb novella megírásával kezdődött. Ezekben egyfelől tovább szőttem a történet belső szálait, feltártam bizonyos előzményeket, megírtam fontos motiváló, hősöm gyerekkorára utaló epizódokat. Illetve a második novellában egy elbeszélői trükköt eszeltem ki, amely aztán, úgy érzem, a regényem egyik jellegzetességévé vált. Ennek lényege olyasmi, amivel korábbi nagyobb lélegzetű epikáimban is kísérleteztem, és amit szorgos önelemzőként „az írói én multiplikációjának” neveztem el. Magyarán: egyfelől igyekszem megteremteni a regényben „beszélő” személy többalakúságát, másfelől ezeket az alakokat össze is mosom. Hogy érhetőbb legyen: egy szokványos regény általában vagy narratív (az író harmadik személyben elbeszél), vagy egyes szám első személyű (én-regény). Én azonban ezen csavartam kettőt-hármat, felépítve és felváltva alkalmazva, máskor egymásba átbuktatva több elbeszélői és szemlélői helyzetet. Egyfelől egyértelművé tettem, hogy én, aki beszélek a regényben, egy író vagyok. De nem kívülről láttatok, hanem „a szöveg belsejéből”, ugyanis azt fogom elmesélni az olvasónak, hogy miről szól a regényem. Ezt a kiindulópontot már első mondatommal tisztáztam: „Azon a reggelen majdnem megszerettem az apámat, mondja a regényem elején hősöm az ablaküvegnek.” Látható, hogy már ebben az első mondatban a hősömet is beszéltetem, pontosabban idézek tőle, még ám jelen időben, a dolog tehát úgy fest, mintha én ott állnék a háta mögött és közvetíteném szavait – miközben az is nyilvánvaló, hogy mindez nem a valóságban, hanem a regényemben, annak is az elején történik. És pont erről olvashatni a regény elején… Ez az írói „kint is vagyok, bent is vagyok” állapot végig megmarad, de tovább bonyolódik. Például azzal, hogy a „helyszíni közvetítés” olykor átvált igazi narrációba, amikor a beszélő „mindentudó” lesz, ismer előzményeket és következményeket, belelát a gondolatokba és szándékokba. Máskor viszont, amikor a regényét mesélő író hosszan, oldalakon át idézi hősét, jórészt azonossá is válik vele. Sőt, továbbmegyek: ilyenkor maga a hős lép narrátorként, ő lát bele a dolgokba, ő idéz másokat (apját, anyját, húgát). De például a papa hosszas filozófiai fejtegetései szintén első személyűek… Így hát a szerzői én valóban szétágazik, lévén egyrészt vagyok én, BDK, aki megírta azt a könyvet, amelyet most az olvasó a kezében tart, másrészt van az az író, aki a könyvemben elmeséli a regényét, amelynek ő maga nemcsak írója, hanem szereplője is, hiszen éppen a regényben számol be a regényéről, harmadrészt van a „hősöm” nevű hős, aki már csak ezzel az állandó nevével is jelzi, hogy részben azonos a beszélővel (melyikkel is?), ráadásul – kell-e mondanom? – ő is regényt ír, be is fejezi, és egy ponton a húga reggelizés közben megkéri, mesélné már el a regényét neki… Az állandó „hősöm” megnevezéssel egyszersmind azt is elérem, hogy olvasóm ne csupán regényt olvasson, sőt, ne csak úgy hallja a regényt, ahogy én elmesélem, hanem maga is átvehesse az írói nézőpontot, beavatódjon az alkotói attitűdbe. 


No de vissza a novellákhoz. Volt tehát három novellám, az ős-Tejmozi és két rövidebb, amelyek az előbbi talaján sarjadtak. Ettől kezdve évekig eredménytelenül próbálkoztam azzal, hogy továbbgörgessem hőseim történetét. A szöveg ellenállt annak, hogy lineáris módon folytassam. Ezért egy merész ötlettel a három kispróza szövegét széthúztam a megírni vágyott regény üres terében, s a fehéren maradt tátongó hézagokba kezdtem el beleírni az oda kívánkozó szövegeket. Szinte azonnal látszott, ez a technika átlendít a nehézségeken, többek között azért, mert az új szerkezetben remek illeszkedési pontok adódtak. A hézagokat gondosan feltöltöttem elő- és utótörténetekkel, a halálról, a nyelvről vagy a regényírás lehetetlenségéről szóló elmélkedésekkel, lírai kitérőkkel. Eközben bátran hozzányúltam egyfelől „életművemhez”, korábbi regényeimből – már csak a gesztus miatt is – átemeltem néhány bekezdést, de előfordult, hogy éppen egy prózaversem illett valahová; másfelől visszanyúltam az eredeti szövegprojektumhoz is, és a tömörítés kedvéért elhagyott szövegek közül nem egyet „visszaírtam” a regénybe. Mígnem azon kaptam magam, hogy az írás (és persze: az állandó javítás, átszerkesztés) folyamata valóban elég közel hozott ahhoz, amit korábban csak gondolatban tudtam körvonalazni.  

2. Ha a regénybeli író-alteregód megteszi, akkor talán nem hat szentségtörésnek, ha arra kérlek, te is meséld el könyved cselekményét, tartalmát. Igazából csakis így lehet kedvet csinálni bármihez, ha egyszerűen beavatjuk az eredendően kíváncsi polgárt a kulisszákba. Mesélnél könyvedről valami szívhez szólót?


Egy szinopszisszerű tartalmi összefoglaló valószínűleg igen száraznak hatna, már csak azért is, mert bár valóban nagyon fontos a történet, súlyt mégis a „hogyan”-tól kap, attól, miként adom elő.
Ezen felül az elbeszélt sztori mögött van egy rejtett történet is, amit utalásokból, előzményekből és következményekből az olvasónak kell megfejtenie. De annyit talán elárulhatok, hogy hősöm kutató nyelvész, aki menekülésben van. Menekül annak a roppant adatbázisnak a súlya alól, amit maga hozott létre, s amelyre támaszkodva meg kellene oldania a nyelv matematikai modellezését. Menekül a szakmai kudarc elől. De menekül az emlékeitől is, szüleinek nyomasztó lelki jelenléte elől: anyja alakja azzal nehezedik rá, hogy túlszereti, érzelmileg kisajátítja; apja meg azzal, hogy eltaszítja és elhagyja, nem enged neki helyet az életében (hősöm mégis kényszeresen látogatja apját világvégi faházában – egy ilyen alkalom képezi a regény egyik keretét; ekkor zarándokolnak el a „farkassá vált” öreg ruszin sírjához; a szimbolikus epizód egyben a rejtett történet kulcsa). Menekül iskoláskori önmagától, attól a szerencsétlen fickótól, aki egyszer eltévedt egy téli tájban, és a sehová le nem ágazó úton mégsem tudott visszatalálni saját biztonságába. Menekül attól az elhidegült lelkű önmagától, aki nem kíváncsi hajdani osztálytársaira, ezért nem megy el az érettségi találkozókra; aki nem tud, nem mer tartós párkapcsolatot kialakítani, mert fél az érzelmi függőségtől. Menekülési útvonala egyfelől az írásba vezet, másfelől egy távoli, északi városba, ahol vendégtanári állást vállal, s ahol szolgálati lakásának tengerre néző ablaka előtt kezd emlékezni mindarra, amitől elmenekült. Például arra, hogy kamasz korában miként leste meg a meztelen lányokat, akik a papa aktképeihez álltak modellt a fényes műteremben.


3. Érzésed szerint miként aránylik az eredeti irodalmi projekt a most megjelent regényhez? És milyen érzelmek fűznek egyikhez is, másikhoz is?


Kezdjük a szövegarányokkal. Az ős-Tejmozi, azaz a vendégmondatokat tartalmazó elbeszélés 70 ezer karakternyi. Ám a regény alapját nem ez képezi, hanem a redukált, vendégmondataitól megfosztott, kényszerű kerülőktől mentes novella, ez szűk 44 ezer karakter. A regény pedig bő 242 ezer. Az arány tehet kb. 1:5. De mégsem mondható az, hogy a regény cirka 20 %-át teszi ki az eredeti novella, mert annak szövege nemcsak „szétszóratott” a regény egészében, de át is formálódott, hozzáigazodott például a többszemélyűséghez és átesett több egybecsiszolási és stilizációs folyamaton. Egy mondatról mondatra haladó összevetés alig találna teljes egyezéseket. Annyi azonban bizonyos, hogy a regény tartalmi keretét mégis a vendégmondatok ihlette előszöveg adja.


Érzelmek? Most érthetően az újszülött könyvre, a benne olvasható regényre gondolok fokozottabban. De jólesik felidéznem a régi interakciót is, amely egyfelől homlokizzasztó írói koncentrációt igényelt, másfelől önfeledt szellemi játékot jelentett. A regény, úgy érzem, méltó betetőzése a belé épült összes előzménynek.     


4. Melyik műfajban érzed igazán sikeresen-otthonosan magad: lírában, prózában, közírásban? A bloggerkedést nem említem, mert az, gondolom, inkább jó eszköz ahhoz, hogy megfelelő hőfokon tartsad irodalmi terveidet, gondolataidat.

Fotó: Balla Csönge

Eszköz, de otthonosság is, lévén én a közösségi énemet régen felköltöztettem a világhálóra, ezért számos blogom és oldalam jelenti az irodalomban és a világban való napi jelenlétemet.


Költőként indultam, a vers volt és maradt a legkedvesebb műfajom. Legtöbb arcomat is talán itt tudtam megmutatni. No meg: a költészet számomra megtartotta különleges, mondhatni ünnepi, emelkedett jellegét. A vers emel ki a hétköznapiságból. Prózában a mai napig elveszettnek érzem magam, nehezen találok a hangomra; legjobbnak tartott novelláimmal sem vagyok elégedett. Talán a regényeimben sikerült legjobban lepleznem prózaírói esetlenségemet. Közíró, ha vagyok, nem teljesen önszántamból és önkedvemre lettem, valamiféle muszáj-herkulesség volt abban, hogy a nyolcvanas évek végétől közügyekben való állásfoglalásra, vélemény-nyilvánításra adtam a fejem. Első írásaim, kell-e mondanom, a kárpátaljai magyarság helyzetét, nemzetiségi jogait érintették. Ezekkel és főleg a későbbi cikkeimmel, esszéimmel szereztem talán a legtöbb olvasót (és legtöbb ellenlábast). A kilencvenes években és a kétezresek elején szinte úgy tűnt, ez lesz a fő műfajom. Ám pár év és vagy két tucatnyi elemző igényű írás után kicsit megcsömörlöttem azoktól a témáktól, amelyekben korábban oly fontosnak gondoltam hangomat hallatni. Tanulmányokat, esszéket, elemző cikkeket ma már alig írok, közéleti témákban legfeljebb írójegyzetekre ragadtatom magam. Ha nem is kizárólagosan, de lényegében visszatértem a szépirodalomhoz, újra sok verset írok, és lám, harmincvalahány éves pályám során a harmadik regényig is eljutottam.   

A Káfé főnix számára kérdezett: Cseke Gábor

A Tejmozival kapcsolatos eseményekre mutató főbb hivatkozások a világhálón:


 - a regény oldala


- a Magvető hírlevele: online könyvbemutató október 12-én


- BDK napi blogja




Balla D. Károly: Az utána előtt

Részlet a Tejmozi c. regényből (Magvető Kiadó, 2011)

Levetkőztünk, meztelenül mentünk át a pici faépületbe. A kályhán és az egymás alá épített két fapadon kívül nem is igen volt egyéb benne, apám, miután kis dézsából vizet locsolt a forró kőlapra és a helyiség megtelt illatos párával, azonnal felkapaszkodott a felső priccsre, elnyújtózkodott, én ugyanezt tettem az alulsón. Azt hittem, most is végig hallgatni fog, de váratlanul megkérdezte, hogy szeretem-e Sztravinszkijt. Zavarba jöttem, nem ismerem eléggé, mondtam mentegetőzve. Akkor most bepótolhatsz egy keveset, dünnyögte. Csak nem itt is van egy lemezjátszója, kezdtem volna csodálkozni, de a vártnál is jobban meglepődtem, amikor anélkül, hogy apám akár csak megmozdult volna, szólni kezdett a zene két rejtett hangszóróból. Nyilván ide is vezetett huzalt a zenetoronytól, amelyet most előre beprogramozott – alighanem el akart kápráztatni leleményességével, azzal, hogy lám, ide is magával tudja hozni kedvenceit; irigyeljem érte. Hát ez nem éppen meditációs muzsika, jegyeztem meg pár perc múlva akadékoskodva, így kívánván érezhető elégedettségét kicsit megtépázni. Nem bizony, csattant fel, és lázas fejtegetésbe kezdett. Ez a zene nem ernyeszti, hanem pezsdíti az elmét, kisöpör belőle minden ócskaságot. Ahogy a test izzadja ki a fáradt sókat, úgy távoznak lelkedből a kisült érzések, elmédből az elgyötört gondolatok. Nem ismerek ennél vérbőbb, életerősebb és őszintébb hangzást, mondta már-már gyermeki ujjongással. Még a legnagyobb klasszikusoknál is érzem a gondos megkomponáltságot, olykor szinte a kimódoltságot, a manírt, míg ez itt magától értetődően közvetlen, szinte közvetítetlen, csak ömlik, fortyog, táncol, él és mozog. Benned él és benned játszik, nem külső kegyelem részesít benne, nem kívülről kapod, nem befogadod, hanem egyenesen benned szólal meg. Mintha nem is mesterséges képződmény lenne, hanem valami elevenen született nagyszerűség, amely mindig is itt lakozott a bensődben, és most kicsit csodálkozol, hogy eddig nem találkoztál vele.

Apám újra és újra el tudott ámítani lelkes megállapításainak a szemléletességével. E percben az általa mondottak számomra sokkal plasztikusabban jelenítették meg Sztravinszkij muzsikáját, semmint az, amit belőle a rejtett hangszórókból hallottam. Legutóbb egy ajándékba kapott CD-vel jártam hasonlóan. Hallgattam Bartók muzsikáját és kissé tisztelettelenül azt kellett megállapítanom, hogy gondolkodni felőle jobb, semmint hallgatni, s hogy voltaképp csak addig nehéz befogadni, ameddig szól. Az igazi élmény nem akkor ér, amikor fülünkkel érzékeljük, hanem később, amikor felidézzük azt, amit hallgatása közben éreztünk. Sőt, tele vagyunk egy lehetséges újabb meghallgatás előtti izgatott várakozással, alig várjuk, hogy elkezdhessük elölről, ám amint erre sort kerítünk, idő teltével már inkább azt várjuk, hogy utána legyünk, mert utána lenni jó igazán, ezt azonban csak azzal válthatjuk ki, ha teljes odafigyelésünkkel és kihegyezett érzékenységünkkel átéltük azt, ami az utána előtt volt.

Tűnődtem, megosszam-e ezt a megfigyelésemet és okoskodásomat apámmal, végül mégis egészen másra kérdeztem rá.

És Bach? Tegnap egész este azt hallgattuk, nem? Hja, a Goldberg-variációk!, rikkantotta a felső priccsen olyan kitörő lelkesedéssel, hogy belerázkódott a kis faépítmény. Amióta megszereztem Glenn Gould előadásában, nem is igazán akaródzik mást hallgatni, ez szól egész nap, folytatta tárgyilagosan, egyszersmind megfeledkezve arról, hogy fél perccel ezelőtt még egyéb valamiről áradozott, és hogy most is éppen egészen másfajta muzsikát élvezünk. Ha soha többé semmi mást nem hallgathatnék életemben, csak ezeket a Goldbergnek ajánlott változatokat, akkor sem lennék boldogtalan, mondta felsóhajtva. Kimeríthetetlen remekmű. Végtelen a gazdagsága. Mindössze egyetlen téma és csupán harminc variáció, alig egy óra az egész, de bele van zsúfolva a mindenség. Olyan, mint a Nagy Bumm előtti anyag. Ha tágulni kezdene, felölelné az emberiség teljes zeneirodalmát. Hallgatod, és úgy érzed, mintha meglested volna az Úristent, amikor éppen megteremti a muzsikát.

Furcsa érvelés, állapítottam meg magamban, egyazon gondolatsorban az ősrobbanás és az isteni teremtés. Szokatlan maga a szituáció is: a nyugalom és béke helyszínén nyugtalanító és békétlen Sztravinszkij-szvitek szólnak, miközben a teizmust alapvetően elvető apám a mennyei Bach-műről áradozik, eljutva a végkövetkeztetésig, hogy Bach zenéje nem egyéb, mint isten létezésének talán egyetlen bizonyítéka. De megszokhattam már apám csapongásait, ha nem emlékeztem volna régebbi és ritkaságszámba menő beszélgetéseinkre, tegnap este bőséges ízelítőt adott belőlük. Hagytam, hadd áradozzon most már a barokk mesterről, s vártam, ha végére jut, újra megszólalhassak. Rákérdeztem volna még Csajkovszkijra (nehéz is lenne három ennyire különböző komponistát egy lapon említeni), akit kamasz korom éveiben hallgatott egyfolytában, unos-untalan. Vajon miként vélekedik most az orosz mesterről, akinek a muzsikáját én a tudatommal már kissé édeskésnek találom, de érzékeimet változatlanul izgalomba hozza? Ám kíváncsiságom kielégítetlen maradt: váratlanul elnyomott az álom.

Testem előbb lassan inogni kezdett valamilyen ismeretlen mélység felett, mígnem az egyre nagyobb kilengések lehetetlenné tették, hogy egyensúlyomat megtartsam, így hát aláhullottam a szakadékba, de érdekes módon nem tehetetlenül estem, hanem úgy, mint aki tudatában van annak, hogy most valami örömteliben vesz részt; mondhatni: aktívan estem, teljes mivoltomban átéltem a zuhanás nagyszerűségét. Azzal osztoztam a gravitáció hatalmasságában, hogy a szabadesés tevőleges és tudatos résztvevőjévé váltam, nem egyszerűen elszenvedtem a természet törvényeit, nem csupán alávetettem magamat a tömegvonzásnak, hanem egyetértőleg és a tőlem telhető igyekezettel és odaadással cselekedtem az aláhullást; koncentráltam rá. Egész életerőmmel estem, nagy iparkodásomban még arról is megfeledkezve, amit pedig korábban erősen eltökéltem, hogy zuhantamban majd azt fogom felidézni, miként hemzsegtek meztelen talpam alatt a férgek, amikor egy oszló kutyatetembe a folyóparton gyerekkoromban mezítláb óvatlanul beleléptem.