Spanyolviasz helyett (12)

Eső után a világ

"Az őszinteség a nincstelen emberek egyetlen kincse."

(Alexandre Dumas)

"Igazat szólj, s akkor nem kell észben tartanod semmit."

(Mark Twain)

Az igazmondás addig nehéz s gyötrelmes, amíg csak ábrándozik róla az ember, de még nem gyakorolja. Miként az úszás tudománya, amíg nem hullámzik előttünk a víztükör, amit majd széles karcsapásokkal át kell szelnünk. Pedig... egy pillanat az egész, zuhanó testünk kétfelé csapja a csattanó vizet, s attól kezdve mi már az őszinteség habjain hánykolódunk, és meglepődve tapasztalhatjuk, hogy nem is olyan kellemetlen állapot, amiben leledzünk, mintha mindig is nyakig merültünk volna az igazmondás medencéjébe, amely tiszta, akár egy tavaszi reggel, amikor eső mosta le a világot; minden a maga telt, természetes színében ragyog, a fény az fény, az árnyék az árnyék, sehol semmi tekintetet zavaró pára- vagy ködfolt, a lehető legtávolabbra látni... és a biztonságnak az az érzése, ami semmihez se mérhető! Egyszerűen: át kell élni!

(Megjelent az Előre Vasárnap c. mellékletében, a nyolcvanas évek vége felé)

Fotó: Nagy P. Zoltán / Szaltó

Spanyolviasz helyett (11)

Zene, füldugóval

"Szabad csak az, akiben van erő lemondani összes többi vágyáról, hogy egyetlen egyben testet öltsön."

(Makszim Gorkij)

"Szabadságunk a hasznosság mélységes meggyőződéséből fakad."

(Frédéric Joliot-Curie)

Hányan és hányan ábrándoznak - gyermeki együgyűségükben - a szabadságról úgy, mintha az a teljes gyeplőtlenség, a zabolátlanság állapota lenne, amelyben, miként a hírhedt londoni Hyde Parkban, mindenki azt csinál, amihez éppen kedve szottyan, s ezen nem botránkozik meg senki.

Engem az ilyen szabadság a karmester nélküli zenekari muzsikára emlékeztet, amikor minden egyes zenész más-más partitúrából játszik, és úgy, ahogy neki tetszik, fittyet hányva az elviselhetetlenségig fokozódó kakofóniának, a zűrzavarnak, amit legfeljebb ha füldugóval képes az ember túlélni; ám miféle zene az, amit még az is átall hallani, aki produkálja?!

Az értelmetlen lehetőségek barázdáiba kár az akarat és tehetség magvait elpazarolni. Úgy sem hajt ki belőle semmi, vagy ha olykor mégis, hát szörnyű, torz virágait látva egy percnyi kételyünk sem lehet a termést illetően.

(Megjelent az Előre Vasárnap c. mellékletében, a nyolcvanas évek vége felé)

Keller Emese karikatúrája

Spanyolviasz helyett (10)

Öt perc

"A hazugságot nehezebb hallgatni, mint mondani."

(Török közmondás)

"Nem az a hazugság ártalmas, ami megfordul az ember fejében, hanem az, ami megül ott és gyökeret ereszt."

(Francis Bacon)

Amikor mondjuk: - mily árnyalatnyi, alig észrevehető eltérés van a két ösvény között!

Az előbb még, biztosan tudjuk, az igazság szűk csapását tapodtuk, majd az egyik lábunk enyhén letérő, később visszaoldalgó leágazásra tévedt, mondhatjuk, megbicsaklott csupán, nem elég biztonságos az alig lépésnyi széles sáv, amelyen elindultunk; vigasztaljuk magunkat, hogy nem az időszakos eltévelyedések, a pillanatnyi megszédülések a jellemzők, hanem a fő csapás, amit követünk; és annyira szeretnénk, ha mindenki ugyanígy látná vonulásunkat...

De amikor halljuk: - igazságérzetünk azonnal borzolódik, hogy az illető egyáltalán elkalandozni merészel, fülünket sérti az elcifrázott dallam, egy hamisan játszott partitúra, vagy mint egy éles késsel végigkarcolt táblaüveg hátborzongató szisszenése; a szégyen egyenesen bennünket öl, mintha mi követtük volna el az elkövethetetlent, a történtek értelmét latolgatjuk, és mintha fölöslegesnek tűnne a szánalmas hamiskodás; szívből elhatározzuk, hogy mi ilyet semmi szín alatt nem tennénk...

Amikor benne van, az ember akarva-akaratlan, szinte jószántából elfogadja egy vonatfülke rossz szagú levegőjét. Amikor kintről lép be, hirtelen megtorpan, mintha lövés érte volna: ő öt percet se tudna egy olyan szörnyű helyen kibírni...

Aztán az öt perc eltelik.

(Megjelent az Előre Vasárnap c. mellékletében, a nyolcvanas évek vége felé)

Balla József festménye

Spanyolviasz helyett (9)

Ikrek

"Ha a szem nem kíván látni, se fény, se szemüveg nem segít rajta."

(Német közmondás)

Egykori osztályunkba járt egy ikerpár, s tanáraink többsége egyszerűen képtelen volt megkülönböztetni egyik testvért a másiktól.

Nekünk ez sehogy sem fért a fejünkbe, hiszen előttünk nyilvánvaló különbségek egyénítették két társunkat; egyiküknek borsószemnyi anyajegy barnállott ajkának jobb sarka fölött, a másiknak nem. Az egyik testesebb, izmosabb volt, a másik törékenyebb, véznább. Az egyik mutálás előtti gyerekhangon szólalt, a másik javában átváltott már holmi mackós dünnyögésbe.

Úgy gondoltuk: ha ennyi eltérés után se tudja valaki megkülönböztetni a fiúkat, az egyszerűen - ostoba!

Pedig hát a tanáraink nem voltak ostobák. Éppen csak, mivel ők nem kizárólag egyetlen osztály, hanem egy egész iskola diákságának heterogén arcképcsarnokában kellett hogy eligazodjanak, nem vették maguknak a fáradságot, hogy az ikrek különös ismertetőjegyein külön is eltöprengjenek. Egyszerűen, leírták magukban a problémát, mint olyat, ami vel fölösleges törődni. Így kaptak lábra aztán a macska-egér harchoz hasonlatos, emlékezetes konfliktushelyzetek tanáraink és az ikrek között.

Egyes tanárok például, feleltetéskor, mindkettőjüket felszólították. Csakhogy az ikrek egy óvatlan pillanatban - mert felváltva, pontosan beosztott rend szerint tanultak - helyet cseréltek, s a "szolgálatos" testvér kétszer darálta el ugyanazt a leckét. A katedrán ülő gyanította, hogy módszere nem a legtökéletesebb, ezért a következő alkalommal már egy időben szólította ki őket a tábla elé, hogy mindvégig szem előtt legyenek. Az ikrek, természetesen, abből a kutyaszorítóból is megtalálták a kivezető utat, s a tanári cselek kifinomodott sora rednre fennakadt a diáktalálékonyság kikezdhetetlen pajzsán.

Ma már, felnőtt ésszel, tudva tudom: tanáraink igazából nem is nagyon akartak a "rejtély" mögé látni. Nemrégen megtartott, harminc éves érettségi találkozónk egy meghitt pillanatában egykori rettegett tudorunk bevallotta: ijesztő pontossággal emlékezik egy dolgozatírásunkra, amikor én például meg voltam győződve arról, hogy sikerült éberségét kijátszani, s a leckefüzetből isnpirálódnom. pedig ő, onnan, a katedráról, mindent látott. és hallgatott. Hogy miért, azt csak ma árulta el: hirtelen helyettem is elszégyellte magát.

(Megjelent az Előre Vasárnap c. mellékletében, a nyolcvanas évek vége felé)

Keller Emese rajza

Spanyolviasz helyett (8)

Ítélet születik

"A bölcs ember maga fölött ítélkezik."

(Albán közmondás)

Nem is kívánhatunk eszményibb ítélőszéket az önnön lelkiismeretnél. Hiszen minden együtt van: vádló, védő, jegyző, törvénszéki ülnök, tanúk, elnök, nézőközönség...

Mindenki tudja a feladatát, jól ismeri a per főszereplőjét, a tényeket, az összefüggéseket, a súlyosbító, illetve az enyhítő körülményeket. Jól ismeri ugyanakkor a törvényt, s nem vezeti elvakult bosszúállás, kicsinyes gyűlölködés...

Egyetlen "hátránya" van az ilyen önkiszolgáló ítélkezésnek: a szertartás szereplői közül egyiket se lehet átverni. Mindenki kénytelen "az igazat, és csakis az igazat" mondani. Nincs hamis tanúzás és nincs megkent védőügyvéd. Nincs lekenyerezett jogtudor és nincs ravasz tollú jegyző...

Minden poszton mi állunk: magunkkal szemben, illúziók nélkül. Nincs miért kételkednünk:

igazságos ítélet születik.

(Megjelent az Előre Vasárnap c. mellékletében, a nyolcvanas évek vége felé)

Bencsik János rajza

Táltosi rangban

(A járda szélén című sorozatból. Előre, 1986)

Hetek óta figyelek egy lovat. Legel.

Persze, nem a nagyváros szívében, de nem is urbánus terjeszkedésén túl, ahol már csak a névtábla őrzi az agglomeráció hangulatát.

Nem szabad mezőn bóklászik a vedlett, szögletes formájú, inkább a ló karikatúrájára emlékeztető állatocska, hanem tömbházak között telepített zöldben, ahol perzselő nyarakon a szórófejes, körbe forgó öntözőberendezés enyhet adó cseppjei jelentenek menedéket a biztos pusztulásból.

Legel tehát a lovacska, unottan és egykedvűen, rágja a hó alá menendő - ha egyáltalán megtisztel vele ez a tél! - kemény fűtorzsák maradékát, a helyenként ottfelejtett sarjat.

A gyepterület mellett lakóközösségi parcellák kerítéssel leválasztott, letarolt sávjai. A különbség alig észrevehető a kint és a bent között; csak egy-egy ottfelejtett, idővel s talajmenti fagyokkal dacoló káposztafej jelzi, hogy hát mégis, ő kerítésen belül van, míg a világ többi része - a tömbházak, az autógumiktól csikorgó utak, az emberek, a gyerekek s velük együtt a lovacska is - kívül rekedt a mindent adó kertből... Odébb futópaszuly indái zizegnek a szélben kupacba gyűjtve, biztosan elfelejtettek alája gyújtani, s valahol oldalt dülöngélő, lefosztott kukoricakórókat nyálaz a fővárosi tavak felől előnyomuló köd. Van aztán ott még szanaszét heverő karalábélapi, vinettaszár, elfonnyadt murokzöldje... Amint az itt gazdáskodó lakók betakarították ősszel a termésüket, mintha megfeledkeztek volna a többi tennivalóról, hiszen a gazdálkodás sohasem áll meg a begyűjtésnél, örökös gond az, és véget nem érő tánc, akár csak a természet és az idő körforgása mivelünk s körülöttünk.

A látszólagos kihaltság fölött pedig mintha csak a lovacska silbakolna, egykedvűen lesütve a szemét, csupán a silány kóstra összpontosítva; hogy aztán éjszakára ő is odahagyja szándéktalan őrhelyét...

Mert mihelyt sötétedik a város fölött, alacsony, fülessapkás öregember szokott érte jönni. Körüljárja, megnézegeti, hogy maradt-e legelnivaló a lova közelében, s egyúttal kiválasztja a másnapi körzetet néhány lépéssel odébb. Ezután a nap közben produkált trágya mennyiségét egzaminálja, jobbról is, balról is becsülgeti a halmot, s eltűnik néhány percre a tömbházak irányában. Nemsokára lapáttal a vállán tér meg. Nyomában szemüveges, gömböz formájú férfi csörtet szuszogva, festékfoltos tréningruhában, s dülledt halszemével kitartóan szemléli, amint az öregecske, félig-meddig már az est mindent befedő palástja alatt, a felgyűlt kupacot kimmért mozdulatokkal átalveti az alacsony sövényen, a letarolt parcellára.

Egy héten át legel ott a lovacska körben, a kerítés mentén, amíg akad valami pusztítani való. Egy héten át minden este szorgalmasan a kerítésen túőlra mentődik egész napi igyekezete, miáltal ő is jóllakik, s a lakóközösség földje is megkapja a szükséges tápanyagot. mert úgy gondolták, magyarázza a lapátolás szemlélése közben a tréninges gömböz, látván, hogy szívesen időzök el az esti szemrevételezésnél, szóval az a számításuk, hogy a "trágyatermelés" környező lehetőségeinek teljes kimerítésével az egész mindenséget - beleértve a parcellán felejtett őszi hulladékot is - beforgatják ekével a földbe, feljavítás céljából. Az eke elé, természetesen, ugyanazt a lovacskát fogadták föl, s minden tökéletesen ki van számítva, mert például, amíg a ló szánt, hát enni is kell hogy kapjon ugye, s ha már eszik, "termel" is, ami szintén a barázdát hízlalja...

Aztán, amikor a lapátolásnak vége, az öreg mondja fel röviden, hogy a várostól valahányadik falucskában lakik, amelynek lakói hagyományosan fuvaros emberek, ő viszont fuvarozás helyett ("hát lehet ezzel a szerencsétlen jószággal fuvarozni, hát mondja meg!") erre adta a fejét: várostelepi kertek talajfeljavítását vállalja, hosszú évek óta, a mellette kitartó segítőtárs lehetősége és kapacitása szerint. Így aztán nem fő a feje lova táplálása miatt, nap közben pedig, amíg az állat "szolgálatban" van (így mondja: la serviciu...), ő maga nyugodtan nézhet a dolgai után odahaza, az mtsz-ben...

Egyszóval, minden ki van számítva: idő, lehetőség, egyéni és társadalmi haszon.

Aminek a fejében lovacskánk kitartóan legelész a tömbházak között, mint a természet körforgásának kiszolgált, de fáradhatatlan obsitosa. Ma itt, holnap ott tűnik föl göthös, sebhelyes kis alakja, mely annyi odaadással gyámolította már az emberiséget, hogy bátran kiérdemelné a táltosi rangot.

Fotó: Fadgyas Tibor

Spanyolviasz helyett (7)

Egyetlen arcunk

"A meggyőződés, hogy másoknak tetszünk, gyakran válthat ki visszatetszést." 

(La Rochefoucauld)

"Nehéz valakit úgy megítélni, ahogyan ő szeretné." 

(Vauveargues)

Naponta megnézem magam a tükörben; ha máskor nem, borotválkozás idején biztosan. Ismerem hát a velem farkasszemet néző arcot, akár a parasztember a kaszálóját, amelyen minden egyenetlenségnek, szabálytalanságnak, madárfészeknek, rejtett furcsaságnak tudja - akár behunyt szemmel is - a pontos helyét.

Mindenkinek az az egy arca van, amely visszanéz reá, természetes hát, hogy ragaszkodik hozzá és igyekszik lehetőleg rokonszenvesnek látni. Elnézi neki a múló pörsenéseket, a szeszélyesen hálót szövő ráncokat, a kialvatlanság püffedéseit, az esetleges bibircsókokat és kiirthatatlan szőrpamacsokat, a májfoltokat...

De ne lepődjünk meg azon, hogy másoknak rendszerint nincs se alkalmuk, se türelmük fejlődésében megcsodálni arcunk teljes metamorfózisát. Az embereket általában a saját gondjuk foglalja le, miközben futó pillantást vetnek ránk. Ők annyit látnak belőlünk, amennyit mi is látunk másokon: ama közmondásos szálkát, sokszoros nagyításban, feledvén a saját gerendát, ami pedig távolra is jócskán ellátszik...

Cseke Gábor

Illusztráció: Tükrözés * Fotó: Bálint Zsigmond

Spanyolviasz helyett (6)

Ikervakság

"Ha a szem nem kíván látni, se fény, se szemüveg nem segít rajta. 

(Német közmondás)

Egykor az osztályunkba járt egy ikerpár, s tanáraink többsége egyszerűen képtelen volt megkülönböztetni egyik testvért a másiktól.

Nekünk ez sehogy se fért a fejünkbe, hiszen előttünk nyilvánvaló különbségek egyénítették két társunkat: egyiküknek borsószemnyi anyajegy barnéállott ajkának jobb sarka fölött, a másiknak meg nem. Az egyik testesebb, izmosabb volt, a másik törékenyebb, véznább. Az egyik mutálás előtti gyerekhangon szólalt, a másik javában átváltott már holmi mackós dünnyögésbe.

Úgy gondoltuk: ha ennyi eltérés után se tudja valaki megkülönböztetni a fiúkat, az egyszerűen - ostoba!

Pedig hát tanáraink nem voltak ostobák. Éppen csak, mivel ők nem kizárólag egyetlen osztály, hanem egy egész iskola diákságának heterogén arcképcsarnokában kellett hogy eligazodjanak, nem vették maguknak a fáradságot, hogy az ikrek különös ismertetőjegyein eltöprengjenek. Egyszerűen leírták magukban a problémát, mint olyat, amivel fölösleges törődni. Így kaptak lábra aztán a macska-egér harchoz hasonlatos, emlékezetes konfliktushelyzetek tanáraink és az ikrek között.

Egyes tanárok például, feleltetéskor mindkettőjüket felszólították. Csakhogy az ikrek egy óvatlan pillanatban - mert felváltva, pontosan beosztott rend szerint tanultak - helyet cseréltek, s a "szolgálatos" testvér darálta el ugyanazt a leckét. A katedrán ülő gyanította, hogy módszere nem a legtökéletesebb, ezért egy következő alkalommal már egyszerre szólította ki őket a tábla elé, hogy mindvégig szeme előtt legyenek. Az ikrek, természetesen, ebből a kutyaszorítóból is megtalálták a kivezető utat, s a tanári cselek kifinomodott változatai rendre fennakadtak a diáktalálékonyság kikezdhetetlen pajzsán.

Ma már, felnőtt ésszel, tudva tudom: tanáraink igazából nem is nagyon akartak a "rejtély" mögé látni. Nemrégen megtartott véndiák találkozónk egy meghitt pillanatában egykori rettegett tudorunk bevallotta: ijesztő pontossággal emlékszik egy dolgozatírásunkra, amikor én például meg voltam győződve, hogy éberségét sikerült kijátszani, s a leckefüzetből inspirálódhattam. Pedig ő, onnan, a katedráról mindent látott. És hallgatott. Hogy miért, azt csak ma árulta el: hirtelen énhelyettem is elszégyelte magát!

Cseke Gábor

Illusztráció: Önmagammal * Fotó Imreh Albert

Spanyolviasz helyett (5)

Fél élet

"Ha mindenem megvan, amire vágyok, mindjárt az az érzésem, hogy semmim sincsen." 

(Jules Renard)

Eszembe jut megboldogult matematika tanárom, amikor a középiskolássá válásunk előtti években irigylésre méltó türelemmel próbálta megértetni velünk, miben is áll a plusz-mínusz végtelen; hogy a semmi tulajdonképpen ugyanazt jelenti, akár a minden, mert mindkettő a beláthatatlanság tartományát jelöli. Becsületére legyen mondva, a jó öreg mindent megpróbált, de nem sokra jutott velünk.

Nem fért ugyanis a fejünkbe, hogy létező dolgok végtelen halmaza hogyan lehessen azonos hiányzó dolgok végtelen sorával?!

Tegyük föl, hogy igaza van, akkor viszont mivel magyarázható, hogy a legtöbb ember mégis inkább a mindent igyekszik megszerezni magának, s nem a semmi érdekében buzgólkodik?

Egyazon minőség két pólusa, színe és visszája, nappala és fehér éjszakája, szerelme és gyűlölete, keserédes íze fér meg s tételezi egymást benned, titokzatos plusz-mínusz végtelen!

Tanár úr, ha kissé későn is, de megértettem a leckét! Csak egy a baj: ehhez el kellett telnie több mint egy fél életnek.

Rivalda

"Ahhoz, hogy becsületesnek tűnj, annak kell lenned."

(Francia közmondás)

Megismerkedek valakivel. Kezet fogunk. Méregetjük egymást. Szeretnénk megfejteni a másik lényegét. Az arc, a külső burok sok mindent takar: vágyakat, ösztönöket, csapongó gondolatfoszlányokat, életfolyamatokat, gyülemlő gyarlóságokat.

Az eleven, vidám ember természetesen, nehezen rejti el önmagát, képtelen hosszú távon álmos savanyújóskaként viselkedni. De a búvalbélelt lélek se fegyverez le több sikerrel, kölcsönvett vigyorával.

Amilyen szerepet egy életen át zokszó nélkül el tudunk játszani - azok vagyunk. Ezért fölösleges színlapot írni életünkhöz, és fölösleges a szereposztás is. Nincs szükség se maszkmesterrem se öltöztetőre, de kellékes, függönyhúzó, súgó se kell. Színpad sincsen és szünet sincs.

Az élet színjátékát csak utólag lehet megírni.

Cseke Gábor

Illusztráció: Mutatvány a Szent Anna-tónál

Spanyolviasz helyett (4)

 Hídon történt

"Az igazsághoz kevés szó is elég, de egy hazug mesének nagy feneket kell keríteni."

(Angol közmondás)

Mintha csak ma lett volna...

Otthonról kenyérért küldtek. Útban a bolthoz, az egyik Szamos-hídon kellett átkelnem Kolozsváron. Mivel szerettem a korlát fölé hajolva elnézni a tova sodródó, a magasból sekélynek tetsző folyóvizet, alig vártam, hogy a hídhoz érjek.

A boltba friss kenyér érkezett, biztosan dicséret jár érte odahaza. Futva értem a hídra, hogy visszaúton még egy pillantást vethessek a sétatéri színház irányába bukdácsoló habokra.

Mintha belső sugallatra, hirtelen a mélység fölé lógattam a kenyeres neccet. Szinte észrevétlenül csúszott ki a kezemből, akár egy akaratlan sóhajtás, s hangos csobbanással merült el a Szamosban (a halak nagy örömére...).

Tehetetlenül álltam: mihez is kezdhetnék? Legjobb volna haza se térni. Ám ha ezt teszem, biztosan fölkeltem az otthoniak gyanakvását... Üsse kő, hazáig csak kitalálok valami jó kifogást!

- ...biciklivel a járdán száguldott felém egy nagy fiú - újságoltam buzgón, miközben üres kézzel besompolyogtam lakásunk ajtaján. - A kenyeret elejtettem, és akkor a folyóba esett...

Anyám vigasztalni próbált, de apám félretolta az útból.

- Nagy fiú, bicikli... hm... Csak azt tudnám, hogy ugrott át a kenyér a korláton?

- Nem ugrott át! - csattantam fel sértetten. - A kenyér a földre esett. De arra jött egy bácsi is, akinek a lábába ütközve, a háló lepotyyant a hídról... 'gy volt!

- A korlát alatti résen nem férhetett át a kenyér - szögezte le apám, s magam elé képzelve a hidat, nekem is rá kellett jönnöm, hogy igaza van. De azért kitartottam:

- Pontosan nem láttam, mert engem is fellökött az a barom, és mire újra talpon voltam, a kenyér már a vízben ázott...

- Ez így képtelenség - hangzott apám szentenciája, s minél több kérdést intézett hozzám, annál jobban belegabalyodtam hevenyészett beszámolóm részleteibe. Eldöntöttem: legjobb lesz kivallani az igazat nyíltan, őszintén. Ahogy történt. "Hülyéskedtem, nem vigyáztam, ez lett a vége!"

Magam is meglepődtem, milyen egyszerűvé vált minden az igazság elfúló hangú pillanatában. Utána az atyai pofon már úgy csattant el az arcomon, mint egy nagylelkű bocsánat.

Cseke Gábor

Illusztráció: A híd * Berecz Edgár fotója

Spanyolviasz helyett (3)

Bádogpohár

"Egy szűk szorosban nem ismerünk se testvért, se barátot." 

(Angol közmondás)

Viszontagságos magashegyi vállalkozás résztvevője mesélte: útja legmegrázóbb élményében akkor volt része, amikor kiderült, hogy expedíciójuk vezetője egy idő óta rendszeresen dézsmálja a szigorúan beosztott, rohamosan fogyatkozó ivóvizet!

Pedig milyen tiszta elhatározással indultak útnak, fogadkozván, hogy mindenki tiszteletben tartja a kiszabott fejadagot, mint az önként vállalt kötelezettségek fontos részét!

Amikor lelepleződött, és társai azon melegében törvényt kívántak ülni fölötte, a "vezető" - maga is éhenkórász csikasz fiatalember, akár a többi - sírva fakadt, s elcsukló hangon bizonygatta: akasszák föl, vágják négybe, hajítsák le a sziklaoromról, de ő képtelen elviselni a szomjúságot!

A többiek tanácstalanul néztek össze: lehetséges volna, hogy igazat beszél? Hogy az ember biológiai szükségletei néha képesek végzetesen elnyomni az értelem és az erkölcs hangját, s olyankor nem vagyunk felelősek tetteinkért?

Az ítélkezők aztán arra gondoltak: szemet hunyhatnának a ballépés fölött, de akkor ők, az élő cáfolatok mire mennek a hozott áldozattal? Mit érnek vele, ha értelmét és szellemét amúgy is lehetetlen maradéktalanul érvényesíteni? Mit ér kínzó lemondásuk, kicserepesedett, lázas ajkuk összeszorított fegyelme, az önuralom emberformáló kényszere?

Így aztán dühösen, türelmetlenül törtek pálcát a vétkező fölött, aki megsemmisülten, maga elé meredve gubbasztott a mélységekre nyíló sziklapárkányon, s mintha mi sem történt volna, egyre hajtogatta: vizet... adjatok vizet... különben elpusztulok...

Ki tudja, talán tényleg erejének a végéhez ért, hiszen minden embert más-más anyagból gyúrtak. Ugyan, ki venné a lelkére a pusztulását, még ha vétett is a közösség ellen?

És akkor egyikük tétován, mintegy meggyőződése ellen, odanyújtotta a saját bádogpoharát.

Cseke Gábor

Illusztráció: Klárik László fotója

Spanyolviasz helyett (2)

Szárazelem

"Ágyő, puttony, vége a szüretnek!" (Francia közmondás)

Riport készül. Az alany érdekes, gazdag életutat bejárt ember, órákon át mesél munkájáról, tapasztalatairól, küzdelmeiről. Indázó beszélgetésünk új és új kérdéseket követve verekszi át magát a megismerés bozótján. Minden lehetséges oldalról megközelítettük már a témát. Láthatóan mindketten belefáradtunk az átbeszélt délutánba. Megkönnyebbülten dőlök hátra a jól végzett munka zsibbadt kábaságával. Rejtett hangfalakból szordínós zene lüktet, mint gondolkodás közben a sugallat. Magamban már a riport felépítésén töprengek, a címen rágódok...

Pár nap múlva összetalálkozunk az utca sokadalmában. Mosolyogva köszöntjük egymást. Mint régi ismerősök. Ám a beszélgetés akadozik. Erdőltetjük, de semmi eredmény. Szorongva állapítom meg, hogy nincs mit mondanom neki. Pár nappal korábban mindent megkérdeztem már tőle, és mindent elmondtunk egymásnak. Érdeklődésem, akár egy túlzottan igénybe vett szárazelem, máról holnapra kimerült.

A riport is elkészült közben, leadásra készen lapul az aktatáskában; jöhet a következő.

Visszhang, bumeráng

"Aki gúnyt akar űzni egy sántából, annak nagyon egyenesen kell járnia." (Német közmondás)

Két hajdani tanárunk is sánta volt: egyik a jobb, másik a bal lábára. Ráadásul elválaszthatatlan barátokként legtöbbször együtt jártak. Úgy bizegtek el az utcán, társalogva, mint egy V-betű ütemesen összehajló szárai.

Éretlen nebulókként természetesen sokan eltanultuk tőlük az imbolygó járás tudományát; ki jobbra, ki balra hajlongott, majd párba állva, őket majmolva cirekáltunk az iskola udvarán és folyosóin. Roppant szórakoztató heccnek tartottuk az egészet,s  ma sem tudom magamnak megmagyarázni, miként történhetett, hogy soha senki nem intett le emiatt a felnőttek közül. Abban a hiszemben mondtunk búcsút az iskolának, hogy világra szóló tréfák jópofa szerzői voltunk, idős korunkban pedig mosolyogva fogunk visszarévedni rájuk.

Az idő eltelt, s mind jobban idegenkedve, már-már iszonyodva gondolok a nyers tréfákra, durva ugratásokra, ízetlen nyelvöltésekre. Hogyan is tehetjük jóvá mindazt, amit tanáraink ellen a távolodó múltban elkövettünk? Idegesen összerezzenek, valahéányszor csibészes nyegleséggel sürgő-forgó utcai kamaszok bodzapuskéájukból zavartalanul és válogatás nélkül küldik ártatlan lövedékeiket az elhaladó, gyanútlan felnőttekre. Természetesen, én sem vagyok kivétel. És hallom a jóízű, vásott vihogást a hátam mögött egy-egy telitalálat után. Hallgatagon megszaporázom lépteimet, s úgy kóvályog fölöttem a kíméletlen, kárörvendő zsivaj, akár a múltam visszhangja, bumerángja.

Cseke Gábor

(Előre)

Illusztráció: Benczédi Sándor kisplasztikája

Spanyolviasz helyett

A nyolcvanas évek vége felé, a rendszerváltás előtt volt egy időszak, amikor az Előrénél annyi szerkesztői feladat hárult rám, hogy a kiutazási lehetőségek már-már elapadtak. De mert a lapba írni is kellett, kínomban kitaláltam egy "okoskodó", tulajdonképpen parazita rovatot, amelyben a mások bölcsességéből táplálkozva, magam is hozzáteszem a saját értelmezésemet a világ dolgaihoz. Kötéltáncos mutatvány volt az egész, mert vigyáznom kellett, nehogy túlságosan eldobjam magam és olyan eretnekségekbe bonyolódjak, ami tekintélyt és érdekeket sért. Egyfajta pótcselekvés volt ez a publicisztika szűkre szabott ketrecében, nem egyszer izzadtságszagú eredménnyel, s nem is az átmentés, inkább a demonstráció kedvéért válogatok itt össze egy csokrot a Spanyolviasz helyett cím alatt futó jegyzetekből a következő napokra. 

(Megjelentek az Előre Vasárnap c. hétvégi mellékletében.)

(Invokáció)

Szeretem a közmondásokat, a bölcs gondolatokat, amelyek egyetlen villámlással hatalmas tartományokat világítanak be. Kedvelem az aforizmákat, szellemünk eme tornagyakorlatait, mert formában tartják frisseségünket, csíszolják ítélőképességünket. Szeretem őket, mert nem általuk leszünk bölcsek, sziporkázók és szellemesek; aki azért szívja magába az aranymondásokat, hogy azokból merítse hiányzó műveltségét, úgy jár, mint a matematika lecke fölött kérődző diák, akit nem a bizonyítás izzadságos küzdelme, hanem csak a semmitmondó végeredmény érdekel.

Múlt idők ismert, vagy a közmondás személytelenségébe öltözött elméi századokon át szóló, modell-értékű tanulságokat hagytak ránk. Rengeteget az ember azóta a saját bőrén kitapasztalva, spanyolviaszként újra és újra fölfedezett, annak bizonyságaképpen, hogy a világ sokat változott ugyan (a javára), de az emberi természet törvényei változatlanok.

Jelenkori szocialista eszményeink, kristályosodó etikánk sok mindent felkaroltak a múlt tanulságaiból, törekvéseiből. És ez nagyon is természetes. Miért szégyelljük hát azt, hogy a gyökeres változásokkal együtt is - a folytatás vagyunk?

Bölcsesség kérdése ez is...

A fenti cím alatt ilyen, máig - s nekünk - világító, tanulságos gondolatokról fújjuk le a port.

Felvonások

A merészségre hol felfigyelnek, hol nem; minél megszokottabbá válik, annál kevésbé dölyfös és dicséretre méltó. (Denis Diderot)

Óvatos embernek tudom magamat, s valahányszor egy-egy meredekebb dolgot művelek -  mondjuk, szívesen teszek meg olyan utakat, melyekről mindenki igyekszik lebeszélni -, aggódva vizsgáztatom a bennem rejtező "láthatatlan ember"-t: mennyi ösztönös szerepelni vágyást tartalmaz? Hát kitűnni akarást? És amíg másoknak hasznot hajthatok vele, még a dölyfösség rám szálló mészporát se nagyon pallom le magamról mondván, hogy adott körülmények között jobb egy cselekvő makacs, mint egy semmittevő illedelmes.

Persze, az ember a hősiességből ritkán élvezi az olykor életre-halálra menő, időben kinyúló küzdelem csetepatéit; annál inkább a győzelem utáni felszabadult sóhajt, az üdvrovalgást, az ünnepést, a dicsérő szót - amit aztán nagylelkűen elháríthat magától, hiszen úgy is tovább hull az rá  özönével és háborítatlanul -, a siker mámorát, amelynél ravaszabb és bódítóbb szellemi mákonyt nem ismer a világ...

Az igazi küzdő a harc befejeztével névtelenül elvegyül a kavargó tömegben; az utolsó kardcsapásokkal az ő missziója befejeződött. A "második felvonás", az ünneplésé, nem rá tartozik. Csak megy, magányosan, lehorgadt fejjel, vérző sebeit szemügyre véve, kimerülten, a következő bajvívás színhelyére, mint egy sokat tapasztalt, elnyűhetetlen takartó-ember.

Próbáljunk csak meg közhelyen, nyilvánosan seprűt venni a kezünkbe, méghozzá a maga legkonkrétabb valóságában; ez olykor már önmagában is kihívásnak számít.

De ha sokan takarítanának azon a helyen - természetesen, felszabadultan, ahogy a saját, legbensőbb és legüdvösebb dolgait intézi az ember, mindjárt elmaradna a csodálkozás, a közfeltűnés, a fesztiválhangulat.

És mennyivel nagyobb tisztaság lenne!

Nyomot hagyni

Aki nem él a halála után, az sose is élt. (Török közmondás)

Nagyon ritka az ún. tehetségtelen ember. Valamennyiünkben él ennek vagy annak a hasznos cselekvésenk a képessége - a "szikra", amely emberré teszi a két lábon járó főemlőst.

Annál gyakoribb viszont: ezt a tehetséget ahelyett, hogy megőriznék és dédelgetve fejlesztenék, a közösség javára fordítanák, sokan aprópénzre váltják s meglehetősen zokon veszik, ha a sarki ligetben nem jut számukra is egy kőtalapzat, amire majdan elbronzosulva-elmárványulva föllépjenek.

A tehetséget nem azért kapjuk örökbe, hogy minden áron babért érdemeljünk vele, hanem hogy nyomot hagyhassunk magunk után az időben. Jelt, amely nem garázda, nemtörődöm kirándulótársaság felhagyott táborhelyéhez hasonlóan hirdeti jelenlétünket a történelem, hanem olyan értékeket jelent, melyekbe, mint újabb testbe, beöltözhet elmúláson túli életünk.

Cseke Gábor

Giccsfestő Természet * Fotó: Ádám Gyula