Domokos nagyapám

Egyetemi előmenetelt igazoló papír
1909/10-ből

Miközben 2002-ben a Milos könyve bejegyzéseit írtam, az egyik nyári reggelen őszintén megdöbbentett a dolgozószobai rendezés közben talált lelet: érdektelen, jókora halom, az 1980-as évekből származó újságcikkem másolatai közül egyszer csak barnás, gyerekkori éveimre emlékeztető boríték s egy hozzá csípett papírköteg bukkant elő.


Jobban megnéztem a hajnali félhomályban: az elmosódott, alig látható gépiraton első verseimet fedeztem föl, amelyeket nagyapám, Cseke Domokos névnapjára gépeltem le annak idején, 15 éves koromban.


Nagyapám kereskedelmi iskolai földrajztanár volt világéletében, ő szerettette meg velem a térképolvasást, az útleírásokat, a tájképek, bélyegek gyűjtésének mélyebb értelmét, az asztalosságot, mindenféle barkácsolást. Mindent összevetve: az aktív életet.


Amikor ajándékomat készítettem, már ágyban fekvő, roskatag beteg volt: baloldali szélütés érte a kolozsvári állomáson, amikor kiránduló iskolásokat kísért volna el egy több napos Kárpát-túrára. Úgy hozták haza idegenek, s a fél oldalára béna ember aztán közel két évtizeden át nyomta az ágyat. Hol jobban lett, és segítséggel néhány lépést is tudott tenni, hol rosszabbodott a helyzete, a végén már csak a szemét tudta forgatni és néhány érhetetlen szót motyogni.


Élete utolsó éveiben derült ki: agydaganat okozta a lebénulást,s koponyalékeléssel hirtelen megszűnt az agyra nehezedő nyomás, pár hónapon át szinte újjászületett, az aranylakodalmát például széken ülve töltötte gyermekei és unokái körében, s a fényképezőgép elé is odaült nagymamával, hogy az ünnepi fotó elkészülhessen. Hogy aztán nemsokára, gyors lefutással a rák kimondja a végső szót: volt, nincs Nagyapa.


Nagymama, bármennyire is megsiratta, tulajdonképpen felszabadult e halállal. Azelőtt rabja és kizárólagos kiszolgálója volt egy magatehetetlen embernek.


Visszatérve a versekre: büszke voltam rá, hogy a verseket gépelve tudtam átadni, levélkoszorús rajzolt díszítéssel körítve neki. Tőle kaptam az első nyilvános elismerést. Ami néhány halk dünnyögésből állt és fejének alig észrevehető remegéséből, amit akár igenlésnek is fel lehetett fogni.(Most elgondolkozom: ugyan, mit is mondhatott volna azokra a korrekt kis klapanciákra...)




Ezekről a szövegekről volt szó történetesen:


A zenélő malomnál


Zúgott az ár, tűzött a nap,
Forgott a malom kereke,
S a régi gerendákon át
Szállott a malom éneke.


Emlékszel még, hogy csobogott
A kis, sebes hegyipatak,
S nőtt szemünk előtt hirtelen
Naggyá: egy röpke pillanat.


Emlékszel még, hogy kanyargott
Az út a sziklás völgyön át,
S hogy hallgattuk, hogy csodáltuk
A madárfüttyök dallamát.


Emlékszel még, a fakopács
Milyen serényen dolgozott?
Mi nevettünk tiszta szívből,
De azért nem haragudott.


Emlékszel még, a régi vár
A kék éggel ölelkező,
Hogy állt hallgatagon, némán
Lábánál csöndes temető.


Emlékszel még, mily kis dolgok
Ötlöttek szemünkbe? Néztük
Önfeledten a világot,
Nézésünkkel megigéztük.


S ha mégis elfelejtenéd
A zenélő malom dalát,
Úgy én sohasem feledem
Szép szemeid csillogását.


...Zúgott az ár, tűzött a nap,
Forgott a malom kereke,
S a korhadt gerendákon át
zengett a malom éneke.




Nyár eleje


Elszállt a pitypang fehér virága,
A nap is bőkezűen ontja melegét,
Kinyílt a rózsa, a kert virága,
Langyos est csalja elő a fülemülét,
S a ráncos hegy letette fehér süvegét.
Jöhet az eső, minden hiába,
A langy-tavasz átfordult a nyárba.


Emlékezetem szerint e versek azon a nyáron születtek, 1956-ban, amikor nagyapám és nagybátyám - az iskolánk két földrajztanára - vezetésével kirándultunk a Vlegyászára (Nyugati Szigethegység), s a kalotaszegi tájakon gyalogoltunk fel Erdély e festői szépségű csúcsára. Akkor éreztem úgy, hogy nekem muszáj szerelmesnek lenni valakibe, s hódolatom jeléül mindjárt ki is választottam egy alacsony, tűzről pattant leányzót a túrázók közül, mert a fiúiskolások mellett velünk jöttek az esti líceumunk koedukált tanulói is - java részük gyárakban, kereskedelemben dolgozó, nálunk jóval szabadosabban-felnőttesebben élő és viselkedő fiúk-lányok.


Nagyapám tűnődve, megértően távolról figyelte kínlódásomat, hogy valamiképpen a nagy lány-kis lány kegyeibe férkőzzek. Azzal nem is volt gond, hogy megpróbáltam átvállalni hátizsákja cipelését: nevetve, királynői leereszkedéssel tűrte el közeledésem e jelét, de később, az esti társasjátékoknál a menedékházban a csókokat mások aratták le a zálogosdiban. (Ugyan ne legyek igazságtalan: egy-kettő nekem is jutott belőle...)


Pár hónap múlva, egy iskolai táncünnepségen aztán kigyógyultam ábrándos vonzalmamból: imádottamat meghallottam barátnőivel beszélni, s az a közönséges hangvétel, ami közöttünk, kamaszfiúk között talán természetes és elfogadható volt, egy vonzónak talált lány száján kiábrándítóan közönségesnek tűnt. Többé nem is láttam...


Nem tudom, nagyapám a vers alapján felidézte-e magában azt a kirándulást, én akkor hittem, hogy igen, és számára is ugyanolyan érzelmi emlék marad, mint nekem.


2009-ben Cseke László unokaöcsémtől érdekes dokumentumok digitális másolatát kaptam. Ő, aki az ELTE geográfus hallgatója lett, kinyomozta, s fel is derítette, hogy ugyanazon a szakon tanult az ő dédnagyapja is - az én Domokos nagyapám -, s az egyetem irattárában olyan dokumentumokra bukkant, melyek olyasmit árulnak el közös felmenőnkről, amikről mi nem is tudtunk.


Mindenek előtt bepillanthattunk családi állapotába, ugyanis folyamodványában, amelyet előbb az oktatási miniszterhez intézett, állami támogatású egyetemi helyre való felvétele ügyében, majd később Báró Eötvös Lorándhoz fordult, s ugyanarra hivatkozva várt el anyagi támogatást a Báró Eötvös József  Collegiumtól.


Nagyméltóságú Miniszter Úr!
Kegyelmes Uram!


Alulirott, mint az erzsébetvárosi áll. főgimnázium végzett VIII. oszt. tanulója, azon alázatos kéréssel fordulok Nagyméltóságodhoz, hogy engem a középiskolai tanárjelöltek számára Budapesten felállított B. Eötvös József-Collegiumban lévő állami javadalmazásu helyek egyikére az 1906-7. tanévre kegyesen fölvenni méltóztassék.


Kérésem támogatására legyen szabad hivatkoznom:
1) szegénységi bizonyitványomra, mely hivatalosan igazolja, hogy atyám teljesen vagyontalan ember, kinek rajtam kívül hét kiskorú gyermeke van gondozása alatt s csekély fizetéséből egyáltalán nem képes gyermekeit segély nélkül taníttatni;
2) az V, VI, VII. és VIII. osztályokról szóló évi bizonyítványaimra, melyek jeles előmenetelemről és jó magaviseletemről tesznek tanúságot.


Egy esztendő múlva a kuratóriumhoz írt folyamodvány így hangzott:


Kegyelmes Uram!


Alulírott, a Báró Eötvös József-Collegium tagja, azon alázatos kéréssel járulok Exellentiád, mint a Báró Eötvös József Collegium curatora elé, hogy engem az 1907/8 tanévre pénzsegélyben kegyesen részesíteni méltóztassék.


Kérésem támogatására legyen szabad felhoznom, hogy szegény 10 tagu családdal bíró gazdatiszt fia vagyok, aki csekély fizetéséből semminémű segélyben nem részesíthet, s így segély nélkül még a szükséges tandíjat sem bírom kifizetni.


Kérelmem Exellentiád kegyes jóakaratába ajánlva maradok


Exellentiádnak
legalázatosabb szolgája
Cseke Domokos
II. é. bölcsészhallgató


Budapesten, 1907. szeptember 9.


A fellelt iratok között van egy részletes levél, amit nagyapám a tanulmányi igazgató úrhoz intézett, s amelyben érvekkel támasztja alá, hogy milyen tantárgyakat kíván az egyetemi évek alatt felvenni, milyen a tudományos érdeklődési köre. Egyben röstelkedve bocsánatot kér egy korábbi, elhamarkodott döntése okán, amikor természetrajz mellé a vegytant írta be második felveendő tantárgyként. Az ok:


"Tanáraimmal, különösen volt természetrajz tanárommal való beszélgetésemből kifolyólag a természetrajz-földrajzot választom, először azért, mert a földrajzban is vannak fizikai, sőt matematikai részek is, pl. a csillagászattan elemei, amihez hajlamom van, különben a földrajzot általában is mindig szerettem; másodszor azért, mert a természetrajzban magában is van annyi vegytani rész, amennyi ezen tudomány iránti érdeklődésemet kielégítheti; harmadszor, mert azt hallottam, hogy a természettan-vegytan szakosokat csak inkább reáliskolákban alkalmazzák s így nagyon kevésre van szükség. Nekem pedig, mint szegény tanulónak, elsősorban az a célom, hogy minél előbb álláshoz juthassak és segíthessek testvéreimen, kiknek kellő taníttatását szüleim vagyoni viszonyai nem igen engedhetik meg."


A folyamodván pedig ugyanolyan alázatos, körülményeskedő formulákkal indul és zárul, amibe fennebb már belekóstolhattunk. Tudva tudom, hogy ezek az üresjáratok voltak az akkori idők kötelező tiszteletkörei a hatalmasságok kegyeinek megnyerésére, de valahogy nem jön, hogy elhiggyem: ezek nélkül nem talált meghallgatásra az ember... És mindjárt el is szégyellem magamat, mert eszembe jut az a nem is olyan régen volt korszak, amikor az volt a jelszó, hogy az emberiesség szempontjai jönnek számításba mindenek felett, hogy kiderüljön: ugyanolyan talpnyaló, hízelgő magatartást kellett mímelni, bármilyen hivatalos kérvényt vagy folyamodványt írt az ember, mint felmenőinknek a távoli békeidőkben.

Aranylakodalom Nagymamával

Valahogy még sem ismerek nagyapámra ezekből az alázatos, behódoló formulákból: ő, aki mindig tettrekész, konkrét embernek mutatkozott, hogy vehetett a szájára ennyi szóvirágot?.. Betegágyán, betegségének végső fázisában nagy hirtelen "nyelvészkedni" kezdett, fenhangon mindenkinek elmondta, milyen szavakat száműzne ő a magyar nyelvből. A leginkább a traktor szóra haragudott, azzal példálózott a legtöbbször és valahányszor meglátott, a lelkemre kötötte: mindent kövessek el, hogy ez a szó kikerüljön a forgalomból. Később, a hatvanas évek közepén ezt írtam egy, a traktorista létről szóló termelési versciklusom mottójául: " Nagyapám emlékére, ki életében a traktor szónak esküdt ellensége volt".


Így örökítettem meg őt, ilyen felemásan, s most, pótlásként, a méltányosság és az igazság kedvéért még hozzátoldottam egyet és mást Domokos nagyapám málló emlékezetéhez.