A kitüntetés persze nem tőlem származott, s amúgy nem is volt igazán kitüntetés, emlékjelvényről és oklevélről volt szó a KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség) megalakulásának 50. évfordulója alkalmából. Amit megkapott majd mindenki, aki a kommunista ifjúsági mozgalomban valamikor tevőlegesen részt vett, vagy támogatta annak tevékenységét.
Király Károly akkor a Kovászna megyei pártbizottság első titkára volt (még), az idő nem érett meg arra, hogy szembeforduljon a rendszerrel, a megyében amúgy is ő diktálta a rendszert, s az úgy alakult, ahogy neki ez egyáltalán sikerülhetett. (Később rá kellett jönnie, hogy nagyon sok minden nem rajta múlott...)
Valamikor, ifjabb korában Király Károly a párt élcsapatában, a KISZ-ben tevékenykedett tevőlegesen, volt többek között a Magyar Autonóm Tartomány-beli KISZ szervezet első titkára, ami abban az időben igen tekintélyes beosztás volt. csak természetes, hogy ő is megkapta a fél évszázad harcaira emlékeztető kitüntetéseket.
A Megyei Tükör 1972. március 18-i szmának első oldalán találtam erre az eseménykrónikára, mely ama nevezetes átadást szóban és képben megörökítette és átmentette az időn. Az időverte lapszámra pedig szüleim pár napja már említett lomgyűjteményében turkálva bukkantam. Gondolom, ők fontosnak tartották eltenni rólam ezt az emléket, hiszen akkor "nagy ember" voltam: az Ifjúmunkás főszerkesztője, s mint ilyen, a KISZ KB bürótagja. A kitüntetés átadása számomra akkor csak egy napi megbizatás volt a sok közül. Tipikus küldöncmunka. Olyasmi, mintha nekem kellett volna elvinnem a Szultán által küldött selyemzsinórt valamelyik áldozatának. Körülbelül...
A cikket kár szöveges formában reprodukálni. Akit érdekel, rákattint a képre s olvashatja, mintha újságot. Nem lesz ugyan tőle sokkal okosabb, de annyit megtudhat, hogy a kitüntetést még sokan megkapták Kovászna megyéből, s itt név szerint csak azok vannak felsorolva, akik azidőben számítottak valamit a megyei nómenklatúrában, a többiek csak egy általános felsorolásban bújtak meg.
Volt utána koccintás is, ami nem kommunista találmány; mióta a világ, az ünnepeket mindig az ivóeszközök egymáshoz illesztésével kísérték a felemelő események résztvevői, és ezeken sose a felhajtott poharak mennyisége számított (bár az egyes embernek ez mindig szempont vala...), hanem a tény, hogy összecsendült legalább két pohár... A koccintás azóta se ment ki divatból, sőt annyyira általános lett, hogy az embernek résen kell lennie, nehogy úton-útfélen elkapja a koccintás ingere, mert még megütheti a bokáját.
A lapszám tanúsága szerint azidőtájt Nicolae Ceausescu elvtárs éppen Közép-Afrika Köztársaságban látogatott és hivatalos tárgyalásokat folytatott Jean Bedel Bokassa elnökkel, megkoszorúzta Barthelemy NBoganda emlékművét, ellátogatott a Bokassa nevét viselő egyetemre és hivatalos vacsorán vett részt, amely "szívélyes, baráti légkörben zajlott el. (sic!)"
De tényleg, ez szó szerint így jelent meg, sajtóhibával. Vajon akkoriban észrevették? Mert nekem csak most esett le a tantusz. Közel negyven év után...
Ja, és még valami:
"Nicolae Ceausescu elnök és Jean Bedel Bokassa elnök pohárköszöntőt mondott."
1 megjegyzés:
Ejh, de szép idők... Emlékszem, hogy hamarosan kiderült az, hogy Bokassza ha nem is volt emberevő szörnyeteg , de a feleségeit ketrecben tartotta, akkor széles vigyorral - és nagyon halkan - skandáltuk: "Ceausescu-Bokassza, Ceausescu-Bokassza..."
Megjegyzés küldése