Nyári mesék / Este a madártanyán

(Néhány hónapja egyik napról a másikra abba maradt - pontosabban félbe - az itt is olvasható Nyári mesék c. sorozatom, Imreh Albert fotói margójára. Pedig Berci bátyónak még sok beszédes képe van a sufniban, de akkor valahogy elfáradni éreztem a képzeletemet és nem erőltettem tovább. Mostanában egyre többet gondoltam arra, hogy valamiképpen folytatni kellene a sort. Ma váratlanul rám talált  a lelkiismeretfurdalás ördöge... Remélem, a következő napokban lesz még folytatása is.)

Imreh Albert: Madártanyán 2

Berci bátyó szereti az estéket. Bár fél is tőlük, a hosszú éjszakáktól, amiket altató nélkül nem tudna átvészelni. Szerencsére, altatója még van, de olykor elfelejti bevenni, annyira belefeledkezik az alkonnyal beköszönő este hangulatába.


Ablaka alatt terebélyes orgonabokor áll. Nyáron hűs árnyat nyújtó paraván, s minden időkben találkahelyet nyújtó madártanya, ahol a környék égi vendégei találkát szoktak adni egymásnak. Ezek legtöbbször a verebek. Ők vannak többségben, legalább is itt, a falu szívében. Az énekes madarak inkább a kertek fáin keresnek maguknak fórumot, ahol nem csak trécselni, hanem dalolni is lehet, ha kell, akár magányosan is, csak úgy, az éneklés öröméért.


Berci bátyó szereti a lírát is, de a hétköznapok még jobban érdeklik. Ezért sose mulasztaná el szemmel tartani az esteledő madártanyát a háza előtt, azon egyszerű oknál fogva, hogy az orgonabokron túlról a főutca élete is odalátszik az ő ablakába, s ezzel az esti kukucskálásával két legyet is üt egycsapásra: kilesi az esti verébzsinatot, illetve falustársai alkonyi jövésmenését.


Berci bátyó soha életében nem próbálkozott versírással. Minden egyébbe belevágott, de ezt a luxust meghagyta azoknak, akik nappal is álmodoznak. Bezzeg ő, éjjel is csak a napi gondokat forgatja, őrli, teszi-veszi a fejében. Pedig ha megpróbálná, ha rájárna a gusztusa, talán őbenne is megszületne ez a néhány igénytelen strófa, ami nem változtat ugyan egy fikarcnyit sem ezen a világon, de valahogy elviselhetőbbé, szerethetőbbé teszi, akár az ő fotográfiái.


Ha nem, hát nem, megtesszük helyette, odaképzelve a homályos ablaküveg mögé az ő halványan áttűnő busa fejét, pamacsos bajuszát, csillogó-villogó szemüvegét s mögötte a kiapadhatatlan kíváncsiság tágra nyílt pupilláját...


*


Ott hol az orgonaágak
kesze-kuszán csupaszon
várják amíg a madárhad
összegyűlve zsinatol


ott ahol az ablak mögül
ki-kilesve hallgatom
csicseregve és fecsegve
mint száll ránk a nyugalom


minden dolgunk kibeszélve
egy szál titkunk se maradt
belőlük szőtt álmaikkal
ülnek el a madarak


olykor halkan felsipítnak
kileng az orgonaág
én meg álmatlan tűnődöm
milyen lesz majd odaát