Vaszil Pahirja az ukrajnai Munkácson élő nyugalmazott újságíró, költő, helytörténész és szenvedélyes Petőfi-kutató. Ez utóbbinak amolyan műkedvelő, hiszen nagy költőnkre vonatkozó tudását inkább magánszorgalomból, mint módszeres tudományos kutatás révén szerezte meg. Megítélése ellentmondásos, bár azt nem lehet elmondani róla, hogy nem tiszteli és nem szereti Petőfit: egyike a költő lelkes külföldi híveinek. Néhány ukrán és orosz szellemi társával együtt az oroszországi Petőfi-kutatások egyik fő előmozdítója.
Helyi ellenlábasa, Váradi-Sternberg János szerint ő a szibériai Petőfi-kutatások kezdeményezője, s lényegében az ő lelkén szárad mindaz, ami ennek égisze alatt megtörtént.
Lássunk néhány véleményt Vaszil Pahirjáról azoktól, akik ismerik.
Kovács László régész nem rejti véka alá ellenérzését:
"1985-ben a magyarul nem tudó Vaszilij Vasziljevics Pahirja, munkácsi újságíró egy, a negyvenes évekbeli ukrán nyelvű lapban rábukkant annak a nyilas Magyarság c. újságban közreadott cikksorozatnak az összefoglalására, amelyben állítólagos szemtanúk Petőfi Sándornak az általuk látott szibériai iliszunszki/ iliszunszkajai 1856/57-ben ásott sírjáról emlékeztek meg, és ennek kapcsán különféle dokumentumként bemutatott irományokat is közöltek. Pahirjának fogalma sem volt arról, hogy a kérdést a magyar Petőfi Társaság már 1941-ben végleges elutasítással lezárta, hanem felfedezése bűvöletében a területileg illetékes ulan-udei Bajkál c. hetilap szerkesztőségéhez fordult információért. Az ottaniak, Eduard Viktorovics Gyomin helytörténész (aki hamarosan belátta, hogy elhamarkodottan lépett, s a későbbiekben a barguzini Petőfi-azonosítás hozzáértő és szenvedélyesen bíráló burjátiai ellenfelévé vált) valamint Alekszej Vasziljevics Tyivanyenko régész hamarosan megállapították, hogy a magyar visszaemlékezések adatai minden részletükben teljességgel valótlanok, de mégis felcsillantották a reményt: nyomára bukkantak ugyanis egy száműzött Petrovicsnak aki Barguzinban a múlt század második felében élt és került sírba. Bár e férfiúnak (az oroszoknál szokásos három elemű) teljes nevére, valamint magyar, honvédtiszt és költő voltára semmiféle (azaz egyetlen egy!) barguzini emlékezés sem utal, megszületett a szenzáció: Petőfi Barguzinban nyugszik, s csupán a sírjának helyét kell azonosítani."
Mihail Ivanovics Salenik munkácsi helytörténész, újságíró:
"Vaszilij Vasziljevics Pahirját körülbelül 30 éve ismerem. Amikor a Kárpátontúli Ifjúság és a Prapor Peremdhi hasábjain megjelentek első publikációi Petőfi szibériai legendájáról, azok felkeltették mind az én, mind pedig az olvasók érdeklődését. Cikkeire rengeteg levél, újságban és más tömegkommunikációs eszköz útján kapott visszhang érkezett, különösen Magyarországról, amelyekkel V. V. Pahirja engem is megismertetett. Így váltam akaratlan rajongójává és támogatójává Pahirja nemeslelkű erőfeszítéseinek, fáradhatatlan törekvéseinek, hogy feltárja Petőfi Sándor, a magyar nép nagy fia, a költő és forradalmár halálának titkát és körülményeit. Barguzinba történő elutazása előtt megígérte nekem, hogy rendszeresen tájékoztatni fog a munka menetéről. És íme a távirat: "Megtaláltuk Petőfi és Kühelbecker maradványait. Közölje az örömhírt a barátainkkal - Pahirja". Másnap a TASZSZ közleménye alapján is ismertté vált ez a hír. Figyelni kezdtem a magyar tömegkommunikációs eszközök reakcióját, amely nagyon tartózkodó volt... Nem mondanám, hogy a hírt kitörő örömmel fogadták, mint ahogy én tettem. Sőt, mi több..."
Fekete Sándor író, a Petőfi-irodalom avatott művelője:
"Pahirja afféle ihlető és hírtovábbító kárpátaljai központ lett a burjátiai sírkeresők, Alekszandr Tyivanyenko és Eduard Gyomin, valamint a magyarországi „hívek” között. Ez utóbbiak lázas ütemben szállították a szenzációsnál szenzációsabb „híreket”, „forrásokat”, vagyis mindazt a sajtószemetet, amelyet szegény Dienes már a negyvenes években végigkutatott. Dienes hatalmas művét persze nem olvasták Pahirjáék, mert nem tudnak magyarul, s így a cáfolatról Tyivanyenkóék tudomást sem szereztek... igazi arculatát akkor fedi fel Pahirja és kartársa, amikor azt állítja, hogy a fenti bizottság tagjai „a segesvári halál köré” építették fel „egész életművüket”. Megvilágítottam már, hogy az én „életművem” 1985 előtt nem terjedt ki e kérdésre, ugyanez elmondható Kiss Józsefre és Váradi-Sternberg professzorra is. 1848-as forradalmunk három kiváló kutatójáról, Kosáry Domokosról, Spira Györgyről és Gergely Andrásról pedig csak az terjeszthet ilyen valótlanságot, aki harci hevében már régen elvesztette erkölcsi gátlásait. Pahirja manővere tehát minden ízében méltó a szibériai legenda nyilas változatának feltámasztójához... "
Beszélgetőkönyvében Hulesch Ernő (Sándor, te vagy? Gordiusz Kiadó, Győr, 1990) ugyancsak egyfajta "főkolomposnak" tűnteti föl Pahirját.
"Ő nyugdíjas újságíró, aki levéltárban végez helytörténeti kutatást. A munkácsi levéltárban egy 1940-es ruszin nyelvű lapban egy kis hírre bukkant. A budapesti Magyarság című lap közleménye szerint: "Első világháborús hadifoglyok megtalálták Petőfi sírját Iliszunszk városában, a Bajkál-tó partján." Ennyi volt mindössze a közlemény, amit Pahirja megtalált. Ő csak annyit tudott Petőfiról, hogy költő és forradalmár volt. Elővette az ottani lexikonokat és azt találta bennük, hogy Segesvárnál eltűnt, mások szerint meghalt. Elkezdett gondolkodni, megfogta a téma. Úgy döntött, hogy először tisztázza, volt-e vagy van-e Iliszunszk nevű helység. Támpontja csak a Bajkál-tó és a Burját Autonóm Köztársaság volt. Újságíró lévén, írt Ulan-Udéba, a Bajkál című folyóirat szerkesztőségébe. Megkérdezte, létezik-e ilyen nevű város. Nemlegesen válaszoltak. Ám ő makacs volt és újra írt: lehet, hogy most nincs. De nem volt-e régen? Ulan-Udéban úgy gondolták, ha ilyen makacs levelezőjük akadt, akit ennyire érdekel a téma, akkor átadják a levelet egy ottani helytörténésznek, nevezetesen Alekszej Vasziljevics Tyivanyenkónak. Ő aztán rövidesen kinyomozta, hogy jóllehet most nincs Iliszunszk nevű helység, de hasonló nevű települések voltak a forradalom előtt. Válaszolt Pahirjának, aki úgy gondolta, ha létezett ilyen nevű város, akkor az sincs kizárva, hogy Petőfi sem esett el, hanem valami módon Szibériába került. Elkezdték közösen a kutatást, aamelyben az oroszlánrészt az ulan-udeiek vállalták magukra. Ők a következő eredményre jutottak: Iliszunszkot nem tudtak kimutatni, de a Bajkál-tó partján, Ulan-Udétól 350 kilométerre ma is létezik Uljun és Eleszun nevű helység, ami oroszul, eltorzítva, lehet a sajtóban szereplő Iliszunszk."
Kéri Edit színésznő, maga is az expedíció műkedvelő híve és résztvevője, könyvében (Petőfi Szibériában?!) úgy mutatja be Pahirját, mint aki szellemileg előkészítette, valószínűsítette az expedíciót, s ezért is tartotta természetesnek, hogy a barguzini ásatásokhoz Morvai meghívja a munkácsi újságírót is. Így írja le találkozásukat a repülőtéren:
"8 órás út után, kialvatlanul, véres szemekkle megérkeztünk Ulan-Udéba. Várt a kecskeméti tévé, Pahirja és Tyivanyenko szovjet kutatók s Petrunyin, az államtitkár. Pahirját - bár régen leveleztünk, én magyarul írtam, ő oroszul válaszolt - most ismertem meg. Ezt a kétnyelvűséget kint is folytattuk szóban: "Meglátod, Vaszilij, megtaláljuk!" - "Da,da!" A Bajkálban ebédeltünk - aztán jött a döcögős, , 10 órát tartó 300-350 kilométeres út. Éjféltájban értünk Barguzinba - a vörösfenyők és nyírfák, patakok és Bajkál-tó övezte vidék szörnyű rossz útjain..."
Borzák Tibor újságíró, a kecskeméti Petőfi Népe kiküldött munkatársa barguzini naplójában, amelyből a továbbiakban is bőven idézek majd, mert hitelességét a szerző professzionális fegyelme szavatolja, leírja barguzini beszélgetését Vaszil Pahirjával.
"- Már említette találkozásunk során, hogy ön sanyarú sorsú Petőfi-kutató. Mi nehezítette a munkáját? (...)
- A Kárpátontúli Ifjúság, illetve a Szibir című lapokban jelentek meg az első cikkeim Petőfiről, a szibériai legendáról... Azonnal behivattak a pártbizottságra és szememre vetették, miért foglalkozom ezzel a témával. Nem gondolom, hogy ez a magyarok ügye? Nem sokkal később Sternberg professzor tollából közöltek cikket az újságokban, megcáfolva állításaimat. Tudnia kell, őt felkérték erre a cikkre... Rettenetesen legorombított a Kárpátszkájá Právdában. Sokan csodálkoztak, hogyan jelenhetett meg a szovjet sajtóban ilyen sértő hangvételű írás...
- Mivel vádolta önt?
- Azzal, hogy nem vagyok szakember, a kérdéskör ismerője. Ő sokkal kompetensebb, tehát neki kellene foglalkoznia a témáva, Petőfi eltűnésének publikálásával Ezek után letiltottak, nem jelenhetett meg egyetlen írásom sem a Kárpátontúli területen. Levelet, cikket küldtem az Ulan-Udében élő Tyivanyenkónak, majd segítőkre találtam Magyarországon... Nekem azt mondta a munkácsi párttitkár az elutazásom előtt, hogy ha sikerrel jár az expedíció, akkor a kárpátontúli sajtóban minden cikket megjelentetnek... Amikor 1987-ben Tyivanyenkóval Magyarországon jártunk, találkoztunk a romániai Bözödi Györggyel. Ő azt mondta a szemünkbe: helytelenül szemléljük a történelmet..."
*
Pahirja - akit hol Pagirjának, hol Pahirjaként emlegetnek méltatói és bírálói, én mindenütt Pahirjaként tüntetem fel, ahogy közleményeit aláírja - az expedíció legidősebb tagjai közé tartozott, s egyike volt azoknak, akik orosz részről aláírták - a feltáró szakemberekkel közösen - az ásatás hivatalos jegyzőkönyvét.
Két közleménye is eljutott a kezembe 1990 tavaszán, illetve őszén. Az első, az Így születik az "antiszenzáció"! (Kárpátontúli Ifjúság, 1990. február 6.) a barguzini leletet vizsgáló, 1990 eleji hivatalos magyar-szovjet szakértői bizottságok elutasító következtetéseit vitatta és szedte ízekre, idézve benne barátja, Tyivanyenko levélbeli tudósítását a magyar és szovjet szakemberek barguzini kiszállásáról:
"A tíztagú burjátiai csoport a magyarokkal együtt utazott el. Szállodát nem biztosítottak számunkra. A Petőfi csontjait tartalmazó láda mellett kellett aludnunk. Az első munkanap fele az ismerkedéssel, további része üres beszéddel telt el. Amikor felvetettük a kérdést, hogy mikor szűnik meg a fölösleges vita, közölték velünk: bankettet adnak számunkra és menni kell az étterembe. Csak estefelé tudtuk elérni, hogy munkához lássunk. Akkor két órát szabtak ki számunkra V. Alekszejev dolgozószobájában. Az antropológus hölgyek azonban hozzá sem nyúltak a csontokhoz. Másnap reggel valamennyien újra az antropológiai intézetben gyűltünk össze. Amikor megérkeztem, a fordító közölte velem, hogy az imént leplezték le a magyar antropológusokat, akik meghamisították a mérési adatokat. Figyelembe véve, hogy a csontváz részei hasonlósági határesetet képeznek férfi és női csontváz között, a női javára mérték be.
A mérések csak délig tartottak, mivel délután a záróülésre kellett menni a határozat meghozására. Az antropológusok kifogásolták, hogy nem adtak nekik időt a teljes vizsgálat megejtésére, nem tették lehetővé a röntgen és a vegyelemzés alkalmazását.
Az ülésen eltérőek voltak a vélemények. Vita robbant ki. Végül arra a következtetésre jutottunk, hogy a tanulmányozást folytatni kell. E célból felvázoltuk a programot, amely évekre szól. A magyarok kérték, hogy adjuk át nekik a csontvázat további tanulmányozás céljából, de a mieink elutasították ezt. Abban egyeztünk meg, hogy a következő szakértői vizsgálatokban más országok tudósai is részt vehetnek. Megbeszéltük, hogy mivel az ügy a lelettel kapcsolatban nem tisztázott, tartózkodni fogunk a sajtóban közzétett nyilatkozatoktól... És erre nesze neked: itt az Izvesztyija közleménye, amelyben arról van szó, hogy a bizottság egyöntetű véleményre jutott, idézik Alekszejevet, aki egészen mást mondott..."
A másik közlemény, valójában egy 10 részes cikksorozat (A "titokzatos ember". Egy kutatás krónikája. Kárpátontúli Ifjúság, 1990 október-november) a munkácsi újságíró adatgazdag vallomása arról, ahogyan ő mind a Petőfi eltűnésének kérdését, mind a barguzini expedíciót és annak következményeit látta. Az írás mintegy fele a költőről szóló legendák összegyűjtésével és egybevetésével foglalkozik, másik fele az expedíció eseményeit taglalja. A legendák között részletesen ismerteti, sőt idézi is Abonyi Ernő cikkét az iliszunszki Petőfi-sírról, illetve egy Varga nevezetű családról, akik a szibériai Petrovics verseit őrzik. A legendárium árnyalása végett föltétlenül helye van itt e történetnek is.
"Munkácson felkeresett Kürti Gábor budapesti újságíró. A magyar újságokban és folyóiratokban, illetve könyvekben megjelent számos olyan írás fénymásolatát hozta magával, amelyek Petőfi rejtélyes segesvári eltűnésével foglalkoznak.
- Önt bizonyára érdekelni fogja Abonyi Ernő 1940. szeptember 4-én megjelent "Petőfi útja Segesvártól iliszunszki sírjáig" című cikke - vetette fel vendégem.
- De hiszen a Magyarság profasiszta újság volt. Lehet-e hinni írásainak? - jutottak eszembe egyes opponenseink argumentumai.
Kürti elnevette magát.
- Vajon a Horthy-Magyarországon melyik újság nem volt burzsoá és profasiszta? Ha elvetjük a 20—40-es évek sajtóját, kiesik a magyar történelem egy része.
- És ki volt Abonyi Ernő?
- Azoknak a termékeny és objektív újságíróknak egyike, akiknek az írásait ma is felhasználjuk. Budapest bombázása alatt vesztette életét 1945-ben.
Kürti Gábor lefordította nekem Abonyi Ernő cikkét, amely Petőfi eltűnésének egy fölöttébb érdekes legendáját tartalmazza.
"Petőfi útja Segesvártól iliszunszki sírjáig"
Svigel Ferenc szibériai hadifogságának idején, 1916-ban találkozott Iliszunszkban Varga József fiával, aki akkor 57 éves volt. Neki is volt már két katonafia és három férjezett lánya. Varga megmutatta Svigelnek apja és Petőfi naplóit, melyekben azok feljegyezték Szibériába való deportálásuk során szerzett úti élményeiket. Svigel kijegyzetelt egyet-mást és hazatérve felajánlotta jegyzeteit a Petőfi Társaságnak, de ott fenntartásokkal fogadták. Ekkor Svigel különböző újságoknak adta el anyagait. Minderről könyvet készült írni, de ez végül nem történt meg.
Íme néhány részlet Varga József feljegyzéseiből.
PETŐFI KÁLVÁRIÁJA
A segesvári csata után 1800 magyar hadifoglyot Kisinyovon keresztül Kijevbe irányítottak, ahol két csoportra osztották őket. Az egyiket Omszkba, a másikat pedig Szamarába küldték. Petőfi és Varga az omszki csoportba került. Nevezett városba való megérkezésük után elhatározták, hogy megszöknek a táborból. Bajtársaik igyekeztek lebeszélni őket erről, mivel hóviharok dühöngtek és kemény fagyok voltak. De Petőfi azt mondta, hogy ennél nagyobb nehézségeket is legyőzött már és nem fél a viharoktól. És megszöktek. A próbálkozásuk azonban kudarcba fulladt. 1849. december 20-án Travnyinka közelében elfogták, s visszavitték őket Omszkba.
AZ OMSZKI BÖRTÖNBEN
A szökevényeket 21 napra a 47. számú karcerbe zárták, 1850. január 2-án Petőfi a börtönudvaron végzett séta során találkozott Farkas Károly, Babor és Kovács nevű bajtársaival, akiket a katolniki bányából való sikertelen szökési kísérletük miatt ugyancsak börtönbe zártak. Azok elmondták, hogy sok magyar hadifogoly van Kremencsugban és Ufában, s útközben is számosan elpusztultak.
PETŐFI BÜNTETÉSE
1850. január 19-én a bíróság bajkálontúli száműzetésre ítélte Petőfit és Vargát. Az elítélteket szánokon szállították Krasznojarszkba. Útközben hóvihar tombolt. Verhnyeugyinszkon és Csitán keresztül 1850. március 1-én érkeztek Hotorszkba.
Az első szánon Petőfi, Varga és Nemes, a másodikon Kovács, Tóth és Farkas, a harmadikon Mikes és Domorót, a negyediken Etevényi, Tormás és Babor, az ötödiken pedig Zombori, Kalmár, Pintér és Csizmadia utazott.
Hotorszkban egy bányába irányították őket, ahol Petőfit egy csoport vezetőjének nevezték ki. A költő gyakran panaszkodott mellkasi fájdalmakra, s hamarosan kórházba került, ahol kilenc hetet töltött, majd további 15 napot barakkjában feküdt. Varga és Csizmadia újabb szökést ajánlott neki. És újra megszöktek. 1851. június 6-án Moszkovitinóba érkeztek. Onnan szekéren eljutottak Alekszandrovszkba. Varga öt Kossuth-bankóval akart fizetni, de a fogatos ezüstöt követelt. Némi alkudozás után fizettek.
TOVÁBBI MEGPRÓBÁLTATÁSOK
Az eső miatt két napot Kariakovban töltöttek. 1851. június 11-én elindultak Verhnyeugyinszkba. Varga a piacon megtudta, hogy a Tunguria nevű karaván Barguzinba tart. A szökevények hozzácsapódtak a karavánhoz és 15 nap múltán megérkeztek Barguzinba. Varga egy üzlet falán függő hirdetésből megtudta, hogy egy Ogibszk nevű kereskedőnek segédre van szüksége. Így került Petőfi a kereskedőhöz. Varga pedig egy földműveshez. Petőfi gyorsan elnyerte gazdája bizalmát.
Petőfi mindig nagy szeretettel beszélt Tatyjana Ogibszkáról, akinek később megkérte a kezét, s 1854-ben összeházasodtak. Iliszunszkba költöztek, ahol Varga már korábban családot alapított, vásároltak egy darabka földet és gazdálkodásba kezdtek. A költő boldogan élt Tatyjanával, 1855 októberében azonban újra megbetegedett és kórházba került. Néhány hét kezelés után hazaküldték.
PETŐFI HALÁLA
1857 januárjában Petőfi meghűlt és ismét kórházba került. Májusban pedig tüdőembóliában meghalt.
Temetésén ott voltak magyar barátai. Varga, Nemes, Pintér és Gábor. Az iliszunszki temetőben temették el, a Donszkaja utca végénél, a temető bal sarkában, az erdő mellett. A kereszt magassága 120 cm, vastagsága 10 cm. Keményfából készült, táblácskáján hat dekoratív szög található.
1916-ban meglátogatta Petőfi sírját Herbs asszony, a Svéd Vöröskereszt képviselője. Barguzinba utazva találkozott az ifjabb Ogibszkkal, akinek apjánál a költő dolgozott. 1916-ban az 51. gyalogezredben szolgált Tőrösi Béla és az osztrák Emerich Meinhold dolgozott ott.
Az említett naplók Varga leszármazottainál találhatók. Az öreg Varga meghagyta, hogy küldjék el azokat Magyarországra.
Múlik az idő. Majd száz éve zajlott le a segesvári csata. Vajon hazakerülnek-e valaha Petőfi maradványai?
Abonyi Ernő
Ha hihetünk Svigel felfedezésének, akkor a "szibérai legenda" egy újabb fejezete tárul ki előttünk..." - írja Vaszil Pahirja.
Illusztráció: V. Pahirja sorozatának címrajza
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése