 |
| Ugrásra kész majom csontváza |
Ciano gróf elmondja miről tárgyalt négy napig Hitlerrel és Neurath-tal
1936 október
München, október 25.
Ciano gróf olasz külügyminiszter vasárnap délelőtt repülőgépen elutazott Münchenből. Elutazása előtt fogadta a Vier Jahreszeiten-szállodában a német és az olasz sajtó képviselőit, akiknek a következő hivatalos jelentést adták át:
Ciano gróf németországi látogatása során megvitatták a nagyobb jelentőségű, függőben lévő politikai, gazdasági és szociális kérdéseket, amelyek a két országot közvetlenül érintik. A megbeszélések baráti szivélyesség légkörében folytak le. Mindkét részről megelégedéssel állapították meg a felfogások azonosságát és a két kormány szándékát, hogy közös tevékenységgel akarják előbbre vinni az általános béke és felépítés művét. A két kormány elhatározta, hogy e törekvések végrehajtása céljából érintkezésben marad egymással.
Ciano külügyminiszter a szűkszavú hivatalos jelentést a következő nyilatkozattal egészítette ki:
- Megvizsgáltuk a népszövetségi probléma különböző oldalait és kormányaink úgy, mint a multban, igyekeznek majd a jövőben is ezen a téren szoros baráti együttműködésben maradni.
A Duna-medence problémáját a római jegyzőkönyvek és a június 11-i német-osztrák egyezmény szellemében vizsgáltuk meg és kölcsönös megelégedésünkre megállapítottunk, hogy a megegyezésből Ausztria javára már eddig is gyakorlati és pozitív előnyök mutatkoztak. A két kormány a Duna-medencét érintő kérdéseket a baráti együttműködés szellemében kívánja közelebb hozni a megoldáshoz.
Franco tábornok nemzeti kormánya megállapításaink szerint a spanyol nép szilárd akaratának kifejezője és e kormánynak sikerült Spanyolország legnagyobb részén a rendet és a polgári fegyelmet helyreállítani, ellentétben azzal az anarchikus állapottal, amely ezelőtt ezeken a területeken uralkodott.
A semlegesség elvének megfelelően teljesítjük az általunk vállalt nemzetközi kötelezettségeket.
Az európai társadalmat fenyegető komoly veszedelmekkel szemben Hitler vezér és kancellár. Neurath báró és én az olasz és német nép szilárd elhatározását állapíthattuk meg, amely arra irányult, hogy minden erőfeszítéssel megvédelmezzük az európai civilizáció szent örökségét s a nagy eszméket, amelyek a család és nemzet alapjain nyugosznak.
Róma, október 25.
Ciano gróf vasárnap délután 1 óra 15 perckor Hassel római német nagykövet társaságában Münchenből jövet repülőgépen Rómába érkezett.
Kicsike diktátorok
1936 október
Ez az én országom és a főbíró birodalma - mondotta nekem egyszer egy jegyző, dunántúli faluban, a Bakony alatt. További mondanivalójának veleje az volt, hogy, aki az ő területére és az ő birodalmába jön, kérjen engedélyt tőle, hogy ott maradhasson. Ha parasztokkal akar beszélni, jelentse neki, hogy mit akar velük beszélni. Kissé csodálkozva hallgattam, amit mondott, inkább csodálkozva, mint dühösen. Hiszen ilyen szavakra alig válaszol az ember.
De megdöbbentő és megriasztó élmény volt észrevenni, mennyire hiszi, amit mond. Mennyire hiszi, hogy fölötteseivel szövetségben ő az egyetlen úr ezen a vidéken. Nem hivatalnok a parasztok és a nép vezetésére és szolgálatéra rendelve, hanem uruk és parancsolójuk. Úgy beszélt ettől, olyan biztonsággal, mintha százados gyakorlata lett volna az uralkodásban. Mintha Isten kegyelméből lenne ura és parancsolója a falunak és mindazoknak, akik eljöttek az ő falujába, Isten hátamögé.
Kellett ezen elgondolkodni, megfontolni és mérlegre tenni a szavait. Utána járni annak, honnan veszi a biztonságot ehhez a hanghoz? Kiknek az örököse, szellemi unokája, hogy ilyen leplezetlenül mer szólni. Mert bizonyos, hogy a parasztokhoz még leplezetlenebbül és méginkább uralkodói hangon beszél. Sokat és sokfelé láttam ilyen urak előtt őket, amint álltak, kezükben gyürt kalappal. Rettegve, mint egykor pallósjogú földesuraik előtt. Ugy adják uraiknak az alázatos tisztelet adóját, mint egykor a jobbágyok a tizedet.
Nem igazságos általánosítani, de bizonyos: sokan parancsolnak és vezetnek az országban ilyen hangon! Ők már többnyire nem tartoznak a nemesi réteghez, csak örökébe léptek, asszimilálódtak hozzá. Túlzott igyekezetükben megkísértették: minél erősebben elsajátítani a tősgyökeres dzsentri legrosszabb tulajdonságait. Ugyanolyan stílusban, csak mult és hagyományok nélkül, csak patriarchális magatartás nélkül uralkodnak a falun. A forma, az uralom technikája, a kormányzás és dorgálás hangja ugyanaz maradt. Csak éppen nem úriszék, a föld és a földesúr jogán parancsolnak, hanem a közigazgatás jogán.
Egyik legjobb történészünk mondotta nemrég: nálunk tehetségtelenek voltak a kormányon levők arra, hogy diktatúrát csináljanak! De sokan, nagyon sokan vannak, akik alkalmasak arra, hogy ezt az országra megvalósítani nem tudott diktatúrát megcsinálják kicsiben. Megcsinálták egy faluban, egy járásban, egy megyében. Az apró diktátorkák ott ülnek mindenütt a vármegyeházán, a szolgabíróságon, a községházán. Budapest szabadabb levegőjű határain kívül már ők az urak.
Mit jelent mindez! Annyit, hogy nem egy személy társadalomfölötti uralma diktál az országnak, hanem egy kis réteg diktátorkodik az ország egyes részeiben. A veszély ma már nem az, hogy országos diktatúráról álmodnak némelyek. Hanem az, hogy apró helyi diktatúrák vannak. És bármilyen demokratikus legyen is a kormányzás idefenn, egyformán diktatórikus marad a végrehajtás odalenn.
Angliában az ellenzék: „Őfelsége hű ellenzéke”. Nálunk előállhat az a groteszk helyzet, hogy derék urak a demokrácia hű kicsi diktátorai lesznek. Ha a törvényhozásban esetleg egyszer radikálisak leszünk, még mindig valószínű, hogy a végrehajtásban feudálisak maradunk. Ha idefönn valami változás történik, csak ennyit jelent: árnyalatilag más intézkedések ugyanazon hangnemben fognak végrehajtani. A követelés: a szándékok változása nem jelent semmit, valamit csak a módszerek változása jelentene.
Az ország Budapesten kívüli része a változásból mindig keveset fog észrevenni. Mert az ő látható és legközelebbi ura nem annyira kormány, mint inkább a közigazgatás. Tudok parasztemberről, akinek valaki lelkendezve ujságolta, hogy fia miniszteri tanácsos lett. A parasztember nagyon kevéssé volt megilletődve és ezzel válaszolt: „miért nem inkább szolgabíró”. Az nagyobb úr, nagyobb erő és nagyobb hatalom az szemeiben. Mert nálunk a szélesebb magyar rétegek tere erősebb és diktátoribb tekintély a kor, mint a fej.
Irta Szabó Zoltán
Meghalt Gömbös Gyula
1936 október
Ötvenesztendős korában, hosszú szenvedés után okóber 6-án Münchenben elhunyt Magyarország miniszterelnöke. Halála Európaszerte nagy részvétet keltett és fájdalommal töltött el minden magyar szívet. Elnémult minden ének, zene, bezártak a mozik, a színházak és fekete lobogók hirdették az ország mély gyászát. Gömbös Gyula mint ember és mint politikus is nagy volt. Nehéz időkben állt az ország élére szívvel-lélekkel, erejének megfeszítésével dolgozott és a sok munka ásta alá egészségét. A halott miniszterelnököt óriási magyar és nemzetközi részvét mellett temették el a Kerepesi uti temetőben.
Vasárnap délelőtt elrepült Budapestről Schuschnigg, Ciano és Göring
Vasárnap délelőtt törzstiszti küldöttség, díszszázad és katonazenekar vonult ki Mátyásföldre, hogy elbúcsúztassa a Gömbös miniszterelnök temetésére ideérkezett külföldi államférfiakat: Schuschnigg osztrák kancellárt, Ciano gróf olasz külügyminisztert és Göring porosz miniszterelnököt. A kormányzó képviseletében vitéz Somkuthy József honvédelmi miniszter, a kormány képviseletében bárcziházi Bárczy István államtitkár. Kánya Kálmán külügyminiszter képviseletében gróf Csáky István kabinetfőnök jelent meg az előkelő vendégek búcsúztatásán.
Schuschnigg a budapesti osztrák követ kíséretében kilenc óra után érkezett ki Mátyásföldre. Ezután felszállt a repülőgépre, amely pontosan kilenc óra harminc perckor elrepült Bécs felé.
Ciano gróf háromnegyed tízkor érkezett meg Colonna herceg budapesti olasz követ kíséretében. Az ő gépe kilenc óra ötven perckor repült el Róma irányába.
A német követség tagjai csak tíz óra után gyülekeztek, hogy elbúcsúztassák Göring miniszterelnököt, aki féltizenegy órakor érkezett meg Mackensen követtel. Néhány percnyi beszélgetés után beszállott a Lufthansa hatalmas hárommotoros gépébe, amely néhány kört írt le a repülőtér fölött és pillanatok alatt eltűnt a szemhatárról.
Bécs, október 11.
Schuschnigg kancellár kíséretével Budapestről jövet vasárnap délelőtt 11 órakor repülőgépen visszaérkezett az osztrák fővárosba. Az asperni repülőtéren Baar-Bahrenfels alkancellár vezetésével a kormány tagjai ünnepélyesen fogadták a budapesti temetésről hazaérkező kancellárt.
Valutáris együttműködésre van szükség!
1936 október
Hantos Elemér, a dunai gazdasági és valutáris kérdések szakértője, a dunai államok valutáris kérdéseinek megoldásáról írja:
- A valutáris autarkia, amely a dunai államokban kialakult, époly károsnak bizonyult, mint az autárkia a gazdasági élet egyéb terein. A Dunamedence történelmi, földrajzi és gazdasági kapcsolatainál fogva regionális valutamegoldásra alkalmas területnek mutatkozik.
A cél elérésére véleményem szerint a következő lépések volnának szükségesek:
1. hogy a dunai valutáknak kialakult paritása valamelyik világvalutával, lehetőleg a font sterlinggel szemben megrögzíttessék;
2. hogy a valuták leértékelése egyforma nívóra szállítsa le a dunai valuták szintjét és kiegyenlítse a pénz belső vásárló ereje tekintetében ma még fennálló differenciákat;
3. hogy a dunai államok egyes jegybankjai az általuk kibocsátott pénzt kölcsönösen fizetés gyanánt elfogadják;
4. hogy a dunai jegybankok között az átutalás fix árfolyamon (pari kurzuson) történjék;
5. hogy ezt a valutáris megoldást megelőzze az egyes dunai országok külföldi adósságainak rendezése és a devizagazdálkodásnak fokozatos lebontása.
Ezen előfeltételek mellett lehetséges és kívánatos a dunai országok jegybankjai között a szorosabb összeműködés, amely az egymásközötti forgalomban a valuták ingadozását kizárja. A valutarögzítés lehető és szükséges volta lehetne kiindulópontja annak az együttműködésnek, amelyet minden belátó ember őszintén óhajt.
Olcsó kávépótlékok
1936 október
Kevesen tudják, hogy a szőlőmagból és törkölyből elsőrangu pótkávét lehet házilag késziteni. A szüretelésnél visszamaradó kisajtolt törkölyt mindenek előtt hideg vízben kimossuk, majd jól leforrázzuk és megszáritjuk. A megszáritott szőlőtörkölyt azután barnára pörköljük, a masszához kilencszer annyi tiszta, száritott szőlőmagot keverünk megpörkölt és porrá tört állapotban. Pörkölt árpával, tengerivel vagy rozzsal keverten a tiszta pörkölt szőlőmagot törköly nélkül is fel lehet használni pótkávénak.
Kávépótlék készitésére felhasználhatjuk a cukorrépát is.
E célból a cukorrépát gondosan meghámozva, vékonyra szeletelik; a szeleteket többször megforgatva, sütőben kiszáritjuk és pörkölik, hogy kávébarnaszinü legyen, akkor mozsárban durván megtörik, kávédarálón áthajtják és pléhdobozban tartják el. Legjobb természetesen mindig frissen késziteni, mert ha a doboz nem zár jól, könnyen nedvességet sziv magába és könnyen megromlik. Lehet magában, vagy más pótkávéval használni.
Házilag a legtöbb helyen tölgymakkból készitenek pótkávét, amely igen jóizü. Csersavtartalma miatt bélhurut esetén háziszerként is használják. Kesernyés izét csökkenthetjük, ha a terméseket 24 óráig vízben áztatják, azután a vizet leöntjük, friss vizet öntünk rá s ezt az eljárást addig ismételjük, míg a víz többé erősen nem szineződik. A terméseket ezután megszáritjuk, a maghéjakat eltávolitjuk s a magokat 4-6 részre vágjuk, majd utószáritjuk, pörköljük és megőröljük őket. Harmadrész cukorral édesitett makk-kávéfőzet egyharmadrész valódi kávéfőzettel elegyitve, igen jóizü italt szolgáltat.
Készitenek ezeken kivül még cikóriagyökérből, malátából, gyümölcsmagvakból és gesztenyéből is pótkávét, melyeket azonban szakszerü feldolgozás utján arra berendezkedett üzemek állitanak elő.
A pótkávé tejeskávé elkészitésénél igen jó szolgálatot tesz, mert szebb szint ad a kávénak és izesebbé teszi.
Kánya Terézia
Egy gondolat bánt engemet...
1936 október
"Holnap indulok Nagyvárad felé Pestre s onnan külföldre. Nőtlenségem utolsó hónapjait utazással töltöm. Megnézem a tengert, melyet annyira óhajtok már látni, mert hisz az rokona szívemnek; mély és viharos. Megnézem Shakespeare, Shelley és Byron hazáját, a sötét Angliát s megnézem Béranger honát, a fényes Franciaországot és magát Bérangert, a világ új megváltójának, a szabadságnak legnagyobb apostolát."
Petőfi Sándor levele Erdődről, 1847. május 26-án
Megszólítottál a Saint Merry negyedben, elkísértél a kihalt szőlőhegyekre, makacsul tudakoltad elmaradt sorsod, ha azon a nyáron az erdődi várkert helyett Párizsnak fordulsz. Szerettelek, szántalak, tiszteltelek s legjobb lelkiismerettel akartam felelni. Ha egyszer kijutottál, Párizs úgyis visszatart, feleltem, elvarázsol az önkéntes számkivetés kéjes sértettsége, honvágyad elapad s a boldogtalan júniusi felkelés odakünn ér. Nem lettél volna tétlen, fegyvert fogsz a bérszolgaság ellen, a munkajogért, a demokratikus népalkotmányért. Világéletedben világosan beszéltél, világosan is cselekedtél volna.
Rajtam a tekinteted, keresztülvillan a Montrouge utcán, megérint a balatoni útkanyarban, a somogyi jegenyék alatt. Mi lett volna, ha elhagyod a lányt, de kitartasz a párisi út mellett? Most felelek és aztán megöllek hasonmás, barát és jelkép.
Cs. Szabó László
Jelentés az írói szabadság ügyében
1936 október
Ha eddig bárhol, bármikor szó esett az írói szabadságról, az elmélkedők mindig úgy beszéltek, illetve írtak róla, mintha azt író és közönség egyaránt óhajtaná s csupán a felső hatalmak korlátozzák. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Ha csak azt vesszük is figyelembe, hogy minden hatalom egyszersmind kifejezője valamely közösségi akaratnak, meg hogy a közösség, amelyből a "közönség" adódik, soha és sehol nem homogén, hanem ellentétes szándékokkal is telített, már akkor is ráeszmélhetünk arra, hogy az írói szabadságról, pontosabban annak korlátjairól való ismereteink bővítésre szorulnak.
A hibásan leegyszerűsítő közfelfogás szerint az írói szabadság teljességének útjában az államhatalom áll, megfelelő szerveivel, legláthatóbban a cenzorral, amikor ilyent alkalmaz. Nálunk cenzor nincs, tehát e szervek: rendőr, ügyész, a bíró. A közfelfogás is tud a kiadói és szerkesztői cenzuráról, de csak annyit, hogy a kiadó, illetve szerkesztő vigyáz, nehogy az író műve beleütközzék a felülről ható tilalmakba.
A rendőr, az ügyész, a bíró, valamennyien törvényt és rendeletet hajtanak végre, legalább javarészben, és bizonyos joggyakorlat szerint járnak el. Végrehajtói tehát, végső elemzésben, az uralkodó közfelfogásnak is. Ha tehát az írói szabadságot korlátozó tényezőkből egy sorozatot állítunk össze, valahogy így: rendőr, ügyész, bíró, kiadó, szerkesztő, lektor, kritikus, közönség, - akkor mindenek előtt azzal kell számot vetnünk, hogy ez csupán sorozat és nem hatékonysági rangsor. A sorozat elemei egymásra hatnak s legalább is circulus vitiosus-szal állunk szemben. De úgy vélem, hogy ha vizsgálódásunkat a legfrissebb mára fordítjuk, alighanem ez lesz az eredmény: az írói szabadság ügye leginkább a közönségen bukik el.
A következőkben egyes példákkal akarom megmutatni, mi történik az olvasó látóhatárán kívül eső különféle területeken az írói szabadsággal. Példáimat az írói termelés legtágabb köréből szedem s ha kell, bohózat- és filmdarab sorsára is hivatkozom, sőt az irodalom köréből kilépve képreprodukciót és riportot is megemlítek, hogy megértessem magam s mert sohasem a konkrét eset a fontos, hanem amit az eset kifejez.
A filmcenzurát a mi szempontunkból a rendőrhatóságok közé sorozhatjuk. Ennek a cenzurának a műve, hogy épen mostanában a Modern Idők című Chaplin-filmet csak kihagyásokkal láthatjuk. Például a hamisítatlan film úgy kezdődik, hogy egy birkanyájat terelnek, a birkák egyszer csak eltünnek, illetve átalakulnak a gyárba vonuló munkásokká. A mi számunkra engedélyezett változatból a birkák kimaradtak.
Egy szociográfiai műben, mely egy magyar falu gazdasági és társadalmi viszonyait ismerteti, az ügyészi vádirat inkriminálta ezt a mondatot: "A nép úgy érzi, hogy elnyomják". Holott a mondat csupán referátum a nép belső lelkivilágáról. Az írói szabadság szempontjából még annak az esetleges állításnak is, hogy „a népet elnyomják”, az egyetlen lehetséges korrektivuma: mutassa ki a kritika, hogy az író téved; írjon valaki más egy másik művet, mely legyen, ha tud, az előbbi mű sikeres cáfolata.
Az imént felhasznált példában nem írtam le a mű címét s írójának nevét. Az ezután következő példák egy részében is elhagyom a konkrét megjelöléseket. Ha már az írói szabadságról s annak hiányairól van szó, legyen e cikkem maga is tünet. Hadd dokumentálódjék, hogy az író irodalmi konfliktusainak ismertetése maga is káros lehet az íróra nézve. Erre is egy példa:
Egy írónak a szerkesztői cenzura változtatott a versén; az író közölte velem az esetet egy ugyancsak az írói szabadság kérdésével foglalkozó cikk számára. Az adatot felhasználtam, a vers néhány sorát idéztem eredeti s változtatott formájában, megnevezve írót és lapot. Ennek már tíz esztendeje. Az író azóta sem irhatott a tettes folyóiratba. Exkommunikáció alá esett, épen a napokban részesült kegyelemben. Érthető tehát a következő eset is:
Egy írónak van egy kötetre való tanulmánya az orosz regényirodalomról. Régebbi és mai regényekkel foglalkoznak e tanulmányok. Minden tanulmány megjelent egy-egy napilapban, vagy folyóiratban. Az író mégsem meri tanulmányait kötetben kiadni, holott volna a kötetre kiadója. Az egyes tanulmányok - mondja az író - külön-külön csak elcsúsztak, de együtt alighanem kellemetlen következményekkel járnának. "Természetesen, - magyarázza tovább az író, - a mai orosz regényről antibolsevista szellemben írtam, ez azonban nem elég. A regények elismerő méltatásából szláv szimpátiát érezhetne ki, aki ilyesmit kiérezni óhajt - s ez az, ami a mai közfelfogás szerint nem engedhető meg." Ezt beszélte el az író mostani, legújabb, anyaggyüjtő körutam alkalmával. De alig hogy elbúcsúztam tőle, utánam sietett s nagyon megkért, nehogy kiirjam a nevét s a címet, melyet kötete kapna, ha megjelenéséről egyáltalában szó lehetne.
A hatóságok és a közönség közé iktatódik a kiadó és a szerkesztő. Ha nem is hatékonyságuk időrendjében, de valahogy helyzetileg. Mert elsősorban kiadótól és szerkesztőtől függ, hogy valamely mű nyomtatásban megjelenhessen s amikor a mű sorsáról a kiadó, illetve a szerkesztő dönt, figyelembe veszi a hatóságok tilalmait s a közönség kívánalmait.
Szinte csak mellékesen jegyzem meg, hogy a kiadónak még saját világszemlélete is van s példákkal lehetne igazolni, hogy a döntésben ennek is van szerepe s megtörtént már nem egyszer, hogy a kiadó elutasított valamely művet üzleti érdeke ellenére is, azért, mert véleménye szerint a mű hatása arra a kategóriára nézve, melyhez sajátmagát számítja, nem kedvező.
A kiadó és a szerkesztő, cenzurájának gyakorlása közben, nagyjából kétféleképen hibázhat. Először, ha oly mű megjelenésének állja útját a felső hatalmaktól való félelem miatt, amely mű ellen különben azoknak a hatalmaknak eszük ágában sem lenne kifogást emelni, szóval amikor a kelleténél jobban fél. Másodszor, ha túlságosan respektálja a közönség megbotránkozó és tiltakozó részének erejét és lehetőségeit, illetve ha a lehetséges megbotránkozásokkal szemben semmi kockázatot nem akar vállalni. Pedig tudni kell, hogy minden, ami új, minden, ami még nem volt, sőt minden, ami erővel teljes, mindig egyúttal megbotránkozást is kelt.
Még a legtürelmesebb időkben is jelentkezett ez a megbotránkozás, ha másképen nem, legalább úgy, hogy meglobogtatta valamely radikális megtorlás lehetőségét. Például Mikszáth Kálmán kölcsönadta Tisza Kálmánnak Dosztojevszkij Bűn és Bünhődését; Tisza Kálmán elolvasta a regényt s ezt írta a könyvre: "Vagy ezt a könyvet kellene elégetni, vagy minden eddigi mást".
Példa arra az esetre, amikor a kiadó felülről fél:
Egy regényt, amely jelentékeny irodalmi sikert aratott, megjelenése előtt több kiadó visszautasított. Az volt az aggály, hogy az író túlságosan rokonszenvesen írja le annak az utódállamnak a vezető népét, amelynek mai területén, régi Magyarországon, a történet játszódik. A mű végre is megjelent és senkinek eszébe sem jutott, hogy hazafiatlansággal vádolja meg az írót. Ellenben könyvét a szóbanforgó utódállam területéről kitiltották.
Példa arra, amikor a szerkesztő a közönségtől fél:
Egy rövidke tréfás karcolat a szórakozott tudósról szólt. A tudósnak el kellett utaznia; egy este bepakolt, elbúcsúzott a feleségétől s kitaxizott a pályaudvarra. De rosszkor, mert a vonat nem este, hanem reggel indult. Visszahajtatott tehát kis budai házához. Amikor az autóból kiszállt, megdöbbenve látta, hogy az emeleti ablakok világosak. "Alighogy kiteszem a lábam, máris betörők garázdálkodnak a lakásomban!" - így dohogott a tudós és rendőrért sietett. A rendőrrel együtt ment fel lakásába. Felesége nyitott neki ajtót. Betörőről szó sem volt, csupán azt felejtette el a tudós, hogy már egy esztendő óta nős. Ez a karcolat abban a lapban, ahová benyujtották, nem jelenhetett meg.
Még pedig nem is azért, mert a tudósok rossz néven vették volna, hanem azért, mert az olvasó két másodpercig - ott, ahol a tudós kiszáll az autóból és látja, hogy lakásának ablakai világosak - azt hihette volna, hogy valaki van az asszonynál, szóval házasságtörés történik épen. A szóbanforgó lap hangja, színe ugyanis hófehér s a szerkesztő fanyar mosollyal mentegetőzött: „Képes családi ország vagyunk, kérem, önnek fogalma sincs arról, mennyire kell vigyáznunk.ť
Hogy egy-két pillanatra házasságtörésre lehetne gondolni, már mint hogy az író ilyesmit műveltetne alakjaival, ez, ennek még a lehetősége is, sértheti némely olvasó érzékenységét. Az olvasó érzékenysége, - ez az, ami napjaink különleges termelvénye. Ez az érzékenység különös valami. Olyan ez, hogy még a szellőtől is meg tud sértődni. Ha pedig megsértődik, akkor munkába lép. Dohog, panaszkodik, vádol, telefonoz, levelet ír névvel és névtelenül, megtorlást, esetleg fővesztést követel. Ez az érzékenység sápadt, dúltarcú, fátyolos hangú és reszketeg mozdulatú. Ez az érzékenység közvetlenül gyűlöletből fakad, közvetve az állandó, kínzó szorongásból. Ennek az érzékenységnek az teszi a legrosszabb szolgálatot, aki kiengeszteli.
Mert kényszerű kiengesztelődés után az érzékenység esetleg lemond a levélírásról, lemond annak követeléséről, hogy az illető írónak örökre tiltsák meg az írást, - de akkor átalakul gyomorégéssé, vagy fejfájássá. Az érzékenyek diadalra jutásának következménye az is, hogy néha nincs is ilyen érzékenység, csupán heccet akar az olvasó, mert több előzményből megtanulta, hogy igenis csinálhat heccet, ha nem sajnálja a fáradságot.
Az általános neuropatiás érzékenység termeli ki a hivatásos megbotránkozókat. Ezek közt is van azután olyan, aki tulajdonképen nem is botránkozik meg, hanem érdemeket akar szerezni. A vallási megbotránkozó, hazafias felbuzduló készülő tettét legtöbbször bejelenti a felsőbbségének. A felsőbbség képviselője, ha intelligens ember, átlát a stréberen, de tehetetlen vele szemben.
A megbotránkozónak társadalomlélektani előnye van, a megbotránkozó pozitív erőt képvisel. Az értelmes ember gondolkodik s legföljebb érveivel próbálja valamely jószándékát megvalósítani, a megbotránkozó azonban szükség esetén - ha máskép nem kap elégtételt - revolverhez nyúl. Ez nem túlzás, mert íme a példa: Bettauert, a bécsi ponyvaírót, egy megbotránkozó lőtte agyon.
Néhány példa a megbotránkozó szerényebb tetteiből:
1. A rádióban valaki előadást tartott Paracelsusról. Ezt a különben igen rossz hasonlatot használta: Paracelsus az orvostudományok Lutherje volt. Nyomban jelentkeztek a megbotránkozók. Az ország nagyobb része katolikus, - mondták, - így a rádió előfizetőinek többsége is katolikus. "Nem tűrjük tehát, - fenyegetőztek, - hogy a rádió protestáns propagandát űzzön."
2. Karinthy Frigyes egy előadásában ezt kifejezést használta: "könytörlő papiros". A tettek mezejére léptek a megbotránkozók. Mert a könytörlő papiros elviselhetetlen kínnal emlékeztette őket egy másféle törlő papirosra. Annál is inkább, mert az előadásban - irodalmi persziflázsban - ezzel a kifejezéssel is illetett egy színdarabot: enyhe agyhajtó.
3. Szitnyai Zoltánnak egy novellája arról szól, hogy a falusi jegyzőnek Pestre kell utaznia, elhalt rokona temetésére. Mivel a helybeli földbirtokos is éppen Pestre készül, megkéri, hogy vigye magával az autóján. A földbirtokosnak nem tetszik ez a kívánság, de nyiltan elutasítani mégis rösteli, addig halogatja hát az indulást, újabb és újabb utasításokat adva a soffőrjének, míg a jegyző végre is elkésik a temetésről. Így a novella.
Mire valamelyik közigazgatási szaklap megbotránkozó cikket irt az íróról és művéről, mondván, hogy az író súlyosan megsértette a jegyzői kart, amikor úgy ábrázolt egy jegyzőt, hogy az tolakodó és szánalomra méltó figuraként esett áldozatául egy földbirtokos gőgjének. Mellékesen: a közigazgatási szaklapnak lehet lesujtó véleménye a Szitnyai novellájáról s véleményének - éppen az írói szabadság alapján - kifejezést is adhat, de az igazi írói szabadság légkörében ennyi azután elég is. De hát a lap persze hogy megtorlást követelt.
4. A Képes Krónikában megjelent egy novella, ezen a címen: A mester. A novellában a falusi tanító gombát szed. Már futott be a szerkesztőségbe a fölszisszenés: Hogyan lehet egy tanítóról olyasmit írni, hogy gombát szed? Sérelme ez a tanítói karnak.
Még egy külön példa, annak a megmutatására, amikor a szerkesztő megbotránkozást akar elhárítani s esetleg igaza is van:
Kolozsvári G. Emil egy novellát nyujtott be a Napkelethez; a novella egy kómikus figuráját Zamicseknének keresztelte el. A szerkesztő azt kívánta, hogy adjon a figurának más, lehetőleg magyar nevet. Ne mondják a magyar íróról, hogy amikor kómikus figurát szerepeltet, annak mindig, vagy legtöbbször, idegen, lehetőleg szláv, vagy német nevet ad.
A megbotránkozók lelki működését ábrázoló példákat a végtelenségig lehetne folytatni. A megbotránkozókról még csak ennyit: számuk mindjobban szaporodik, aktivitásuk napról-napra nő. A róluk való minden közlés - tehát most az enyém is - csak növeli a számukat és dagasztja a tettrekészségüket. Mert aki eddig még tehetetlenül fuldokolt indulataitól, az értesül róla, hogy indulatait ki is fejezheti, más ellen fordíthatja s hatékonnyá teheti.
Megtanulja, hogy mi mindenhez van joga és lehetősége. Először is az illetékesek tudomására hozhatja megbotránkozását, anélkül, hogy kellően leintenék, vagy bármiképen úgy bánnának el vele, ahogyan rosszindulatú és kultúraellenes egyénisége megérdemelné. Azután nagy kilátása van eredmény elérésére. Megfenyegeti a lapot, hogy ebben és ebben az esetben nem vásárolja többé - s a lap teljesíti kívánságát.
Kívánsága, illetve kívánságai pedig ezek és ilyenfélék: ilyen többé elő ne forduljon, (a gyermekolvasmányban ne merészelje még egyszer azt mondani a majom az embernek: Hát nem ismersz? Hiszen rokonok vagyunk! Hatvanezer évvel ezelőtt már egy tálból cseresznyéztünk); az az író egyáltalában ne írjon többé a lapba, azt az írót bocsássák el az állami, városi, vagy vállalati állásából, ha van neki ilyen; indítsanak az író ellen büntető eljárást (hol a rendőrség? hol az ügyész?), illetve majd ő is indít ellene kártérítési pert s lehetőleg még erkölcsi kártérítést is követel. Ime a példa: Egy napilap szerkesztőségébe beállított a családtag, egy köhécselő, szegény, öregasszonyka.
Már mint egyik leszármazottja a főhősnek, akiről a lapban megjelent riportregény szólt. Vidékről utazott fel s az iránt érdeklődött, hogy a közölt regény, melyet nem volt szerencséje elolvasni, kapható-e könyvalakban. Szeretné figyelmesen elolvasni, - mondta, - mert hátha be lehet perelni az író urat kártérítésre.
A megbotránkozás sikerlehetősége, ez korunk egyik legsajnálatosabb vívmánya. Egy példán azt is szemléltetem, hogy honnan jutottunk oda, ahol ma tartunk. Régi időbe, ötven évvel ezelőttibe, nyúlok vissza. Az akkori Borsszem Jankó címlapján egy rajz jelent meg, mely azt ábrázolta, hogy egy dombon, három akasztófán, lóg a három Majláth-gyilkos: Spanga, Berecz és Pitéli; a domb alatti úton ittas duhaj dülöngél és dalol, fokosával a három akasztófára mutatva.
A duhaj Tisza Kálmán, az akkori miniszterelnök. A kép szövege a dal, amit a miniszterelnök énekel: "Én is oda való, való, való vagyok, Ahol az a három csillag ragyog". Akadtak akkor is megbotránkozók, hiszen ez a típus a világ kezdetétől fogva való, meg is mutatták a lapot Tisza Kálmánnak, de ő még csak a fejét sem csóválta s nem volt hajlandó megtorlással élni.
És mostanában, legújabb korunkban, már jelentkeztek a fogorvosok, Fodor László színdarabja alkalmával; a tanárok, Marcel Pagnol Topáza után. A Topáz francia tanárról szól, de azért a tanároknak megvolt minden kilátásuk a sikerre, hiszen - Dreisernek az Amerikai Tragédia című regényéből filmet készítettek, azt nálunk is előadták s egy részt azzal az indokolással törültek, hogy sértő az amerikai bíróságokra nézve, holott Amerikában ezt a részt is lejátszották.
A megbotránkozók immár világuralomra jutottak. Mert nem csak nálunk, hanem szerte a világon mindenütt nagyjából ugyanez a helyzet, legföljebb fokozati különbségek vannak még. Mostanában tartott nálunk előadást De Monzie a francia irodalmi viszonyokról, illetve arról, hogy Franciaországban sincs írói szabadság, pedig Franciaország volt eddig az írói szabadság klasszikus hazája. De Monzie is hivatkozott André Gide-re, aki oly nyomasztónak látja a helyzetet, hogy három év óta nem ír. De ide iktatok egy konkrét példát is:
Egy Párizsban élő magyar ujságíró francia könyvet írt az 1914-ben történt szarajevói gyilkosságról. Könyvének értelme az lenne, hogy új megvilágításban tárgyalja az akkori eseményeket. A kiadó azzal az indokolással utasította el művét: Nem merem kiadni, mert a szereplők hozzátartozói közül egyesek bizonyára még ma is élnek s valamelyik kártérítési pert zúdít a nyakamba.
A megbotránkozókkal az írónak is számolnia kell és számol is velük. Hogy az ilyen alku mire vezet, ezt is egy példán mutatom meg. Molnár Ákos megírta a Tizenkét lépés című regényét. A regényben egy nős középiskolai tanárnak viszonya van a cselédjével. Ez a viszony a regényben tárgyalt lelki konfliktus alapja, a cselekményből nem volt kihagyható. Az író, hogy témáját megirhassa, a történet színteréül Berlint választotta, olyan miliőt választott tehát, amelyet a budapestinél kevésbé ismer. Ez által - az iró saját beismerése szerint - a regény sokat vesztett az értékéből.
Így jár, aki a kelleténél nagyobb mértékben alkalmazkodik, bár külső kényszer folytán. De most a lehetséges legnagyobb mérvű alkalmazkodásra is hozok fel egy példát:
Van egy amerikai hetilap, címe: The American Weekly. Ez a lap huszonöt napilapnak a közös vasárnapi melléklete. Ötmillió példányban jelenik meg. Ez a példányszám olyan üzleti siker, hogy vizsgálódásra késztet. Fölmerül a kérdés, mi az ilyen nagy üzleti siker nyitja. Mi az, milyen valami az, amit ily nagy mértékben igényel a közönség? Van-e a külső sikermeghatározó tényezőkön felül - tehát azon felül, hogy nagy vállalatok egyszerűen ezt adják a közönségüknek - az American Weeklynek valami olyan belső tulajdonsága is, aminek az a kedveltségét köszönheti?
A lap színes címképpel jelenik meg. Nos, ez a címkép olyan, hogy hozzá képest az Elida-plakát valóságos Rembrandt-reprodukció. Belül a lap szöveget hoz és képeket. A szöveg irodalmi és zsurnalisztikai, a képek fotografiák és rajzok. Ismertetek egy közleményt, hogy a lapot jellemezzem.
A közlemény budapesti vonatkozású, holmi színes riport, szól pedig a tolvaj kutyáról. Ez a kutya a világ első olyan kutyája, amelyik rendszeresen űzi a lopást. Hívják pedig Baby-nek. Baby egy magyar úriembernek, bizonyos Valentin nevűnek a tulajdona volt s gazdájával együtt Párizsban élt. Itt, Párizsban, kezdte meg bűnügyi karrierjét. Még pedig úgy, hogy Párizsban kutyakiállítást rendeztek s erre Baby a saját ötletéből magányosan elment.
Egyenesen befutott a nagyterembe, ott egy emelvényen ki voltak rakva a kiállítási érmek, Baby felrohant az emelvényre, a nagy aranyérmet elragadta s hazarohant vele. Babynek ebből a cselekedetéből s az azt követő tolvajlásaiból botrányok keletkeztek, mire Valentin úr jónak látta, hogy a kutyával együtt hazamenjen Budapestre. Budapesten a kutya tovább lopott.
Kávéházban, étteremben, ruhatárakban és üzletekben lopott és mindig csak értékes tárgyakat, például aranyórát, vagy retikült pénztárcával. A szöveg képekkel van tarkítva. Egy kép Babyt ábrázolja, afféle termetes, jóképű doberman. A másik kép fotográfia, egy szép nőt ábrázol: Lucy Brody, a hírneves magyar színművésznő, akinek kepjét Baby ellopta. A harmadik kép ugyancsak szép nő: Margot Bodo, a hírneves magyar táncosnő, akinek boáját Baby ellopta.
A lopások miatt Baby végre is a bíróság elé került. A bíró azonban nem talált a magyar büntetőtörvénykönyvben paragrafust, melynek alapján kutyát lopás miatt el lehet ítélni. Kénytelen volt tehát Babyt fölmenteni. Jelen volt azonban a tárgyaláson egy Dr. Bela Fabian nevű hírneves magyar ügyvéd, aki megsajnálta Babyt és kijelentette, hogy: Ez a kutya alapjában véve nem rosszlelkű, csupán rosszul van nevelve. (Ilyent is csak kutyáról lehet mondani, mert ha emberi tolvajról mondanák, a gazdagok ezen ugyancsak megbotránkoznának!) Dr. Bela Fabian Babyt magához vette, hogy megjavítsa. Vége.
Ez a cikk jellemzi az American Weeklyt, az abban folyó zsurnalisztikát és irodalmat egyaránt. És ha most újra fölvetjük a kérdést, hogy mi az üzleti siker titka, mitől vásárolnak valamit ötmillió példányszámban, egyszerű eszünk szerint hajlandók vagyunk a következő megállapítást tenni: Feltétlen hódolat az emberi butaság előtt.
A kiadó azonban mást mond, legalább is másképen fejezi ki magát: Nem szabad megbántani az emberek érzékenységét; a lapot oly közleményekből kell összeállítani, amelyeken senki meg nem botránkozhatik, amelyek nem bántják meg különösen a vallási, a faji, az erkölcsi és hivatásbeli érzékenységet, de még vagy ezerfélét. (Az értelmes emberek érzékenysége, - ez elhanyagolható mennyiség!)
Sikeres kiadók és szerkesztők valóságos tudománnyá fejlesztették az érzékenységtant. Olyan körültekintőek, olyan ötleteik vannak, hogy az egyszerű ember csak bámulhatja őket. Például:
Az egyik képes hetilapunk a közelmultban dijnyertes atléták képeit közölte. Igen ám, de egy atlétának a trikójára rá volt hímezve a magyar nemzeti címer. A szóbanforgó képeslapot pedig az utódállamokban is árusítják. Nos, a kiadó levakartatta a kliséről a nemzeti címert, nehogy az sértse a sérülékenyek érzékenységét. Ugyanez a lap novellát vásárol. A novella címe: A derék kozmetikus. Aggódó kérdés: Nincs-e benne valami, ami sértő a kozmetikusokra?
Egyáltalában nem fogytam ki a példákból. De közlésüket most abbahagyom. Talán ennyi példa is megmutatja, hogy a külső akadályok s a belső szorongások atmoszférájában élünk és működünk. Különféle konkluziók lehetségesek. Azt is mondhatná valaki: harcolni kell. Mindenféle hatalom túltengése s mindenféle érzékenység az író szempontjából arra való, hogy azt igenis sértse meg! Sajnos, ez csak felbuzdulás lehet, a gyakorlatban azonban, úgy látszik, elkerülhetetlen az alkalmazkodás. Csak ennyiről lehet szó: többé, vagy kevésbé.
Megjegyzem azonban, hogy az atmoszféra egyre sűrűsödik, az alkalmazkodás egyre nehezebb, viszont egyre nagyobb mérveket is ölt. Már egészen közelről ragyog felénk az eszményi cél, amelyhez eljutunk: az American Weekly irodalmi és zsurnalisztikai nívója. Sőt, úgy látom, hogy az egészséges, friss erőtől duzzadók, az életrevalók, már el is érték a célt, csupán a lomhák, a nyavalyások, a betegesen megátalkodottak, mondhatnám, a tehetségtelenek azok, néhányan, akik - lemaradtak.
Nagy Lajos
A csontvázak palotája, a halál szobrászai
1936 október
Van egy anekdota a könnyelmű osteológusról. Elébehozzák egy ősállatnak meglehetősen szétdobált csontmaradványait. A jámbor tudós buzgón dolgozik, hogy a csontokból lehetőleg hiánytalanul összeállítsa az ősállatot. A feladat megoldása azonban túlságosan jól sikerül. Nemcsakhogy hiánytalanul elkészül az állat csontváza, hanem még nagyszámban maradnak felesleges csontok is.
Sebaj - mondja a mi könnyelmű tudósunk, - ebből majd összeállítok valami új állatot, hm, mi is legyen a neve…
Ime, így születnének a tudományos blöffök. a modern tengeri kígyóról szóló mesék, ha ennek a különös tudománynak művelői nem vennék komolyan hivatásukat… Elsűllyedt, elmult világok élednek újjá ennek a tudománynak a közvetítésével. Hajdani korok, melyekben a mai élőlények ősei éltek, a földet dús tenyészet borította, irtatlan őserdők…
Milyen életről ad képet az osteologia évtizedek homályából?... Az ember a barlangok mélyébe húzódva úgyszólván szüntelen rettegésben élte életét. Veszélyes világ ismeretlen szörnyei fenyegettek mén éjjelente is, hiszen nem volt kulcsrazárható ajtaja, mely megvédje otthonát.
A kardfogú tigris, melynek felső metszőfogai valósággal kardnyi hosszúságra álltak elő és az állat a mai tigris nagyságának többszörösét tette ki, a barlangi medve, mely karjainak félelmetes szorításával még a tigrisből is ki tudta szorítani a lelket… ezek voltak az ember főellenségei ama homályos korban. A kardfogú tigris, a barlangi medve és a mammut körül az ismeretlen kisebb állatok félelmes tömkelege sorakozott fel a barlangi ember ellen.
Mi marad ezekből az állatokból? A nevük és csontvázuk kis maradványa - az is jórészt kövületekben.
És ezt az ismeretlen, ősi világot is az osteologia, a csontok tudománya varázsolta fel. Enélkül meg azt a keveset sem tudnák az ősvadon állatairól.
- Minden állatot szállítunk - ez a szürke palota tulajdonosainak jelszava és ennek az intézetnek levelezése valóban a világ legkülönösebb ilyennemű tevékenysége. Érkezik például egy expresszlevél Dániából. Gyorsáruként kérünk egy elefánt és két kengurucsontvázat! Két nap múlva már indul is a furcsa szállítmány Dánia felé. Mert ez érdekes intézet a világ minden állatkertjével és múzeumával összeköttetésben áll.
Itt állították össze például Hagenbeck orángutangjának csontvázát. Ide szállították a manchesteri állatkert híres oroszlánfókájának földi maradványait és pár hét mulva az oroszlánfóka csontváza mar újra díszelgett az állatkertben, hogy örökre hirdesse a népszerű Joe - így hívták a gyerekek - emlékét. Hanem legérdekesebb levelekéi és rendeléseket kétségtelenül magánemberektől kapja a „Csontvázak Palotája”.
- Szegény Pufikám ma kimúlt. Kérem küldjenek érte és tömjék ki. Tisztelettel John Smith. Már indul is a Csontvázak Palotájának autója az elpusztult kutya teteméért és pár hét mulva szegény „Pufíka” modern üvegszemmel és élethű tartásban áll gazdája szalonjában. Csak éppen hogy nem ugat, mert ki van tömve.
Mert a Csontvázak Palotája nemcsak csontok összeállításával, hanem állat kitöméssel is foglalkozik. Ez a mesterség egyrészt könnyebb, másrészt azonban nehezebb a csontok összeállításánál. Az elkészült modellnek különösen magánosok esetén tökéletesen élethűnek kell lennie, hasonlítani kell „szegény Pufira”.
A tudósok ilyen esetben fényképekkel dolgoznak. Megfigyelik a fényképen az állat jellegzetes testtartását, mozgásának módját és annak alapján dolgoznak aztán. Szinte természetes és napjaink kutyakultuszára jellemző, hogy a legtöbb megrendelés kutyatulajdonosoktól érkezik a Csontok Palotájának taxidermiai osztályára. Az érzékenyszívű kutyatulajdonosok ilyen módon akarják megőrizni kimult pajtásuk emlékét.
Néhanapján akadnak különlegesen nehéz feladatok is. Például egy-egy igen ritka állat, mondjuk okapi csontvázát kell összeállítani. Az ilyesmi bizony hónapok munkáját is igénybeveszi. Tanulmányozni kell az állat életmódját, körülményeit, mozdulatait stb. Az állatot úgy kell ismernie a tudósnak, mint a tenyerét, különben a csontvázat hibásan állítja fel.
Csontvázak ezrei sorakoznak ebben a különös palotában, London szívében. Egy egész halott dzsungel. Amott egy elefánt emeli trombitálásra ormányát, emitt egy zsiráf nyujtóztatja nyakát, minden élethű, illetve talán inkább „halálhű” itt és minden csontváz a megrendelőre vár. Nehéz munka, de anyagilag is kifizetődő üzlet a Csontvázak Palotájának fenntartása.
A „Halál szobrászai” dolgoznak itt. Olyan tudósok, akiknek munkája az állatok halálával kezdődik csak meg. A tudományos képzettség mellett a halál szobrászainak érteni kell a valódi művészethez, akárcsak az igazi szobrászoknak. Mert az állatok kitöméséhez, a csontváz összeállításához nagy plasztikai érzékre van szükség. Művészet és tudomány a halál szobrászainak mestersége.
Apróságok
1936 október
Kosztolányi Dezső állapota változatlan - változatlanul súlyos, amint erről vasárnap értesültünk. A nagybeteg költő elboruló tekintettel simogatja fekhelyéről az őszi pompába bomló természetet, amelynek kései forró napsütése sem tudja jobb kedvre deríteni..Orvosai és hozzátartozói féltő szeretettel és aggódó gondossággal állnak őrt betegágya mellett...
Kíváncsiak voltunk, hogy a jelenlegi felfordult viszonyok között lehet -e majd Madriddal telefonon beszélni, felhívtuk az interurbán központot s bemondtunk vaktában egy telefonszámot. A központ szabályszerűen elismételte a bemondott házszámot, majd tíz perc múlva jelentkezett és közölte velünk, hogy a madridi számmal elháríthatatlan akadályok miatt nem lehet telefonos összeköttetést létesíteni. Ez az elháríthatatlan akadály természetesen a - polgárháború, amely miatt a rendes postai forgalomban is vannak-kisebb nehézségek. A postavezérigazgatóság közlése szerint a levélösszeköttetés ugyan zavartalanul fennáll Spanyolországgal és a levelek legnagyobb része pontosan meg is érkezik, azonban úgy az ajánlott levél, mint a postacsomagforgalom a feladó, illetve a címzett felelősségére történik, felelősséget a posta ilyen küldeményekért nem vállal.
A küldeményeket egyébként Franciaországon keresztül irányítják Espanasba, ahol két részre osztják a postát: San Sebastianon keresztül mennek azok a küldemények, amelyek a nemzeti csapatok kezén lévő területekre szólnak, és egy nyugatabbra fekvő határállomáson keresztül irányítják a köztársasági spanyol területre szóló postai küldeményeket.
A légipostaközlekedés persze ezidőszerint szünetel..
A Lóverseny uccában húsz, a Ráday uccában tizenöt házmester életrevaló újítást vezet be a mai hétfőtől kezdve. Megszüntetik a kapupénzt! A lakók ezentúl egy pengőt fognak havonta fizetni és megtérítik a nekik juttatandó kapukulcs árát, ezzel szemben annyiszor járhatnak be és ki kapuzárás után, ahányszor csak akarnak. Beszéltünk az egyik házmesterrel, aki azzal indokolta az elhatározást, hogy papíron kiszámították, miszerint egy fillérrel sem keresnek többet, ha minden ötpercenként kirohannak éjszakánként a kapuhoz, viszont a lakóknak is nagyobb lesz így a kényelmük és ráadásul a házmesterek is nyugodtan aludhatnak.
Mussolini beszéde Milanóban
1936 november
Milano, november 1.
Amikor a Dóm harangja négyet ütött, Mussolini fellépett a számára emelt díszemelvényre. Az egetrázó üdvrivalgás csak akkor csendesedett el, amikor Mussolini felemelte jobbját.
- Milanói fekete ingesek! Abban a beszédben, amelyet ma elmondok, le akarom szögezni és körül akarom határolni Olaszország és az olasz kormány álláspontját a többi európai népekhez való viszonyában és kapcsolataiban. A mai nyugtalan és bizonytalan világban végtelen fontosságúnak tartom, hogy tisztán lássuk az európai helyzetet. Politikai neveléstek lehetővé teszi számomra, hogy úgy számoljak be az eseményekről és úgy juttassam kifejezésre felfogásomat, amint azt a demokratikus államok úgynevezett parlamentjeiben a kormány tagjai a nép úgynevezett képviselői előtt szokták.
- A legelső illuzió a leszerelés problémája. A leszerelés - illúzió! Senki sem akar leszerelni és lehetetlen, hogy valamennyi állam együtt szerepeljen le! Megtörténhetik, hogy összeül Genfben egy csomó állam kiküldöttje és együttesen elkezdenek egy léggömböt felfújni azért, hogy abból politikai hegyet emeljenek. Az egész világ nyugtalanul várja mi lesz ebből! És ekkor a léggömbön épült hegy a várt nagy megoldás helyett megszül egy kis genfi egérkét. Eddig minden leszerelési kísérlet ilyen léggömbfúvás és egérkeszületés volt.
- A másik ábrándkép az együttes biztonság, amely sohasem volt meg, soha sincs meg és sohasem lesz meg. Férfias nép nem hajlandó sorsát bizonytalan harmadik kézbe letenni. Az oszthatatlan béke szintén ilyen közhely. Az oszthatatlan béke csak az osztatlan háborút jelenti, mert természetes, hogy népek sohasem lesznek hajlandók olyan érdekekért harcolni, amelyek nem érintik őket.
- Amikor a Népszövetség kérdése került szóba, - folytatta ezután Mussolini - egészen világosan ki kell jelentenem, hogy a Népszövetség előtt két lehetőség áll: vagy megújhodik, vagy eltűnik! Minthogy megújhodásáról szó sem lehet, el kell tűnnie! Az olasz nép nem felejtette el és soha nem is fogja elfelejteni, hogy a Népszövetség az olasz nép ellen tavaly ördögi pontossággal ostromzárat vont, ki akarta éheztetni asszonyainkat és gyermekeinket, lezárta kivezető útjainkat és nem engedett e hozzánk sem élelmiszert, sem üzemanyagot. Ki akart éheztetni és meg akart fojtani bennünket! De nem sikerült! Nem azért, mert meggondolta magát és meg akarta volna változtatni szándékát, hanem azért, mert szembetalálta magát az olasz nép egységével.
Ekkor a tömeg, mint egy ember kiáltott fel:
- És a Duceval!
Mussolini percekig nem jutott szóhoz, a tömeg szakadatlanul ünnepelte, végül a fasiszta milicia parancsnokainak erélyes csöndre intésére lecsillapodott a zaj és Mussolini folytathatta beszédét:
- Kijelenthetem, hogy az olasz nép katonai ereje, ha kell szembeszáll a Népszövetség 50 államával is. Óráról-órára jobban kitűnik, hogy nincs szükség a Népszövetségre.
- Tizenhét év óta a legfontosabb lépés az európai béke felé az a szerződés volt, amelyet 1935 januárjában Franciaország és Olaszország kötött. Ennek az egyezménynek új korszakot kellett volna nyitnia a két nép életében. Sajnos azonban közbejöttek a szankciós intézkedéseket, amelyekből Franciaország is élénken kivette a részét. Természetes, hogy a barátság ezután meglazult. Franciaország ma a genfi alapokmány megsárgult lapjain tartja ujját és a valósággal nem törődve így szól: „Juda oroszlánjának országa még mindig fennáll, tehát tárgyalni kell vele.”
A százezer ember egyszerre felcsattanó dübörgő nevetése megreszkettette a milanói Dóm ablakait. Mussolini is mosolygott és még hozzátette:
- Én pedig kijelenthetem, hogy a négus országa, több, mint halott!
A Duce ezután hangoztatta, hogy a szomszéd államok közül Svájccal változatlanul fennáll a régi meghitt szomszédi viszony.
Elismerő szavakkal emlékezett meg Ausztria elszánt függetlenségi harcáról.
Ezután a tömeg lelkes evviva kiáltásai közepette még a megszokottnál is melegebb és barátibb szavakkal emlékezett meg Magyarországról és a magyar-olasz viszonyról. Addig, amíg nem teljesítik Magyarország békés kívánságait, nem lehet a Dunamedence helyzetét rendezni. Magyarország a háború legnagyobb rokkantja! - folytatta a Duce. Négymillió magyar él a határokon kívül. Hogy az igazság túlságosan meg nem fogható tényezőit kielégítsék még nagyobb igazságtalanságot követtek el Magyarország ellen. Az olasz nép érzelmei Magyarország iránt a teljes és mély barátságon alapulnak. A magyar nép valóban a katonai erényeknek, a bátorságnak és az áldozatkészségnek csodalatraméltó példáit mutatta az egész világ számára. A mi meleg érzelmeinket Magyarország iránt a közeljövőben nyilvános és nagyszerű formában fogjuk ismét az egész világ elé tárni.
Ezután az olasz-jugoszláv viszonyra tért rá Mussolini. Megállapította, hogy Olaszország ma is hajlandó együttműködni Jugoszláviával.
Melegen emlékezett meg Németországról:
- Az utóbbi napokban - mondotta. - Olaszország külügyminisztere Berlinben írásban is lefektette Olaszországnak Németországgal való megértését és pontosan megállapította az együttműködés irányelveit. Nagyon csalatkoznak azok, akik azt hiszik, hogy a két nép közti megértés újkeletű. Sok egyéb mozzanat mellett Németország és Olaszország hosszú évek óta egy úton halad a bolsevizmus elleni könyörtelen küzdelemben.
- Mi a bolsevizmust nemcsak tagadjuk, hanem ki is akarjuk írtani! A bolsevizmus ellen Olaszország már harcolt és le is győzte. A kommunizmus ma állami szuperkapitalizmus, amely nem tagadja, de felmagasztalja a kapitalista rendszert. Ideje volna már véget vetni a fasizmus és a demokrácia közti ellentételeknek. Az olaszok nincsenek hozzákötve az embertelen kapitalizmus jármához!
Végül Olaszországnak Angliához való viszonyát tette szóvá:
- Olaszország elismeri Angliának a Földközi-tengerhez való jogát, mert belátja, hogy Anglia számára a Földközi-tenger az egyetlen út tengerentúli gyarmataihoz. Amikor ezt elismerjük - folytatta emelt hangon a Duce - figyelmeztetnünk kell az angolokat, hogy a Földközi-tenger Olaszország tengere. Olaszország számára nemcsak a gyarmataihoz vezető út, hanem a élet útja. Olaszország nem tűri, hogy a Földközi-tengerbe belefojtsák.
Beszédének végén belpolitikai kérdésekkel foglalkozott Mussolini. Bejelentette a korporatív rendszer fejlesztését és a fegyverkezésnek a béke jegyében való folytatását.
Beszédét így fejezte be:
- Olaszország és az olasz nép ma egyet akar: békét, békét, békét mindenkivel!
Olasz-magyar kikötő lesz Fiume?
1936 november
Már a bécsi és budapesti találkozók előtt, közvetlenül a Duce milanói beszéde után felröppent a világsajtóban az a hír, hogy a nagyszerű gesztus, amelyre a milanói beszéd célzott, Fiuméra vonatkozott s azt kívánta bejelenteni, hogy Olaszország igazi baráti érzelmeinek tanujelét kívánja azzal adni, hogy Fiumét, a magyar királyság egykori kikötőjét, visszaadja a magyar nemzetnek.
A hír azóta se pihent el s többé-kevésbé változott formában újra meg újra felbukkant.
Megbízható forrásból úgy értesültünk, hogy a fiumei kérdés úgy a bécsi, mint a budapesti találkozón, de gyakorlati formában a most folyó római kereskedelempolitikai tárgyalásokon is felmerült s bár végleges megoldást még nem nyert, kétségtelen, hogy Magyarország a Duce és az olasz nemzet akarata szerint talán már a közel jövőben elfoglalja régi helyét az Adriai tenger partján.
A hír abban a formában, ahogyan a világsajtóban felmerült, a tényeket nem fedi ugyan, s nem is arról van szó, hogy Fiume a magyar állam imperiuma alá visszakerüljön. A forma, amelynek részletei most képezik megvitatás tárgyát, még nincs minden részletében kidolgozva, de valószínű, hogy Fiuméban a magyar kereskedelem újabb kibővített s nemzetközi jogi szempontból kétségtelenül szélesebb jogokat nyer.
A terv az, hogy Fiume az olasz és a magyar államnak közös szabad kikötője lesz, amelyben a magyar áruk teljesen belföldi áruk gyanánt kezeltetnek, magyar állampolgárok és magyar cégek és vállalatok mint belföldi jogalanyok szerepelnek, úgyhogy Fiume, ha a terv megvalósul, valósággal közös olasz-magyar kikötővé alakul át.
Mivel itt számos vonatkozásban igen bonyolult jogi kérdések megoldásáról van szó, lehet hogy a részletes tárgyalások hosszabb időt vesznek igénybe, de remélni lehet, hogy az alapvető megállapodások még e hónapban Rómában aláírásra kerülnek.
Bár a közös kikötő tervének gyakorlati kihatásait e percben megítélni alig lehetséges, bizonyos, hogy a magyar kiviteli kereskedelem Fiuméban - ha a terv valóban megvalósul! - újból otthont talál s a magyar levantei kereskedelemnek új útjai nyílnak meg, feltéve természetesen, hogy a közös kikötő fellendülésének nem fogják útját állani olyan vasúti és tarifális akadályok, amelyek áthidalása a két állam baráti megállapodásainak határán kívül esik.
Bácskai szellők
1936 november
Budapest, november 16.
Barátságosabb szellők fújdogálnak Dél felől, az áldott bácskai földek, a magyar Gascogne felől, amelynek emléke dúsan tarkálló színekkel ragyog emlékezetünkben, melynek illata még ma is itt leng körülöttünk.
Sehol a régi nagy Magyarország egyetlen zugában és sarkában se volt olyan bizalmas és emberi az együttélés a magyarok, szerbek és németek között, mint Bácska zsíros, fekete, jóízű földjén s éppen ezért kettős volt a fájdalom, hogy éppen a Bácskában, ahol olyan tárt karokkal fogadott vendég volt a szerb úr a magyar kúrián, éppen itt érte annyi fájdalmas, kegyetlen csapás a magyarság önérzetét, kultúráját és mindennapi életét.
Most mintha enyhébb szellők kezdenek fujdogálni a Bácska felől Budapest felé s talán hosszú habozás után a szerb nép is megtalálja az utat, amely a magyarság felé vezet. Ami eddig történt, nem sok: a belgrádi kormány újra megengedte a magyar kultúregyletek működését!
Kicsinyelni nem óhajtjuk a megbecsülésnek és emberiességnek ezt a gesztusát, túlzott reményeket sem kívánunk ébreszteni. Ámbár éppen a legutolsó hetekben számos olyan mozzanat volt megállapítható, amelyek együttvéve halvány derengést varázsolnak a borús politikai égboltozatra.
Mussolini milanói beszédének Jugoszlávia felé intézett baráti kijelentései, az olasz-jugoszláv kereskedelmi kapcsolatok erős fellendülése, a Ducenak szemmel látható igyekvése, hogy a Duna völgyében Magyarország helyzetét megerősítse, anélkül, hogy Dél felé indokolatlan félelmet és gyanut ébresszen, talán első előjelei annak az új korszaknak, amelynek napja most volna felkelőben.
Ha Olaszország és Jugoszlávia között a régi ellentétek és súrlódások nyom nélkül elsimulnak, akkor joggal vethetjük fel a kérdést: mi akadálya lehet annak, hogy Belgrád és Budapest között kölcsönös jóakarattal átitatott megértőbb viszony keletkezzék, amelyre mindkét országnak és népnek olyan komoly szüksége van.
A zöld tinta kiapadt...
1936 november
Remélem, az egyszerűbb igényű olvasónak tetszik a cím, mely alatt Kosztolányi Dezsőnek, a nagy költőnek s nekem régi jó pajtásomnak és igaz barátomnak halálához szólok fájdalmas szívvel: hiszen Kosztolányi köztudomás szerint csakugyan zöld tintával írt s nyilvánvaló, hogy nem ír többé, s hogy ez nagyon szomorú.
A választékosabb igényű olvasót viszont meg kell nyugtatnom, még akkor is, ha fent említett szerény igényű olvasó megsértődik, vagy éppen cinizmussal vádol ezért, azzal a vallomással, hogy a cím két végére alattomban macskakörmöket képzelek. Idézőjeleket, némi gúnyos és karikirozó utalással azokra, akiknek az efajta címek tetszenek, akik viszont meg fognak ütközni, ha őszintén bevallom, hogy szegény, kitünő barátom még élt, mikor ezt a címet az ő mulattatására kigondoltam.
Még élt, éppen csak élt, egy nappal halála előtt voltam kint, a János-kórházban, egy percre láttam; utoljára. Aludt, nem vártam meg míg felébred, nem mertem volna a szemébe nézni. Tudtam, hogy vége van. És hazafelé menet beszélgettem vele a döcögő kocsi mélyén, ahogy lelkünk legmeghittebb testvéreivel szoktunk, nagy távolságokból is izgalmas és szenvedélyes pillanatokban. "Hát meghalok, röhöghetsz, - mondta Desiré - mintahogy mindketten röhögtünk, mikor - emlékszel? - egyik kedvenc játékunknál, egymás halálát ábrázolva ott ültem a dívány melletti széken, te hangosan hörögtél, én pedig udvariasan sóhajtoztam és halkan, kenetes hangon beszélgettem is az orvossal, ahogy ilyenkor illik".
"Igaz, Didus, így volt, hát arra emlékszel-e mikor Tatatóvároson, pünkösd vasárnap sok prominens és nagynevű írótársunkkal együtt városi autóbuszon mentünk valami kultúrünnepségre s egy zökkenőnél Te felvetetted az ötletet: mi volna, ha most az egész társaság belefordulna és elpusztulna a tóba?" "Hogyne emlékeznék, nagy verseny indult meg, hogy milyen címmel jelennének meg holnap a lapok" "Úgy van és ne is tagadd, én vittem el a pálmát ezzel a címmel: "A Magyar Irodalom Fekete Pünkösdje." "Igen! Igen! újból gratulálok! Tökéletes a maga nemében... Az ám, jó hogy szólsz - hát a nekrológommal mi lesz? Írnod kell, szerencsétlen, és én kárörömmel figyellek majd a sír páholyából, ahogy erőlködsz... no híres, mi lesz a nekrológ címe?" "Hát kérlek... valami nagyon megható kell..., hm, várj csak... mit szólnál ehhez: A Zöld Tinta Kiapadt. Tudod, pontokkal utána, hm?" "Óriási, remek! Telitalálat!"
- Remek! - raccsolta ismételten és hápogott a nevetéstől.
Karinthy Frigyes
Röntgen professzor csodálatos felfedezésének negyvenedik évfordulója, a páratlan népszerűség
1936 november
Röntgen professzor találmányának gyakorlati alkalmazása és annak technikai fejlesztése nem tartozik e cikk keretébe. Annál inkább szeretnénk ecsetelni azt az izgalmat, amelyet a felfedezés a nagyközönség, sőt a társadalmi vezető férfiak között kiváltott.
Az amerikai New-Jersey államában, 1896 február 19-én Reed képviselő törvényjavaslatot nyujtott be, amelyben arra kéri kormányt, hogy „kötelezze a nőket Röntgen-sugaraktól védő alsóruhák viselésére.” Jellemző a hangulatra, hogy a törvényjavaslat igen beható tárgyalás alá került és végül csak minimális többséggel vetették el azzal a megokolással, hogy ,,az államhatalom nem szólhat bele a szabad amerikai polgár öltözködésébe”.
Ugyanerre a sorsra került egy hasonló törvényjavaslat, amely azt kívánta törvénybe iktatni, hogy tiltsák meg az olyan színházi látcsövek alkalmazását, amelyekben X sugarakat fejlesztő készülék van elrejtve.
Még abban az évben egy londoni cég „Röntgen-sugaraktól védő fehérneműt” ajánl. A cég főnöke kitűnően szimatolta ki a pillanatnyi konjunktúrát és üzletét néhány hónap alatt felvirágoztatta. A klinikákat ahol rövidesen felállítják az első kezdetleges röntgenkészülékeket, ezrével keresik fel az aggályoskodó anyák és férjhezmenés előtt álló lányok azzal a kéréssel, vajjon nem lehetne-e vejüket, illetve vőlegényüket átvilágítani titokban annak a megállapítására, hogy egészséges-e?
Leghosszabb ideig azonban a vicclapok konjunktúrája tartott. Érdemesnek tartunk feljegyzésre néhány egykori viccet, amely hűen fejezi ki az akkori hangulatot.
Lókereskedő: Tessék, uram, ez a ló eladó.
Vásárló: Hm, nem valami jó állapotban. Olyan, mint egy Röntgen-fénykép. (Punch, 1896)
Fényképész (a megmerevedett pózban ülő fiatalemberhez): Méltóztassék az órát kivenni a zsebéből, mert eltakarja az epehólyagját. (Life, 1896)
Tanító: Mondd meg fiam, minek köszönheti Röntgen professzor a népszerűséget?
Diák: Annak, hogy róla nevezték el a Röntgen-sugarakat. (Fliegende Btätter, 1896)
Korszakalkotó felfedezése és páratlan népszerűsége mellett Röntgen továbbra is megmaradt annak, aki felfedezése előtt volt: szerény, egyszerű, csendes tudósnak, abból a típusból, amelyről a vicelapok örök modelljeiket faragják. Szerénysége szűkebb baráti és szaktudományi körben valósággal legendás volt. Ennek a csodálatos tudósnak szerénységére talán legjellemzőbb az alábbi kis történet, amelynek rajta kívül egy fiatal budapesti gyakorlóorvos a szereplője.
A fiatal pesti orvos a század elején Berlinbe utazott egy kongresszusra. Egy kisebb németországi állomáson idősebb úr szállt be a kupéba és szóbaelegyedett fiatal útitársával. Mikor megtudta, hogy fiatal útitársa Berlinbe utazik, örömében felkiáltott:
- Hiszen ott van egy kedves barátom, Marburg professzor. Kérem, adja át neki üdvözletemet. Röntgen a nevem…
A fiatal pesti orvos megilletődve folytatta a beszélgetést világhírű útitársával, aki csak néhány állomást utazott, majd mielőtt leszállt, kezet nyujtott a fiatalembernek és figyelmeztetően mondta:
De, ugyebár, nem fogja elfelejteni?... Röntgen a nevem ... Wilhelm Konrad Röntgen... Talán mégis jobb lesz, ha átadom a névjegyemet...
Nógrádi Béla.
A döntő győzelmek titka
1936 november
A sikerekben gazdag olasz hadjárat szerte a világon újból életre keltette az embereknek azt a csoportját, amelyet nálunk „kávéházi Konrád” néven ismerünk. A világ minden sarkában ismét vitatkozó csoportok álltak össze és megbeszélték a hadjárat minden apró mozzanatait.
Bebizonyították, hogy csak az olaszok győzhetnek, aztán egy merész fordulattal azt is, hogy csak az abesszinek felé int a győzelem pálmája. Hadtestekkel dobálóztak, a tankok százait dobták a képzelt tűzvonalba, cigarettájuk füstje eszükbe juttatta a modern harci gázat és persze nyomban kiirtották vele a fél világot. Röviden: igen nagy keletje volt az abesszin térképnek és az eddig titokban szunnyadó hadvezéri tehetségek rövid idő alatt fejlődtek ki. Valósággal több volt a vezér, mint a katona.
Csodálatos véletlen vagy talán nagyon is jellemző tünet volt, hogy az egész vita anyagában még csak egy hang is nagyon ritkán jutott a rádiónak. Tank, repülőgép, gáz, gépfegyver, gyorstüzelő ágyú, kézigránát... mindenféle fegyver megfordult a vita sodrában, csak éppen a rádió nem.
Igaz viszont; hogy az olasz harctéri jelentések is mélyen hallgattak róla. Egy-egy nagy győzelem alkalmával vissza-visszatérő mondat volt: a repülőgépek szoros együttműködésben a többi fegyvernemmel döntő győzelmet arattak.
De ugyan ki sejtette, hogy emögött lappang a rádió dicsérete. Szoros együttműködés ... ma már egyet jelent a rádió tökéletességével... 300 kilométeres sebességgel száguldhat a gép, azért a kezelőtiszt állandó kapcsolatban marad az állomással lent a földön.
Minden ellenséges csapatmozdulatról azonnal hírt ad, értesítheti még az első vonalban lévő csapatokat is, ha veszély fenyegetné őket. Vehet és adhat parancsokat, senki sem látja és csak az érti, akinek szól. Az egész abesszin hadjárat korántsem vezethetett volna olyan sikerekhez, ha nem lett volna rádió.
Rádió és repülőgép. Ez a két eszköz döntően befolyásolta a modern harcászatot, amelyből ízelítőt kapott az emberiség az afrikai harctereken. A repülő rádió berendezése nem foglal el sok helyet és nem is nehéz.
Számos érdekes és szellemes módszert eszeltek ki arra, hogy minél kisebb térfogatra és súlyra szorítsák a készülék méreteit. Sikerült s ma már az egész repülőgépen ez a legkisebb helyet foglaló szerkezet. A fontosságáról pedig beszélnek az olasz harci sikerek...
Jassz-álruhában a baraktelepen
1936 november
.Jassz-álruhában a baraktelepen, amely a gyilkos Varga Pált ,, kitenyésztette”
A szag irtóztató! Az ember az első pillanatban nem is lát tőle, kapkodja a fejét, mintha ki lehetne kerülni. Keserűen és csípősen beleeszi magát a szembe és elfullasztja a lélekzetet. Ez nem a szegénység áporodott szaga, hanem a tisztátlanság és a szenny kigőzölgése. Végigkérdeztem mind a tizenhat barakban egy-két embert: érzik-e ők is ? Meg lehet- e szokni egyáltalán?
- Milyen szagról beszél? - meredtek az arcomba csodálkozva. De legalább ugyanilyen méltatlankodva förmedtek rám:
- Hát mit gondol nincsen orrunk?
Egy magashomlokú, tisztaszemű özvegyasszony, postásember özvegye , elárulta a titkot:
- Akik nem bírják a szagot, előbb-utóbb elmenekülnek innen. Akik megszokják: itt ragadnak. Látja, azok ott a barak mögött megszokták.
A hosszú barak keskenyebbik végében tíz-tizenkét legény és fiatal férfi támaszkodik a falnak és guggol a földön. Nasi-vasiznak.
- Varga Pali is ott kuksolt mindennap. Mindig nyert! Nem tudom, hogy csinálta?
Elindulok a kártyázók felé, de az öreg néni megfogja a kezemet.
- Ne menjen így soha. Ha ebben a ruhájában meglátják, szétfutnak és úgy elgáncsolják, hogy csak a földön tér magához. Jöjjön be hozzám, fiatal úr, majd felöltöztetem..
Bevisz a szomszédos barak egyik lakásába. Az ágy alól ócska férfi kabátot vesz elő, a tűzhely mögül micisapkát. Vagánynak maszkírozom magam. Odasomfordálok a barak háta mögé, félvállal a sarokfalnak támaszkodom. Rám pillantanak, azután keresztül néznek rajtam.
- Hetes a vágó! - rikkantja el magát az egyik.
A többiek húznak egy-egy lapot. Elkeseredetten, hangtalanul játszanak. Az elszámolásnál sem ejtenek egyetlen szót sem, csak én kiáltom el majdnem magam: a sapkák alól húszpengősök kékje és tizpengősök zöldje kandikál elő!
Itt nem fillérekbe megy a játék! Negyedóráig figyeltem a kártyázást, körülbelül 250 pengő cserélt gazdát. Ebben a környezetben, az újpesti Régi Anyagszertár baraktelepén olyan ez a 250 pengő az ember szemének, mintha csillogó színarany tömböket húznának elő ezek a rosszruhájú és rosszarcú suhancok, a földre terített sapkájuk alól. Varga Pál, az ócskavaskereskedő gyilkosa volt a baraktelep kártyásai között a császár.
Nappal ugyanitt, ugyanennek a baraknak a tövében kevert és osztott, éjszaka pedig cimboráival és a környék proli-zsugásaival elbújtak a barak egyik odújába.
Tizenketten is meghúzódtak a szobában, elfüggönyözték az ablakokat és ugyanolyan sápadt lázban, mint a pesti klubok kártyásai, játszották az angyalföldi bakkot: a nasi-vasit.
- Na, nem száll be? - kérdi az egyik kártyás leereszkedően. Felfelé fordítom a tenyerem:
- Nincs gubám.
- Akkor menj haza a mamához!
16 barakban- 1800 lakó!
Ennek a vidéknek lovagiassági kódexe szerint most keményen kellene felelnem. Röhögnek is utánam, amikor visszaballagok a baraktelep főuccájára.
Gyerek, gyerek, gyerek, csupa kisgyerek az egész telep. Átlag minden tizenöt hónapban, minden cigánycsaládban rajkó születik. Csakhogy a telepen nem kizárólag cigányok élnek. Akkora területen, mint a József tér, 1800 ember zsúfolódik össze.
1800 embert tömött bele a nyomor és a munkanélküliség tizenhat barakba! A barakkok fala kívülről olyan, mint a cigányok ruhája: mindenfajta színű papír és rongy tarkállik rajta vakolat helyett.
A háború végén menekült vasutasok, postások és rendőrök laktak itt. Akkor tizennégy család lakott egy barakban. Évekkel ezelőtt a szobakonyhás lakásokat kettéosztották: a konyhából is szobát csináltak, most 24 család, 120-150 ember él egy-egy barakban. Akárhová nyitok be, mindenütt ugyanaz a kép: a három méter hosszú és három méter széles szobának a padlójából semmi sem látszik. Szalmazsákok, derékaljak, ronygycsomók hevernek mindenütt. Ezen a legjobb esetben is, legalább öten alszanak. De van bőven olyan szoba is ahol három nemzedék él és alszik együtt: a nagyszülők, férfi, asszony és hat-nyolc gyerek. A nyolcas barakk 1. számú lakásában, ahol Varga Pál és menyasszonya, Balogh Katinka élt, még aránylag kedvező a helyzet.Varga Pállal együtt csak heten laktak az odúban.
- Szép deli, pedáns fiú volt a Pali - mondja az egyik asszonyrokon.
- És hogy tudott dolgozni! - dörmög bele az öreg Balog.
- Dolgozott is? - kérdezem kétkedve.
- Nem volt annál jobb szegkovács egész Ujpesten! Mi legfeljebb 18-20 pengőt kerestünk meg egy héten, ő összeszedett 30-at, 35-öt is! Csak éppen nem szeretett dolgozni. Inkább kártyázott a többiekkel.
Harminc-harmincöt pengő..Nem lehet azt mondani, hogy Varga Pál nyomorgott. De nem nyomorog a többi cigány sem, ha 18-20 pengőt meg tud keresni... Fonák helyzet: itt a cigányok a magasabb kaszt. Csaknem valamennyien kovácsolásból élnek. A többiek, a nem cigányok meg a negyedét sem keresik meg ennek. Ezek számára igazán nyomortelep, igazán végső menedék a barakk. A cigányok csak akkor koplalnak, ha nem dolgoznak. A 180 nem cigány családból 120 csak abból él, amit az ínséges konyháról kap. Ott azonban nem igen nézik a családtagok számát: a heti 70 deka lókolbászból, kiló lisztből, nagyon kis morzsák jutnak a hat-hét gyereknek. Aki a fiatalok közül nem bírja az éhezést és munkanélküliséget, odaguggol a kártyázók közé. A kártya pedig szabályosa és könyörtelen ütemben vezet lefelé.
A Varga Pali karrierjéig.
Aki eljutott a barakba, annak számára a kiemelkedés csaknem lehetetlen. Így egyre nő és nő a kártyások száma. Tizenkét-tizenhároméves gyerkőcök cigarettacsutakkal a szájukban, vénarccal nasi-vasiznak. A barak egyik végében nagyban folyik a kártya, a másik végében botjára támaszkodva áll egy detektív. Figyeli Baloghék lakását. Talán nem is tudja, hogy őt is figyelik: ha a barak mögé akarna kerülni, csak egy füttyentés és már zsebben van a kártya. Jól megvannak szervezve: ennek köszönheti Varga Pál is, hogy megmenekült. Több szemtanú állítja, hogy két lépésre állt a detektívektől, amikor azok érte jöttek.
Amíg a mellette állót igazoltatták gyorsan négyen - öten falaztak neki. Varga az ő hátuk mögött szökött meg. A detektív előrántotta a revolverét, de nem tudta használni: száz gyerek futott Varga Pál után, mint egy élő uszály!
Bayreuthban felejtettek két kis pesti ballerinát
1936 november
Bayreuthban felejtettek két kis pesti ballerinát, akik rohamosztagos autón futottak versenyt az operai különvonattal
Ma, hétfőn összeül az Operaház vésztörvényszéke, hogy ítéletet mondjon a bayreuthi bűnözök felett, akik vadregényes izgalmakat okoztak nemcsak Márkus László igazgatónak, az operai különvonat egész művésztársaságának, de még a német város rohamosztagosainak is.
A delikvensek a következők: Brada Rezső balettmester, Gilbert Irén balettfelügyelő és Rab László operaénekes. Az eset főszereplői, Géczy Éva és Csajkovics Baba 15 éves művésznők, csak mint tanuk fognak szerepelni, mert a színházi statárium előtt ő ellenük -nyilván zsenge korukra való tekintettel! - nem is emeltek vádat.
Szerdán kora reggel 7 órakor gyülekeztek a bayreuthi pályaudvaron a 250 tagú művésztársaság tagjai, hogy visszautazzanak Budapestre. A vonat indulása előtt két perccel. - jegyezzük fel az időt német pontossággal:7 óra 28 perc volt! - rémülten vették észre, hogy a két 15 éves balerina, Éva és Baba, hiányoznak.
Ahogyan rossz rendőri riportokban olvasni szoktuk, tűvé tették értük a pályaudvart és a különvonat fülkéit, mert azt hitték, hogy a két kislány valamelyik párnázott fülkében édesdeden alszik. A legizgatottabb volt Hász Aladár miniszteri tanácsos, aki a bayreuthi Liszt - ünnepélyen a magyar kormányt képviselte. Haragosan tett szemrehányást Gilbert Irén balettfelügyelőnek, aki a szállodában felejtette a két balerinát.
Két rohamosztagos fiatalember, akik egész idő alatt a magyar művészcsoport gárdistái voltak, autóba ült, a kocsi vészes szirénázással robogott vissza a városba, hajszolni a különvonatról lemaradt kislányokat. Meg is találták őket a szálloda egyik szobájában, a legmélyebb álomba merülve.
Géczy Éva és Csajkovics Baba, mint ha csak két jelenés között hirtelen kellene átöltözni, színpadi gyorsasággal kapkodta magára a ruhákat. A rohamosztag autóján száguldottak ki a pályaudvarra, ahol azonban már csak a különvonat füstje marta a szemüket könnyesre. Mialatt ez történt, az izgalomtól remegő operaháziak vonatán a balerinák miatt, még egy jóhiszemű vádlott akadt: Rab László, aki az elindított különvonat vészfékjét megrántotta, mert látta, hogy az állomásépület elé gördül egy autó és azt hitte, hogy ez hozza a két szökevényt. A félperces megállás 150 márkájába került az Opera igazgatóságának. Márkus László igazgató könyörtelenül fel is íratta az ügyelővel az ilyen módon hibázó Rab Lászlót. A két kislány pedig ezalatt ott zokogott a pályaudvar előtt, míg a két S.S. fiú haditanácsot tartott. Egy perc múlva autóban ugrottak a ballerinákkal és elkezdték őrületes tempóban a versenyfutást a gyorsvonattal.
Egy óráig kergették azt a füstbodrot, amely hol eltűnt a szemük elől, hol újra látszott, jelezve, hogy valahol előttük robog az operai gyors..A sofőr egyre fokozta a sebességet, a két kislány egyre jobban zokogott, míg végre Regensburgnál sikerült 35 másodperccel megelőzni a gyorsvonatot, amelynek izgatott utasai hirtelen beemelték Évát és Babát, akik után a rohamosztagosok sapkájukat lengetve intettek búcsút...
Mindenkinek az arca kiderült, csak Márkus igazgató és Hász miniszteri tanácsos maradtak zordonak, mint két nibelungi hős. Ők nem békültek, hanem felíratták az ügyelővel a balettmestert, a balettfelügyelőnőt és a vészfékes énekest, míg a két álmos kislányt atyailag megdorgálták.
Az Opera lázas izgalommal várja a színházi vérbíróság komor ítéletét...
Forrás: huszadiksuzazad.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése