2009. június 24., szerda

Búcsú Párizstól


Apám, Cseke Vilmos matematika professzor 1982 első felében, akkor Párizsban élő Zsóka testvérem meghívására - már özvegyen - két hónapra Párizsba utazott. Indulás előtt egy héttel feljött hozzánk Bukarestbe, hogy megszabaduljon nyomasztó csíkszentkirályi magányától. Ideges volt, valami betegség is elkaphatta, de nem akart oprvoshoz menni. Nyaki idegfájdalmai voltak s attól félt, rég álmodott utazása meghiusul majd emiatt. Szorongva tettem fel a Bukarest-Párizs gyorsvonat hálókocsijába, de úgy látszott, magától az utazás tényétől helyreállt a lelki egyensúlya, ami testi állapotára is kihatott: mosolyogva intettünk búcsút egymásnak.

Párizsban nem csak lányával, hanem kisebbik fiával, Tamással is találkozott, aki valamivel korábban vándorolt ki Kanadába, s apámnak sokat jelentettek a közeléből távolra szakadt gyermekeit (legalább még egyszer) viszontlátni. Amikor nyáron megtért Párizsból, nem sokat mesélt élményeiről, azt ígérte, hogy majd megírja őket. Sietett haza, falusi házába, ahol nyáron a legkellemesebb tartózkodni. Várták félbe hagyott ügyei, tanítványai, a szomszédok, anyám friss sírja a szentkirályi temetőben...

Hónapokon át noszogattam, míg végre papírra vetette mindazt, amit az akkori sajtóviszonyok között nyilvánosan elmondhatott az "átkos" Nyugatról - még ha Párizsról is van szó. Az Előrének ígérte a cikket, az oldalt szerkesztő kolléganőm minden további nélkül zöld utat adott neki, s megjelenése után apám még kb. két hónapot élt. Minden, ami alább olvasható, egyszerre végérvényesen múlt időbe került...

****

Utólagos tanulmányút a fény városában

Először úgy volt, hogy negyvenöt évvel ezelőtt tanulmányútra megyek Párizsba. Egykori professzorom és diplomadolgozatom irányítója, Theodor Angheluţă, a kolozsvári tudományegyetem matematikai intézetének vezetője szerette volna, ha tanulmányaim további elmélyítését párizsi professzorok vezetésével folytatnám. Az ösztöndíjak száma azonban vagyon kicsi volt, s meleg ajánlása ellenére az akkori körülmények között nem juthattam hozzá, családunk anyagi erejét viszont jócskán meghaladta, hogy intézményes támogatás nélkül vágjak neki a nagyvilágnak. Közben kitört valamennyiünk sorsdöntő, tragikus eseménye, a második világháború, következtek a nehéz idők, nélkülözés, családi gondok, majd a felszabadulás utáni sokirányú építés korszaka, ami alól mi, értelmiségi fiatalok különösképpen nem vonhattuk ki magunkat. Demokratikus államunk támogatásával és saját erőnkre támaszkodva kíséreltük meg behozni továbbképzésünk terén is a háború okozta lemaradást; személy szerint alapos önképzéssel pótolni a „párizsi tanulmányutat".

Így történt aztán, hogy a negyvenöt évvel ezelőtti remények most, nyugdíjas koromra váltak valóra, természetesen egészen más körülmények között, aminek következtében nyilvánvalóan egészen más célokat tűztem magam elé a mintegy két hónapos párizsi tartózkodásom idejére. Az eltelt negyvenöt év alatt oly sok minden történt, a hírközlés, a mass média olyan irányú fejlődésen ment keresztül, hogy egy idegen város, egy idegen ország „sok ismeretlenjét" személyes élmény nélkül is tudatközelbe i.ozta. Mindebből következett, hogy — már csak a nagy időbeli (vagy ha úgy tetszik, életkorbeli) eltolódás miatt is mást kerestem és találtam a "fény városában", mint amit fiatalabb énem látott volna (illetőleg szeretett volna látni), különösen, ha azt is hozzátesszük, hogy itt-ott a régi Párizstól elválaszthatatlan, irodalmilag is megörökített látványosság időközben nyom nélkül eltűnt, helyet adva egy-egy új, modern létesítménynek. Hiába próbáltam volna például betekintést nyerni a világváros lakosságának évszázadokon keresztül élelmiszerekkel ellátó „Párizs gyomrá" -ba (ahogy Zola a Les Halles vásárcsarnokot, a világviszonylatban is mintaszerű élelmezési központot maradandóan elnevezte és amely 1936-ban már tizenkét, vasvázas óriáscsarnokból állt), mert egy 1969-ből származó döntéssel elhatározták a vásárcsarnoknak a városközpontból való kitelepítését. A kitelepítés megtörtént, a Les Halles helyén azonban hosszas pénzügyi és politikai huzavona után csak egy évtized múltával, 1979-ben alakult ki a modern időknek megfelelő óriási bevásárló és szórakoztató központ, a „Forum", elegáns kirakataival, éttermeivel, mozikkal. A környék rendezése még most is folyik, hórihorgas toronydaruk forgolódasa jelzi a merész terveket megvalósító munkálatokat.

Mindez a Gare de l'Est (Keleti pályaudvar; ide érkezik többek között a vasúton utazó romániai turista) épülete elől kiinduló Boulevard de Strasbourg folytatásét alkotó Boulevard de Sébastopoltól nyugatra terül el. Átellenben, a keleti oldalon, a Rambuteau utcán haladva, hamarosan újabb „csoda" áll: a Georges Pornpidou művészeti és kulturális központ, a párizsiak nyelvén a Centre Beaubourg (az előtte elterülő tér neve szolgált az elnevezés alapjául). A mindhárom dimenzióban monumentális épülettömböt első ízben meglátva, inkább holmi olajfinomítóra vagy óriási gépszerkezetre gondol az ember. A Centre Beaubourg azonban olyan kulturális intézmények szálláshelye, melyekre méltán büszkék a párizsiak. Itt találjuk a modern művészetek állami múzeumát (a legfelső két emeleten), egy hatalmas könyv- és folyóirattárat, ezenkívül az akusztika és a zene koordinálásával foglalkozó kutatóintézetet, valamint az ipari tervezés központját. A nagyközönség számára elsősorban az első kettő jelent maradandó élményt: a modern művészetek múzeuma, közel kétezer festménnyel, szoborral és egyéb műalkotással vázolja fel a huszadik század művészetét, a könyv- és folyóirattár — amely minden különösebb formalitás nélkül igénybevehető — több mint 300 000 kötetet, mintegy 200 000 diapozitívot, 15 000 mikrofilmet, 10 000 hanglemezt, 2500 térképet bocsáthat az olvasók, kutatók rendelkezésére. Jólesően állapítottam meg, hogy Brancusi egyszerű szobrász-műhelye, ismert alkotásainak kicsiben megtervezett vázlataival és egyéb munkáival, szerszámaival, az alkotó művészt jellemző tárgyakkal közvetlenül a Pompidou-központ gigászi épülettömbje mellett, a modern művészetek múzeuma szerves részeként tekinthető meg (a központ földszinti csarnokába belépő látogatót a bejárattól kezdve feltűnő „Vers l'atelier Brancusi" feliratú nyilak igazítják el).

A Centre Beaubourg kiállítási termeiben barangolva hozta tudomásomra az egyik teremőr, hogy térfogatát tekintve az épületbe a Panthéon mintegy tizenkétszer beleférne. Ez a közlés adta meg a lökést ahhoz, hogy másmapi programomba a híres párizsi diáknegyed (Quartier Latin) és e negyed legmagasabb pontján, Genovéva dombján (ami különben a Szajna bal partjának is legkiemelkedőbb pontja) álló Panthéon meglátogatását iktassam be. Persze, ide mindenképpen eljöttem volna, hiszen a négy és fél évtizeddel ezelőtti megvalósulatlan párizsi utam végcélja is a Panthéontól nem messze levő Sorbonne egyetemen tanító világhírű matematikusok előadásainak meghallgatása lett volna.

A Panthéon-térről tucatnyi lépcsőn megközelíthető épület valóban oly monumentális, hogy már-már hitetlenkedve mosolyogtam a Centre Beaubourg teremőrének megjegyzésére. Pedig úgy igaz, ahogy mondta, a két épület méreteinek ismeretében rövid számítással igazolható. Környezetéből kiemelkedve, a dombtetőre épített Panthéon valódi méreteinél nagyobbnak tűnik. Az eredetileg Szent Genovéva (Párizs védőszentje) templomaként emelt épület a történelem folyamán többször cserélt gazát: hol Isten háza volt, hol a Haza nagy fiainak síremlékeit őrizte. Első ízben a nagy francia forradalom idején lett Panthéon, utolsó ízben pedig 1885-ben, Victor Hugó halálakor nyilvánították újból Panthéonná. Belülről viszont csalódást keltett: a falakat körben hatalmas freskók és vásznak (legtöbbjük Genovéva életéből vett jeleneteket ábrázol) borítják, a falak közötti, mintegy 8000 négyzetméternyi üres térségnek csak a közepén, a nagy kupola alatt sorakozik pár síremlék és szoborcsoportozat. Valamivel maradandóbb emléket hagytak a Panthéon kriptájában látott sírkamrák (Jean-Jacques Rousseau, Voltaire, Victor Hugo, Emile Zola, Jean Jaurés). A kriptából kijövet azonban még egyszer megálltam a 83 méter magas kupola alatt és azonnal rátaláltam a Panthéonnak számomra (és a megismerés, a világról alkotott képünk pontosítása számára is) fontos szerepére: a múlt század közepén, hála a kupola tetőpontja nagy magasságának, itt végezhette el Foucault francia fizikus a Föld forgását közvetlenül bizonyító híres ingakísérletét.

Amint már említettem, a Panthéon környéke több mint hét évszázada a diákoké. S ez a tény az egész negyed hangulatára rányomja bélyegét. A negyedet átszelő Szent Mihály útja (Boulevard Saint Michel, vagy diáknyelven a „boul'Mich") széles gyalogjáróin rengeteg fiatal (a világ, minden tájáról) siet előadásra, illetve előadásról jövet leülnek egy kávéra vagy sörre az egymást érő kávéházak elé kirakott asztalokhoz. A közibük vetődő idegennek ugyanakkor az az érzése, hogy Párizs valamennyi könyvesboltja is a latin negyedben található, olyan sűrűn sorjáznak egymás után. A kirakatokban látható könyvekről arra is következtetni lehet, milyen fakultások vagy intézetek környékén járunk éppen. Az egyetem a maga teljességében azonban ma már nem szorítható be a latin negyed határai közé, a Szajnának a bal partján, az Austerlitz-híd és a Szent Lajos szigetének csúcsát átszelő Sully-híd között, a Saint Bemard rakparton végighaladva a nagy területű, XIII. Lajos idejében kialakított "orvosságfüvek királyi kertjéből" kifejlődött híres botanikus kert (Jardin des Plantes) után modern épületcsoportban székel a messze földön ismert egykori borraktárak helyén a Pierre és Marie Curie nevét viselő, a természettudományok, különösképpen a kémia és fizika oktatását, fejlesztését szolgáló egyetemi város(rész). A zárójelben levő „rész" annak a jelzésére szolgál, hogy az egyetem más irányban is terjeszkedett: déli irányban, a város határát jelző periférikus autópálya mentén, korszerű, jól felszerelt Cité Universitaire (egyetemi város) épült, kényelmes szállást, sportolási lehetőségeket, a szabad idő hasznos eltöltését biztosító létesítményekkel.

A Sorbonne megtekintése után — a fiatalok példájára — magam is leültem (nem tagadom, fáradtan, mert a Panthéon, a Sorbonne és környékük bejárása nem csak szellemi kirándulás) az egyik kávéház utcai asztalához, ragyogó nyári verőfényben, és egy fekete mellett elnéztem a kavargó színes, leginkább fiatalokból álló tömeget, majd lehunyt szemmel gondolatban visszarévedtem a múltba, virtuálisan odaképzeltem magam a Sorbonne valamelyik előadótermébe, magam elé idéztem az 1963-ban, 98 éves korában elhunyt nagy francia matematikus, Jacques Hadamard alakját (az általa vezetett szemináriumon a húszas években már jelentős eredményekkel jelentkezett hazai matematikusaink kiváló alakja, a 90. évét nemrég töltött Octav Onicescu akadémikus), Paul Montel-t, akit egyetemi éveim alatt személyesen is megismertem, többször járt és szívesen tartott előadást a kolozsvári egyetem matematikai intézetében... Jó alkalom volt ez a nyugodt üldögélés, hogy mérleget készítsek a negyvenöt év előtti beteljesületlen és a mostani, valóban megtörtént párizsi utamat illetően: a tanulmányút elmaradása, igaz, sok nehézséget jelentett pályám alakulásában, de mindezeket sikerült szívós tanulással, kutatással leküzdeni, a felszabadulás utáni időszakban pedig sok akarással és segítséggel bekapcsolódhattam az ifjúság egyetemi oktatásának és nevelésének munkájába, részt vehettem az egyetemi tanszemélyzet tudományos kutató munkájában is; mostani párizsi barangolásom során a régi, klasszikus látnivalókon kívül sok olyan újdonsággal ismerkedtem meg, ami már a századvéghez közeledő, a népek összefogásával remélhetőleg békében bekövetkező időkre lesz jellemző.

Cseke Vilmos

(Előre, 1983. január 12.)

Illusztráció: Az Eiffel - alulnézetben * Fotó: Szász Adrián

3 megjegyzés:

Elekes Ferenc írta...

Mellszorító

kisebbrendűségi érzés fogott el e bejegyzésed olvasása közben. Összehasonlítottam kettőnk apját. Az enyém is jó matematukus volt, de csak azt tudta kiszámolni, hogy egy széknek hány lába kell legyen. Ha bonyolultabb dolog került elé, akkor megkérdezte anyámat, aki most is jobban tud fejből számolni, mint én. Általában nem számolt apám. Kivéve azt, hogy hány éve lehet még hátra a szibériai hadigogságból. De ezt egyetlen fogoly se tudta megfejteni.
Általában apám nem utazott. Mindig vitték. Erőszakkal, fegyveres kisérettel. Így jutott el majdnem az Északi Sarkra is. ( Ferenc József-szigetek ) Azért látott ő valamit a világból. Például a nagykátai árva gyermekek otthonát, belülről, ahová csak úgy egyszer bedobták, legyen ő is valahol. És járt még Udvarhelyen is, ahol az epéjét dobták ki. És járt Dorohoi-ban, katonaként, ahol aratott a bojárok földjén. És vitték Ploiesti-városába, ott kerítést csináltatott véle egy generális a kastélya köré. És járt apám a keresztúri barompiacon, hogy egy bikaborjút eladjon, de az beleugrott a Gagyi patakba. A hídról. Akkor ő lepillantott a hídról. Egyebütt nem járt. Csak kaszálni jártunk ketten.És földeket szántani, ásni, ilyen helyeken.
Milyen ember válhat egy ilyen apa gyermekéből ? Mármint belőlem ? Hát ilyen, amilyen vagyok. Szobornak való. Meg lehetne faragni rólam a kisebbrendűségi érzését cipelő ember szobrát.

fotós írta...

Nem kellene így érezned, de hát Te tudod. Mert azért ha magadba nézel, Te nem szégyelled az apádat és ez itt a lényeg. Az én öregemnek más volt az életsora: ő helyette küzdöttek az ő nagyapja és a dédapja, mert azok 12-en, 16-on voltak testvérek Erzsébetvárosban, hullt is belőlük a férgese, parasztemberek voltak, aztán akit sikerült kitanittatni, az vitte tovább a úriságot, mint nagyapám is, de amig egyetemet végzett, szegényparaszt apjára való tekintettel Eötvös miniszter úr megítélte neki a szegénységi ösztöndíjat (unokaöcsém, aki a bpesti egyetemen ugyanarra a földrajz karra jár, ahol nagyapám végzett, meg is találta az ösztöndíj iránti folyamodvány eredeti szövegét, a rá adott miniszteri válasszal együtt. (Hja, vannak iktatók, ahol még rend van...)

Az öregem különben olyan volt, hogy a leginkább a csíkszentkirályi egyszerű szomszédjával, Ábris bácsival tartotta a kapcsolatot élete utolsó éveiben, vele tudta megbeszélni ifazán a világ folyását. Ha a Te apád s az enyém valahol találkoztak volna, biztosan könnyen kaptak volna közös témát és egymásban kölcsönös tiszteletet. Én így látom, és ezért is ragaszkodom az öregem emlékéhez, mert mindvégig nyitott, egyszerű pasinak maradt meg - mint egy becsületes, ízig-vérig tanár ember.

Elekes Ferenc írta...

Ezek a sorok vannak a megjegyzésedben : Ha a Te apád s az enyém valahol találkoztak volna, biztosan könnyen kaptak volna közös témát és egymásban kölcsönös tiszteletet.
Na, látod, ebben biztos vagyok. Mert:

1. Apám Siménfalván sok éven át két örökmozgó megszerkesztésén törte a fejét. Az egyiket le is rajzolta nekem. Nem tudta, hogy ez képtelenség. Én ugyan mondtam neki, hogy a tudomány mai állása szerint, satöbbi, de azt nem hitte el. A Te apádnak bizonyosan elhitte volna, mert szerette a tudományos embereket. És csak a tudományban volt bizodalma.

2. Apám az archangelski fogolytábor hatalmas falára olyan reliefet épített, amelyen többféle mesterség képviselői szerepeltek. A kovács ütötte a vasat, a szabó vasalt, a pék sütött... És mindannyian valóságosan mozogtak, vagyis állandóan végezték munkájukat. Életnagyságban. Ennek a megalkotásához rengeteg fogaskerék, kar, csapágy, szíj, áttétel kellett, de nem volt, aki kiszámítsa neki a kerekek méreteit, a fogak számát, hogy az alakok ne mozogjanak nevetségesen gyorsan, vagy lassan. Az ilyen dolgokat csak matematikus tudta volna kiszámítani. Ha ők akkor ott együtt lettek volna, bizonyára kölcsönösen, nagyon tisztelték volna egymást. És jobban müködött volna a rendszer a falon. Szerencsére a Te apád nem került oda. Én pedig büszke vagyok apámra, nem csupán eme alkotásáért. Bár az sem volt megvetendő, mert későbben hazatért foglyok szerint az a szélhajtotta alkotmány még sokáig müködött. Addig, amíg az a tábor létezett. Amíg a társadalmi rendszer meg nem bukott.


3. Nem találok azért semmi hézagot, vagy kivetnivalót abban, ha valakinek kisebbrendűségi érzései vannak. Valamije csak kell, hogy legyen az embernek öregségére, nem gondolod ?