Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (12): Kétségbevont Szárszó

Éreztem, tudtam, hogy végül nem lesz menekvés, s hosszúra nyúlt töprengésem kötelezően elvezet Balatonszárszóra is, az ottani gondozott állomásra (nem is állomásra, mert az a titulus Szántódnak jár ki csupán, Szárszó mindközönségesen is csak megállóhely), amely (világ)irodalmi jelentőségűvé emelkedett József Attila ma már megkérdőjelezett öngyilkossága által. A költő ismert vasút-közelsége annyira erőteljes és köztudott, hogy nem lehet kikerülni. Nekem pedig mindenképpen tisztáznom kell, hogy számomra, aki gyerekkoromtól eljegyeztem magam a vasút világával – legalábbis spirituálisan -, mekkora késztetés és ráhatás jutott a józsefattilai életműből és attitűdből. Erre nemrég jöttem rá, amikor egy költői versenyben rövid költeménnyel jelentkezve, valaki úgy fogadta a vasúti motívumot versbe emelő szerzői fordulatomat, hogy az őbenne József Attila Eszméletének emblematikus sorait keltette életre. Ami megtisztelő rokonság ugyan, de egy életen át eléggé terhes viselni; hát még elismerni!


Vasúti érdeklődésem, természetesen, a József Attiláétól teljesen független, jelentem itt ki - annyiban, hogy már jóval azelőtt hevesen jelentkezett, mielőtt egyáltalán tudomást szerezhettem volna a költő létéről, nem beszélve a verseiről! Ami nem zárja ki azt, hogy az életművet megismerve, minden még csak ráerősített a már meglévő és működő vonzódásra; egy idő után pedig annyira rátelepedett, hogy akár a kúszónövények indái, a felismerhetetlenségig szövevényes kötegbe fonódtak. Én ezt ma is természetesnek tartom, hiszen maga József Attila is úgy töltötte el rövid életét, hogy abból legtöbbször nem hiányzott a vasút közelsége. Azt is mondhatnám, maga is átélt egyfajta „önkéntes pályaőrséget”, amennyiben rendszeresen figyelemmel kísérte a vasút mindennapi közegének rezdüléseit, mert érdekelte mindaz, ami a vágányok körül történik.


A halála előtti hetekben, Balatonszárszón, ahol nénjeivel együtt, szanatóriumi kezelés után levegőváltozáson tartózkodott, életének közvetlen szemtanúi szerint gyakorta kijárt a vasúti megállóhoz, s az is tény, hogy költészetét szervesen át- meg átszövik a vasútra vonatkozó meghatározó motívumok. Ebből aztán egy hetilapunk, úgy 2000 magasságában, azt a megállapítást koholta, miszerint: „A költő a verseiben annyit említette a vonatot, rendszeresen kijárt Balatonszárszón az állomásra, és az ott álló menetrend szerinti tehervonat alá feküdt, majd amikor a kocsik elhaladtak fölötte, fölállt és távozott. Azon a decemberi napon azonban egy vagonnal többet csatoltak a szerelvényhez. József Attila az utolsó előtti vagon elhaladásakor fölült, és az utolsó kivételesen odacsatolt kocsi fejezte le.”


Gondolom, ilyen és ehhez hasonló gyermetegséggel keresztül-kasul teleszemetelve a József Attilára vonatkozó irodalom, s halálával kapcsolatban annyi logikátlanság, feltételezés és fabuláció látott napvilágot, hogy csöppet sem csodálkozom, amiért dr. Garamvölgyi László, a magyar rendőrség egykori sajtóreferense öt évet szánt arra, hogy összegyűjtse a szárszói eseményekkel összefüggő dokumentumokat és megnyilatkozásokat. Elemzésük és összevetésük során könyvében (Hogyan halt meg József Attila? Pallas Antikvárium, 2001, Budapest) pedig kijelentette, hogy József Attila öngyilkossága  igazából a sajtó és később az irodalomtörténet „költői túlzása”, a szárszói vég egyszerű vasúti baleset volt. Érveléséhez, bizonyításához nyomozói tapasztalatára támaszkodik, s állítja, hogy a balatonszárszói esemény mindenképpen kilóg az öngyilkosságok tipikus sorából, mivel:


„- Az öngyilkosok a vonat elé vetik magukat, mégpedig féktávolságon belül vagy a mozdonyvezető által be nem látható kanyarulatban, hiszen biztosra akarnak menni, mert eltökélt és végleges szándékuk az önkéntes halál.
- Ezzel analóg, amikor – a fentiekhez hasonló számításból – a sínekre fekszenek, szintén az előzőekkel megegyező módon (féktávolságon belül, kanyarulat stb.), amiből ugyancsak az következik, hogy a vonat, a mozdony előtt, hajtják végre tettüket!
- Az öngyilkosnak tudnia kell, mikor jön a vonat! Az inkriminált, 1284-es számú tehervonat – mint rendesen –nem volt feltüntetve a menetrendben, annak érkezéséről (darabárú szerelvény) csak a vasutasok rendelkeztek információval.
- Az ilyen módon öngyilkosságra készülő nem akar tanúkat! Megmenthetik, beavatkoznak, segítséget hívnak és így tovább, tehát a fejébe vett velleitás végrehajtása meghiúsulhat. Köztudott az „igazi” öngyilkos, aki tettét minden körülmények között végrehajtja, bonyolult és meglehetősen hosszadalmas, lelki, pszichés folyamatok végén jut elhatározására, szemben azzal, aki „csak” környezetének figyelmét irányítja magára.
- Az öngyilkos, jellemzően a legegyszerűbb, akadálymentes megoldást választja, ellentétben az 1937. december 3.-án, Balatonszárszón történtekkel. (József Attila átbújt a sorompón, a 15.-ik és a 16.-ik kocsi közé keveredett stb.)”


Majd jön a végzetes időpont és a kriminológus mérnökien precíz, vasútilag is alátámasztott verziója. A szárszói megállóhely átjárójánál vagyunk, József Attilával:


"19,36 óra:


A másik oldalon pakolnak, itt, ezen az oldalon, nyoma sincs indítónak, forgalmistának, vasutasnak, átbújik tehát a sorompó alatt. Három lépést kell megtennie és már a kocsik között, van. Ebben a pillanatban megindul a szerelvény, de még nem jön mozgásba. Tudjuk, az ilyen gőzmozdony vontatta vonatok, csak lassan indulnak. A mozdony kerekei előbb sűrűn pörögnek, csúsznak a sínen, először nagyot ránt tehát az egész szerelvényen, de ez még nem a folyamatos mozgás. Talán ez is közrejátszik abban, hogy bízik az átjutásban, hiszen a 15. és 16. kocsi között van már, de éppen a belódulás, a belendülés miatt a tömör vasból készült csavarkapocs - az ütközőket köti össze, minden vagon mindkét végén van (bármelyik végéről lehessen kapcsolni), éppen ezért az összekapcsolt kocsik esetében az egyik mindig lelóg! - megnyitja a teret, nincs akadály, ami persze csak egy vizuális szabadság. A 15. és 16. vagon G-kocsi, zárt kocsiszekrényű, ezáltal még jobban érvényesül - figyelemmel a látási és időjárási viszonyokra - a kontraszthatás, érzékelhetővé válik a megnagyobbodott rés. A vasutat és a pályaudvarokat a legapróbb részletekig ismerő, rutinos személy joggal bízhat ügyességében, hiszen maga is számtalanszor látta, amint a vasutasok a szerelvények rendezésekor, milyen ügyesen kapcsolták össze a vagonokat és az összekapcsolás után, a mozgó(!) szerelvény közül kiléptek. Sőt - teszem hozzá - eközben még a hónuk alatt szorították a jelzésre szolgáló kis zászlócskáikat is, mert a művelethez - ez is bizonyítja, milyen nehéz a csavarkapocs - mindkét kezükre szükség volt.


Az 1284-es számú tehervonat, úgynevezett „könnyű kezelésű tehervonat", darabáru szerelvény (tudjuk, tejeskannákat pakoltak). A vonat Budapest felől, Nagykanizsa irányába indul tovább. Abban a pillanatban, amikor a két kocsi között, guggolva (csak 163 centiméter magas) a sínpár és a vagonok mértani közepéhez ér, visszalendül a tömör vasból készült, 8-10 kilogramm súlyú csavarkapocs, irtózatos erővel a jobb homlokát találja el. Lásd a halott vizsgálati jegyzőkönyvet... Az egyenes vonalú mozgását (át a kocsik között, előre) egy kilencven fokból érkező, erre merőleges, ellentétes irányú ütés éri, „jobb homlokcsontnak megfelelően olajos véraláfutásos tenyérnyi folt, amely alatt a csont ropog"...Valószínűleg ekkor tört el a nyakcsigolyája is, de már a fejet ért csapás is veszélyes, akár halálos is lehetett. A csavarkapocs és a bekövetkezett sérülés között okozati összefüggés van! Majd az ütés következtében, a guggoló ember, az erő vektorának hatására, kifordítja testét és majdnem hanyatt, a bal csípőjére esik. „A bal csípőn a külső harmadban véraláfutás"... Fejét beveri, „koponyaalapi törés", de a teljes teste kizuhan az útra, csak a jobb karja marad a sín és a kerék metszésében, amit a vonat le is szakít. Tehát a 16. kocsi kereke a „bűnös" és azért nem vonszolja az élettelen testet, mert mire a vagon másik kereke elérné, ez 8-10 méterre következne, már a vonatot megállítják. Nem igaz tehát a „hömpölygetés" vagy amit Jolán ír, hogy „tizenöt méternyire hurcolta magával, mielőtt megállították volna", hiszen a helyszíni szemle jegyzőkönyve szerint, ami bizonyíték, a halott helyzete nem változott, másfelől testén erre utaló külsérelmi nyomot nem talált az orvos. A vonat, maximum átfordította a már földön heverő tetemet.


Mindez tehát a baleset verzióját igazolja!"


Vitatkozzunk dr. Garamvölgyivel? De miért? Amiért kételkedni és gondolkodni merészel? Csak hogy megőrizzük az irodalomtörténeti legendát? Tudom én, hogy egy ilyen gyökeres cáfolat fenekestől felfordítja mindazt, amit a költő életművéről, érzékenységéről, betegségéről eddig összeírtak. Viszont ami megmarad, és ami érinthetetlennek látszik, az éppen a költészete – a versek, amelyekben a vasút világa oly természetességgel van jelen, akár a mama vagy a játék, netán a kedves, aki átment az utcán, s olyankor galambok ültek a verebekhez...


Holnap pedig meg kell adnom a választ. Bakter Bálinttal újabb találkám van az állomáson. És még mindig nem jutottam el a saját verseimig...