Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (16): Nyolcas vágány

Ugyanott vagyunk, ahol legutóbb: az állomási Ufó snack bár (bocsánat, de ez szerepel a cégéren) árnyas-vadszőlős boxában. A vasúti rendőrség tagbaszakad képviselői azóta elvonultak, de még vetettek felénk egy kissé gyanakvó, kissé kérdő és némileg memorizáló célú pillantást; ki a fenét érdekel az ilyesmi?


Előttünk a paksaméta, most már tudom, hogy mi következik, a tolató mozdony feltépte a bizonytalanság zsilipét. Szóval: a

Nyolcas vágány

1


Havas reggel orromra kékül
- mi ez a pengő, halk gyanakvás?
hogy a fenyő is kidől végül,
lombja derékalj, lelke gyantás,
kisded tobozait házalva méri
rigónak, mókusnak, aki kéri


- a férgekben is lesz majd alázat,
testemet bántják és nem a vázat.


2


Zakatoló
fényfolyosó
füvön úszik
dombon ugrál
gübbenőkön átalsiklik
alagutat megriasztja
itt tartanál
hogyha tudnál


csókkal is könnyel is
próbálkozol szerrel
jövök is szívemmel
megyek is eszemmel


3


míg vonatzaj fészkel fülemben és sebesség vinnyog
a behemót világ lefekszik lábaimhoz,
mert úgy házam nékem a száguldó sietség
mint másnak a pohár a nyújtózkodó restség
ajtaján ha belépek pattan a kattan a kályhám
szerelem pici emlék-forgács sistereg benne gyáván
rádióm zümmögő fénycső de te ne hallgasd untat
elzárom inkább lássuk jobban magunkat
és a sín kanyarog fényes asztalra így csurog a tinta
elvisz a vonat de mikor hoz vissza?


4


piros lámpás vagyok
a szerelvény végén
lenget a robogás
látszik a fényén
végighordoz a tájon
s én égek magamban - látod?
vöröslő két szemem
ne legyen halálod


5


mindenki más csodaéletet álmodik - én nem
merev tagokkal vonulok át a biztos éjen
szállásom azok szállása akik megértik
hogy ezt az utat meg kell tennünk de végig
s egymásra dőlve elcsigázva gyengén
hajtjuk ülésre kába fejünk ez estén
két csillag között vándorolva cigánynótára váltok
mert azok vagyunk mi is sátoros cigányok
az érkezés nálunk mindig rideg goromba
tüzünk fölött már ott lebeg a visszatérés gondja
s mert hídon kelünk át lesem az elsüllyedt partot
mi vonz felétek oly nagyon
és vajon mi tart ott?


6


egyetlen fegyverem
szerény kis fegyver
a hűség


egyetlen italom
olcsó kis ital
a keserűség


egyetlen gúnyám
díszes kis gúnya
a látszat


egyetlen ételem
hitvány kis élelem
a dacos alázat


7


fogy a hold keservesen hát sírunk
a pályaőr kutyája így tépi a láncot
fogy az élet s mi végett szalad el velünk?
így kérik számon a megnyirbált akácot
elhal a fű is a dombról a gyilkos vizek lemossák
dermedő juhnyomokkal panaszlik az időnek
s a kopár töltést mégis pimasz virágok sújtják
lelkedből vézna jácintok
lelkemből kékilonák nőnek


8


akkor halok meg számotokra ha távirat jelenti: kisiklott vonatom 
de ez a gyász ne legyen jajongóbb 
mintha a vesém mondaná föl a szolgálatot


akinek élete mint a húr két pont között feszül
attól ne várd hogy egyszer békén elcsendesül


a villám is azt sújtja
akit az úton ér
s nyakán ki hurkot vonszol
megfojtja a kötél


az én halálom suta távirat lesz
mellyel álmosan pedáloz a postás
ez az utolsó forduló éjfél előtt
azért olyan borostás
de én még élek ím s ne gondoljatok rosszra
másra
most érkezett a vonatunk nyolcas vágány
az állomásra

Bakter Bálintnak már-már nem is kell kérdezősködnie, mondom magamtól:


- Azt hiszem, ez egy nagyon fontos vers valamennyi közül. 1967-ben készült, nem is tudom, nyár volt-e még, vagy már kora ősz, de életemnek legalább olyan sorsfordító, váltó pillanata volt, mint az, amelyben a Kisállomás megszületett. Ekkor már van egy fiam, Kolozsváron élünk, anyámékkal és testvéreimmel egy fedél alatt, négy kicsi szobát osztunk meg egy panelházban olyképpen, hogy nekünk abból alig 12 négyzetméter jut. Mögöttünk egy nehézségekkel teli iskolai esztendő, amelynek során minden hétvégén leutazok Dés mellé, ahol feleségem és kisfiam élnek. Feleségem falusi iskolában tanít, oda csak autóbuszjárat van, a Mezőség kellős közepe, a falu neve Bálványosváralja. Én, a nyughatatlan, ide-oda utazó újságíró, úgy intézem az életemet, hogy a lapnak szükséges feladataimat minden hét első négy napjában letudom, hogy péntektől vasárnap estig az enyéimmel lehessek. Legtöbbször csütörtök délben indulok személyvonattal Désig, onnan irány a buszállomás, ahonnan délután egy ponyvás teherautó szállítja az utasokat a faluba, a sofőr ott éjszakázik, s másnap korán reggel teszi meg Désre igyekvő utasaival az utat visszafelé... Erről is van egy novellám a Tornácban, ha érdekel valakit, az Egy óra, életünk...


- Nem távolodtunk el túlságosan a nyolcas vágánytól? - ez Bakter kérdése, akinek amúgy irigylésre méltó dolga van, mert csak a sörét kell beosztással adagolva szürcsölgetnie, hogy minél tovább tartson (elvégre nem kimondottan a vedelés kedvéért ültünk be az Ufóba – mondom én), és figyelnie arra, amit én szövegelek.


- Mindjárt a „váltóhoz” érünk s rátérünk a nyolcasra is... Még annyit engedj meg az előzményekből, hogy egy éven át tartott ez a Kolozsvár-Dés-Bálványosváralja-retur hétvégi utazgatás, ami minden héten kötelező életmódváltással járt együtt: Kolozsváron erőltetett menetben éltem az újságíró életét, falura utazva pedig igyekeztem pár napig teljes jogú apa lenni alig két éves fiunk mellett, miközben a feleségem iskolai munkáját végezte. Hamar rutinná vált ez a kettősség és ahogy teltek a hónapok, élményt-ihletet adó varázsa is eltűnt azáltal, hogy a helyzetből profitálva egy novellába, majd egy esszébe sűrítettem mindazt, ami ez idő alatt belém szorult. Úgy hiszem, kiírtam magamból... És akkor jött 1967 késő tavasza, feleségem lezárta az iskolai évet, visszaköltözött a szűk szobánkba, én pedig, igent mondva egy ígérettel párosult előléptetési felkérésnek, a szerkesztőség bukaresti központjába kerültem, remélve, hogy pár hónap alatt megkapom a hőn áhított szolgálati lakást. Főnököm megértette a helyzetet és fölötte rugalmasnak bizonyult: rám bízta, hogy úgy szervezzem meg az életemet és a szerkesztőségi munkát, hogy péntek délután legkésőbb vonatra ülhessek, amivel péntek este már odahaza lehetek s vasárnap estig enyém a világ – elég, ha hétfő reggel a szerkesztőségi értekezletre, menetrend szerint, beesek az ajtón... 


- Na és a nyolcas vágány? - kotyogott ismét közbe Bakter. Lehetett némi igaza, hogy kissé elnyújtottam a bevezetést, de mit tegyek, ha az is beletartozik a történetbe...


(A folytatáshoz kattanj mindig a További bejegyzések-re)



- A nyolcas vágánynak az a magyarázata – tértem a tárgyra -, hogy a kolozsvári rapidot, amely reggel fél hét táján futott be akkoriban az Északi Pályaudvarra, rendszerint a 8-as vágányra eresztették be. Voltak természetesen napok, amikor más peronon szálltak ki az érkező utasok, de az esetek többségében a 8-as ütközőbakja jelentette a punctus terminust. Mikor a felgörbített sínre szerelt ütközőktől mintegy méternyi távolságban megállt a mozdony, akkor elfogott a fővárosi élet, a szerkesztőségi dzsungel forgataga: indult a hét... S a család gondja ott maradt, távol, túl a Kárpátokon, Kolozsvár egyik új lakótelepén, s a visszaútig, ami emberibb körülmények között zajlott az éjszakai utazásnál, nem is igen volt időm felhagyott életemre gondolni.


- Ha jól értem, ez a több versből álló füzér – nevezhetem-e így? - egy utazás megörökítése, méghozzá éjszakai utazásé, erre több elem is utal. Miért volt számodra fontos ilyen aprólékosan részletezni egy több órás, amúgy eseménytelen utat?


- Nevezd, aminek akarod... Persze, füzér, bár az alkotó elemei nem élnek önálló életet. Akár csak egy gyöngysor szemei: ha szétperegnek, nem sokra megyünk velük... Az is talált, hogy éjszakai út nyomait viseli magán... Egy különösen kínos utazásom fűződik hozzá, augusztus huszonnegyedike este történt, hogy az ünnepnapok után Bukarestben kellett jelentkeznem. A járaton nagy volt a zsúfoltság, mintha mindenki egyszerre szeretett volna a fővárosba sietni, és csak saját felelősségemre adtak jegyet, hely nélkül, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy kellett keresnem magamnak egy viszonylag szélvédett helyet a szokatlanul népes folyosón, lehetőleg közel a kijárati ajtóhoz, hogy ne kelljen másokon keresztüljárnom, ha vécézni vagy az arcomat felfrissíteni támad kedvem. Az ablakot arasznyira leeresztettem, hogy a hűvös éjszakai huzat is segítsen az ébren maradásban. Gondűzőnek ott volt egy fél liternyi feketekávé, két csomag olcsó cigaretta és – a gondolataim. Az ablak előtti keresztrúdra támaszkodva bámultam ki a félhomályból a sötétségbe, s a vers, akár a pamutgombolyagról a szál, úgy tekeredett le, órákon át a pálya mentén, a robogásba veszve...


- Közben még arra is gondod volt, hogy „lefényképezd” a helyszínt – ahol állsz és amerre a vonat haladt. Pedig ez valami belső utazás is egyben... Mi hozta ki belőled a verset?


- Az unalom és a düh. Ki tudja, hányadik erőltetett menetem volt ez már, amiben már nem láttam túl sok romantikát, annál inkább kényszeres cselekvést. Azon a fárasztó, a folyosón majd hogy össze nem roskadva lábon töltött éjszakán végig gondoltam az addigi életemet, amelynek volt egy távolba vesző, gondtalan szakasza, és úgy tapasztaltam, hogy ezekkel az utazásokkal egyre csak távolodom tőle, és minél jobban szeretnék visszakerülni oda, annál végzetesebben szakadnak el az utolsó, még megtartó szálak. Rádöbbentem akkor, hogy ezt a sorsot választva, bármit is teszek és bármiként alakul az életem, két pont közé lesz kifeszítve az a kötél, amin nekem mindvégig egyensúlyoznom kell, egyik pontból a másikba, egyik állomásról a másikba és utána rögtön vissza, kis szusszanókkal ugyan, de megállás nélkül. A felismeréssel egy időben pedig formát kapott a vers, amit sorról sorra csiszolgatva, mormolgatva igyekeztem rögzíteni emlékezetemben, hogy mihelyt valóságosan is megérkezek a nyolcas vágányra, az első szabad percemben papírra vethessem. Nagyon féltem attól, hogy nem fog sikerülni s a kidolgozott részletek egy hányada menthetetlenül odavész. Ma már nem tudnám megmondani, milyen mértékben következett ez be, de egészen biztos, hogy nem úsztam meg szárazon...


- Van ebben a versben egy jókora adag mentegetőzés is amiatt, hogy valaki ennyire megosztja magát a szerettei és a felvállalt kötelességei között. Mintha csak magadat szeretnéd igazolni, hogy törvényesnek, indokoltnak tudhasd be ezt az állandó ide-oda utazást, ami az én szememben, ne haragudj, de egy agyrém. Egyáltalán, mennyi ideig űzted ezt az életformát? És mi történt akkor, amikor ennek egyszer csak vége szakadt?


- Közel egy éven át tartott az ingajárat, és én már nem is reménykedtem semmiben, amikor is nagy nehezen meglett az ígért lakás és megszületett a kislányom is, aki a fent leírtként megélt távházasság révén fogant... Igazából nem tudtam magamnak magyarázatot adni arra, mi történik velünk és körülöttünk, éreztem hellyel-közzel a rossz fordulatokat, a zökkenőket, de az utazás velejárójának tartottam. Elfogadtam az átmenetiséget, az utazást mint életformát és mindenáron meg akartam neki felelni.


- Történt valami azon az úton, hogy gondolatban ennyire élesen megkísértett a végső távozás eshetősége is? Elvégre nagyon fiatal voltál még akkor és életed, pályád sorsdöntő tettei előtt álltál...


- Brassó után, valahol Comarnic és Campina tájékán úgy látszik, elnyomhatott az álom, amire csak akkor jöttem rá, amikor fölébredtem... Azt álmodtam, amit pedig én teljesen valóságosnak és megtörténtnek hittem, hogy befutunk az északi pályaudvarra, de ahelyett, hogy a szerelvény csökkentené a sebességét, egyenesen nekirohanunk a vágány végén álló ütközőbaknak, azt átszakítjuk és valahol a fodrászüzlet közepe táján, a csomagmegőrző közelében kötünk ki, nagy sivalkodás, pánik és zűrzavar közepette. Azon csodálkoztam, hogy még élek, s az ijedtség dacára semmi bajom nem történt, akárcsak senkinek körülöttem, s akkor kezdtem gyanakodni, hogy rémálmot láttam, mire hirtelen fel is ébredtem...


(Megszakítom a beszámolót. Holnap is van nap...)