Dali Sanyi elment

Fotó Hlavathy Károly

Csak úgy. 


Ahogy 1968-ban is tette. Amikor egyik napról a másikra kilépett az Ifjúmunkás életéből. És megalapított egy új lapot, a Megyei Tükröt. (Amit ő igazából Háromszéki Tükör-nek szeretett volna nevezni, de a megye névadásával bajok lettek, a Háromszékből Kovászna megye lett, s a lapból Megyei Tükör...)


Féltékenyen fájt a kilépése. Azzal a tudattal hagytam ott Kolozsvárt, hogy mellette leszek, a második apám lesz, és az árnyékában szépen fogom gyomlálni, mindenek előtt újságírói-írói tapasztalatom alapján a szerkesztőségi kéziratokat, ő pedig, ahogy eddig is tette, somolyogva és székelyesen ravaszkodva elegyengeti a fejünk fölött a viharfelhőket, puszta kézzel kivédi a cikázó villámokat. Erre a szimbiózisra voltam berendezkedve, és akkor tessék!




Lelépett egy új, ismeretlen küzdelemért. Hét évet töltött az Ifjúmunkásnál. Hét évbe telt, amíg a Megyei Tükör élén hagyták, hogy szembemenjen a politikai divatokkal, elvárásokkal. Aztán félreállították. Büntetésből nem engedték újabb laphoz leigazolni. Huszár Sándor volt az, aki személyi kapcsolatain keresztül kiudvarolta, hogy A Héthez kerülhessen. Az itt kitöltött hét esztendő után a szentgyörgyi színház menedzselése esett a nyakába - ez volt az utolsó munkahelye.


Amikor elutazott Bukarestből, nagy ürességet éreztem a nyomában a szerkesztőségben. Soha be nem gyógyuló sebet ejtett bennem. Haragudtam rá, mintha készakarva ejtett volna át. Ezt az érzést csak az érti meg, akit gyerekkorába magára hagytak idegenek között vagy kitettek az utcára. Most meg, valami jót, szépet szeretnék írni róla, de csak a bántó emlékek jönnek elő.


Igaz, voltak nagyon szép, együttműködő pillanataink. A tusnádi szociográfiai kísérletünk, amelyet hályogkovács módjára, de becsületesen végeztünk, közös erőfeszítéssel, mindenki a maga legjobb tudása szerint. Jóságos, örökké huncutul mosolygó, nagy busa fejével kissé Sztálin atyánkra emlékeztetett, de ettől egy csöppet sem vált a szemünkben ellenszenvessé, ellenkezőleg!


Amikor kineveztek a helyettesévé, kitörő örömmel vonult el szülővárosába, Szovátára, hogy végre megírhassa a Le a kalappal! című illemkönyvét, amit nagy hévvel várt tőle az Ifjúsági Kiadó. Engem ért a szerencse, hogy a kéziratot a kezembe adta s megkért, hogy fésüljem át kövér betűs, nyugalmas kézírását. Fél szavakból értettük egymást. Nem volt időnk meghasonlani, összeveszni, egymás ellen fordulni, ahogy ez már vezetők között szokás bizonyos idő eltelte után. Nem rivalizáltunk, nem féltékenykedtünk egymás sikereire. Ő nem haragudott meg a javítások miatt - legalább is sose tette szóvá és minden további nélkül elfogadta azokat.


Könyve ugyanabban az évben jelent meg, mint az én pályakezdő verskötetem. Kölcsönösen dedikáltunk egymásnak. Ő ezt írta a tiszteletpéldányába: "Gábornak, nem illemből, barátságból. Dali Sándor. Buk.  1967. aug. 29."


Rég volt... Igaz volt...


Szentgyörgyre távozása után már csak ritkásan találkoztunk. Mindketten saját sorsunkat kalapáltuk, saját terheinket cipeltük. Csak ülök és szoktatom magam a gondolathoz, hogy elment. Nyolcvan év elég volt a számára.