A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Elekes Ferenc. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Elekes Ferenc. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. november 6., vasárnap

Egy önkéntes pályaőr feljegyzései (30): Régmúltba tolatás

Veres Nándor: Csíki reggel
Betegségem, sajna, tovább tart... De ahogy telnek a napok, rá kell jönnöm, hogy ez a fajta kór inkább csak belülről, minden külső ok nélkül közelít az emberhez, mert ha nem gondolunk rá, úgy elmúlik, mintha nem is lett volna. Ezért hát, barátaim aggodalmára - mert hogy feljegyzéseim nyilvánosak, ők is olvashatják - egy füstre azt válaszolom, hogy ne tartalékolják számomra a gyertyát, egyelőre csak ez a belső láz emészt, ami írogató embereket szokott mardosni időről időre, amikor nem úgy mennek a dolgaik, ahogyan ők szeretnék...


Hanem mindjárt jobban éreztem magam, hogy Elekes Feri barátom felfigyelt az én kínlódásomra és megszólított az ő mélységesen magánjellegű blogjában. Ezt a blogot én ugyanis nagyon, de nagyon szeretem, pedig olyan egyszerű neve van, hogy nem is igaz: MONDAT...


Az utóbbi időben ez a Feri remek krokikat rajzolt különböző ismerőseiről - írókról, művészekről -, s örvendek, hogy bátorításomra tovább fokozta a svungot. Ma már látni és hinni lehet, hogy ebből jóval több lehet, mint amennyit az elején remélni lehetett tőle: Nem azért mondom, mivel engem is besorolt az ő emlékkönyvébe, s olyan társaságba illesztett, mint Bözödi György, Markó Béla, Gálfalvi György, Páll Lajos, hanem mert kristályosodni látszik egy olyan bensőséges-szatirikus szemlélet, ami minden érintettnek kivétel nélkül jót tesz - segít leszállni a magas lóról vagy éppenséggel felszállni rá; attól függően, ki hová igyekszik.


A legutóbbi bejegyzést nekem dedikálta, én pedig örömmel válaszoltam rá, s e verses levélváltás álljon itt feljegyzéseim között is, hiszen őrjárat gyümölcse ez is a javából...



/Elekes Ferenc/Vonat


(Cseke Gábornak,
egy képzelt vasúti
állomáson)




Úgy vagyok,
mint kifürkészett
gondolat,
mit valaki kitakart.


A vonat
is sejti, tudom,
honnan jön és merre tart,
ha tolat.




/Cseke Gábor/ Pára szállt


(Válaszvers)


egy téli állomáson
éjfél után
vártalak


a hóban nyomaim
a szállásig
vezettek


pára szállt
a mozdonyból
a szánkból


a fagy csikorgó
foggal
roppantotta a fát
a vasat


körmös
csíki idő
régmúltba tolatás

2011. április 6., szerda

Áprilisi könyvböngészde



“Parány ember” szerelme


Ferenczes István vallásban kifejezésre jutó életszerelmét át- meg átszövi a líra misztikuma. Tetszetős, kézikönyv formátumú legújabb verseskötete (Amor mystica. Pro Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2011) annak a parány embernek a lírai vallomásait gyűjti egybe, aki nem saját Én-jét ismeri el egyedüli istenségnek, hanem egy magasabb, életét meghatározó és irányító intellektushoz, a keresztény hit mindenhatójához fűződő viszonya minőségét. A költő életében nem tematikus váltás ez - sajátos világszemlélete, ha nem is mindig ennyire közvetlenül, de következetesen helyet kapott költészete egészében. Misztikumban való feloldódása, himnikus hanghordozása akkor is versei mélyén lüktettek, amikor úgymond világi témákat érintett. Leginkább a természet, a virágok determinált sorsára emlékeztet ez a fajta világérzékelés, mely nem bizonyosságokkal, elvekkel, szabályokkal leírható, annál inkább a lebegéssel, az álommal, a sejtelemmel s "mint a szesz, átszivárog mindenen - Ahogy éltem, úgy jön a halálom." Mint költő is, nem a kiválasztottak, hanem az elvegyültekhez kíván tartozni. A porszemekhez méltó törvény betöltését kéri mindenhatójától, mert úgy érzi, ez az, ami majd kiemeli őt a hivalkodó átlagból.


Éden-keresőben


Kisregényében, de hozzája fűzött "egyszerű történeteiben" úgyszintén, a valamikor költőként induló, de azóta prózaíróként is kiteljesedett Elekes Ferenc (Éden Bádenben - Leborult szivarvég. Ághegy Könyvek, 2011) a boldogság- és megnyugváskeresés megannyi labirintusát bejáratja hőseivel - akik nevében nagyon sokszor az író jelentkezik hiteles narrátorként. E keresésnek szélsőséges esete az a romániai rendszerváltás előtti, válságos időszak, melyben a könyv szereplői egy Bécs melletti tranzit menekülttábor reménykedő lakóiként saját sorsukon szeretnének úgy változtatni, hogy az a lehető legjobb irányba forduljon. A számkivetettség megaláztatásai, a személyiségről rendre lemálló kisebb és nagyobb hazugságok, önáltatások mögött figyelmeztető jelként mindegyre felcsillannak az emberség ősi, eredendő erényei: az ember csak ott lehet igazán otthon, ahol jó és hasznos is tud egyben lenni. De ehhez föl kell hagynia az önmaga elől való meneküléssel. Az Elekes-féle próza egyszerű, mint az élet látható, tapintható, érzékelhető felszíne, s előrehaladva bennük, hirtelen történetei mélyére látunk.


Mágikusság és tudomány


Gagyi József újabb tanulmánykötete (Amire vágyunk, amitől félünk, amit remélünk. Erdélyi Múzeum Egyesület - Mentor Kiadó, 2010) a szerző által több évtizeden át kutatott népi vallásosság székelyföldi jelenségeinek és percepciójának foglalata, s egyben része annak a szintézisnek, amit a népi hagyományok átalakulásának és eltűnésének "utolsó órájában" az etnográfusok és antropológusok a jelen megértése végett teljesítenek ki. A népi kultúra tárgyi elemei, a hagyományos folklór keretein túlmutató népi hitvilág és misztikum praktikái - a vizsgált események konkrét tanulságai révén - azt jelzik, hogy az emberi gondolkodás racionális és irracionális elemei a valóságban elválaszthatatlanok egymástól, és mindegyre tudati konfliktusokhoz vezetnek, mihelyt az egyik megpróbálja elnyomni a másikat. A könyv kiemelkedő írása az a terjedelmileg viszonylag szerény tanulmány, mely kötetzáróként, +1 Világteremtés (A világ egy nyári kora reggelen. Ember és tanyája a Hargita keleti és nyugati lejtőin) címmel a természetben, annak törvényszerűségeire hangolt ember sajátos világlátásában olyan meghatározó elemeket fedez föl és különít el, melyek az öntörvényű lét teljes emberi életté való tágítását a problematikus társadalmi trendek dacára akár ma is lehetővé teszik.


Cseke Gábor


(A cikket az Új Magyar Szó Színkép mellékletének szántam.)

2011. április 2., szombat

Lírai tőzsde / SZEMELT versek (2)

ELEKES FERENC
Utcán szomorú asszony


Tavaszodik, s én megyek bele a télbe.
Utcán szomorú asszony, vegyek virágot,
mondta,
pont ma.
Álljak egy szál virággal, mit kezdjek véle?


Utcán szomorú asszony, láttam őt máskor,
olajágat tartott kezében, fölötte
égbolt,
szép volt,
talán az a képe megmarad örökre.


Utcán szomorú asszony, egy megtört ország,
amelyről azt hittem nem is olyan régen:
nemzet.
Ez lett:
egy szál virágot látok, s egy gyűrött orcát.


Elekes Ferenc (sz. 1935) előttem járó, örökké irigyelt mestere a lelkes szónak, akihez kimondhatatlanul ragaszkodom és akire mindig csak akkor haragudtam a legjobban, amikor nagyúrian, két kézzel, meddőn tékozolta mindazt, ami őbenne a legjobb: világteremtő érzékenységét.




CSEKE GÁBOR
Az utcán virgonc leányzó


Kint tél vacog, s én szügyig tavaszban járok
az utcán pucér köldökük mutogatják a lányok
- neked?
nekem?
Én is közéjük tartozom, hisz félig kinn a fenekem.


Vonulnak virgonc leányzók, micsoda rejtek
mélyéről bújtak elő, már-már mindent felejtek,
és vén
legény-
ként lelkem meddő vágyakra gerjed.


Az utcán virgonc leányzó, csupa élet,
látványa fájdalmas, durva merénylet,
- szánom-
bánom?
egy percen múlt s a minden semmivé lett.

2010. november 6., szombat

"Mint egy gonosztevő..."

Kivártam egy napot, hogy leülepedjen bennem mindaz, amit Elekes Feri a blogjában az itt elmesélt és be is mutatott riportfilmmel kapcsolatosan leírt. Mert ha azon melegében ülök le, biztosan hosszasan szólok, magyarázkodom, érvelek, pontosítok.


Elmúlt egy nap és már-már oda jutottam, hogy minek is szólni? Hiszen ha így látja, így látja, nincsen ebben semmi rendkívüli, sem természetellenes. A riportfilm elkészült, azt meg lehet nézni, egyszer, kétszer, ahányszor akarja az ember és lehet róla véleményt formálni. A Ferié pedig az, amit megírt a Cseke c. bejegyzésben. Tudomásul veszem. Én lehetenék az utolsó, aki azt mondhatja: igaza van, a film kijátszott engem magam ellen. Még ha történetesen így is lenne igaz. 


Mindez hozzátartozik a nyilvánossághoz. Az is, amit a riportban rólam mutattak, amit elmondtam s ahogy elmondtam. És az is, amit Feri elmondhatott. Helyben vagyunk: szabadon lehet beszélni, mert kiengedtem a szellemet a palackból. Tiszteletben tartom mindkét véleményt. Így látják - hát így látják. Ha a tükörnek szeretnék továbbra is élni, akkor most továbbra is mardosna belül valamiféle hiú berzenkedés. De az leapadt tegnap óta.


Ma már csak ez a bejegyzés maradt belőle.

2010. szeptember 25., szombat

Még egy Frici-könyv...


Miközben Elekes Ferenc könyveinek sora örvendetes ütemben szaporodik virtuális polcomon, újra csak szomorú-keserű-gyalázatos-lehangoló-lebunkózó hírt kellett közölnöm barátommal: hogy ezúttal sem nyerte el a Pallas-Akadémia kiadónál két évvel ezelőtt közösen megszerkesztett könyvéhez a többek szerint is megérdemelt támogatást.

Ráadásul, azzal kellett őt szembesítenem - bár személy szerint semmi szerepem nincs semmifajta pályázati döntésben, csak hát közelebb vagyok mindenfajta információs forráshoz -, hogy olyan munkák nyertek pénzügyi pályázatot, amelyek már jó ideje piacon vannak. Kérdés: kiadó által megjelentetett könyvhöz milyen alapon kér valaki támogatást? Ha egyszer volt pénz megjelentetni egy kéziratot, akkor mire a segítség?

Fricinek joggal szemére vethetné valaki: jó-jó, de hiszen évtizedekig hallgatott, nem zavarta az irodalmi élet köreit, sokan meg is feledkezhettek róla, mire fel most e nagy sietség? Mindezekről lehetne s talán kell is vitatkozni. Ha érdemes lenne - de fölösleges.



2010. március 3., szerda

Háromszor huszonöt (Elekes Ferenc 2)

Sajnálom, hogy annyit kell olvasnia Elekes Fricinek, nem volt elég neki az eddigi ötszázvalahány bejegyzésem, szinte naponta, most még ezt is el kell olvasnia; de ez a barátság már ezzel jár. Olvasnunk kell egymást, ha tetszik, ha nem. Aztán ha valamelyikünk túlzásba viszi - vagy az írást, vagy az olvasást -, mindjárt kész a baj, a zsörtölődés. Jön a filozófia: hogy a sok beszéd szegénység, hogy csak akkor kell írni, amikor szinte magától szalad a toll, meg ilyesmik...

Mindkettőnk lelkiismerete rossz. Éveken - mit, évek? évtizedek! - át tekeregtünk, hagytunk másokat írni, mi meg gyűjtöttük az ürügyeket (meg az élményeket is, persze), hogy éppen miért nem tudunk azzal foglalkozni, aminek annak idején nekivágtunk.

Aztán úgy alakult, hogy kikopott kezünk alól az újságírói íróasztal. És maradtunk az elhanyagolt ötletekkel, gondolatokkal, a berozsdázott szókinccsel, a csikorgó fordulatokkal, az elszéledt közönséggel. Az utóbbi időben pótolunk. Ki jobban, ki rosszabbul. Ki nagy szóbőséggel, ki takarékosabban. Vérmérséklete, eszménye szerint.

Blogjaink az íróasztalunk. A fiókunk. A jegyzetfüzetünk. Az írógépünk. A nyomdánk. A kiadónk. A levelesládánk. A beszélgető fórumunk. Most is fecsegni ültem le ide, mert nem tudom magamban tartani azt a merényletet, amit Frici ellen követtünk el. Aki március 4-én 75 éves. És erre a Káfé figyelmeztetett, személyesen Gergely Tamás. Hogy jó volna valamilyen megemlékezéssel köszönteni barátunkat, aki rövid két év alatt igen jelentős műveket tett le elénk. Verset, prózát. Valamennyihez könnyen hozzájuthatunk. Elektronikusan. Demokratikusan. Akadály nélkül. Csak számítógép kell hozzá... De az már lassan mindenütt található...

Amikor ez a blogbejegyzés megnyílik a kíváncsiak előtt, ugyanakkor a Káfé honlapjának fő helyén is feltűnik az az összeállítás, ami a 75 éves Elekes Ferencet elhelyezi a barátai és tisztelői értékskáláján.

Pusztai Péter performansz-fotója nyitja a kaput: fehér ingre felírta Elekes egy rövid versét, s így lett belőle egy új műfaj: az ingvers. A dolog érdekessége, hogy az ing nem csak a fotón létezik, hanem valóságosan is úton van Marosvásárhelyre, hogy a címzett sátoros ünnepekkor tudja vele megtisztelni saját magát. Ugyancsak Montrealból érkezik, az inggel együtt Pusztai Irina születésnapi ajándéka, az Inorog és liliom című grafikai lap, amely szintén megtekinthető a Káfén.

Gergely Tamás tavaly augusztusban készült mélyinterjúját szerkesztette meg az alkalomra, amelyből most csak annyit idéznék, hogy: " Számomra a falum a legbiztosabb támpont volt mindég. Most is oda megyek haza. Ha azt mondom valahol, hogy megyek haza. Hazája sok lehet az embernek, de haza csak oda szokott menni, ahol született, vagy felnőtt valamennyire. Énnekem mindenem ott van a falumban, pedig ott már nincs szinte semmim. Anyámon kívül, persze. Na, van még egy tyúk is. Egy francia származású tyúk. Eléggé öreg már szegény. Ez a francia tyúk meg se rebben, ha valaki meg akarja fogni. Nem ismeri a félelmet. Senki, soha nem rúgott belé, legföntebb elhessentette, ne járkáljon be a házba. Jó tapasztalatai vannak ennek a mi francia tyúkunknak a világról. Hogy félni is kell valamitől, azt még nem vette észre. Bár a népeknek is hasonló tapasztalatai lennének."

Friss verseket is szereztünk Elekestől, méghozzá a blogjáról: egyszerűen fogtuk és kiemeltük őket, jut is-marad is alapon. Merthogy ott volt az íróasztalán. Vagyis a blogjában - ahogy már mondtam az előbb. Ezek a versek a következők: Megnyomott imádság, Másfajta tövisek, A rosszul letett pohár és Gyárilag. Utánuk pedig a feltüntetett linkeken a kíváncsi olvasó méág több Elekes verset tartalmazó honlapokra léphet, többek között a Magyar Elektronikus Könyvtárba, ahol két verseskönyve is megtalálható.

Bölöni Domokos Paralénia című szatirikus köszöntővel szállt be a közös projektbe. Ebből is kicsípek egyet: "Elekesnek a mellében dobog egy rongyos notesz. Abba dohogja belé, milyen szar a világ. Nemrég csak annyit írt: Halál? Az emberiség háta mögött brüsszeli jeltolmács. Válaszol Elekesnek: Perfekt. Már tudja, hogy az egy vodka. Kivirul az arca, int a fejével, hogy jól van, s menne tovább harmincnyolccal vagy huszonnyolccal. Ne má', hogy megbeszélték." És így tovább.

Aztán jön Dancs Artur, Nevijorkból, egy képpel, amit a levegőből csinált, direkt Fricinek, egy napfelkelte, egy auróra, egy hajnal - még ragozzam? És rajta van minden, ami a lényeg: a föld és a nap. És a víz... No meg a magyarázat is.

Jön Debreczeni Éva is. Aki egy koszorút font Frici bácsi homlokára, mindenféle szavakból, rímekből és strófákból, csuda mulatságos és szellemes és kedves (még sok jót elmondhatnék, de inkább majd elolvassuk és akkor meggyőződünk magunk is), s a vége sajátos meghívásba torkollik, ami nekünk is szól, s igyekszünk majd megfelelni neki:

Neked most mit kívánhatnánk,
Barátaid, mit mondhatnánk:
Istentől ezért viszonzást
Fejedre mindig csak áldást
Sok szép percet, jó mulatást
Parnasszuson viszontlátást.

És jövök én is, szürke rímeimből szedtem egy kis csokrot Fricinek, mert tudom, hogy ő időnként olvasgatta őket, sőt Látogatott verseknek nevezte a szürke füzetbe írt és egy külön blogra naponta fellőtt rigmusaimat. Amennyire lehetett, megválogattam őket, hogy az épebbet tegyem az én kedves barátom asztalára.

Végül összeállítottunk egy képtárat azokból a fotókból, melyeket Gergely Tamás interjú közben készített Friciről és házatájáról, s ugyanitt újra megtekinthetők a Pusztai házaspár képajándékai, továbbá Dancs Artur légifelvétele, végül Balázs Imre rajza az akkor még ifjú költő Elekesről, ahogy az Tudor Baltes román nyelvű antológiájában megjelent 1979-ben (Tineri poeti maghiari din Romania, Ed. Dacia).

Háromszor huszonöt éves Elekes Feri. Örvendek, hogy ezt is megérhettem. És remélem, ő is sző majd a hátam mögött egy csöppnyi összeesküvést, amikor én is elérem a hetvenötöt...

Illusztráció: Balázs Imre Elekes-portréja

2009. szeptember 15., kedd

Gocsovszkyné előáll


Tegnapelőtti bejegyzésem szelleméhez hű maradva, rekordidő alatt sikerült elolvasnom Elekes barátom kéziratát s az alábbi levelet küldtem neki:

"Kedves jó Frici Barátom!

Nem állom meg, hogy Gocsovszkyné után való közös nyomozásunkat ne folytassam egy levélfélével, amit ha nem is teljes egészében, de majd kiteszek a blogra. Azt is azért, mert úgy gondolom, a lényege annak, amit írni akarok neked, az ide és a Hozzád látogató baráti-érdeklődői körre tartozik.

Írtam volt vasárnap a blogomban, hogy adósnak érzem magam, amiért nem tudtam azon melegében olvasni Gocsovszkyné kalandjait, igyekeztem hát első teendőim között pótolni a mulasztást, s most meg kell valljam, hogy nem bántam meg, sőt!

Olyan élményben volt részem szombaton és vasárnap, hogy lélegzetvisszafojtva kergettem a betűket és csavarintos gondolataidat, nem tudtam elképzelni, hová vezethet ez az ámokfutás, egy már csak említésekben létező, semmilyen különösebb vizet nem zavaró, egyszerű asszony földi nyoma után. Hamar kiderült az olvasó előtt, hogy az ő alakja csupán ürügy ahhoz, hogy hozzá képest erőteljesebben, markánsabban (!) felvillanjanak a többé vagy kevésbé jellemző mozzanatok Siménfalva kisvilágáról, de ez egyáltalán nem zavart engem, mert elkönyveltem, hogy a láthatatlan, ismeretlen, sírtalan, jeltelen asszony igazságkeresése tulajdonképpen az egyetlen emberi cselekedet a világon, ami tisztességes, de önmagában ez az erény még nem elég ahhoz, hogy valaki is számba vegye az egyes ember életét.

Lám csak, Mátyás király is, milyen jól emlékeznek rá a népek, úgy maradt meg az emlékezetünkben, hogy igazságos uralkodó volt, s mikor meghalt, oda az igazság. Pedig az igazság Mátyás királyról egy kicsit másképp hangzik, ha jól megkaparjuk a feljegyzéseket, a leveleket, egyéb dokumentumokat: nagy kópé, nagy úr volt Mátyás, aki szerette a gazdagságot, a tivornyát, a nőket, a fegyverforgatást, a vadászatokat, de szerette a könyveket is, a zenét, a kellemet, s nem vetette meg az igazságot is. Tehát egy olyan jól megtermett reneszánsz emberfajta volt, uralkodónak öltözve. Ezért maradt meg az emléke. Mert ember volt, s ebbe belefért igazságossága is.

Gocsovszkyné (s a hozzá hasonlók) bár tiszteletre méltó, csak a konstatálásig igazságosak, mondhatni kekeckedők. Nem szeretik, ha valamire, ami 1 lej és 22 bani, azt mondják, pl. a pult mögött, hog az 1 lej 25 bani. Ez nem fér a fejükbe és ezért készek patáliát csapni. De ez még az igazságnak csak a halvány kapirgálása, hol vagyunk még ettől a nagy igazságokig?

Szóval, ez a könyv, a Tiéd, ami mellé majd odaillesztheted szülőfaludról, szüleidről, ismerőseidről írt korábbi futamaidat, amolyan igazságtevő napló az emlékeidben. Megadod az elesetteknek, a mellőzötteknek az esélyt, hogy akár egyénileg, akár közösségileg is bekerüljenek a hétköznapi történelembe: az, amely szembesíti az embert önmagában, nem pedig lehazudja a napot is az égről. Külön élvezem, ahogy összefonod és megbogozod a szétszaladni látszó, valójában nagyon is összefüggő szálakat. Kistérség és nagyvilág ölelkezik természetesen benne, furfangos, szubjektív gondolatmeneted, még ha vitára ingerel is, a lényeget illetően lefegyverez. Talán az ismétlésekből kellene majd itt-ott visszacsípni egy pirinyót, hogy a kacskaringók ne váljanak túlságosan stilizáltakká.

Ha őszinte akarok lenni, márpedig Veled szemben nincs miért ne legyek az, azt kell mondanom, hogy sok vonatkozásban ez a könyv felülírja az Anyám könnyű álmát... Nem annyira nagyotmondó, kevésbé szerepjátszó, nem akarja megváltani azt a világot, amit nem lehet megváltani, csak túlélni és bevallani. Ez nem rosszízű összehasonlítás részemről, hiszen én Sütőt szeretem, akkor az valóban áttörés volt a részéről, de ez most egy más, egy természetesebb vízió, amit épp az tesz autentikussá, hogy nem akarsz többnek látszani benne, mint amekkora vagy. Benned is keveredik sokminden, mint Mátyás királyban, a talmi és a nagyvonalú, a rigolya és a szellem, az igazságosság és a hiúság. Ezeket mind mesterien adagolod és személyesíted meg, anélkül, hogy fölöslegesen hamut szórnál a fejedre...

Boldog vagyok, hogy ezekben a napokban az olvasód lehettem."

Tegnap reggel már választ is kaptam tőle, amelyben elárulta, hogy nagy elfoglaltságom dacára titokban szeretné, ha elvégezném a könyvön a szükséges nyesegetéseket, mert neki ahhoz már nincsen türelme.

Van ez így, tudom én is, s nagyon szívesen el is vállaltam, még ha e vállalástól jócskán megroskad az a képzeletbeli éjjeliszekrény...

Illusztráció: akár Gocsovszkyné emléke is lehetne (azonosítatlan képzőművészeti alkotás az RMSZ archívumából)