Még egy Frici-könyv...

Miközben Elekes Ferenc könyveinek sora örvendetes ütemben szaporodik virtuális polcomon, újra csak szomorú-keserű-gyalázatos-lehangoló-lebunkózó hírt kellett közölnöm barátommal: hogy ezúttal sem nyerte el a Pallas-Akadémia kiadónál két évvel ezelőtt közösen megszerkesztett könyvéhez a többek szerint is megérdemelt támogatást.

Ráadásul, azzal kellett őt szembesítenem - bár személy szerint semmi szerepem nincs semmifajta pályázati döntésben, csak hát közelebb vagyok mindenfajta információs forráshoz -, hogy olyan munkák nyertek pénzügyi pályázatot, amelyek már jó ideje piacon vannak. Kérdés: kiadó által megjelentetett könyvhöz milyen alapon kér valaki támogatást? Ha egyszer volt pénz megjelentetni egy kéziratot, akkor mire a segítség?

Fricinek joggal szemére vethetné valaki: jó-jó, de hiszen évtizedekig hallgatott, nem zavarta az irodalmi élet köreit, sokan meg is feledkezhettek róla, mire fel most e nagy sietség? Mindezekről lehetne s talán kell is vitatkozni. Ha érdemes lenne - de fölösleges.

Mindenkinek, az írónak is, megvan a maga egyéni sorsa. Elekes Ferinek az a sors jutott, hogy hosszú-hosszú hallgatás után szólaljon meg újra, s ami addig bennerekedt, azt gyors egymásutánban, még az elkerülhetetlen lelépés előtt papírra vesse. Így születtek meg erőltetett menetben, szinte maratoni kitartással és önösszeszedéssel a Hangyák útja, Az eltérített felvonó, az Elrajzolt angyalok, a Leborult Szivarvég, a Jöttem hogy lássalak , az Egy tekintet éghajlata és most, pár napja a legutolsó, az Éden Bádenben című kisregény. Ezek a művek nem csak hogy megíródtak a legutóbbi két évben, hanem el is olvashatók, meg is mérhetők, fel is becsülhetők a Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK) révén.

Senkit nem kívánok meggyőzni semmiről. Indulatos érvelésem annak a méltatlan helyzetnek szól, amelyben ma az írók találhatók a kiadókkal szemben. A mindenféle pénzosztó testületek által működtetett pályázati rendszer, bár fennen hirdeti a szerzők támogatását és ösztönzését, tulajdonképpen egy tehetetlen kiadói vállalkozói réteget juttat megélhetéshez, mely réteg, köszöni szépen, jól megél a mások által teremtett irodalomból. Még akkor is, ha az az irodalom egyáltalán nem jut el sehová. Az ilyen vállalkozás milyen vállalkozás? És mi a szerző munkájának a bére? Az a néhány száz lej, amit most még mindenféle "méltányosságra" hivatkozva jól meg is sarcolnak? Az a pár szerzői példány, amelynek értékét nagy buzgalommal könyvelgetik el és lobogtatják mindenféle nyilvántartásokban a kiadói könyvelők?

Semmi sem megalázóbb, mint azt kérni egy kiadótól, hogy légy szíves, jelentesd meg a könyvem. Úgy tűnik, lassan erre már nem is lesz szükség. A megjelent könyvek tucatjai tűnnek el az ismeretlenségben úgy, ahogy napvilágot láttak. A nem létező könyvkereskedelem enyhén szólva pökik rájuk. Mindenféle viszonteladók, postai küldözgetők állnak a megszűnt könyvüzleti pultok mögötti megürült helyen, interneten kínálgatják az árut, amit olykor egy-egy eltévelyedett olvasó meg is rendel, borsos áron.

Feri könyveinek forgalmáról némán vallanak a számok: a MEK automata forgalomszámláló motorja percre jelzi a művek iránti érdeklődést. Íme:

a Hangyák útja több mint 3000

Az eltérített felvonó közel 1400

az Elrajzolt angyalok közel 2200

a Leborult Szivarvég (alig pár hete van a világhálón) közel 500

a Jöttem, hogy lássalak (versek) több mint 2000

az Egy tekintet éghajlata közel 1800 megkeresést jegyeznek folyó év szeptember 25-án, délután.

Vesse össze ezt bárki a kiadói példányszámok adataival! Igaz, hogy az író zsebe ezesetben is üres marad, de a számok annyiban kárpótolják, hogy tudja: szavai egy világ figyelmének fókuszában szabadon juthatnak el mindazokhoz, akik hajlandók tudomást szerezni róluk. És ez már tiszta nyereség...

*

A fenti sorokhoz csatolnám azt az írásomat, amit Elekes Feri legutolsó munkája, az Éden Bádenben című kisregény margójára írtam, s amely az ő egyetértésével helyet kapott a pár napja a MEK-en elérhető-olvasható könyvben is:

Donkihótok a lágerben

Régóta őrzöm e kisregény címlapjául és egységes képi motívumául választott képet. (A zsák most végre, annyi év után, megtalálta a foltját...)

Még aktív szerkesztő koromban került hozzám, a múlt század kilencvenes éveinek végén, egy osztrák fiatalember akart lapunknak, a Romániai Magyar Szónak kedveskedni vele – azt remélte, hogy jó pénzeket kap majd érte cserében -, elektronikus postán küldte el annak a kapunak a fényképét, amely mögött annyi kelet-európai ábránd és kétely izzott fel, kavarogva. A Bécs melletti menekülttábor bejárata és síma falú, katonás épületének látványa egyszerre vonzott és taszított engem, ha arra gondoltam, hány ismerős és ismeretlen kor- és sorstársam elszivárgásának tranzithelye volt ez a fasoros ligetbe vesző gyűjtőmenhely, ahol a keleti országokból menekültek elvileg kidekkolhatták sorsuk jobbra fordulását.

Az évek teltével sokszor elővettem ezt a fotót, s rajta keresztül gondolatban csakazért is bemerészkedtem abba a világba, amit én soha életemben nem láttam, nem éltem át, de amelynek a létezéséről igenis tudtam, s amelynek akár magam is lakója lehettem volna, ha nem kötöz magához annyi szállal az a realitás, melynek jól felállított csapdájában éltem és amellyel szembeni tehetetlenségemet hűségnek beállítva, erényként könyveltem el.

Elekes Ferenc most teljesen váratlanul, jó pár évtized eltelte után üzen számomra onnan, az emlékeiből újra teremtett lágerből, tévelygő, illúziókat kergető naiv lelkek társaságában elvegyülve. Mintha megannyi megszállott, szélmalom-rohamozó donkihót adott volna egymásnak találkát Traiskirchenben, hogy kölcsönösen bátorítsák-etessék egymást olyan illúziókkal, amikben talán már maguk sem hittek; ám aki ezt akkor belátta volna, saját vakmerő kalandját kérdőjelezi meg.

A lágerben élő donkihótok közül is kiemelkedik, álomvilágának és erkölcsiségének anakronisztikus tisztaságával egy különös figura, Miroszláv, aki több identitását biztosító, több útlevelével, sajátos lágerfilozófiájával és tapasztalatával élhetővé és értelmessé teszi a donkihótok kényszerű várakozását. Eközben ugyanis mindannyian a hatóságok boldogító igen-jére várnak, hogy megtudhassák végre, milyen új lapot osztott le számukra a láthatatlan sorskovács, s hogy az vajon nyerő lesz-e avagy álomromboló kompromisszum, örök békétlenség, végzetes meghasonlás forrása?

Miroszláv különössége nem csak abban áll, hogy rendhagyó árvasága örök váróteremmé változtatta addigi életének valamennyi terét, hanem abban a nagyfokú érzékenységben is, amivel megkísérli kitapogatni kinek-kinek a gyengéjét, és akár a jó orvos, együttérzésével és bölcs tanácsaival sikerül félig meg is gyógyítania a világ huzatos tornácán előszobázó pácienseit. Az itt lézengő, tehetetlenségre ítélt donkihótok lélekben sérülékenyek, bizonytalanok, semmit sem látnak útjuk esetleges távlataiból, a folytatásból. Életüknek csupán a kérdőjeleit ismerik, igenlő állításai és határozott tagadásai összemosódnak, elkeverednek. Korábbi életnormáik csődöt mondanak – ők maguk lesznek a kétlábon járó csőd megtestesítői.

Az Éden Bádenben e ködös tekintetű sorskeresésnek halkra fogott, bensőséges kamarazenei hangszerelésű zeneműve. Ugyanúgy váltogatják egymást benne a tételek, a motívumok, a variációk, a díszítések, a szinkópák, a crescendók és descrescendók, az ismétlések, akár a dallamok világában. A könyvbeli donkihótok lelke ugyanis zengő hangszernek bizonyul a hontalanság válaszútján eléjük álló, martalóctempójú sorsfordulatok húrpengető, ideges ujjai alatt.

Az író hangján megszólaló mesélő, maga is gyakorló donkihót, végül, két vállra fektetett szélmalmát felismerve, a lágerlétre és –sorsra mond határozott nem-et, ráhibázva a reá váró eshetőségek egyszerű egyenletére: lágerből lágeren át, csakis újabb lágerbe juthat az ember, ha képtelen fölszabadítani önmagát. Ahhoz pedig mindig jobb az otthon, az ólmeleg menedék, amelynek padlóján talán csak szalma van szétterítve, de az mégis maga a maradék remény.

Cseke Gábor

2010. szeptember 18.