
2004 novemberében az alábbi bejegyzést helyeztem el a Káfé honlapon, Pótkávé című blogomban. S mivel a Vécé Világnapja ismét az ajtónkon kopogtat, most átemelem ide az akkori szöveget; ma sem írnám meg jobban.
(November 19.)
A Vécék Világszervezete pár éve nagyon komolyan színre lépett. Szingapúrban tartott értekezletükön elhatározták: november 19-én meghirdetik a Vécé Világnapját. Ennek pedig az a tétje, hogy minden embernek a világon joga van megfelelő szintű illemhelyre.
Azt mondják, ha valaki eléri a 6 ikszet, egyszerű számítás alapján ráfogható: életéből 150 napnyit gubbasztott ama bizonyos helyen, amit a királyok is gyalog keresnek föl, illetve amit árnyékszéknek is szoktunk nevezni.
De mondhatunk budit, klozetet, WC-t, klotyót, illemhelyet, pöcegödröt, toalettet is, ugyanarról beszélünk. A helyről, ahol megkönnyebbülünk. Elöl is, meg hátul is. Ahol egyesek újságot olvasnak. Mások elmélyülten cigarettáznak. Vagy kávéznak. Kábítóznak. Vagy egyszerűen csak szunyálnak egyet. A melegben. Ilyenkor.
Azt mondják, amióta a vízöblítéses vécé bevonult mindennapjainkba, azóta elviselhetőbb az élet. Oly nagy lett egyszeriben a minőségi ugrás, hogy műszakilag azóta se tudtak lényegesen újítani a mellékterméket eltávolító és szagtalanító berendezésen, technológián.
Sajnos, a nyilvános illemhelyek intézménye egyre inkább üzleti alapokra helyeződött. Így aztán még inkább luxus a világvárosokban, a turisztika térhódításával "privát" dolgainkat megnyugtatóan intézni.
A WC hiánya vagy elérhetetlensége csak késlelteti az elkerülhetetlent: az ember, amikor már nem bírja hordozni "terheit", eljut egy olyan pontig, amikor már minden mindegy: ott könnyebbül meg és úgy, ahogy éppen tud.
1958 nyarán egyetemistaként mezőgazdasági munkára jelentkeztem több kollégámmal, hazafias felindulásomban. Egy Zilah melletti állami gazdaság (Szilágypanit) elhagyatott farmjára vittek bennünket, azzal a feladattal, hogy az irdatlan nagy kukoricást ritkítsuk és kapáljuk. Szállásunk a gazdasági épület egyik kiüresített és vaságyakkal berendezett hodályában volt, a budi pedig jó száz méterre, az istállók mellett, elképesztően dágványos sár- és trágyatengerben. Hepehupás, agyagos vén Szilágyban voltunk. A falu kilométerekre. Az első nap halálra dolgoztuk magunkat, kopogó szemmel kanalaztuk a csóré pityókalevest. Egy mérnökféle vette számba, mit végeztünk aznap. Azt mondta: annyit kapunk enni, amennyit dolgozunk. Másnaptól három napig koplaltunk: szakadt az eső. Ültünk a szalmazsákokon, kártyáztunk, felfaltuk minden otthoni tartalékunkat, majd az országúti eperfákra fanyalodtunk. Két napon át tömtük magunkba a fekete epret. Míg az egész társaságot utolérte a hasmars. Éjszaka is úgy masíroztunk a budiig és vissza, esőben, sárban, negyedóránként váltottuk egymást. Elfogyott mindenfajta papírtartalékunk. Valaki azt mondta: próbáljuk meg pénzzel. Nem volt sok abból se, de úgy se volt mire költenünk. Én két huszonötösömet áldoztam fel a budi oltárán. Persze, a bankókat átmentettem: reggel kimostam a csurgónál, s a szalmazsák alatt megszárítottam. Akkor tanultam meg, hogy a mondás hazug: a pénznek igenis, van szaga.
Épp ezért, ahogy kiderült az idő s egy vasárnap begyalogoltunk Zilahra, siettem gyorsan túladni rajta. Húsz napra vásároltam vele füstölnivalót: 20 csomag Carpati cigarettát, á 2 lej 50 bani.
A nevezetes világnapon, vagyis ma reggel felkerestem az illemhelyünket és újsággal, könyvvel a kezemben elérzékenyülten adóztam a pillanatnak. Az újságban ezt olvastam:
"A bizarr világnap főként a fejletlen országok lakóiért hirdettetik meg évről évre. Az ott élők nagy többsége a XXI. században is árnyékszék nélkül éli le az életét. Az Egészségügyi Világszervezet felmérése szerint ezekben az országokban a városi lakosság 75 százalékának nem áll rendelkezésére kulturált vécé, minden negyedik embernek pedig semmilyen sem. Ez a tény súlyos fertőzések és megbetegedések forrása."
A könyvet felütve pedig (Jaroslav Hasek: Svejk):
"Az árnyékszék amolyan kicsi, közönséges fabódé volt, szomorúan állt az udvar közepén egy pöcegödör fölött, amelyet a közeli trágyadomb is táplált.
Öreg veterán volt ez a bódé, egész nemzedékek végezték már benne a szükségüket. Most Svejk foglalt helyet benne, fél kezével az ajtó spárgájába kapaszkodva, miközben a hátulsó ablakocskán az őrsvezető a fenekét figyelte, hogy ki ne ássa magát.
S a csendőrőrmester sasszemmel leste az ajtót, és azon gondolkozott, hogy melyik lábába lőjön a fogolynak, ha ez szökést kísérelne meg.
De az ajtó nyugodtan feltárult, Svejk elégedetten kilépett és megkérdezte az őrmestertől:
- Nem voltam odabent túl sokáig? Nem tartottam fel az őrmester urat?"
Cseke Gábor
Rudolf Hrusinsky a Svejk a derék katona 1956-os megfilmesített változatában