2008. november 19., szerda

A pénznek pedig van szaga


2004 novemberében az alábbi bejegyzést helyeztem el a Káfé honlapon, Pótkávé című blogomban. S mivel a Vécé Világnapja ismét az ajtónkon kopogtat, most átemelem ide az akkori szöveget; ma sem írnám meg jobban.

(November 19.) 

A Vécék Világszervezete pár éve nagyon komolyan színre lépett. Szingapúrban tartott értekezletükön elhatározták: november 19-én meghirdetik a Vécé Világnapját. Ennek pedig az a tétje, hogy minden embernek a világon joga van megfelelő szintű illemhelyre. 

Azt mondják, ha valaki eléri a 6 ikszet, egyszerű számítás alapján ráfogható: életéből 150 napnyit gubbasztott ama bizonyos helyen, amit a királyok is gyalog keresnek föl, illetve amit árnyékszéknek is szoktunk nevezni. 

De mondhatunk budit, klozetet, WC-t, klotyót, illemhelyet, pöcegödröt, toalettet is, ugyanarról beszélünk. A helyről, ahol megkönnyebbülünk. Elöl is, meg hátul is. Ahol egyesek újságot olvasnak. Mások elmélyülten cigarettáznak. Vagy kávéznak. Kábítóznak. Vagy egyszerűen csak szunyálnak egyet. A melegben. Ilyenkor. 

Azt mondják, amióta a vízöblítéses vécé bevonult mindennapjainkba, azóta elviselhetőbb az élet. Oly nagy lett egyszeriben a minőségi ugrás, hogy műszakilag azóta se tudtak lényegesen újítani a mellékterméket eltávolító és szagtalanító berendezésen, technológián. 

Sajnos, a nyilvános illemhelyek intézménye egyre inkább üzleti alapokra helyeződött. Így aztán még inkább luxus a világvárosokban, a turisztika térhódításával "privát" dolgainkat megnyugtatóan intézni. 

A WC hiánya vagy elérhetetlensége csak késlelteti az elkerülhetetlent: az ember, amikor már nem bírja hordozni "terheit", eljut egy olyan pontig, amikor már minden mindegy: ott könnyebbül meg és úgy, ahogy éppen tud. 

1958 nyarán egyetemistaként mezőgazdasági munkára jelentkeztem több kollégámmal, hazafias felindulásomban. Egy Zilah melletti állami gazdaság (Szilágypanit) elhagyatott farmjára vittek bennünket, azzal a feladattal, hogy az irdatlan nagy kukoricást ritkítsuk és kapáljuk. Szállásunk a gazdasági épület egyik kiüresített és vaságyakkal berendezett hodályában volt, a budi pedig jó száz méterre, az istállók mellett, elképesztően dágványos sár- és trágyatengerben. Hepehupás, agyagos vén Szilágyban voltunk. A falu kilométerekre. Az első nap halálra dolgoztuk magunkat, kopogó szemmel kanalaztuk a csóré pityókalevest. Egy mérnökféle vette számba, mit végeztünk aznap. Azt mondta: annyit kapunk enni, amennyit dolgozunk. Másnaptól három napig koplaltunk: szakadt az eső. Ültünk a szalmazsákokon, kártyáztunk, felfaltuk minden otthoni tartalékunkat, majd az országúti eperfákra fanyalodtunk. Két napon át tömtük magunkba a fekete epret. Míg az egész társaságot utolérte a hasmars. Éjszaka is úgy masíroztunk a budiig és vissza, esőben, sárban, negyedóránként váltottuk egymást. Elfogyott mindenfajta papírtartalékunk. Valaki azt mondta: próbáljuk meg pénzzel. Nem volt sok abból se, de úgy se volt mire költenünk. Én két huszonötösömet áldoztam fel a budi oltárán. Persze, a bankókat átmentettem: reggel kimostam a csurgónál, s a szalmazsák alatt megszárítottam. Akkor tanultam meg, hogy a mondás hazug: a pénznek igenis, van szaga. 

Épp ezért, ahogy kiderült az idő s egy vasárnap begyalogoltunk Zilahra, siettem gyorsan túladni rajta. Húsz napra vásároltam vele füstölnivalót: 20 csomag Carpati cigarettát, á 2 lej 50 bani. 

A nevezetes világnapon, vagyis ma reggel felkerestem az illemhelyünket és újsággal, könyvvel a kezemben elérzékenyülten adóztam a pillanatnak. Az újságban ezt olvastam: 

"A bizarr világnap főként a fejletlen országok lakóiért hirdettetik meg évről évre. Az ott élők nagy többsége a XXI. században is árnyékszék nélkül éli le az életét. Az Egészségügyi Világszervezet felmérése szerint ezekben az országokban a városi lakosság 75 százalékának nem áll rendelkezésére kulturált vécé, minden negyedik embernek pedig semmilyen sem. Ez a tény súlyos fertőzések és megbetegedések forrása." 

A könyvet felütve pedig (Jaroslav Hasek: Svejk): 

"Az árnyékszék amolyan kicsi, közönséges fabódé volt, szomorúan állt az udvar közepén egy pöcegödör fölött, amelyet a közeli trágyadomb is táplált. 

Öreg veterán volt ez a bódé, egész nemzedékek végezték már benne a szükségüket. Most Svejk foglalt helyet benne, fél kezével az ajtó spárgájába kapaszkodva, miközben a hátulsó ablakocskán az őrsvezető a fenekét figyelte, hogy ki ne ássa magát. 

S a csendőrőrmester sasszemmel leste az ajtót, és azon gondolkozott, hogy melyik lábába lőjön a fogolynak, ha ez szökést kísérelne meg.

De az ajtó nyugodtan feltárult, Svejk elégedetten kilépett és megkérdezte az őrmestertől: 

- Nem voltam odabent túl sokáig? Nem tartottam fel az őrmester urat?" 

Cseke Gábor

 
 Rudolf Hrusinsky a Svejk a derék katona 1956-os megfilmesített változatában

2 megjegyzés:

világosító írta...

Pusztai Péter barátom (Montreal), valószínűleg a Világnapon felbuzdulva, viccel toldotta meg az árnyékszék-fogalom lebontását:

"A cigány felfázik, elmegy az orvoshoz. Vizsgálat után így szól az orvos:

- Alsógatyát kéne hordanod, cigány, mert először is meleg, másrészt higiénikus.

A cigány hazafele vesz egy alsógatyát, és felhúzza.
Hazaérvén rájön a sz*rhatnék, ráül a WC-re. Egy idő után megszólal:

- Na, ez tényleg meleg!

Feláll, és belenéz a csészébe:

- És milyen higiénikus!

világosító írta...

Fiatal székelyudvarhelyi mesterszakács és vendéglátóipari szakember, amúgy szenvedélyes világutazó könyvét szerkesztem éppen. Útirajzok Törökországból, Gagauziából és Bosznia-Hercegovinából. Most éppen Gagauziában járunk, rövid i-ket változtatok hosszúra, élvezem a gyalogosan közlekedő - pontosabban kóborló - legény szatirikus látásmódját, derűs életkedvét s hirtelen a mai nap vezértémájához érek. Nem állom meg, hogy ide ne másoljam. Szintén vécéről szól. Szintén a világnapon. Tanulságos...

Berecz Edgár szerint:

"Nincs útleírás a megkönnyebülészeti guggolda leírása nélkül, ugyanis ez szorosan hozzátartozik a mindennapi vándorélethez is. Viszont ahány ház, annyi szokás. Dél-Romániában a két karós változat a legismertebb. Van egy kicsi lyuk a földön a kert végében, s mellette két karó. Az egyikbe kapaszkodnak, a másikkal verik félre a kiváncsiskodó, szimatoló kutyákat.
Gagauziában, a végtelen prérin erdő, kukoricás, kerítés híján kissé nehéz elbújni a szomszéd vagy a járókelők elől, ám a legveszedelmesebb ellenség mégis a szél. Ugyebár kis vagy nagydolgozás közben nem a legokosabb dolog a széllel szembeszegülni, ezért kitalálták a kis fabódét a lyukkal és a két fából faragott csizmatalppal. A papírt felhasználás után valamilyen okból kifolyólag nem dobják a gödörbe a potyadék után, hanem egy vederbe gyűjtik össze. Grúziában a vederbe dobott papírt illett meggyújtani. Szerény vélekedésem szerint azért nem szabad eldobni a papírt, nehogy a szél a budi alól a szellőztető nyíláson, amin keresztül az illemhelyet szokták takarítani, kivigye a kertbe vagy a mezőre. Szép is lenne egy reggel arra ébredni, hogy a kert vagy a gyümölcsös tele van illemhelyi papírdarabokkal!"