Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (4) Találkára hívnak

Tegnap este csörgött a telefon. A drót végén bizonyos Bakter Bálint nevű fazon. Valami versgyárban dolgozik, őrként, hallottam már róla, de nem tudtam elképzelni, mit akarhat - és éppen tőlem.


- Szervusz, rokon! - így ő. Nem sokat teketóriázott!


- Rokon??!!! - hökkentem meg, valami nagyon furcsa hangon. Még én is megijedtem magamtól...


- Én Bakter, te meg bakter, mármint pályaőr, hát nem?


Mit is mondhattam volna erre? Nyeltem egyet.


- Figyu, kedves rokon - használta fel a zavaros csöndet a versgyári fazon. - Nekünk találkoznunk kellene, méghozzá minél hamarabb. Te amúgy is ki-kijársz az állomásra, mert olvastam ám a feljegyzéseidet, ezért javasolom, hogy ott ejtsük meg a találkát. Benne vagy?


Meg voltam döbbenve, de közben veszettül kíváncsi is lettem. Milyen az ember?! Megegyeztünk, hogy ma 10 és 11 óra között, a raktárépület melletti rámpánál találkozunk.


- Szürke kezeslábasban leszek - búcsúzott Bakter Bálint -, a hátán sárga VERSGYÁR felirattal. 


Még van egy órám a találkáig. Mi a fene akar ez lenni?

Torontói nyaraink: A harmadik utazás (3)

2009. július 8., szerda

Reggel 10 óra 1 perckor tárcsáztam Tamást. Anna, az élettársa vette fel, és tudatta velem, hogy az öcsém már elment Bodrival, s nem tudta, megkaptam-e a délutáni üzenetét. Semmi baj, mondtam, akkor majd találkozunk a megbeszélt helyen... Egy órai utazás után leszállok a Rosedale állomáson. Átvágok a forgalmas utcán, megvan a jelzett park is, hosszan elnyúlik a város szívében, végignézek a tágas, füves térségen, de nem látok ismerős alakot. Körbejárok a fák árnyékában elhelyezett pihenőpadok és -asztalok között, minden arrajárónak jól az arcába nézek, közben félszemmel a távolabb felbukkanó személyeket figyelem, különös tekintettel a kutyásokra, meg akinél történetesen kerékpár is van. 11.10-kor telefonálok Tamásékhoz, de akkor már senki nem veszi föl a kagylót. Szalagra mondom, hogy részemről megérkeztem, 12-ig a parkban lófrálok, utána elmegyek. Leülök egy padra és onnan figyelem a járókelőket, mindenféle irányból, de senkit sem látok, aki Tamásékra emlékeztetne.

12-kor elindulok, hogy megkeressek egy táplálkozáskiegészítő termékeket forgalmazó üzletet, ahol Anna valamilyen természetes gyógyszereket (Rutine) foglalt le, amiket ideje lenne kiváltani. Az üzlet egy aluljáróban elhelyezett vásárlóközpont zegzugában található, a Yonge és a Bloor kereszteződésénél, ahonnan a metróállomáshoz vezető bejárat is nyílik. Jó szimatomnak és szerencsémnek köszönhetően hamar rábukkanok, s 1 órakor már otthon is vagyok. Éppen jókor - mondják -, mert Tamás már keresett. Menten felhívom, s mihamar tisztázzuk is, hogy a félreértés onnan származott: nem figyelt rám, amikor azt mondtam, hogy előzetesen amúgy is hívni fogom. Ő meg azt hitte, nem kaptam meg az üzenetét, a korábban megbeszélt helyre megyek, s ő odasietett, a Summerhill-i állomáshoz, hogy ne kerüljük el egymást.

Hát elkerültük. Talán majd máskor, nagyobb szerencsénk lesz.

2009. július 9., csütörtök.

Levél megy Pusztai Péternek: végre, sikerült eldöntenünk, mikor alkalmas számunkra a hozzájuk utazás. Augusztus 7-10 közötti napokra gondoltunk. A válasz nem késlekedik: várnak, csak majd írjuk meg a vonatérkezés idejét. Az interneten megkeresem, majd ki is nyomtatom a menetrend vonatkozó részét.

Az eltelt 5 év során a Pusztai házaspár nem mindennapi kalandon ment keresztül. Múltkori látogatásunkkor éppen abban a pillanatban találkoztunk, amikor a kíváncsiság és a nyughatatlanság még egyszer fellobbant életükben s akkor ugyan még csak tervezték, ám röviddel elválásunk után meg sem álltak Tunéziáig. Kanadai házukat eladták, mindenüket hajóra tették s a kanadai zord időjárásból egy melegebb, mediterrán klíma alá költöztek. Az egyszer már megkóstolt Európa helyett valami áthatóbb, mélyebb nyugalomra és békére vágytak, nem túlságosan távol Európától, de azért megfelelő tisztes távolságra a túlcivilizált élet hullámverésétől. Valaki azt mondta volt nekik, talán nem is érdek nélkül, hogy Tunisz épp egy ilyen hely, s ekként telepedtek le váratlanul Afrika északi részén, nem túl messze a tengerparttól.

Egy év elteltével már tudták: torkig laktak a tunéziai élettel, amelynek rendjébe sehogy sem tudtak beilleszkedni. A tunéziaiak közül senki se értette meg, miért telepedik meg ott két, korábban Kanadában élt európai, ha idejövetelük mögött nincs valami mögöttes szándék? Ők pedig nem bírták elviselni a helybeliek gyógyíthatatlan gyanakvását. Nehezen kialakított rokoni-családi hálójuk, s mellettük az egzisztenciát nyújtó grafikai vállalkozásuk igazából mégis csak Kanadában működik igazán, még ha hullámzó esélyekkel és haszonnal, de azokat legalább ki lehet számítani. Ezért aztán Péterék, a tuniszi kaland után, a költözéssel járó minden tetemes, ám szükséges költséget vállalva, visszatértek Montreal vonzáskörébe, de immár nem Pierrefonds-ban, hanem Vautreuil-Dorion-ban vásároltak némileg kisebb házat a korábbi rezidenciánál. De ez mit sem változtatott azon a tényen, hogy nekünk majd megint csak a dorvali állomáson kell leszállnunk.

Javában készülődünk a Marika közeledő születésnapjára. Ilonka és Anna szaporán vásárolgatnak, kihasználják a kevéske szabadidőt.

Közös megegyezéssel kialakított é(let)rendünk, amiben természetesen az Annáék által megszokott rendhez igazodunk: reggeli (ki mikor éri), könnyű ebéd 1 órakor (leves és valami), este felé (legtöbbször 6-7 között) bő vacsora, amikor megjön Gabi a munkából. Elfogadható szokásnak tűnik, talán otthon is bevezethető belőle valami, bár mi már eléggé megszoktuk a saját szertartásunkat. Most mégsem jelent nehézséget áttérni az újításra.

Sorra jelentkeznek az otthon maradt barátok, ismerősök: Kocsis Francisko új szerzőket javasol abba a román költői antológiába, amit már odahaza elkezdtem, de amelynek a nyersanyagát magammal hoztam torontói tartózkodásomra. A nyíltság jegyében, elkezdem naponta felrakni urszu2 nevezetű blogomra a készülő antológia fejezeteit. Így bárhonnan nyomon követhető a koncepció és a tartalom alakulása, a fordítások minősége. Francisko megítélése szerint „va fi o adevarata carte de referinta.” És bár így is sok még a fordítani valóm, szívesen veszem az újabb javaslatokat.

2009. július 10., péntek.

Fejembe veszem, hogy puszta nosztalgiából, elgyalogolok Annáék régrebbi házáig és bejárom a hajdani helyszíneket: a Lescont, a vizes parkot, az Andrea volt iskoláját, az üzletközpontot, ahonnan a kenyeret vásároltam. A Nymarkon álló ház most szomorúan, elhanyagoltan néz rám a túloldalról. Nem merészkedek a közelébe, csak fél szemmel pislogok, ahogy titokban mustrál valakit vagy valamit az ember. Érzem, hogy fölösleges érzékenykednem, a mostani lakásukkal Annáék jelentőset léptek előre, kényelmesebb is, jobb a beosztása, az emlékeken kívül semmit sem veszítettek a cserén.

Telefonálok Tamásnak: ha megfelel neki, jöjjön el ma délután hozzánk, amennyiben nem, úgy találkozzunk hétfő délelőtt ugyanott, ahol a hét elején sikeresen ellőttük a találkánkat. Végül az utóbbi mellett döntünk, közös megegyezéssel.

2009. július 11., szombat.

Özönvízszerű eső zúdul ránk reggel. Szerencsére, előtte még sikerült eljutnom kenyérért. Bőrig áztam volna, ha útközben ér utól a felhőszakadás. Minden csupa pára, nyomott égbolt, egyfolytában izzadunk.

Marika egy nappal hamarabb megkapta a bizicklijét. Nem tud betelni vele. A vásárláshoz ugyanis szükség volt az ő jóváhagyására is: Gabiék olyan modellt akartak megvenni számára, ami elnyeri az ő tetszését is. Nem volt könnyű, mert a kislány elsősorban a külsőségek alapján ítél, elkápráztatja a csillogás-villogás, a praktikumot inkább a felnőttek látják belé a játékszerbe. Végül egy olyan kerékpárt hoznak haza, amelynek pót támaszkerekei is vannak hátul (ezeket alkalomadtán el lehet távolítani), így könnyű megtartani az egyensúlyt. Hátránya: a gyermek hozzászokik ahhoz, hogy nem kell egyensúlyoznia, mert úgy sem dől fel. Késő estig folyik az ismerkedés a masinával...

Két hét telt el útnak indulásunk óta. Úgy elrepült, mint a semmi. Úgy fekszünk le, hogy másnap zsúfolt program vár ránk: a születésnapi bulinak kifogástalanul kell lezajlania.

(Folytatom)

Illusztráció: a szülinapi csodabicikli, útra készen, bukósisakkal

A póttag (Petru Popescu)

2.

Elolvasván tegnapi bejegyzésemet, azon kapom magam, hogy szégyenkezem: jóformán alig beszéltem a könyvről, s máris sikerült belekötnöm! Mintha nem is felfokozott kíváncsisággal és szinte együltömben olvastam volna végig... Talán megirigyeltem Popescutól a szenzációs témát, amilyen csak ritkán adatik meg egy írónak az életben? Bizony, ez könnyen meglehet, bár a témát elirigyelni nem ugyanannyi, mint az élményt átvállalni...

Ahogy ismerem magamat, biztosan futni hagytam volna az élet felkínálta helyzetet, s vele együtt a téma is úszik (ha csak nem vagyok megáldva az intuíció és a beleérzés olyan nagy fokú érzékenységével, hogy látatlanban is képes legyek átélni mindazt, amit sose tapasztaltam...).

Petru Popescunak ölébe hullt a szerencse, és már azért is irigyelni való, hogy nem lökte el magától a kísértést. Valószínűleg nem gondolta át, hogy egy majdani regényét készül átélni, amikor engedett a pártfőtitkár lánya vonzalmának, illetve annak a vonzalomnak, ami ennek nyomán őbenne feltámadt. És az is bizonyos, hogy sokat vívódhatott, míg eldöntötte, hogy megírja annak a néhány, 1973-as nyári-koraőszi hónapnak a történetét, amelyek mélységesen befolyásolták további életsorsát.

Hogy mennyire regény és mennyire valóság a Supleantul szövege, ezt nehéz első látásra megítélni. A szerző jobban tette volna, ha teljesen átadja magát a dokumentarista műfajnak, a való- és tényszerűség szabályait betartva pedig azt tette volna a regény valódi magvává, ami az ő mélységesen sérült személyiségét - az átélt gyerekkori trauma: ikertestvérének tragikus elvesztése - a hatalomhoz szorosan kötődő nőnemű lényhez vonzotta, s ami óhatatlanul személyes tragédiáját, politikai-erkölcsi bukását okozhatta volna. De vajon ez igaz-e így? Az előzetes számítások, a történelmi tapasztalat, az események mind-mind ezt valószínűsítik. Gondolom, éppen ez a rendkívül izgalmas a Popescu helyzetében: ahhoz, hogy idejében menthesse magát, még mielőtt eltaposná a hatalom kegyetlen gépezete - amelynek kíméletlenségét csak fokozatosan, lépésről lépésre, egyik megaláztatástól a másikig tapasztalja meg -, hamarabb ki kell ugrania a száguldó vonatból, így sohase lehet eléggé és százszázalékosan biztos az immár be nem következő végkifejletben.

Megértem a Popescu dilemmáját, hogy hellyel-közzel hibrid könyvet írt: a történet azon szereplői, akik már nincsenek az élők sorában, valódi nevükön és identitásukkal szerepelnek, ám vannak olyan kulcsfigurák is, akik személyiségére következtetni lehet ugyan, de fiktív név alatt jelennek meg - vélhetően azért, hogy elkerülhetők legyenek az esetleges személyiségi perek. Ennyire konkrét és exponált közegben ez a fajta kettősség szörnyen ellentmondásosan és művileg hat, legalább is számomra, aki úgy látja, hogy ez a fajta cselekmény nem lehet az, amit a szerző formál, alakít és bonyolít, hanem csakis olyan, amely a maga történelmi hűségében adja át magát az írónak, hogy az fölfedje a történések belső rugóit, mozgató erőit.

Lássuk hát, mi történik a könyvben - és közben arra gondoljunk, hogy mi is történt a valóságban.

A regényt indító utazás során a szerző és Zoia Ceausescu ismerkedő, egymás iránti rokonszenvét kifejező párbeszéden és gondolatsoron kívül megismerkedünk egy titokzatos személlyel, aki Coman néven szerepel és szerepe végigvonul a könyv egész cselekményén. A biztonsági szolgálathoz tartozó, roma eredetű tiszt egyszerre a "fáraó" lánya mellé kirendelt csapat vezetője, később azonban úgy tűnik, teljhatalma van a pártfőtitkári élettérben is, hiszen lépten-nyomon jelen van a legbizalmasabb családi, illetve politikai csatározásokon is. Státusának tisztázatlansága, többfelé ágazó, egymásnak ellentmondó feladatkörének összemosása vázlatossá és hiteltelenné teszik alakját, pedig a történtek alakulásában több ízben is kulcsszerepet játszik.

A kezdeti idill a repülőgép földet érésével véget ér, ki-ki tovább éli a saját életét, amit az utazás megszakított. A szerzőt négy elválaszthatatlan barátja - 3 fiú és egy lány - várja a reptéren, egy lehurbolt, közösen használt Daciában s döbbenten látják, hogy az ország első emberének lánya perceken át purpárlézik barátjukkal, majd amikor végre elválnak, még egy nyugati kiadású Led Zeppelin lemezt is a fiú markába nyom.

Heves vita alakul ki szerző és barátai között amiatt, hogy utóbbiak abszurdnak tartják kettejük bármifajta közeledését, amivel Petru Popescu elvileg szintén egyetért, de képtelen uralkodni feltámadó vonzalmán és végül is úgy dönt, hogy fejest ugrik a kalandba.

Előtte azonban számbaveszi mindazokat az érveket, melyek a kapcsolat folytatása ellen szólnak. Ezek közé tartozik ikertestvérének elvesztése, amikor hetedik osztályos tanulók voltak. Akkoriban dúlt a járványos gyermekparalízis, amely ellen már létezett nyugaton oltóanyag, Romániában azonban nem ismerték el a járványt, sem az "imperialista" gyógyszer fontosságát, ezért egy időszakban sok kiskorú lett a betegség áldozata. Az író mindvégig kitartott haldokló testvére mellett és halálával teljesen összeomlott. Mivel hosszasan testvére közvetlen közelében tartózkodott, karanténba zárták, de rajta nem tört ki a betegség. Legközelebbi osztálytársai - a mostani "négyek" - szorgalmasan eljártak a földszinti panellakás ablaka alá s jelbeszéddel értekeztek vele, grimaszokkal próbálták jobb kedvre deríteni. Sajnos, ez már csak azért sem sikerült, mert testvére halálesete annyira megrontotta apja és anyja közti viszonyt, hogy hamarosan elváltak, amit Petru máig nem hevert ki. Szívében zsigeri gyűlöletet táplál mindazok iránt, akik tehettek volna azért, hogy testvére életben maradjon, ám elmulasztották megtenni kötelességüket. Gyűlölete a rendszerre is kiterjed, de ezt csak olykor-olykor hangoztatja...

Az író és társai véd- és dacszövetsége ekkor kovácsolódott össze olyannyira, hogy rendszeresen összejártak abban a lakásban, melyet Petru Popescu és Stejar nevezetű bűnügyi fényképész barátja közösen laktak, ugyanabban a házban, ahol valamikor a Popescu család a földszinten bérelt otthont, s egymás előtt nem volt semmilyen titkuk. E közösségi kohéziót látják veszélyeztetve a Zoia féle kapcsolat által Petru barátai. Miközben erről vitáznak, a tetőteraszról észreveszik, hogy a Popescuék régi lakása körül gyanús fickó ólálkodik. Petru és Stejar egy meglepetésszerűen bevetett villanófény segítségével leleplezik. Kiderül, ugyanaz a titokzatos Coman igyekezett behatolni az elhagyatott lakásba, aki a Zoia őrségét felülvigyázta, s az volt a feladata, hogy lenyomozza Petre Popescu életének és környezetének legapróbb részleteit, de bezzeg arról nem voltak adatai, hogy a család időközben felbomlott és elköltözött, Petru pedig pár emelettel feljebb lakik. A titkosrendőrségnek ez az ostoba felületessége és egyben kudarcba fúlt akciója mit sem változtat a dolgokon: a leleplezett Coman csöppnyi zavarodottság után magához tér és mint idomított kopóhoz illik, végrehajt egy másik, ugyanolyan "fontos" feladatot: átadja Petru Popescunak azt a meghívót, melyben Zoia találkára hívja az írót a Szépművészeti Múzeumba, ahol tárlatlátogatás ürügyén alkalmuk lesz "szabadon" elbeszélgetni.

A repülőtéren még úgy váltak el, hogy Zoia hangosan megjegyezte: "Előfordulhat, hogy segíteni tudok rajtad, viszont te is segíthetsz rajtam!" Az író ég a vágytól, hogy megtudhassa: ő, a kisember, miféle szolgálatokat tehet egy olyan lánynak, aki a piramis legfelső csúcsán áll? És mi lehet az, ami őreá vár mindazért, cserében?

A találkára 1973. július 2-án, délután 3.30-kor kerül sor, a bukaresti Szépművészeti Múzeumban, Giorgione 1510-ben festett Az alvó Vénusz című világhírű aktja előtt. Körül, a falakon mindenütt értékes aktképek, neves festőktől. A lány méltatlankodik: - Miért rajongott az akkori világ annyira a meztelenkedésért? Nem találod ezt szégyentelennek? Mire a fiatal író ezzel vág vissza: - A művészet nem ismeri a szégyentelenséget, ha kellően titokzatos. - Titokzatos a művészetben, vagy az életben? - kérdezi Zoia, és ezzel beindul közöttük egy láthatatlan, szavak nélküli kommunikáció.

A képen: a Ceausescu család otthon (Zoia, Elena, Nicolae és Nicu, a legkisebb fiú)