2.
Elolvasván tegnapi bejegyzésemet, azon kapom magam, hogy szégyenkezem: jóformán alig beszéltem a könyvről, s máris sikerült belekötnöm! Mintha nem is felfokozott kíváncsisággal és szinte együltömben olvastam volna végig... Talán megirigyeltem Popescutól a szenzációs témát, amilyen csak ritkán adatik meg egy írónak az életben? Bizony, ez könnyen meglehet, bár a témát elirigyelni nem ugyanannyi, mint az élményt átvállalni...
Ahogy ismerem magamat, biztosan futni hagytam volna az élet felkínálta helyzetet, s vele együtt a téma is úszik (ha csak nem vagyok megáldva az intuíció és a beleérzés olyan nagy fokú érzékenységével, hogy látatlanban is képes legyek átélni mindazt, amit sose tapasztaltam...).
Petru Popescunak ölébe hullt a szerencse, és már azért is irigyelni való, hogy nem lökte el magától a kísértést. Valószínűleg nem gondolta át, hogy egy majdani regényét készül átélni, amikor engedett a pártfőtitkár lánya vonzalmának, illetve annak a vonzalomnak, ami ennek nyomán őbenne feltámadt. És az is bizonyos, hogy sokat vívódhatott, míg eldöntötte, hogy megírja annak a néhány, 1973-as nyári-koraőszi hónapnak a történetét, amelyek mélységesen befolyásolták további életsorsát.
Hogy mennyire regény és mennyire valóság a Supleantul szövege, ezt nehéz első látásra megítélni. A szerző jobban tette volna, ha teljesen átadja magát a dokumentarista műfajnak, a való- és tényszerűség szabályait betartva pedig azt tette volna a regény valódi magvává, ami az ő mélységesen sérült személyiségét - az átélt gyerekkori trauma: ikertestvérének tragikus elvesztése - a hatalomhoz szorosan kötődő nőnemű lényhez vonzotta, s ami óhatatlanul személyes tragédiáját, politikai-erkölcsi bukását okozhatta volna. De vajon ez igaz-e így? Az előzetes számítások, a történelmi tapasztalat, az események mind-mind ezt valószínűsítik. Gondolom, éppen ez a rendkívül izgalmas a Popescu helyzetében: ahhoz, hogy idejében menthesse magát, még mielőtt eltaposná a hatalom kegyetlen gépezete - amelynek kíméletlenségét csak fokozatosan, lépésről lépésre, egyik megaláztatástól a másikig tapasztalja meg -, hamarabb ki kell ugrania a száguldó vonatból, így sohase lehet eléggé és százszázalékosan biztos az immár be nem következő végkifejletben.
Megértem a Popescu dilemmáját, hogy hellyel-közzel hibrid könyvet írt: a történet azon szereplői, akik már nincsenek az élők sorában, valódi nevükön és identitásukkal szerepelnek, ám vannak olyan kulcsfigurák is, akik személyiségére következtetni lehet ugyan, de fiktív név alatt jelennek meg - vélhetően azért, hogy elkerülhetők legyenek az esetleges személyiségi perek. Ennyire konkrét és exponált közegben ez a fajta kettősség szörnyen ellentmondásosan és művileg hat, legalább is számomra, aki úgy látja, hogy ez a fajta cselekmény nem lehet az, amit a szerző formál, alakít és bonyolít, hanem csakis olyan, amely a maga történelmi hűségében adja át magát az írónak, hogy az fölfedje a történések belső rugóit, mozgató erőit.
Lássuk hát, mi történik a könyvben - és közben arra gondoljunk, hogy mi is történt a valóságban.
A regényt indító utazás során a szerző és Zoia Ceausescu ismerkedő, egymás iránti rokonszenvét kifejező párbeszéden és gondolatsoron kívül megismerkedünk egy titokzatos személlyel, aki Coman néven szerepel és szerepe végigvonul a könyv egész cselekményén. A biztonsági szolgálathoz tartozó, roma eredetű tiszt egyszerre a "fáraó" lánya mellé kirendelt csapat vezetője, később azonban úgy tűnik, teljhatalma van a pártfőtitkári élettérben is, hiszen lépten-nyomon jelen van a legbizalmasabb családi, illetve politikai csatározásokon is. Státusának tisztázatlansága, többfelé ágazó, egymásnak ellentmondó feladatkörének összemosása vázlatossá és hiteltelenné teszik alakját, pedig a történtek alakulásában több ízben is kulcsszerepet játszik.
A kezdeti idill a repülőgép földet érésével véget ér, ki-ki tovább éli a saját életét, amit az utazás megszakított. A szerzőt négy elválaszthatatlan barátja - 3 fiú és egy lány - várja a reptéren, egy lehurbolt, közösen használt Daciában s döbbenten látják, hogy az ország első emberének lánya perceken át purpárlézik barátjukkal, majd amikor végre elválnak, még egy nyugati kiadású Led Zeppelin lemezt is a fiú markába nyom.
Heves vita alakul ki szerző és barátai között amiatt, hogy utóbbiak abszurdnak tartják kettejük bármifajta közeledését, amivel Petru Popescu elvileg szintén egyetért, de képtelen uralkodni feltámadó vonzalmán és végül is úgy dönt, hogy fejest ugrik a kalandba.
Előtte azonban számbaveszi mindazokat az érveket, melyek a kapcsolat folytatása ellen szólnak. Ezek közé tartozik ikertestvérének elvesztése, amikor hetedik osztályos tanulók voltak. Akkoriban dúlt a járványos gyermekparalízis, amely ellen már létezett nyugaton oltóanyag, Romániában azonban nem ismerték el a járványt, sem az "imperialista" gyógyszer fontosságát, ezért egy időszakban sok kiskorú lett a betegség áldozata. Az író mindvégig kitartott haldokló testvére mellett és halálával teljesen összeomlott. Mivel hosszasan testvére közvetlen közelében tartózkodott, karanténba zárták, de rajta nem tört ki a betegség. Legközelebbi osztálytársai - a mostani "négyek" - szorgalmasan eljártak a földszinti panellakás ablaka alá s jelbeszéddel értekeztek vele, grimaszokkal próbálták jobb kedvre deríteni. Sajnos, ez már csak azért sem sikerült, mert testvére halálesete annyira megrontotta apja és anyja közti viszonyt, hogy hamarosan elváltak, amit Petru máig nem hevert ki. Szívében zsigeri gyűlöletet táplál mindazok iránt, akik tehettek volna azért, hogy testvére életben maradjon, ám elmulasztották megtenni kötelességüket. Gyűlölete a rendszerre is kiterjed, de ezt csak olykor-olykor hangoztatja...
Az író és társai véd- és dacszövetsége ekkor kovácsolódott össze olyannyira, hogy rendszeresen összejártak abban a lakásban, melyet Petru Popescu és Stejar nevezetű bűnügyi fényképész barátja közösen laktak, ugyanabban a házban, ahol valamikor a Popescu család a földszinten bérelt otthont, s egymás előtt nem volt semmilyen titkuk. E közösségi kohéziót látják veszélyeztetve a Zoia féle kapcsolat által Petru barátai. Miközben erről vitáznak, a tetőteraszról észreveszik, hogy a Popescuék régi lakása körül gyanús fickó ólálkodik. Petru és Stejar egy meglepetésszerűen bevetett villanófény segítségével leleplezik. Kiderül, ugyanaz a titokzatos Coman igyekezett behatolni az elhagyatott lakásba, aki a Zoia őrségét felülvigyázta, s az volt a feladata, hogy lenyomozza Petre Popescu életének és környezetének legapróbb részleteit, de bezzeg arról nem voltak adatai, hogy a család időközben felbomlott és elköltözött, Petru pedig pár emelettel feljebb lakik. A titkosrendőrségnek ez az ostoba felületessége és egyben kudarcba fúlt akciója mit sem változtat a dolgokon: a leleplezett Coman csöppnyi zavarodottság után magához tér és mint idomított kopóhoz illik, végrehajt egy másik, ugyanolyan "fontos" feladatot: átadja Petru Popescunak azt a meghívót, melyben Zoia találkára hívja az írót a Szépművészeti Múzeumba, ahol tárlatlátogatás ürügyén alkalmuk lesz "szabadon" elbeszélgetni.
A repülőtéren még úgy váltak el, hogy Zoia hangosan megjegyezte: "Előfordulhat, hogy segíteni tudok rajtad, viszont te is segíthetsz rajtam!" Az író ég a vágytól, hogy megtudhassa: ő, a kisember, miféle szolgálatokat tehet egy olyan lánynak, aki a piramis legfelső csúcsán áll? És mi lehet az, ami őreá vár mindazért, cserében?
A találkára 1973. július 2-án, délután 3.30-kor kerül sor, a bukaresti Szépművészeti Múzeumban, Giorgione 1510-ben festett Az alvó Vénusz című világhírű aktja előtt. Körül, a falakon mindenütt értékes aktképek, neves festőktől. A lány méltatlankodik: - Miért rajongott az akkori világ annyira a meztelenkedésért? Nem találod ezt szégyentelennek? Mire a fiatal író ezzel vág vissza: - A művészet nem ismeri a szégyentelenséget, ha kellően titokzatos. - Titokzatos a művészetben, vagy az életben? - kérdezi Zoia, és ezzel beindul közöttük egy láthatatlan, szavak nélküli kommunikáció.
A képen: a Ceausescu család otthon (Zoia, Elena, Nicolae és Nicu, a legkisebb fiú)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése