2009. július 8., szerda
Reggel 10 óra 1 perckor tárcsáztam Tamást. Anna, az élettársa vette fel, és tudatta velem, hogy az öcsém már elment Bodrival, s nem tudta, megkaptam-e a délutáni üzenetét. Semmi baj, mondtam, akkor majd találkozunk a megbeszélt helyen... Egy órai utazás után leszállok a Rosedale állomáson. Átvágok a forgalmas utcán, megvan a jelzett park is, hosszan elnyúlik a város szívében, végignézek a tágas, füves térségen, de nem látok ismerős alakot. Körbejárok a fák árnyékában elhelyezett pihenőpadok és -asztalok között, minden arrajárónak jól az arcába nézek, közben félszemmel a távolabb felbukkanó személyeket figyelem, különös tekintettel a kutyásokra, meg akinél történetesen kerékpár is van. 11.10-kor telefonálok Tamásékhoz, de akkor már senki nem veszi föl a kagylót. Szalagra mondom, hogy részemről megérkeztem, 12-ig a parkban lófrálok, utána elmegyek. Leülök egy padra és onnan figyelem a járókelőket, mindenféle irányból, de senkit sem látok, aki Tamásékra emlékeztetne.
12-kor elindulok, hogy megkeressek egy táplálkozáskiegészítő termékeket forgalmazó üzletet, ahol Anna valamilyen természetes gyógyszereket (Rutine) foglalt le, amiket ideje lenne kiváltani. Az üzlet egy aluljáróban elhelyezett vásárlóközpont zegzugában található, a Yonge és a Bloor kereszteződésénél, ahonnan a metróállomáshoz vezető bejárat is nyílik. Jó szimatomnak és szerencsémnek köszönhetően hamar rábukkanok, s 1 órakor már otthon is vagyok. Éppen jókor - mondják -, mert Tamás már keresett. Menten felhívom, s mihamar tisztázzuk is, hogy a félreértés onnan származott: nem figyelt rám, amikor azt mondtam, hogy előzetesen amúgy is hívni fogom. Ő meg azt hitte, nem kaptam meg az üzenetét, a korábban megbeszélt helyre megyek, s ő odasietett, a Summerhill-i állomáshoz, hogy ne kerüljük el egymást.
Hát elkerültük. Talán majd máskor, nagyobb szerencsénk lesz.
2009. július 9., csütörtök.
Levél megy Pusztai Péternek: végre, sikerült eldöntenünk, mikor alkalmas számunkra a hozzájuk utazás. Augusztus 7-10 közötti napokra gondoltunk. A válasz nem késlekedik: várnak, csak majd írjuk meg a vonatérkezés idejét. Az interneten megkeresem, majd ki is nyomtatom a menetrend vonatkozó részét.
Az eltelt 5 év során a Pusztai házaspár nem mindennapi kalandon ment keresztül. Múltkori látogatásunkkor éppen abban a pillanatban találkoztunk, amikor a kíváncsiság és a nyughatatlanság még egyszer fellobbant életükben s akkor ugyan még csak tervezték, ám röviddel elválásunk után meg sem álltak Tunéziáig. Kanadai házukat eladták, mindenüket hajóra tették s a kanadai zord időjárásból egy melegebb, mediterrán klíma alá költöztek. Az egyszer már megkóstolt Európa helyett valami áthatóbb, mélyebb nyugalomra és békére vágytak, nem túlságosan távol Európától, de azért megfelelő tisztes távolságra a túlcivilizált élet hullámverésétől. Valaki azt mondta volt nekik, talán nem is érdek nélkül, hogy Tunisz épp egy ilyen hely, s ekként telepedtek le váratlanul Afrika északi részén, nem túl messze a tengerparttól.
Egy év elteltével már tudták: torkig laktak a tunéziai élettel, amelynek rendjébe sehogy sem tudtak beilleszkedni. A tunéziaiak közül senki se értette meg, miért telepedik meg ott két, korábban Kanadában élt európai, ha idejövetelük mögött nincs valami mögöttes szándék? Ők pedig nem bírták elviselni a helybeliek gyógyíthatatlan gyanakvását. Nehezen kialakított rokoni-családi hálójuk, s mellettük az egzisztenciát nyújtó grafikai vállalkozásuk igazából mégis csak Kanadában működik igazán, még ha hullámzó esélyekkel és haszonnal, de azokat legalább ki lehet számítani. Ezért aztán Péterék, a tuniszi kaland után, a költözéssel járó minden tetemes, ám szükséges költséget vállalva, visszatértek Montreal vonzáskörébe, de immár nem Pierrefonds-ban, hanem Vautreuil-Dorion-ban vásároltak némileg kisebb házat a korábbi rezidenciánál. De ez mit sem változtatott azon a tényen, hogy nekünk majd megint csak a dorvali állomáson kell leszállnunk.
Javában készülődünk a Marika közeledő születésnapjára. Ilonka és Anna szaporán vásárolgatnak, kihasználják a kevéske szabadidőt.
Közös megegyezéssel kialakított é(let)rendünk, amiben természetesen az Annáék által megszokott rendhez igazodunk: reggeli (ki mikor éri), könnyű ebéd 1 órakor (leves és valami), este felé (legtöbbször 6-7 között) bő vacsora, amikor megjön Gabi a munkából. Elfogadható szokásnak tűnik, talán otthon is bevezethető belőle valami, bár mi már eléggé megszoktuk a saját szertartásunkat. Most mégsem jelent nehézséget áttérni az újításra.
Sorra jelentkeznek az otthon maradt barátok, ismerősök: Kocsis Francisko új szerzőket javasol abba a román költői antológiába, amit már odahaza elkezdtem, de amelynek a nyersanyagát magammal hoztam torontói tartózkodásomra. A nyíltság jegyében, elkezdem naponta felrakni urszu2 nevezetű blogomra a készülő antológia fejezeteit. Így bárhonnan nyomon követhető a koncepció és a tartalom alakulása, a fordítások minősége. Francisko megítélése szerint „va fi o adevarata carte de referinta.” És bár így is sok még a fordítani valóm, szívesen veszem az újabb javaslatokat.
2009. július 10., péntek.
Fejembe veszem, hogy puszta nosztalgiából, elgyalogolok Annáék régrebbi házáig és bejárom a hajdani helyszíneket: a Lescont, a vizes parkot, az Andrea volt iskoláját, az üzletközpontot, ahonnan a kenyeret vásároltam. A Nymarkon álló ház most szomorúan, elhanyagoltan néz rám a túloldalról. Nem merészkedek a közelébe, csak fél szemmel pislogok, ahogy titokban mustrál valakit vagy valamit az ember. Érzem, hogy fölösleges érzékenykednem, a mostani lakásukkal Annáék jelentőset léptek előre, kényelmesebb is, jobb a beosztása, az emlékeken kívül semmit sem veszítettek a cserén.
Telefonálok Tamásnak: ha megfelel neki, jöjjön el ma délután hozzánk, amennyiben nem, úgy találkozzunk hétfő délelőtt ugyanott, ahol a hét elején sikeresen ellőttük a találkánkat. Végül az utóbbi mellett döntünk, közös megegyezéssel.
2009. július 11., szombat.
Özönvízszerű eső zúdul ránk reggel. Szerencsére, előtte még sikerült eljutnom kenyérért. Bőrig áztam volna, ha útközben ér utól a felhőszakadás. Minden csupa pára, nyomott égbolt, egyfolytában izzadunk.
Marika egy nappal hamarabb megkapta a bizicklijét. Nem tud betelni vele. A vásárláshoz ugyanis szükség volt az ő jóváhagyására is: Gabiék olyan modellt akartak megvenni számára, ami elnyeri az ő tetszését is. Nem volt könnyű, mert a kislány elsősorban a külsőségek alapján ítél, elkápráztatja a csillogás-villogás, a praktikumot inkább a felnőttek látják belé a játékszerbe. Végül egy olyan kerékpárt hoznak haza, amelynek pót támaszkerekei is vannak hátul (ezeket alkalomadtán el lehet távolítani), így könnyű megtartani az egyensúlyt. Hátránya: a gyermek hozzászokik ahhoz, hogy nem kell egyensúlyoznia, mert úgy sem dől fel. Késő estig folyik az ismerkedés a masinával...
Két hét telt el útnak indulásunk óta. Úgy elrepült, mint a semmi. Úgy fekszünk le, hogy másnap zsúfolt program vár ránk: a születésnapi bulinak kifogástalanul kell lezajlania.
(Folytatom)
Illusztráció: a szülinapi csodabicikli, útra készen, bukósisakkal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése