A Polis kiadó, tizennyolc éves fennállása óta első ízben érkezett Brassóba. A "karaván" kocsiját Kötő József vezette, mellette ült segédpilótaként Dávid Gyula, a kiadó igazgató-mindenese és Szabó Loránd, aki a standot és az adminisztrációt kezelte. Ő terítette a könyveket, aminek nyomán a találkozó előtt a brassói Reménységek Háza konferencia terme megtelt ígéretes, érdekesebbnél érdekesebb címekkel, könyvborítókkal.
Brassó nem áll jól könyvterjesztés dogában. Különben ebben egész Erdély "beteg" - sőt, úgy tűnik, az egész anyaország is. Igaz, egy brassói könyvesbolt forgalmaz magyar könyveket is, de ahogy Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője megfogalmazta, minden cáfolata dacára, a kereskedő szereti üzleti alapon megválogatni a rendelt címeket s így nagyon sokszor nem a valódi, értékes olvasmány tűnik fel a pulton, hanem a fillérekért vásárolt s jó pénzért tovább adott sikerkönyv.
A református egyház tulajdonában lévő keresztyén központba - templom, közösségi termek, étterem, vendégszobák vannak a város magyarságának elérhető közelségében, egy ugrásra a nagyállomástól - péntek délután 6 órára élet költözött: az Apáczai Csere János Közművelődési Egyesület meghirdette könyvbemutatóra teltház gyűlt össze, s a helyi tévé stábja is kivonult.
Dávid Gyula bemutatkozó vallomásában fölvázolta a kiadó történetét, majd a magukkal hozott könyvek jelentőségét ismertette. Három könyvről szólt részletesebben: Bánffy Miklós összes drámáiról, Kötő József erdélyi színházi lexikonáról és a Jelentések...-ről, amelynek sugallatát kissé a Bánffy-féle Martinovics dráma üzenetével érezte rokonságban, ugyanis a felvilágosodás korának jeles magyar személyisége is a hatalomhoz fűződő bonyolult viszonyrendszer hálójában kényszerült kisebb-nagyobb kompromisszumokat kötni, miközben forradalmi eszmék fűtötték, sőt, rendszerellenes összeesküvést vezetett...
- A dráma témája tulajdonképpen az, hogy lehet-e nemes eszméket nemtelen, tisztességtelen eszközökkel szolgálni... - hangsúlyozta Dávid Gyula irodalomtörténész. - Cseke Gábornak az önéletírása persze, nem éppen erről szól. De a kettő között úgy érzem, van valahol egy fajta rokonság, tulajdonképpen a mi nemzedékünk volt az, s aztán ők, tíz évvel fiatalabbakként belenőttek ebbe a helyzetbe, akik a második világháború után kezdtünk felnőni és önállóan gondolkozni s ez a nemzedék azt hitte, hogy a szocializmus lesz az az eszmerendszer, ami a világot megváltja. És amire kiderült, hogy ez nem így van, akkorára már olyan mértékben voltunk benne - természetesen nem mindenki, de az akkori vezető erdélyi értelmiség igen -, hogy már csak arra volt erő és lehetőség, hogy amennyire a körülményei kinek-kinek engedték, megpróbálja az akkori rendszert valamilyen féleképpen humanizálni, azokat az eszméket védelmezni és megtartani, amiket a rendszer is hirdetett, de amelyeknek nyilván az ellenkezőjét csinálta. Végeredményben, a Cseke könyvét olvasva azt hiszem, hogy az idősebbek közül nagyon sokan ráismerünk a saját dilemmáinkra, arra, hogy lehet-e kompromisszumot kötni a magunk jónak érzett céljai érdekében, vagy hol van a határa annak, amikor nem csak én hiszem azt, hogy e kompromisszum a közösségnek jó, hanem ténylegesen a valóságban is az. Ez egy olyan dilemmája volt a mi nemzedékünknek, amelyiknek a feloldása tulajdonképpen egyénileg végezhető csak el, ki-ki a saját személyére vonatkozóan gondolja végig, s az ilyenfajta gondolkodásra, önmagunkkal való szembenézésre nagyon sokra volna szükség, mint amilyen a Cseke Gáboré. Sajnos, ez a mi jelenlegi közgondolkodásunk, ha foglalkozik a kommunista diktatúra korszakának történéseivel, ez rendszerint abban merül ki, hogy keresik más szemében a szálkát. Keresik azt, hogy kire lehet rámutogatni, hogy igen, ez is, az is kiszolgálta a rendszert, besúgó volt stb. stb. Cseke Gábor könyve ebből a szempontból rendkívül fontos könyv, s adott esetben fordulatot jelent a mi közgondolkodásunkban, mert a szerző saját magában keresi ennek a történetnek a magyarázatát, kegyetlen őszinteséggel nézve szembe saját magával. Az az érzésem, hogy ha azt akarjuk, hogy a mi közéletünk megtisztuljon, akkor nagyon sok ilyen emberre volna szükség, aki nem a más hibáival, hanem a saját helyzetével, életének a történetével foglalkozik...
(Kissé önző leszek azáltal, hogy nem rögzítem részletesen a találkozó forgatókönyvét és elhallgatom azokat a mozzanatokat, melyek nem kimondottan a Jelentések...-kel kapcsolatosak. Pedig hát az erdélyi színjátszó személyekről szóló bemutató, Kötő József lelkes és igen adatgazdag méltatása a két világháború közötti erdélyi színészsorsról és népszolgálatról nemzeti öntudatunkat erősíti, önbecsülésünkben épít rajtunk. Engem mégis jobban foglalkoztat saját könyvem fogadtatása, értelmezése, utóélete, és inkább naplószerű konfessziót írok, mint publicisztikai beszámolót.
Így mindjárt a találkozó ama részéhez ugrom, melyben Ambrus Attila moderátorként felvezette előbb a Kötő, majd az én könyvem bemutatását, majd kérdéseket intézve a szerzőkhöz, tulajdonképpen átadta nekünk a gyeplőt.)
- Cseke Gábor könyvéből olvastam néhány részletet - indította a Jelentések bemutatását Ambrus Attila, aki amúgy a MÚRE elnöke is -, ami megjelent a sajtóban, s azért örvendek neki, mert ebben a körben többször is elmondtam, hogy jó lenne, hogy azok, akik 1990 előtt a sajtóban dolgoztak, elmondanák, milyen is volt a viszonya az erdélyi magyar sajtónak, újságírónak, szerkesztőknek, főszerkesztőknek az akkori államhatalommal és a szekuritátéval. Nagyon hosszú ideig erről senki nem ejtett egyetlen egy szót sem, gondolom, ez érthető, hiszen van egy olyan lélektani mechanizmus, ami arra készteti az embert, hogy azt, ami kellemetlen volt, ami traumatikus, azt a lélek legmélyén valahol elrejtse s igyekezzen úgy tenni, mintha ezek a dolgok meg sem történtek volna.
Hogy ez milyen kor volt, egy megtörtént adomát idéznék, az egyik székely faluban éhínség volt a negyvenes évek végén-ötvenes évek elején, egy sokgyerekes családapa vállalkozott arra, hogy nappal a mezőn dolgozik, éjszaka pedig bakterkodik a társas vagyona fölött. S ha már ott őrködött a tehenek között, meg is fejte őket, s hazavitt egy-két liter tejet minden reggel. A felesége pedig úgy értelmezte az akkori direktívákat, hogy ezt jelentenie kell, meg is tette s a férjét elvitte a karhatalom. Utána pedig azt mondta az asszony, hogy "nem tehettem mást"... Ez egy olyan kor volt, amikor kötelességünknek éreztük másról jelenteni. De érdekes, hogy erről a korról viszont nem szívesen jelentünk ma. Még kevésbé szívesen önmagunkról, Cseke Gábor ezt a hallgatást töri meg, szinte egyidőben Gálfalvi Györggyel, aki a Látó hasábjain szintén hasonló próbálkozást tesz - visszaemlékezni azokra a nyolcvanas évekre, az akkori szerkesztőségi életre, feltárva azt a mechanizmust, amely az újságíró pályát akkor igazgatta. Azt kérdezem Csekétől, hogyan sikerült legyőzni a józan észnek a szavát, hogy talán jobb hallgatni? Vagy olyan erős volt a késztetés, hogy fel sem merült a hallgatás alternatívája? Érdemes-e ezt a traumatikus kort egyáltalán bemutatni egy olyan generációnak, amelynek képviselői ma itt ülnek s akik semmit sem tudnak arról, hogy mi történt?
- A dolgokat megírni egyszerűbb volt, mint ahogy kívülről látszik. Mert nem a kort akartam megírni a könyvben, hanem azt, hogy én hogyan nőttem be ebbe a korba. Ez nehéz volt abból a szempontból, hogy az ember állandóan mentségeket keres, a jobbik oldaláról próbálja saját magát szemlélni és szemléltetni. Eltelt azonban fölöttem annyi esztendő, hogy ennek a szirénhangját már ne érezzem annyira. Évek óta forrongott bennem a szándék, hogy ezt a múltat valahogy fel kéne dolgozni. Mint író is eljutottam bizonyos holtpontra, az irodalmi életben is a perifériára taszítottam magamat azzal a munkássággal, amit a nyolcvanas években produkáltam, ezeket mind el kellett magamban számolnom, rendeznem...
(Itt aztán következett a már ismert sztori Andrassew Ivánról és az ő weblapjáról, amelyen helyet adott a Milos könyvének, a Jelentések... ősszövegének, majd felolvastam a könyv vége felében található belső monológomat a csíksomlyói pünkösdi zarándoklat és a könyvbéli megtisztulás közti párhuzamról:
"Pünkösdkor kezdtem el építeni ezt a „kaptárt”, 2002-ben, egy csíksomlyói élmény hatására - azóta abba-abbahagytam, majd újra nekiültem, tettem és vettem, mindegyre bővítettem életem mozaikjátékát, s ennek a pünkösdi vétetésnek kell hogy legyen valami mélyebb értelme. Minél többször veszek rajta részt, annál jobban érzem, hogy a csíksomlyói pünkösdi körmenet valami egyedülálló a világon. Nem, mintha másutt nem lennének körmenetek, s legalább annyira látványosak, mint a Nagy- és Kis-Somlyó nyergébe fel- és levonuláskor az odahömpölygő százezrek, hanem mert ennek is megvan a maga sajátos rituáléja, amely egyszerre közösségi és ugyanakkor egyénre szabott is.
Akik „keresztaljaként”, egy-egy helység katolikus híveinek küldöttjeiként vonulnak Somlyóra, az esemény demonstratív, lélekerősítő és -tisztító tömegjellegét erősítik, míg a magamfajta tévelygők - s az ilyenből sincs ám kevés! - saját boldogulásuk, bűnbocsánatuk vagy lelki tisztulásuk végett teszik meg a sok kilométeres utat, tömegben és mégis magányosan...
A somlyói zarándoklásnak többféle megvalósítási módja lehetséges: az egyik, amit a nagy többség gyakorol; a kanyargós, szerpentinszerűen emelkedő, viszonylag kényelmes, ám hosszadalmas földes hegyiúton tömegesen vonulnak a nyeregbe, ahol a közös vallási szertartások - mise, gyónás, áldozás stb. - történnek, a szabad ég alatt, többszázezer ember figyelő tekintete előtt. Egy másik mód, még a felvezető út elején, eltérni balra, egy ugyancsak a nyeregbe vezető, ám rövid és lélegzetelállítóan meredek kaptatón, a Golgota stációit jelképező emlékkeresztek és kopjafák között, köveken, csúszós, omlós meredeken botorkálva felfelé, nagy-nagy, szuszogásra jó pihenőket tartva, majd ismét nekilendülve...
Jómagam egyetlenegyszer próbáltam ki ezt az utat, s míg felértem, tízszer is elátkoztam magam az ötletért. Visszafordulni szégyelltem volna, hiszen nálam idősebbek is baktattak a meredélyen ruganyos, kimért hegyi léptekkel, én meg úgy éreztem magam, hogy a cél felé közeledés helyett mintha még messzebb jutnék tőle... Magam sem tudom, hogyan értem fel, de tüstént megfogadtam: e legénykedést soha többé el nem követem.
Írásommal is, egyfajta somlyói kaptatóra tévedtem, de most már nincsen visszaút, végigaraszolok rajta, még ha gyakori elfúlások árán is..."
Majd így folytattam:)
- Valóban, sokat tekergek az időben előre és hátra, nem fűzhető fel lineárisan a cselekmény egyetlen fonálra, van egy élet, amelynek idejében és a problémák között cikázok, végül csak eljutok valahova, feljutok az áhított célba is... Amióta megjelent a könyv, de már korábban is, kapom a leveleket barátaimtól, ismerőseimtől, akik olvasták a könyvet, még el se jutnak a végére, de már problémák, kérdések, vívódások vetődnek fel bennük. Az egyik levél épp a kolozsvári könyvbemutató után várt otthon, írója izgalmasnak találja a Jelentéseket, egy dolgot nehezményez, miért kellett ekkora apparátussal és ilyen mélységbe elmenni az önvizsgálatban egy olyan embernek, aki szerinte mégis csak inkább a kisebb fajsúlyú bűnökkel vádolható. Ő ezzel mérlegre rakta azt, amit én magamból kihordtam. Válaszom az volt, hogy neked jogod van ezeket a fenntartásokat megfogalmazni, de én nem dönthetem el, hogy azok a bűnök kisebbek vagy nagyobbak, mert én ezeket követtem el, nekem ezek a bűneim. És ezekért maximálisan felelősnek érzem magamat...
Ambrus Attila:
- Lehet, egyesek nem tudják, hogy Cseke Gábor valamikor az Előre c. lapnál dolgozott, többek között az Előre Naptárt is szerkesztette s emlékszem arra, hogy amikor már szóban szinte egyetlen oldalt sem lehetett leírni, amikor nem kellett valamiféle kompromisszumot kötni, akkor Cseke kitalálta azt a műfajt, amelyben fotókkal, azok válogatásával üzent arról a valóságról, amiről nem igazán lehetett szólni... Pontosan nem tudom, te akkor főszerkesztő helyettes voltál ott vagy valami más?
- Az Előrénél nem voltam vezetőállásban, azelőtt voltam az Ifjúmunkás főszerkesztője tizenkét évig, a súlyos dolgok ott történtek, s onnan már csak lefelé vezetett az út, mert kiöregedve egy olyan helyre kerültem, ahol egyáltalán nem szerettem volna dolgozni...
(A továbbiakban elmeséltem, hogy hogyan "szoktam" össze a korábban az Ifjúmunkás avangárd lépéseit jelentgető előrés főszerkesztővel s bízta rám a laphoz helyezett írók kéziratainak gondozását és szellemi felügyeletét, alkalomadtán "prostituálását" is. Végül Ambrus Attila ekként zárta le az estébe nyúló beszélgetést:)
- Maradjunk abban, hogy Cseke Gábor túl szigorú önmagához, és ez jó. Ezért lehet egészében izgalmas ez a könyv. Hogy miért nem kellene ennyire szigorúnak lennie, az a történetnek az a része, amiről már nem ír, tudniillik, hogy ebből az Előréből nőtt ki, Cseke Gábornak is köszönhetően az a napilap, amit mindannyian ismertünk s a kilencvenes évek elején tartotta bennünk a lelket: a Romániai Magyar Szó.
*
Még nem oszlott szét a társaság, mi, szerzők éppen a dedikálásnak veselkedtünk neki, amikor Dávid Gyula elárult könyvemmel kapcsolatban egy műhelytitkot: az eredeti kézirat három, naplóból vett idézettel - "vendégszöveggel" - indult (Tar Károly, Bágyoni Szabó István, Cserés Ferenc), amelyek aztán szerkesztői tanácsra kikerültek a könyvből (bár ma is meggyőződésem, hogy helyük lett volna benne), de itt bátran felfedhetők:
Három napló
1985. augusztus 30.
Beke azt mondta Csekéről, hogy feljelentő, besúgó. Elmesélte, hogy egy fiú levelezőlapon pocskondiázta a világot, talán a főnököt is. Cseke ezt a lapot elküldte a belügynek. A fiút bezárták. Hát ezért nem akar tudni Beke Csekéről.
A klikkesdi tovább folyik. Megpróbáltam elmesélni Bekének, hogy ez milyen ártalmas számunkra. Nem Csekét védtem - mindig „gyáva nyúl" volt -, hanem elítéltem azt a felülről irányított elkülönítő igyekezetet, amellyel az erdélyi magyar értelmiségieket egymás ellen uszítják. Mert ez tervszerűen folytatott dolog. Az egymásban való kételkedés, az hogy mindenki másban látja a besúgót, mindez a belügy malmára hajtja a vizet.
(Tar Károly: Faragott fájdalom. Elrománosításunk naplója. NIS KIADÓ, Kolozsvár, 1995.)
(1987) Július 10, péntek
Kérdem minap Jancsik Palit, a Varázslataink című versantológiánk szerkesztőjét, nem tud-e valamit (...)-ról? Vonja a vállát. Később súgják meg: (...)-t valamelyik bukaresti főszerkesztő feljelentése alapján elítélték, Nagyenyeden húzott le pár évet, nemrég szabadult, s állítólag készül ki az országból...
(Bágyoni Szabó István: Elszabadult konténerek. Naplóregény. 1986-89. Irodalmi Jelen Könyvek. 2006)
Forró kása
Mikor a börtönből szabadult, vádlón jegyezte meg: látta az ellene írt nyilatkozatom, ráolvasták a dossziéból. De hogyan is került sor a rá vonatkozó nyilatkozat aláírására? Levelet írt, hogy rövidesen meglátogat Kolozsváron, a szobámban, amit a vizsgaidőszakra béreltem. Nekem ez egyszerű tudósítás: ha jön, itt lesz. Majd dumálunk valamicskét az elvtársak legújabb szlogenjeiről, cselekedeteiről, amiket sose tudtam komolyan venni, de mindig irritáltak, mint a szántóvetőt az időjárás viszontagságai. Csak kevés duma, mert szesszióban vagyok a Babeş-Bolyain, s nekem a tudás a fontos. Ez a levél, ismétlem, szokványos valami, de másoknak igen fontos lehetett, olyannyira, hogy a szobaadó néne a haza ellenségének titulált. Keresett egy alezredes, míg a könyvtárban voltam - tőle tudja. Elégettem a levelet, mert sejtettem, nem az orosz irodalomtörténeti vizsgám miatt kerestek, szaglásztak utánam. Aztán megtaláltak, beszállítottak bőröndöstől. Éjfél körül kicsaptak az utcára. A napi pofavizitek vége házkutatás lett. Elvitték néhány hozzám írt levelét, amiről - a kor szokásához híven - önként lemondtam. Igen balgán azt hittem, hogy megidéznek a tárgyalására. Perének nem hogy korona-, de megidézett tanúja se lettem. Ez is jelezte, hogy nem felőlem fújt a szél. Olyasmi iránt érdeklődtek: közös ötlet volt-e a Cseke Gábornak írt levelezőlap? Nem tudtam róla. A levelezőlapok írásának ötletébe Marosvásárhelyen se mentem bele. Émelyegtem a zászlós verseket írók neve hallatán, de ily módon kifejezni sosem akartam érzéseimet. A Laci egyik levelezőlapja Cseke Gábort célozta meg (Tollforgatók szlogenje: Verset írhat bárki, / Példa erre Márki), aki menten jelentette is az illetékeseknek. Igen nagy szüksége volt némi jó pontokra, mert valakije disszidált. Nem, én nem írtam levelezőlapot. Félelemből, óvatosságból vagy még arra sem érdemesítettem az illetőket? Ő megtette, de ez nem vers, ez már politikai gesztus volt.
(Cserés Ferenc: Ha útra kelsz. Szabadság, 2002. június 14.)
*
Dávid Gyula szerint ezek az idézetek a másra való mutogatásra is példák, s szerzőik nyugodtan maguk is elvégezhetnék a maguk belső öntisztítási szertartásukat... Mit hoz a véletlen, valahogy éppen azon a napon, egykori kenyeres pajtásom, Tar Károly megérezte a könyvemben sok helyütt elrejtett "hívó szót" és maga is nekilátott saját életpályáját átvilágítani. Ami jóval több, mint amit egyáltalán vártam volna a Jelentésektől: e napok egyik legfelemelőbb ajándéka.
Illusztráció: a brassói Reménység Háza
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése