 |
| Imreh Albert: Dallas |
Leszáll az alkony. Berci bátyó alig várta: indulhat a tévé. Ha éppen nem maradozik ki az áram. Az most nem lenne jó. Mert éppen A Dallas következik. Benne az a sok bonyodalom. A főhősnek még a szeme se áll jól. Amilyen ravasz, mindig összekuszálja a szálakat. Legalább.
Van úgy, hogy ő húzza a rövidebbet! Megszorongatják. Felbosszantják. De mindig marad benne annyi szufla, hogy a végére megfordítsa a dolgokat. És ő nevet utoljára.
Berci bátyó szerint ez nagyon fontos. Szereti ezt a végtelenbe nyúló sorozatot. Olyankor mintha nem is lenne béna. Mintha nem is a nyikorgó, pállott ágyban ülne, nem érzi felfeküdt alteste sajgó viszketegségét. A Dallas világával pendül egy húron, néma szájmozgásával követi a szereplők replikáit. Igaz, a kép eléggé hullámzó, az áramfeszültség annyira egyenetlen, hogy az amúgy is roskatag készülék traktormódra, löketekben adja ki a képet.
De a sikeres stáb végzi a dolgát. Az Ewing-család úgy lubickol a kőolajban és a bonyodalomban, hogy öröm nézni. Berci bátyó pontosan tudja, mikor van a következő folytatás. Csak ne lenne vége soha. Hiszen ha mindig minden úgy néz ki, összeomlik, majd mégis mindig kiderül az ég, akkor ez nyugodtan mehet a végtelenségig.
Berci bátyó próbálta megörökíteni a gonosz főszereplő mosolyát. Három sikerültebb képéből összeillesztett egyet. Az is olyan, amilyen. Csupán emlék.
A Dallas tüzét azóta néhányszor megpróbálták felcsiholni, de talán már késő. Berci bátyó már rég nem lesi az amúgy leghosszabb tévésorozatot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése