Tragikus csapda vagy helyben topogás? (Dan Culcer levele - 1)

Román "granicsár" a 20. század első felében

(Íme, legutolsó levelemre (1, 2) megszületett a várvavárt válasz. Igaz, hogy a köztünk lévő földrajzi távolság és időbeli egyéb elfoglaltságaink miatt olykor elkalandozunk az egymásnak felkínált tárgytól, máskor meg olyan kérdésekre válaszolunk, amelyek egy korábbi felvetésben kommentár nélkül maradtak. Mindez azonban nem számít, a fontos az, hogy működik a vita gépezete, a kérdések megközelítése egyre meredekebb, szókimondóbb. A román eredeti itt olvasható.)


*



"Erre pedig én mondom azt, veled együtt: olyan tragikus csapda ez, amiből nem is tudom, létezik-e kiút."
Cseke Gábor


"Amiként ma este szólottam, nem is tudom, hogy a kisebbségiek vagz a románok előítéleteit sértettem-e meg. De hosszú ideje hozzászoktam már, hogy mit sem törődjek e reagálásokkal. Szeretek nyíltan elmondani a véleményem és a meggyőződésem, amelyek egészen biztosan sose ellenkeznek majd nemzetem érdekeivel, amelyhez tartozom."
Nicolae Iorga




Drága Barátom!


Képtelen vagyok elfogadni borúlátásodat. Igaz, hogy az irracionalitás sok emberi döntésnek, tehát cselekvésnek is alapjául szolgál, de az esetek többségében mód van arra, hogy enyhítsünk a hatásán, mert teljességgel kiiktatni, szerencsére, nem is lehet. Máskülönben alig lennénk többet holmi robotgépeknél, amelyek menten elveszítik önállóságukat, mihelyt kihúzzák őket a konnektorból. Az ember számára e művelet fölér a halállal. Mi ketten viszont élünk. Még...


Szöveged címével az Ardealul nostru-n azt sugallod, mintha félnünk kellene attól, miként reagálnak nemzettársaink. Igaz, ezt nem hagyhatjuk figyelmen kívül. De arra azért nem vagyok kapható, hogy úgy táncoljak, ahogy azt egy román vagy magyar politikai táncmester, amolyan pártaktivistából, titkosügynökből vagy botcsinálta értelmiségiből átvedlett szájvitéz diktálja.


Ezért emlegettem egyik tanulmányomban (Incremenirea in proiect) éppen Aurel C. Popovici-ot. Ami egyúttal kihívást jelent. Romániában fél évszázada betiltott szerzőről van szó, akit méltatlanul ostoba nemzettársai feketítettek be. Efféle fickókban pedig nem szenvedünk hiányt sem te, sem én, sem mi mindannyian. A. C. Popovici bátor, eredetien gondolkodó román hazafi volt, és megeshet, hogy elképzelése most, egy századdal az előterjesztése után még érvényesebbnek, életszerűbbnek és tartósabbnaki bizonyul más, egocentrikus közösségi projekteknél, beleértve azt is, amiről mi itt beszélünk, vagyis amilyen például a székelység közigazgatási és kulturális autonómiája.


Ez az etnikumra, etnikumközpontúságra épülő adminisztratív struktúra tipikus megnyilvánulása a tervben való megrekedésnek. A projekt ugyanis szerintem egyenesági leszármazottja a Magyar Autonóm Tartománynak, ami egyazon alapra épülne, mint amivel  a kominternista kommunizmus idején nem lehetett előhozakodni, pontosabban egy olyan közösség középkori előjogaira, amely Dimitrie Cantemir művében  (Istoria Ieroglifică) szereplő strucc-teve helyzetére emlékeztet: se nem teve, se nem strucc. Mert "ilyen állat nincs is", ahogy az egy vicc csattanójában áll...


A székelyek tiszteletre méltó emberi közösséget alkotnak, de nem felelnek meg a nemzet egyetlen ismérvének sem, annak ellenére, hogy egyesek szájából mindegyre hallani a "székely nemzet" kifejezést. Sajnos, nem lehet alkalomszerűen elfogadni egy olyan nemzetmeghatározást, hogy e régi, a fenyegetett államhatárokat védő, annak vonalát benépesített telepes népközösség történetét is kielégítse.



Tudomásom szerint ebben áll ugyanis a székleység erdélyi jelenlétének történelmi magyarázata, kezdve a XIV. század elejétől. A székelyeknek amúgy szívük joga, hogy magukat önálló közösségnek tartsák. Mondhatni, ez legszentebb joguk, de ez a közösségi logika csakis akkor működik, csakis úgy érvényes és természetes, ha egyúttal beleillik Kelet-Európa egész történelmi logikájába. Képtelenség tovább működnie anakronisztikusan, etnikumot nélkülöző etnikai különbözőségekre hivatkozva.


Amennyiben bizonyos sajátos előjogok megadását egy külön "nemzet" vagy "nemzetség" létrejöttének ismérvévé léptetnénk elő, úgy annak a gondolatát is kénytelenek lennénk elfogani, hogy a székelységtől északra, Beszterce és Naszód megyék területén megtelepedett "granicsárok" is egyfajta különálló nemzetség, ugyanolyan eséllyel az autonómiára - nem tévesztve össze őket a tájegység német eredetű telepeseivel. A román "granicsár"-eknek is joguk lett volna egy szűkebb, de történelmileg és erkölcsileg s tán etnikailag is ugyanannyira indokolt autonómiához, hiszen ők éppen olyan románok, amiként a székelyek is magyarok.


Az a tény, hogy a naszódi határőrök státusa és az ehhez fűződő események későbbi időkből datálódnak, mit sem változtat a dolgok természetén. A székelyeknek nincsen saját nyelvük, s olyan hagyományaik sincsenek, melyek teljes mértékben megkülönböztetnék őket a magyaroktól, leszámítva az ún. "magyar tömbtől" való szélen való elhelyezkedését. Ha létezett is saját nyelvük, azt magyarrá válásuk során elvesztették; ha ez így van, egyenesen nevetséges azt feltételezni, hogy akkor éppen az elmagyarosodástól kellene tartaniuk, aminek lám, miféle visszafordíthatatlan következményei voltak.


Te azt gyanítod, hogy ez az egész etnicista politikai ágálás a begyemben van, másszóval idegesítene, mélységesen zavarna. Nem erről van szó. Én nem tartok az efféle közigazgatási struktúrák felbukkanásától vagy újraéledéséről, meglétük semmiféle haszonnal nem jár sem a székelyek, sem a magyarok számára. Hiszen én a Magyar Autonóm Tartományban éltem. És nem láttam ott a sajátos prosperitásnak semmilyen kirívó jelét, ami bár a kommunisták alatt is megmutatkozhatott volna, amennyiben etnikai eredetű.


Tegyük föl, hogy az etnicizmust a MAT magyar és székely kommunistái visszafogottabban kezelték. Lehet, hogy a posztkommunista etnicizmus, a restauráció jobban kedvezne a közösségnek. De vajon a kommunisták által államosított vagy eltulajdonított javak visszaszolgáltatása bizonyos, egykori magyar vagy székely grófoknak-báróknak, akik a mindenféle származású jobbágyok révén jutottak vagyonukhoz, lehet-e annak a jele, hogy az erdélyi magyar birtokonkívüliek társadalmi és etnikai szabadságot élvezzenek? Ez lenne hát a hőn óhajtott szabadság nagy vívmánya?


Miféle kulturális vagy erkölcsi győzelem a számodra például a Bánffy palota visszaszolgáltatásának ténye, a család emigrációban élő utódai számára, akiknek az Erdélyhez fűződő kapcsolata alig-alig jelképes? Mint ahogy az sem világos, mit nyert a román közösség a Max Auschnit, Malaxa, Karmitz és más "nagy kalózok" tulajdonjogánakkapitalista restitúciós visszaállításán; az illetők érvényes útlevéllel hagyták el az országot, rajta Teohari Georgescu román belügyminiszter aláírásával, miképpen arról a jól tájékozott Petre Pandea írt, az az egykori ügyvéd, aki 1940 előtt a kommunistáknak dolgozott, majd 1944 után tíz évet ült börtöneikben. (Petre Pandea: Soarele melancoliei, memorii. Vremea, Bucuresti, 2005, p. 194.)


Az etnicizmus vagy az etnokrácia képtelen rá, hogy megoldja Románia gazdasági kérdéseit. A román állampolgárok, pontosabban a románok, a nemzetállam megteremtésével, 1919 után sem jutottak be a Paradicsomba.


Tudom, hogy egy ilyesfajta "székely" terv megléte sok román idegeire megy, akik úgy vélik, hogy ez tűrhetetlenül ellentmond az egységes és oszthatatlan nemzeti állam alkotmányos elvének. Ami engem aggaszt, az eme autonomista terv támogatóinak a logikátlansága. A székelyek és a magyarok ugyanis vagy egy és ugyanaz a népesség, és akkor mivel a két közösség közti köldökzsinórt nem lehet, de meg nem is kell elvágni, előbb vagy utóbb a "korridor-megoldásnál" kötünk ki, amely egyszer már kettészabdalta Erdélyt. Vagy éppen a lakosságcseréhez, amit 1940-ben a székelységnek javasoltak (lásd a Diktátumról szóló 1947-es emlékiratokat Mihail Manoilescu volt külügyminiszter tollából, aki a Grigurtu-kormányt képviselve részt vett a tárgyalásokon; Mihail Manoilescu: Memoár, 1940 július-augusztus. A Bécsi Diktátum. Editura Enciclopedica, 1991)


Netán egy teljesen sajátos népességgel állunk szemben, amely enklávéként csak nagy nehézségek árán képes etnikailag és demográfiailag fennmaradni, és amely tart az asszimilációtól, a kapcsolatoktól és a befolyásoktól, emiatt pedig az etnicizmusban látja közösségi megmaradásának mentő zálogát. A valószerű történelmi leírásokból kiderül, hogy az ide-ida vándorlás, illetve a kétirányban ható asszimiláció megkerülhetetlen folyamatok ebben az övezetben, s mindkét egymással kapcsolatban álló közösséget érintették, ám egyik sem tűnt el. (...)


A székelyek nem felelnek meg egy lehetséges enklávé lakossági elvárásainak. A magyarok közül ők azok, akik a leginkább hozzászoktak a mássághoz, dolgoztak Moldvában, elbújdostak Bukovinába, megtelepedtek Bukarestben. Németh László pontosan felrajzolja az 1930-as évekbeli helyzetüket.


Az itt vázolt ésszerűtlenség mögött tulajdonképpen olyan elképzelések is meghúzódhatnak, amelyek be nem vallott célja Románia határainak a megváltoztatása. Mert semmiféle ábrándot nem lehet kizárni és megtiltani. Csakhogy léteznek ábrándok, amik valamikor végrehajthatók és vannak olyanok, amik már nem azok. Nem hiszek abban, hogy egy székely projkekttel állunk szemben, bár az is előfordulhat, hogy mégis; vagy olyan, az ősi dicsőség és a civilizációs felsőbbrendűség eszméitől fűtött elmék terméke, mint amilyen a Rongyos Gárda vagy a Turul Társaság félkaonai szervezetei a jelenkori Magyarországon.


Emlékeztetek rá, hogy szüleink a megosztás, a korridor-politika áldozatai voltak. Jelenleg az autonómia teoretikusai arra hivatkoznak, hogy a határok rugalmasabbak és átjárhatóbbak, így nincs annyira szükség korridorra. Meglehet, hogy így is van. De ez esetben az etnicista közigazgatási elképzelésnek sincsen semmi értelme és esélye arra, hogy etnikai alapú gazdasági-kereskedelmi protekcionizmussal feloldja a székelyek asszimilációs rettegését, hogy az Erdélyben élő többi magyarok félelméről ne is beszéljünk, őket ugyanis lehetetlenség enklávéba zárni. Bármelyik etnikai térkép, legyenek azok akármennyire is manipuláltak román vagy magyar érdekek mentén, igazolja mindezt.


Erdély átadásakor az enyéimnek semmi okuk nem volt a menekülésre, kétnyelvűségük és szellemi nyitottságuk, édesanyám sajátos helyzete, aki akkor, 1940 szeptemberében engem hordott a méhében, a bútoraink és édesapám akkor már igen tekintélyes könyvtára elmozdításának nehézségei kevéssé ösztönözték őket arra, hogy mindenáron "lelépjenek". Ennek dacára, szüleimet rákényszerítették, hogy elhagyják Észak-Erdélyt édesapám, Alexandru Culcer magyar orvostársai áskálódása miatt; apám ugyanis Lenghelként született, s úgy gondolták, elrománosodott magyar ő, aki annál veszélyesebb és megvetettebb, mivel a nagyapám, Sigismund Lenghel, akit Zsigának is hívtak, egy XVI. századbeli lengyel család leszármazottja, görög-katolikus pópa volt és egy román nacionalista aktivista, Vasile Lucaciu - igaz, csak hitbéli, nem politikai - titkára volt. Apám magyar iskolába járt. 1919 előtt orvosi tanulmányokat folytatott, dési tanulóként a nagybányai festőiskola növendéke volt, rajzból kitűnő, majd  a szerbiai hadszíntérre küldték, utána talán Volhínoiába, ahol fogságba esett, kiszabadult, s aztán úgy tudom, egy székelykeresztúri egységhez csatlakozott. De 1918-ban egyike volt azon románoknak, akik Gyulafehérvárra vonultak, hogy kikiáltsák az Egyesülést.


Mindez nem gátolta őt abban, hogy néha egészen naív projektgekben vegyen részt, küzdjön a román-magyar barátságért, kezdeményezője legyen az ásatásokkal végződő közös kutatómunkának a Küküllő mentén, a Fehéregyháza melletti csatatéren és az Ispánkútnak nevezett hely körül, ahol (a ti) Petőfi Sándor(otok)ról feltételezték, hogy közös tömegsírban nyugszik.


Apám annyit ügyködött ezirányban, hogy az 1956-60-as évek Kolozsvárjában azzal heccelték, hogy ő a 6-23 évesig terjedő  magyar költő koponyájának a felfedezője. Ezzel a korszakkal kapcsolatban édesapám keserű szívvel mesélt kiábrándulásáról, amit az általad idézett költő - egy 1940 utáni, szombolikus jelentőségű gesztusáról szóltál -, Szabédi László mondása keltett benne, amikor apám ismételten nógatta, mert szerette volna, ha Szabédi a kutató bizottság tagjaként ellátogatna Segesvárra: "Doktor Úr, maga igazán hisz a román-magyar barátságban?"


Igaz, ekkor 1956 nyarán vagyunk. Abban az évben, amelynek őszén, annak tragikus és véres egén a magyarság fölött egy pillanatra felragyogni látszott az erdélyi égbolt. Ama magyarság fölött, akiről az RMDSZ kolozsvári, a Magyar Színházban tartott 1990-es alakuló ülésén emlékeztek meg, s ahol régi ismerősömmel, Kötő József színházi irodalmi titkárral futottam össze; 1966-69 között gyakran fordultam meg náluk a Vatra magyar előadásokra szakosodott színházi krónikásaként. 1990 januárjában ott hallottam a "Most vagy soha", valamint a "Nem kell elfelejtenünk, hogy mindenek előtt magyarok vagyunk!" jelszavakat. Szerettelek volna meggyőzni és remélem, egyszer még sikerülni fog, hogy mindkét szlogen meddő erőlködés, akárcsak azok román megfelelői. Ezek egy sajnálatos, rövidlátó szemlélet kifejezői és csak végső kétségbeesésben jók valamire, amikor egy közösséget létében fenyegetnek és etnikai alapon pusztítanak. Ahogyan az Koszovóban, vagy Jugoszlávia szétdarabolásakor történt.


A romániai magyarokat semmiféle genocídium nem fenyegette, ezt mindketten jól tudjuk, Illyés Gyula tragikusan túlzó kijelentései dacára sem, amit a Magyar Nemzet napilap karácsonyi számában annak idején olvashattam, pár nappal azelőtt, hogy írószövetségi ösztöndíjasként Budapesten interjút kértem volna tőle. Jelenleg viszont mindannyiunkat fenyeget az elnemzetlenítés, a globalizáció egységesítő és fellazító törekvései révén. Vajon kőbevésett ős-projektjeink képesek annyira elvakítani bennünket, hogy ne lássuk, ne tudjuk felismerni a valódi ellenséget?


(Befejezése a következő napok egyikén)