 |
| Az "uchronia" szellemében fogant művek honlapja a neten |
Az erdélyi magyar lakosság társadalmi helyzete nem fog megjavulni a közigazgatás egy esetleges autonóm átrendeződése folytán, amiként azt holmi csodaszerként emlegetik. Ugyanígy Erdély visszaszerzésével és Magyarországhoz csatolásával sem! Erdély nyersanyagkincsei, amelyeket Magyarország 1920 óta hiányként érzékel, megszerezhetők a kereskedelem útján is, amennyiben nem állunk egy esetleges fegyveres összetűzés küszöbén, hanem közösen dolgozunk bármiféle projekten, még ha az nem több egy működőképes autósztrádánál, aminek pedig mindkét fél sürgősen és égetően szükségét látná. Ám ahelyett, hogy összedobnánk a nemzeti erőforrásokat és a munkaerőt, iszonyú összegeket ajándékozunk olyan Bechtel-fazonú nemzetekfölötti cégeknek, amelyek lenyúlják az általunk kiverekedett európai alapokat, a legbalkánibb hagyományokhoz illő üzleti trükkök révén, vagy rábólintanak a verespataki projektre, beleértve a járulékos pusztítást, kitelepítéseket és környezeti ártalmakat.
Túl késő van immár ahhoz, hogy végigkövessük a nacionalizmus logikáját, annak XIX. századi változatában. Elpuskáztuk a lehetőséget, a szovjet bőrbe bújt orosz imperializmus, 1946 után megbénított mindenfajta nemzeti kiteljesedést. Mily naivaknak bizonyultak azok a magyarok, akik remélték, hogy a Szovjetunió majd felkínálja számukra Észak-Erdélyt, ajándékképpen az isten tudja miféle fogadkozások és a kommunizmusnak való behódolás fejében?
Ez a vonat többé már nem áll meg a mi állomásainkon. Vagy ha ez mégis megtörténne, úgy vérfürdőbe torkollna. Azok, akik a vonaton ülnek, meg akik az állomásokat őrzik, foggal-körömmel viaskodnának a vasút fölötti uralmukért.
A vasut nem lehet viszály tárgya, ahogyan nem lehetett az a Markovits Rodionáltal megidézett Szibériában sem, a transszibériai cseh köztársaság idején, mert lebénításával megsemmisül a nyomvonala mentén élő teljes lakosság, hiszen nem létezik más, az övezetet élelemmel, energiával stb. ellátó útvonal.
Nem tudom, lehet-e erre a geostratégiai metaforára, mely írás közben szabadon kínálta fel magát, elméletet építeni. Viszont a gondolat, hogy a kizsázsiai olajvezetékek, vagy a Dél-Európa tervezett olaj- és gázvezetékei nyomvonalán, Bulgáriában, Koszovóban, Ukrajnában, Belaruszban, Törökországban vagy Örményországban geopolitikai konfliktusok rajzolódnak ki, amelyekbe beleszólnak az oroszok, az amerikaiak és más nyugatiak, akik fenyegetve érzik magukat egy lehetséges energiaválságtól, amely súlyosan érintené energiazabáló iparukat és kényelmüket; ezek működése ugyanis azonnal leállna, számomra nyilvánvaló: megvizsgálva a koszovói konfliktus okait, úgy az ebben résztvevők etnikuma csupán a vörös posztó volt, amit az érdekeltek fennen lobogtattak, s ennek örvén katonailag ellenőrizték a térséget, ahol az Ázsiából a Nyugat-Európának szánt olajvezeték átvonulna.
A kártyákat egészen más szinten keverik. Szükségünk van rá, hogy érvelve és alaposan bíráljunk, hogy megszabaduljunk ettől az új-dogmatizmustól, amely meggátol bennünbket abban, hogy helyzetünket a szociológia, a közgazdaság eszközeivel értelmezzük, a marxista gazdasági-politikai koncepciók nem-dogmatikus felélesztésével, olyan elemző módszerek bevetésével, amelyek sosem voltak s ma sem helytelenek.
Ezeket az elméleteket, a kommunista dogmatizmus szellemében való manipulálásuk és eltorzításuk egy pillanatra sem teszi értéktelenné. Most nem a proletár vagy a kommunista forradalom elméletének újra meghirdetéséról van szó, és a kommunista internacionálét sem lehet már föltámasztani. A világproblémák túl összetettek ahhoz, hogy valamit is tiszta lappal lehessen indítani. A megoldás ma projektekben rejlik, melyek hármas pilléren nyugodva, kiegyensúlyozzák a különféle nacionalizmusokat és meghaladják azokat a tények ellentmondásos logikája folytán, anélkül, hogy megfosztanák őket közösségi mozgósító erejüktől és társadalmi hatékonyságuktól, továbbá, hogy tagadnák az etnikumot, a hagyományt; ellenkezőleg, ezekre támaszkodva, de nem az etnocídium, a másság elpusztítása révén. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy társadalmi megoldásokat keresünk a "braimstorming", vagyis az agyrobbantás által, amit ma már bármelyik fejlődni vágyó és válságtúlélésre berendezkedő vállalatban használnak. (...)
Mindezzel azt szeretném sugallni, hogy nem rekedhetünk meg egy szűk hivatkozási körben csupán a történelmi, az etnikai és demográfiai vonatkozásoknál, mindegyre azon rágódva, ami volt, hogy mivel hibáztunk és mivel hibáztak, hogy mit vétettek ellenünk és mit vétettünk mi. Az is fölösleges, hogy minduntalan egyes újsütetű politikusok többé, de inkább kevésbé intelligens és értelmes nyilatkozatain kérődzzünk; ezek ugyanis saját személyes érdekeiket - amelyek döntéseik egyedüli iránytűi - demokratikus, netán könyvelői-közgazdasági frazeológiába csomagolják.
Furcsa lenne azt gondolni, hogy semmiféle összefüggés nincs az antropológia, az ismeretelmélet és a politika között. Mintha a politikai projektek vizsgálata nélkülözhetné a politikai logikát és nyelvezetet, a politikusok értelmi befogadó képességét; azokét, akik most talán jobban, mint máskor bármikor, az iszaphoz hasonló mozgékony, képlékeny és bonyolult anyaggal dolgoznak. E projektek valóságfedezetét nem egy tucatnyi, fűtött szobában összeülő, zavaroseszű csoportocska adná meg, miközben ostobaságokat kiáltoznak, populista gondolatokat eregetnek és csépelnek, a megalkuvásból és a csiszlikségből élnek. A képviselőkről beszélek, akik a gyűléseken nagy szavakat pufogtatnak, úgymond a nép, vagyis a választók akaratát képviselik. Etnikumtól függetlenül, csekély természetes kivételtől eltekintve, azokra a politikusokra, akik kortársaink voltak és ma is azok, ráillik ez a jellemzés. "Az enyéim" így tehát nem képviselnek engem. Te úgy érzed, hogy a tieid igen?
Egy hatékony és mindenható nemzetköziség igenis, létezik. Ez pedig az etnikumok feletti pénzügyi imperializmus, a nemzetközi globalizáció képviselői, mely a Háromoldalú Bizottság vagy a Bildenberg-csoport mintájára szerveződött eszköz a banki érdekek kezében, amelyekről vajmi keveset tudunk, s amelyeket ha netán valaki az antidemokratikus jelzővel illeti, az óvatlan balgát azonnal zavarosfejűnek, összeesküvéselmélet-hívőnek, megrögzött antiszemitának titulálnak a házörző pribékek, a sajtóban, szinte valamennyi történelem- vagy társadalomtudományi, Soros és társaik pénzén működő kutatóintézetekben buzgólkodó közvéleményalakító ügynökök; továbbá azzal, hogy valóságérzék és mérlegelési képesség stb. híján vannak.
Jellemző tény, hogy szinte mostanig az egyetlen román értelmiségi, aki vette a bátorságot, hogy kiadja és értelmezze Aurel C. Popovici elképzeléseit a második világháború előestéjén, az Petre Pandrea volt, ez az önálló, eredeti gondolkodású román ember (lásd A. C. Popovici: Stat si natiune, trad. din germana de Petre Pandea, Ed. Fundatiei Regale pt. Literatura si Arta 1939. Republicare la Ed. Albatros 1997)
Ha tartanék a saját nemzettársaim vagy a tiéid reagálásától, amiért mi itt szabadon vagy majdnem szabadon társalgunk, méghozzá olyan dolgokról, amelyek miatt nem is olyan régen, úgy egy nemzedékkel korábban, még kölcsönösen készek voltak kitekerni egymás nyakát, akkor elfogadnám, hogy nincs semmilyen remény. Ezért vélem túlzóan tragikusnak egy korábbi írásod címét, még ha kérdés formájában hangzik is el: Árulók kupaktanácsa?
Nem sokra vittem volna, ha félnék a többség véleményétől vagy ítéletétől. Nem jöhetett volna létre sem az 1989 utáni Asymetria, sem az 1971-ben Romulus Gugával és Mihai Sinnel együtt alapított Vatra folyóirat, a Magyar Autonóm, Tartomány kellős közepén, ott, ahol 1940-től egyetlen román művelődési lapot sem nyomtattak. A Vatra akkor is, ma is kultúrteljesítmény, ugyanakkor a tehetetlenség és mindazok ellenzője, akik legfeljebb egy vidéki, jólfésült és középszerű kiadványt szerettek volna helyette; projektünk ellenzői közt egyként mind a helyi román és magyar középszer, amelynek vadászterületére, 1971-ben, minden engedélykérés nélkül, betolakodtunk.
De nem született volna meg 1987 előtt a román esszéirodalom magyar közönségnek szánt első antológiájának terve sem - amelyen Borsi Kálmán Bélával, s még inkább Zirkuli Péterrel több éven át dolgoztam együtt, amely végül is úgy jelent meg, hogy válogatóként Kántor Lajos áll feltüntetve -, amennyiben mások után igazodok.
És nem készült volna el egy gazdag válogatás Németh László esztétikai írásaiból, amelynek az Univers kiadónál kellett volna megjelennie, 1987 előtt, Homo experimenttator címmel, és amely negyed századdal később sem talált még kiadóra. A Magyarok Romániában c. szöveg volt az, ami miatt esett a kiadóval kötött szerződésem, amit nevezett Alexa politrjuk azzal dobott vissza, hogy a szöveget tartalmazó kötet ideológiailag nem megfelelő.
A Humanitas egyik szerkesztője viszont elvből utasította el nemrég a kiadásra vonatkozó javaslatot, minthogy idegenkedik a magyar műveltségtől. A Magyarok Romániában amúgy sokaknak nem tetszett, különböző okokból, amiről az a bő vitaanyag árulkodik, ami a megjelenés után Magyarországon napvilágot látott, s amit Nagy Pál gyűjtött össze.
Mindezek után, figyelembe véve a számomra jelzésértékű történteket, javasolom, hogy támaszkodjunk inkább a saját fejünkre és képességeinkre, amiként azt pár hónappal ezelőtt nekem sugalltad. Akik bennünket olvasnak és mondani kívánnak valamit, írjanak nekük, soraikat megjelentetjük a mieink mellett. Nem áll szándékunkban az öncélú nonkonformizmust pártolni, viszont a vélemény szabadságát fontosnak tartom; ezt csak akkor lehetne cenzúrázni, ha hagyományos vagy polgárháborúban állnánk. S úgy tűnik, nem állunk (még). Azt remélem, eképpen is vállalható és elviselhető a különbözőségünk.
Fontos igazságot fogalmaztál meg a nemzeti kérdésről. A modern, felvilágosodás utáni nemzet kialakulási folyamata nem zajlott le egyformán a történelem magyar, illetve a román változatában. Ráadásul sem a magyaroknál, sem a románoknál nem fejeződött be, de nem a különbözőségek okán. Hanem mert átgázolt rajtunk a kommunizmus.
Eszembe jut egy munkamódszer, amit a politika egyszerűen lesajnál, minthogy hiányzik belőle úgymond az elemzés érvényessége. A történelmi hipotézisről, pontosabban egy "Mi lett volna, ha?" jegyében levezetett történelmi folyamatláncról van szó, amely játékosságában is elfogadhatónak tűnik, bár a tétje tragikusan drámai. Ez a fajta időutazás - amit a szakma uchroniának nevez - nem a múl felé, hanem egy esetleges múltra irányul.
Ennek az időutazásnak nem annyira térbeli, mint inkább időbeli dimenziója a figyelemre méltó. Az utópiára utaló u betű és a görög chronos (idő) származékának összeolvasztásával alkotott neologizmus egy nemlétező időre utal. A szakirodalomban egy folyamatlánc történeti dimenzióinak újrarendezéséről ban szó, nem föltétlenül történelmi vonatkozásban, azáltal, hogy valamely pontjától kezdve, egy múltbeli eseményt megváltoztatva és az ennek nyomán kirajzolódó lehetséges következményeket számbavéve.
Hasonló időutazásra vállalkozhatnánk az alábbi feltételezésből kiindulva. Mégpedig abból, hogy feltesszük, hogy 1919 után Nagy-Magyarország talpon marad, nem omlik össze; ugyan, milyen hatással lenne ez a politikai fordulat az erdélyi magyarok helyzetére, akik a továbbiakban a Kuhn Béla-féle rezsimbe csöppennek bele, amit a Rákosi Mátyásé követett volna, végigcsinálják az 1956-os forradalmat, majd beletörődtek volna a Kádár János felkínálta "gulyásszocializmusba", ami egyet jelentett az idő, a történelem megfékezésével, amit egy olyan ember szorgalmazott a történelemben, aki saját elvtársát, vetélytársát és egyben barátját gyilkoltatta meg.
A nemzetalakítás folyamata a magyaroknál 1870 tájékán elakadt; hamarább, mint a románok esetében, mivel a dualista kiegyezés, bár mentő megoldásnak tűnt, természeténél fogva felülről érkezett kompromisszum volt, román történelmi kifejezéssel élve egyfajta "szörnyszövetség", paktum a csúcson a születőben levő magyar polgárság, egy hűbériségből átmentett etnikumfölötti nemesség és az osztrák uralkodó réteg között; ez utóbbit szintén erőteljes etnikumfölöttiség jellemezte, hiszen tagjainak családfái igazolják, hogy eredetük a Habsburg birodalom és a földesúri Magyarország majd minden etnikumáig visszavezethető. Az ekként létrejött államok, mint minden feudális állam, amely a fegyveres harc és a fegyverek erejével keletkezett, nem lehettek valóságos nemzeti államok.
Románia mint nemzeti állam, megalakulásakor nem ezt az utat járta. Bármit is szorgalmazzanak a magyar történészek, mind a komoly szaktekintélyek, mind az olyan áltudósok, mint amilyen Henri Bogdan. Egyszer még visszatérek könyvére (Histoire de Pays de l'Europe de l'Est), amelyben olyan mesteri torzításokkal él, amelyek egyenesen a nevetségesség határát súrolják. Így pl. Bogdan, ez a magyar származású francia a valachokat a leginkább terjeszkedő népnek tartja egész Európában. A Pindustól a Kaukázusig terjed vonulásuk, amolyan ármányos vándorok, rengeteg nyájjal áramló népesség, amely roppant életteret foglal le magának. Mindezen állítások célja, hogy a szerző nyugodtan kijelenthesse: a magyarok érkezésekor Erdély elnéptelenedett, üres tér volt. Szeretnék látni még egy olyan térséget Európában, amelynek lakói felszívódnak, hogy utat engedjenek holmi vánsdornépeknek ahelyett, hogy menedéket keresnének a hegyekben, ahogyan ezt majd minden népesség tette, beleértve a székelyeket is, valahányszor veszély leselkedett rájuk. A leíró demográfia, az idegenektől száérmazó útibeszámolók egyként vallanak az összefüggő román többségi lakosságról szinte valamennyi térségben, amelyen ma a román állam található. Egyáltalán, milyen jelentősége lehet annak, hogy éppen a Pindusból vagy bárhonnan is érkeztek ide? Századok óta itt vannak. Hát most is az első érkezett jogáról értekeznénk? Nem volt már elég ebből?
Blogunkon közzétettem a Pallas Lexikonra utaló hivatkozásokat, mert a jelzett oldalakon bárki elérheti az Osztrák-Magyarországra vonatkozó lényeges demográfiai adatokat, és szembe nézhet a magyar szakemberek által is jelzett fenti igazsággal, egy olyan időszakban, a XIX. század végén, amikor úgy tűnt, semmi sem fenyegeti a rendszer egyensúlyát, amikor tehát nem volt szükség semmilyen mesterkélten elfogult propagandára és bizonygatásokra. Adjuk csak össze az erdélyi megyékben élő görögkatolikusokat az ortodoxokkal és ennyi elég is.
Dobrudzsa népességét is emlegetted. Igazad van, hogy szóba hoztad a tartomány demográfiai meghódítását a románok által. Mégis, az erről rajzolt kép eléggé vázlatos. A dobrudzsai fennsík, Rasinari-tól kezdve az erdélyi juhnyájak legelőterülete volt, jóval azelőtt, hogy a román állam politikailag integrálja. Volt tehát mégis egy alkalomszerű, igaz, nem stabil és masszív jelenlét. Ezt csak a pontosság kedvéért említem meg. Persze, nem ez Dobrudzsa román jellegének az alapja, hiszen az országrész két birodalom közötti területcsere alapján került hozzánk, Dél-Besszarábia Dobrudzsa ellenében. Gondolom, megegyezhetünk abban, hogy a történelmet nem erkölcsi benyomások hatására írják, hanem geopolitikai helyzetek alapján, s a nyersanyagforrások, a víz, a só, az energetikai források, a vízi vagy a szárazföldi utak, a kijutás a tengerre szükségszerűsége olykor hódításokat is eredményeznek, sok esetben háborúk formájában. A te őseid ilyen hódító geopolitikai akciókat hajtottak végre, amíg olyan területhez jutottak, amit azóta is megpróbálnak óvni. (Emlékezz csak, hogy Magyarország még ma is szenved attól, hogy nincsen kijárása az Adriai-tengerre, amelyet Ausztria-Magyarország széthullásával elveszített...)
Mindezek alól, természetesen, az enyéim sem jelentenek kivételt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése