Gyerektükör / Milyenek a barát fogai (4)

(Bemutatom a barátomat...)

—  Az alig négy esztendős kis barátom a szomszédunkban lakik. Mindennap már korán reggel bekopog hozzám, szétnéz, megkérdi, tanultam-e, és játszani szólít. Ha van tanulnivalóm, szívesen üldögél mellettem, amíg elkészülök a leckéimmel. Ha édesanyám valami munkát bíz rám, végig ott forgolódik körülöttem. Míg iskolaidő van, reggel elkísérem az óvodáig, délben pedig igyekszem, hogy minél hamarabb megfoghassam kis kezét és hazáig kísérjem.


—   Amíg nem tudtam írni-olvasni, vonzott a  képeskönyv. Néztem őket, főleg, amiben állatok voltak. Aztán próbáltam lerajzolni, átmásolni a rajzokat. Belenéztem szüleim könyveibe is, de csak titokzatos, érthetetlen  vonalakat láttam bennük. Csodáltam, mit tudnak annyit nézni rajta. Első osztályban kezdtem megérteni azt, amit addig nem. A könyv nem engedett magától elszakadni se az iskolában, se otthon. A könyvvel meseországok határait léptük át, legyőztük a hétfejű sárkányt, hogy elnyerhessük a királylány kezét. Csakhogy amikor épp a miénk lett volna a jutalom,  édesanyám hangja riasztott fel: „Anti, hozz be fát!"


—  Vidáman folyt a játék a fagycsípte őszi levelek tengerében, amikor idegen kislány érkezett közénk.   Ahogy hancúroztunk, azt vettem észre, mind követi a búvóhelyemet. Egyszer kettesben maradtunk a farakás sarkában, s beszédbe elegyedtünk. Az ember általában azzal kezdi az ismerkedést, hogy bemutatkozik. Mi akkor még ezt is elfelejtettük. Jó volt hallgatni  a hangját. Végig Zsuzsi nevű babája történetét mesélte. Tátott  szájjal  hallgattam,  s  megjegyzésekkel  vigasztaltam,  amikor oda ért, hogy az egyetlen lény, akit ő úgy szeretett, elhagyta örökre, mert egy kirándulás alkalmával ottmaradt egy fenyő alatt. Mindvégig keserű arccal nézett rám, s én igyekeztem átérezni fájdalmát. Észre se vettük, hogy besötétedett. Másnap ismét találkoztunk. Kisült, hogy Klárinak hívják, s csak egy évvel nagyobb nálam. Büszkén mondta, hogy már nem búsul a Zsuzsiért, mert az én vigaszom többet ért neki minden   játékpolcnál.


—  Az én barátom román, Puju, Pitesten lakik és 14 éves. A táborban ismerkedtünk meg. Épp az uzsonnát osztották, s közben láttam, hogy néhány fiú leült csoportunkhoz beszélgetni. Kérdeztem, volna-e kedvük focizni. Kedvük lett volna, csak labda nem. Bemutatkoztunk, elbeszélgettünk, hívtak estére moziba, ott nagyon jól telt. Aztán mentek Galacra kirándulni, s kértem, vegyen egy labdát. A pénztárosnő elvette a pénzt, s Puju ment, hogy válasszon labdát az üzletből. Visszafelé a nő elfelejtette, hogy már nála van a pénz, s lett nagy vitatkozás belőle. Puju nem hagyta magát, s nemsokára meg is került a 20 lej ... Nagyon sokat segített nekem. Filmeket és fílmezőgépeket cipeltünk a táborból az üdülőtelepre, s beállt velem cipekedni. Mikor eljött az utolsó nap, este beállított a barátaival s elbúcsúztunk. Nagyon fájt, hogy el kell válnunk. Ahogy hazaérkeztem, két napra rá levelet kaptam tőle, két barátjától pedig képeslapot. Én is küldtem egy fényképet magamról és testvéreimről, s úgy számítjuk, következő nyáron fölkeressük egymást.


—  Későn jöttünk ki a moziból. Teréznek jókedve volt, dőltünk el a kacagástól. Utcánkból kicsi utca ágazik ki, s a mezőre visz. Odaértünk, s hát egy ember állt ott, mintha leselkedne! Futás haza, hozzánkig . . . Bezártam az ajtót, hallgattunk. Teréz azt mondta, ő látta, amikor az ember utánunk megindult. Tíz perc múlva kopogtat valaki az ajtón, s mi remegve hallgatunk. „Teréz, nyissatok ajtót!" — szólt a kintlévő, s Teréz megismerte az édesapja hangját. Jól megszidódtunk... Az történt, hogy édesapja aggódott a távolmaradása miatt, s előnkbe indult. A kisutcánál megállt, cigarettára gyújtott. Hogy a gyufa el ne aludjon, a kert mellé állt. Nagy kacagást hallott, s látta, mi vagyunk, éppen akkor futamodtunk meg s tűntünk el a kanyarban. ,,Biztosan megijedt, hogy megszidódik" — gondolta az apa és hazament. Teréz, persze nem volt otthon. Így jött el hozzánk az apa, hogy a lánya iránt érdeklődjön.


—  Az én barátom nem szeret árulkodni, s ha valaki vele grimaszkodik, azt megkergeti, majd kacag, hogy a másik hogyan szalad. Nem azt kacagja, hogy szedi a lábait, hanem azt, amint fut-fut, esik ki a keksz az illető zsebéből és összetörik darabokra. Akkor megáll, de a barátom nem hagyja, hogy álljon meg, és egy pindurka kővel úgy tesz, mintha meghajítaná.  Aztán csak jön az apja annak a gyermeknek és szidja a barátomat, hogy miért hajigálta kővel az ő fiát. Nem érti, hogy ez csak játék.




—  Jó reggelt köszönök a szüleimnek, s már vár rám a teáscsésze. Reggeli után indulnék, rendezzem az állatokat, de édesanyám azt mondja, mehetek játszani, mert már elrendezte őket. Nagy zajt hallok a brigádudvar felől. Focimeccs folyik ott, fiúk játszanak a lányok ellen. A lányok kaptak egy gólt, s állítják, a fiúk csalással rúgták azt. A kapuban ismeretlen lány áll. Kérdem, te védsz? Mire bólint, de be se fejezi, már repül a labda s ő kifogja. Kérdi, hogy hívnak. Megmondom. Erre már ő is mondja a nevét. Így összebarátkoztunk. Egy baj volt, hogy nagyon hamar haragudott s gyorsan is békült. Emiatt szüleim nem igen kedvelték. Ő is észrevette ezt, s többé nem jött nálunk. Haragudtam a szüleimre, miért nem jó nekik Kati, hiszen mindenkinek van egy szokása. Neki éppen ez ...   Később   összetalálkoztunk,   kérdeztem,   miért haragszik. Elmondta, s én kértem, ne nehezteljen. Most csak úgy barátkozunk, hogy a szüléink ne lássák. Megmondtam a szüleimnek, hogy nem tudnak eltiltani tőle.


—  A domb tetején tehéncsorda. Három  pásztorkutya ránk szaladt, mi ketten voltunk a mi kutyáinkkal. Az állatok összeverekedtek, én megbotlottam egy tuskóban és elestem. Egy kutya rám akart szökni. István a mogyoróbottal rácsapott, a kutya nagy nyivulással elszaladt. Köszöntem, hogy megmentett. Másnap az iskolában István fűnek-fának mesélte, mi történt az erdőn, s én nagyon ideges lettem, mondtam, mit jár a szája. Nem is ült aznap velem. Másnap fociztunk a szomszéd falusi iskolásokkal. Mindketten védők voltunk.  Istvánnak kellett passzoljak, hát kibékültünk. A gólt szögletből rúgtuk, István beadta, én rászaladtam, s ezzel a góllal nyertünk is.


—  Autóbusz-kirándulásra indult a sportiskola, s én is velük mentem. De ekkor még csak a nevét tudtam a barátomnak. Sikerült egymás mellé ülnünk. Hallgattunk. Ha valamit kérdeztem, nem szívesen válaszolt. Egyszer aztán megszólalt. Elmondtuk, hová valósiak vagyunk. Aztán megint elakadt a beszélgetés, mert ő egy kicsit durcás fajta volt. Enni kezdtünk. Megkínáltam egy kis süteménnyel, ő meg azt se tudta, mivel viszonozza. Mindent ideadott volna, de én nem vettem el, nehogy végül tőlem kérje. Robogtunk úticélunk felé, s ezalatt elálmosodtam. Odaérkezés előtt megébresztett. Leszálláskor nagyon álmos voltam, ezt ő észrevette. A pakkomat vitte helyettem. Öt napig voltunk ott, az utolsó napon ő vásárolt egy könyvet, mert nagyon szeret olvasni. Már pakolózni kellett, de barátom csak egyvégtébe olvasott. Olyan hirtelen állt fel, hogy megijesztett. Sikerült idejében bepakolnia.


—  Nekem a testvérem a legjobb barátnőm. Most egyetemista, s mindig küld csomagot. Mikor leérettségizett, édesanyám kezdte biztatni, hogy felvételizzen, de ő hallani se akart róla. Kis idő múlva mégis tanulni kezdett. Mire felvételire állt volna, megszűnt az a szak. Nagyon elkeseredett, de a következő évben bejutott negyediknek ott, ahol 478-an voltak 18 helyre. Mikor meglátogattam, még diszkóba is elvitt. Hogy valamit vehessen nekem, eladta az ebédjegyét. Akart nekem cipőt venni, s egy új lakótelepen talált is megfelelőt.  Színházban, moziban voltunk. Vett nekem színes halakat és egy aranyhörcsögöt, de megdöglöttek. Azt mondta, ne búsuljak, szerez ő mást.


—  Máriusz barátom kékszemű, de vastag szemüveglencsék takarják el szeme fényét. Emiatt olykor szenved is, mert a gyerekek vaksi Máriusznak csúfolják. Úgy ismerkedtünk meg, hogy egy lány születésnapját ünnepeltük, s kezdtek érkezni a gyermekek. Én mindenkit jól megnéztem, mert senkit nem ismertem. A kerítés lécei között egyszer kíváncsi tekintet villant meg: egy vékony, szőke fiúcska nagy csokor margarétát ölelt magához. Mindenki odaszaladt. A többiek kórusban kiáltoztak: „Máriusz! Vaksi Máriusz!" Sírhatnékom támadt. Megsajnáltam a fiút, aki félénken közeledett az ünnepelthez, átadta a csokrot és beszaladt a házba. Csúfondárosan kiröhögték. Én utána szaladtam: „Állj meg, Máriusz!"


—  Beteg lett Enikő, s édesanyja az orvoshoz vitte. Rögtön beutalták, mert Enikő skarlátos volt. Elszomorodtam, s a napok nagyon lassan teltek nélküle. Egyszer eljött a doktor bácsi az iskolába, vizsgálatra, s engem is skarlátosnak talált. Nagyon megijedtem, de azért örvendtem, hogy hátha a barátnőm mellé kerülök. Éppen abba a szalonba fektettek, ahol ő volt!  Nagyon örültünk egymásnak.  Injekciókat kaptunk, erősen csípett, de mi nem törődtünk vele. Egy nap jött a doktor néni, hogy Enikő hazamehet. Olyan üres lett nekem a szoba nélküle,   pedig  még   sokan feküdtek ott.


—  Tudtunk egy jó málnászó helyet, kutyáink is velünk voltak. Egyszer csak előre szaladtak, mi utánuk. Megálltak egy kalyiba előtt. Be akartunk oda nézni, de kiszökött belőle három kisebb gyerek. Mondom Barninak, hogy a kalibát ezek a gyerekek csinálták. Később látjuk, hogy vannak ott más gyerekek is, olyanok, mint mi. Egyikük odajött s megkérdezte, mit keresünk a kalibájuknál. Barni azt mondta, van-e bajotok, hogy mi véletlenül idetévedtünk? Ők mérgesek lettek, nekünk szöktek. Mi se hagytuk magunkat. Mintha a kutyák is megérezték volna, hogy bajba kerültünk, ugattak s a kicsiket nem engedték a közelünkbe. Immár ők haton támadtak. Mikor kifáradtam, úgy lefogtak, mozdulni se tudtam. Barni leszedte rólam a gyereket, belevágott egyet a gyomrába. Aztán én harcoltam Barniért, tepertem le egyiket a másik után. Végül úgy kifáradtunk, hogy tiszta vizesek voltunk. Ráadásul még hazafelé a folyóban is megmerítkeztünk. Otthon ki is osztottak nekünk egy jó rend verést.


—  Brassóban voltam, az unokatestvéremnél. Egyszer valamiért be kellett  hogy  menjen a szomszédba, s vele   tartottam én is. Este volt, Kriszti, a szomszéd kislány épp akkor jött be az udvarról. Az édesanyja kérdezte az unokatestvéremtől, hogy én ki vagyok? Megmondta. Én csak ültem ott és féltem az idegen helytől. De Krisztina odajött hozzám, hozott játékokat, s elkezdtünk játszani. Végül alig akartam hazamenni. Másnap reggel Kriszti már nálunk volt, s amíg az édesapja hazajött,   egyet játszottunk. Egyszer négyesben felmentünk a Pojánára, jött velünk az unokatestvérem és a Kriszti testvére. Mi elszöktünk Krisztivel, felültünk a sodronyra s át a túlsó hegyre. Ők keresni kezdtek mindenfelé, Kriszti meg én visszamentünk. Nagy nehezen találkoztunk velük, s már sötétben értünk haza. Otthon számonkérték a késést, az unokatestvérem megmondta, mi történt, s nénje engem jól elsupákolt. Másnap kiderült, hogy Krisztit is jól elsupákolta az édesanyja, s az édesapja még le is térdeltette, egészen 11 óráig. Másnap megjöttek a szüleim, hogy hazavigyenek. Kriszti kikísért az állomásra, s címet cseréltünk. Mikor a vonatra felültünk, elkezdett sírni. A vonat már robogott, integettünk, de én is pityeregtem. Szüleim kérdezték, miért hullatom oly búsan a könnyem, de én lehajtott fejjel nem szóltam egy szót sem.


—  Lány létemre fiúbarátot fogok bemutatni, aki az évek során hűségesen kitartott mellettem. Elég magas, vörösesszőke, zöld szemű, szeplős srác, mindenkihez nyílt és ötéves kora óta a barátom. Mindkettőnknek gazdag a képzelőereje, s amikor mások kockáztak vagy babáztak, mi azt játszottuk, hogy útban vagyunk a Föld középpontja felé. Spirál alakba raktuk a székeket és közöttük hason csúszkáltunk a padlón. Olyan űrkutató történetekkel traktáltuk egymást, hogy aki hallotta, meg lehetett győződve, hogy az utolsó szóig megtörtént esetet hall. Egyszer be akartunk bújni a szekrénybe, mondván, hogy az egy űrhajó, ami gyorsabb a fénysebességnél is! Közben lógattuk a szekrényt, hogy a repülés hatását keltsük, de a vén bútor szétesett, s mi kizuhantunk! Néhány véraláfutással megúsztuk a kalandot. Máskor megfeledkezett arról, hogy nem az űrben van, hirtelen felállt, beverte a fejét az asztalba, a feje betörött. Gyorsan vízért és kötszerért szaladtam, de ő mind csak hajtogatta, hogy űrlények lőtték főbe,  lézer-fegyverrel!   Barátomnak köszönhetem, hogy gyermekkorom fantasztikusan gazdag volt. Ha ő nincsen, akkor nem tudjuk közösen kiagyalni azokat a csodákat, amikre majd oly szívesen emlékezünk.


—  Mikor összebarátkoztam Barnival, mindenki csodálkozott, de legjobban a tanárok. Egy helyre ültünk, s bele is egyeztek, ha nem lesz ránk panasz. Volt egy kalandunk, hecsedliszedéskor. Telt a veder szépen, amikor kutyaugatást hallottunk. Egyszer Barni elkiáltja magát: „Tibi, egy kutya fut feléd!"   Ezzel felmászott a fára.  Mire magamhoz térhettem volna, a kutya ott termett mellettem, leütött a lábamról. Hiába volt nálam husáng, nem ijedt meg, s még a karomba is beleharapott. Erre Barni leszökött a fáról, egy husánggal ráütött a kutyára. Ketten együtt eldöngettük, sikoltozva szaladt el. Otthon legelőször a rendelőbe mentünk, s adtak egy  tetanuszoltást, majd bekötötték a karomat.  Akkor otthon is bevallottuk, mi történt. Barni azt mondta, ő kergette el. En azt, hogy ketten. Civakodtunk, Barnit úgy megcsaptam, hogy a földig esett. Felszökött, s ő is megcsapott. Ekkor szüléink közbeléptek, hogy tehet ilyet két jóbarát?


—  Egy  téli  napon,  amikor megérkeztem  az iskolába, mondják az osztálytársaim,  hogy Éva  beteg és  nem jön.  Nagyon  elszomorodtam,  s amint becsengettek, mellém ült Magdi. Én olyan árvának éreztem magamat mellette, nem tudtam úgy beszélni vele, mint Évával, képtelen voltam valamit is kérdezni tőle.


—   Larisa kis gyermek-lényét   képzelem   magam  elé,   barátságunk bohó örömeit, de a szomorú esemény emléke minden mást elhomályosít. Egy augusztusi napon türelmetlenül siettem a tömbház felé, ahol Larisa lakott. Egyszer csak autóduda harsant, odafordultam: a túloldalról egy kislány  iramodott  meg,  s  épp  a  robogó   teherautóba  szaladt.  Közelebb mentem a baleset színhelyéhez, s a kislányban felismertem Larisát. Nem tudom, mi történt velem, kiabálni kezdtem, majd elvesztettem az eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, az autó még mindig ott volt, de Larisát már beszállították a mentők. Hazamentem, elmeséltem az esetet édesapámnak. Három nap múlva elkísért engem a kórházba. Kis barátnőm szörnyen nézett ki, keze-lába végig gipszben volt. Akaratlanul is elbőgtem magamat, s olyan rosszul esett, hogy másnap már el kell utaznom a nagymamához. „Ne felejts el!"   —   mondta, mikor meghallotta, hogy messzire utazom. Nehéz  szívvel vettünk búcsút. Nagymamámnál aztán magamhoz tértem. Egyik levelében édesapám megírta, hogy két héttel elutazásom után Larisa kiszenvedett. Emlékül egy zsebkendőt őrzök (azzal töröltem le búcsúkönnyeit), meg az édesapám   levelét, s ha rájuk nézek, már látom is a kis, vidám leánykát, amint szalad felém az utcán.


—  Gabriella szép szőke kislány volt, fürtjeiben piros szalagok. Ha szomorkodtam,  vígasztalt, szeme csupa szánalom. De ha összevesztünk, mintha megvadult volna, úgy nézett, majd kidugta a nyelvét, és egész nap csak ült a széken, hallgatott. Mindig kibékültünk. Egyszer, amikor hazafelé tartottunk az óvodából, elcsalt hozzájukig, legalább megtudom, hol lakik. Sok panelház volt a negyedben, végül alig találtam meg a mi lakásunkat. Otthon nagy fejmosás fogadott, de nem számított, fő, hogy hazataláltam  mert  már kezdtem  eltévedni...  Iskolába  aztán  máshová jártunk, de azért barátkozgattunk. Egyszer csak hallom, hogy egy új lakóházba költözünk. Sírva váltunk el Gabikával, de megígértem neki, hogy azért felkeresem. A ház új volt, lassan ismerkedtünk meg az új szomszédokkal. Kerültek más barátnők, de egyik se olyan, mint Gabika. Egy este búsan taszigáltam kistestvéremet a babakocsival. Hirtelen ismerős hang ütötte meg a fülemet: ,,Mi van, meg se ismersz?" A legjobb barátnőm állt előttem!  Három éve nem láttuk egymást, azt se tudtuk, hol kezdjük a beszélgetést. Ő is a testvérkéjét taszította, s kiderült, ugyanabban a házban laknak, csak más lépcsőházban. Amikor megtudtam, hogy osztálytársak is leszünk, örömöm határtalan volt. Minden áldott nap sétáltattuk a testvérkéinket, s a szüleinket a csuda ölte meg, mi üthetett belénk? Barátnőm az elmúlt években megbarnult, haja rövidebb lett, ő maga komolyabb. Csak a csillagszemek villogtak huncutul. Megkezdődött a tanítás,   sülve-főve együtt voltunk, elhívtuk egymást születésnapra, nagyon jó volt. Voltak külföldön, hozott nekem sok mindent, de aztán összevesztünk, melyikünk tornásszon a porolón. Jött az iskola, de még mindig duzmáltunk egymásra. Aztán elmúlt a harag. Legutóbb a vakációban találkoztunk, s másnapra meghívott magához. Úgy fogadtak, mintha ki tudja, milyen vendég lettem volna. Pedig régebben annyit játszottunk seprűkkel, hokiztunk, verekedtünk, most meg egy kisasztalra kitéve limonádé, csokoládé, krumplicukor... Szívem összeszorult, éreztem, hogy ez már nem a régi, a barátság még megvan, de mégis valami más, valami nincs rendjén, valami...


— Leheléknél a fákon mászkálunk. Lehel magasabbra kúszik, én alig az aljáig. Amikor akartam menni, akkor megcsúsztam és estem vissza. Lehel odafent kacagott rajtam. Amikor meguntuk, lejöttünk a fáról. Addigra már a testvére is megtanulta a leckét, s hunyócskáztunk. Először Lehel volt a hunyó. Megbújtunk a deszka hátához, Attila a fa mögé, és Lehel legelőször őt találta meg. Majd Attila hunyt és meg kellett keresnie minket. Lehel anyja ekkor hátrajött, s azt mondta, hogy a fáról kell vágni gallyat. Attila felment a fára és vitte a fejszét, levágott egy pár ágat, ősszeapritottuk, és akkor engemet hazahívtak.


(Vége)