* Mircea Cărtărescu és a nők
* Lehet-e újat mondani róluk?
A költőként, regényíróként elismert, a nyolcvanas évektől az irodalmi élet élvonalába törő Mircea Cărtărescu sok korábbi, rangos művét ez a kis novellagyűjtemény beemelte a "divat" tartományába.
Mit kerteljek? A nők karján az író könnyedén besétált a köztudatba.
Szerencsére - mondom most -, mert így legalább ez a lektűr egy minőségi író megközelítéséhez nyújt tolvajkulcsot.
Koszta Gabriella jól tette, amikor az író sugallatát meghallva, rászánta magát, hogy a pécsi Jelenkor Kiadónak lefordítja a kötetet, amely 2007-ben meg is jelent egy zsebkönyvként elképzelt Útravaló c. sorozat indító köteteként.
Ami érdekes és izgalmas ebben a formailag nem irodalmi műben, amely emlékfűzérre, a szöveg mögül mindegyre kibeszélő értekező prózára emlékeztet, az az, hogy úgy tűnik, mintha az író kizárólag olvasója számára bizalmasan, tudata legmélyebb rétegeiből bányászná elő vallomásait, s olyan titkokat szellőztetne meg, amit az ember rendszerint magába szokott temetni. E meghitt bizalmasság teremt szoros kapcsolatot szerző és olvasója között, pedig hát a könyvet távolról sem kell önéletrajzi adaléknak tekintenünk. Az író éppen úgy él benne természetadta szabadságának jogával, hogy arra és oly módon kanyarítsa a mese folyását, ahogyan a szükség éppenséggel megkívánja. Olyan ez, mint a mindennapi életben a kamaszok egymás előtti fantáziálása, amikor gáláns kalandjaikat próbálják felnagyítani, kiszínezni, jelentéssel és fontossággal felruházni. Fabulálnak. Ezt teszi az író is, minden leírt sorával, de őt a gondolat mélysége, az élmények sodra és az írói tapasztalat, fantázia segítik, hogy a tökély felé vezesse a történteket.
A fordító szerint kemény dió volt Cărtărescut magyarítani. Mindvégig az lebeghetett a szeme előtt, amire maga az író kérte meg, amikor rászabadította Koszta Gabriellát a műre: arra vigyázzon, hogy a szöveg otthonosan üljön a magyar fülben. Azt hiszem, ezt az akadályt sikerült venni. És még valami: külön szerencse, hogy női lélek az, amin keresztülszűrődött a Miért szeretjük a nőket? jelentésmezője. Mert ez a tény egymagában fokozott erővel hitelesítette a szövegek autentikusságát, és nem annyira a primér ingerek tartományát, annál inkább a gondolati szintet részesítette kitüntető figyelemben.
Cărtărescu női kalandjai tulajdonképpen filozofikus, egzisztencialista kalandok. Mint ahogy mindközönséges életünk fölött is elűzhetetlenül ott lebegnek az élet nagy eszméi és gondolatai, mint amilyen a Sors, a Szenvedély, a Szabadság és a Végzet... Például... (Cseke Gábor)
Mircea Cărtărescu
Ki vagyok én?
Néhány éve, amikor a cédéim között turkáltam, rábukkantam egyre, amelyiken szórakoztató, játékos, kellemesen színes, szemléletes, szemet gyönyörködtető személyiségtesztek voltak. A megannyi alaposan kidolgozott, jól ismert teszt között volt egy, a Who Am I? című, amely grafikailag talán igénytelen volt, de a szokatlan fogalmi felépítése megnyerő. Röviden, először is választani kellett hat ház közül. Azután hatféle kerítés közül. Az udvaron el kellett helyezni egy fát a hat fa közül és egy tavacskát a hat tavacska közül.
A ház fölé felhőt kellett tenni, természetesen egyet a hat rendelkezésre álló felhőből, habosat vagy sötétet, vékonyát vagy sűrűt, tetszés szerint. A kép kulcsa végül a kígyó volt, amelyet szintén hat különböző, jobban vagy kevésbé tekergőző kígyó közül kiválasztva bárhol el lehetett helyezni: a kertben, a ház mellett, a fán, de akár a tóban is. Nos, hozzáfogtam hát, hogy ezekből az elemekből egy kedves, harmonikus, arányos környezetet állítsak össze. A ház magas volt, gyönyörűen ívelt felső ablakokkal, nagy és erős nap világította meg, a kis felhőcske nem akadályozta abban, hogy teljes erővel süssön. A tó, mint egy kis medence, közvetlenül a ház mellett, remegő kék vízzel, és mellette a fa dúsan termő koronája. A kígyót eldugtam egy sötét sarokba, jó messze a villa lakóitól. Saját ügyességemtől eltelve megnyomtam az F4-et, és azon nyomban megjelent fekete alapon fehér betűkkel az ítélet a személyiségem típusáról. Még mindig kínos felidéznem: ,,You are a conformist" — kezdődött a vádirat, és folytatódott még oldalakon keresztül ebben a hangnemben: kedvelem a banális dolgokat, a kispolgári szimmetriát, nincs bennem semmi romantika és semmilyen különös tehetségem sincsen. A legmegfelelőbb foglalkozás? Könyvelő. A szerelemben is a kényelmes helyzetekre vágyom, pénzem ugyan lesz annyi, amennyi szükséges, ám egy vassal sem több. Az ócsárlás kitett legalább három oldalt. Arany középút. Ritkán haragudtam meg valakire vagy valamire annyira, mint erre a játékra. Olyan volt, mintha egy szép nő mondaná lekezelően: „Kiábrándító vagy. Tulajdonképpen nem vagy egyéb, mint egy nyomorult konformista..." — és azután ez a képzeletbeli, gyönyörű nő a derékig érő dekoltázsával hátat is fordítana nekem. A francba!, kiáltottam, és mint általában, ha elégedetlen vagyok és beszélni akarok önmagámmal, kimentem a fürdőszobába, hogy a tükörbe nézzek. A világon a legkonformistább férfi nézett vissza rám a tükörből. Fekete szem, fekete haj, a száj... nem is tudom (valószínűleg konformista), az orr... Nem bírtam sokáig a szemembe nézni. A helyzet tűrhetetlen volt, és sürgősen meg kellett oldani. A számítógéphez rohantam, és megint elindítottam a programot. „Most magunk közt vagyunk!"— kiáltottam. Ezúttal a leghibbantabb dolgokat választottam ki: egy oldalra dűlő házat, egy csupa elszáradt ágú fát, a tűzpiros napot csálén az égbolt egyik sarkába raktam, viszont a robosztus felhőt rácsaptam a háztetőre, drámaian, mint az Üvöltő szelekben. Perverz módon a tavat éppen az ajtó elé helyeztem, hogy ha a lakók kilépnek a házból, nyakig merüljenek el benne. A kígyók közül rnost a leghosszabb és legvastagabb példányt választottam ki, és betelepítettem a tóba, mint a Loch Ness-i szörnyet. Az ember szíve megszakadt a szánalomtól és együttérzéstől, ha a szóban forgó ház lakóira gondolt. Újra lenyomtam az F4 billentyűt és (ujjé!) most már élvezettel azt olvastam: „You are an artist, a wonderful dreamer!" — így kezdődött a szöveg, és csak dicshimnuszokkal folytatódott.
Ezúttal egy nagy sztár karrierjére voltam kiszemelve, talán egy nagy színészére vagy híres festőére, a legérzékibb szerelmekkel és degeszre tömött svájci számlákkal... „Látod, hogy sikerül?!"— vetettem oda a nyomorult előbbi Who Am I?-nak, és ezzel végleg leszereltem. Az emberi elme ismét győzedelmeskedett holmi ügyeskedésen...
Milyen jó is volna, ha a hétköznapokban is így választhatnánk kisebb-nagyobb sorsokat, mint ebben a játékban, különböző formájú és színű tavakat, fákat, hatalmas vagy teljesen ártalmatlan kígyókat, amilyent akarunk éppen. Hogy mindig megszállottan átépíthessük az egónkat! Sajnos, úgy kerültünk erre a földre, hogy nem mondták meg előre, hogyan és miért, és csak egyetlen lehetőség adatik, de elménk derűs vagy borús, barátságos vagy rideg tájait nem egyedül mi választjuk. És mégis, bármennyire is a külső körülmények foglyai vagyunk, bármilyen esetlegesen dobál is az élet ide-oda, azért olykor mindnyájan úgy gondolunk magunkra, mint egy kedves, eltávozott teremtményre, aki után sóvárgunk és akihez szeretnénk visszatalálni.
Ki vagyok én? Melyik az igazi énem? Ezt a kérdést régóta, tizennégy éves korom óta én is felteszem magamnak, azóta, amikor egyszer egy csillagos éjszakán az egész földön csak az unokabátyám cigarettája ragyogott, aki a család bohémje volt. Egy faasztalnál üldögéltünk az udvaron a kis bánsági faluban, ahol a vakációmat töltöttem. Bár kilenc évvel idősebb volt nálam, nem tartotta nevetségesnek, amikor a szó szoros értelmében elmélyülten arról értekeztem vele, hogy ahány hold és csillag van, annyi halhatatlanság, Isten, univerzum és szerelem... Azon az éjszakán reggelig beszélgettünk. Elmeséltem neki nagy felfedezésemet abban az évben, azt az elméletemet, hogy sohasem tudhatjuk, milyennek látja a világot a másik: lehet, hogy más kéknek látja azt, amit én pirosnak, de mivel azt a színt én is pirosnak nevezem, soha nem tudhatom meg, hogy a másik ember tulajdonképpen ugyanolyannak látja-e... Akkor még nem sejtettem, hogy ez a primitív gondolat a kamaszok háromnegyedét foglalkoztatja. Az unokabátyám elmondta, hogy ő sokszor színházba jár, rajzol, verseket ír, gitározik éjszakákon át, szándékosan kirívóan viselkedik, vagy például egy-egy öreg parasztasszonyt franciául szólít meg... ,,De miért csinálod mindezt?" — kérdeztem, és figyeltem, ahogyan a fák lombja a sötétből minden fuvallatra végigsöpört a csillagokon. A parázs felemelkedett, és hirtelen felizzó fényében, mint egy fotólaborban, megpillantottam fiatalos, hosszú sörényű, barkós profilját, ami azóta volt divat, mióta a Phoenix kihozta első lemezét. „Nem tudom... lehet, hogy önmagamat keresem... Mindent kipróbálok, meg akarom valósítani önmagamat, nem akarom jelentéktelen emberként leélni az életet..." ,,És megtaláltad? Mármint magadat?"— kérdeztem tőle naivan. „Nem hinném, még nem..." Szegény unokabátyám! Nem tudhatta, hogy teljességgel névtelen mérnök lesz majd egy vidéki kisvárosban. Viszont azon az éjszakán akaratlanul ő nyitott meg előttem egy olyan távlatot, amelyről addig, elvegyülve a körülöttem lévő arcok és tárgyak között, még sohasem gondolkoztam. Eltelt még két év, mire egy másik faluban, a Duna mentén, tényleg átéltem azt, hogy létezem, és az énem végre megszületett.
A legtöbben a külső környezetben élünk, és (háromévente egyszer) a tükörképünkkel azonosítjuk magunkat. Vagyunk, akik vagyunk. Ha azt mondjuk, „én", a mellkasunkra mutatunk: a testem vagyok, ez a valaki a kerek világon. Általában nem érünk rá önvizsgálatra, és amikor önmagunk után kutatunk, nem magunkba nézünk, hanem az életünk folyton változó, színeit változtató külső felülete felé, mintha egy versenyfutó a startnál visszafelé indulna el. Legtöbbször nem „átgondoljuk", hanem csak „éljük" önmagunkat, mivel az aktuális körülmények háttérbe szorítják a belső életünket. Ezért a tárgyakat úgy használjuk, mintha azt a feltételezett, rejtett és valóságból kivont személyiséget jelképeznék, akire nem is gondolunk. Van egy barátnőm, akit teljesen lenyűgöz saját személyisége, és mégis mindig a magazinok folyton változó, legfrissebb divatja szerint öltözködik, sminkeli magát, és a tiszavirág-életű művészeti irányzatok szerint művelődik. Ma feketére kontúrozott szemmel látom mint ,,punk"-ot, holnap már kecsesen haloványan, pasztellszínű selyemingben, holnapután üzletasszonyként kosztümösen, nyakkendővel. Egyszer odavan a színházért, színészek és rendezők között forgolódik, de holnap már meg is feledkezik a színházról a képzőművészet kedvéért. Lelkesen olvas egy hirtelen felfedezett könyvet, magasztalja, misztikus hatalmat tulajdonítva áldoz neki, akár egy halványnak, de holnap már másikat választ, s az elsőt kiejti kegyeiből. Ezt az árulássorozatot, a pillanatnyi lelkesedések hordalékát ő mégis a „személyiségének" tartja. Nem kétlem, hogy ez a nő is keresi önmagát, de szándékosan és módszeresen éppen ott, ahol nincs, mert éppen attól fél, hogy végül megtalálja. Mintha neki szerezte volna Frank Zappa híres slágerét: „Do you know what you are? You are what you is!" Az vagy, aki van, aki látszik, egy cséppel sem több. Az énünk nem egyéb, mint az a légüres tér, amit túlzsúfolt, túlpörgetett életünk hozott létre bennünk, amikor már nem választjuk azt, „ami tényleg számít".
Mégis, a magányos órák, a boldogtalanság percei, életünk válságai, az álmaink és merengéseink, a depressziónk, a határesetek, a nyugtalanságaink — ezek mind másról beszélnek. Minden, ami kizökkent a „valós" élet rutinjából, azt mutatja, hogy ha nem reflektálunk önmagunkra, egyre lejjebb csúszunk a benyomások, elismerések, képzelgések, pletykák, tárgyak, hazugságok és csillogások lejtőjén, egyre távolabb valódi lényünk élő magjától. Egyszerű fogyasztóvá válunk, aki elsősorban önmagát fogyasztja el. És ilyenek maradunk, hacsak az élet úgy nem határoz, hogy beverjük a fejünket a gerendába. Kamaszkoromban egy boldogtalan szerelem és a katonaság szomorú tapasztalata hozta felszínre azt, amiről nem is gondoltam volna, hogy megvan bennem: sok gyűlöletet, gátlást és gyávaságot, de sok erőt is az elviseléséhez. Azóta nincsenek illúzióim: nem vagyok igazából semjobb, sem rosszabb, sem lelkileg szebb, nem lehetnék mintája senkinek, és az életben nekem sincsenek mintáim. Az utólagos tapasztalatok arra is megtanítottak, hogy ne csapjam be magam. Nagyon jó érzés tudni, hogy igazából mi lakozik az emberben. Van egy barátom, akit csalhatatlannak tartanak. Szörnyű, ahogy a kudarcait mindig győzelemmé konvertálja, ahogy igazolja a tévedéseit, megfeledkezve azokról, amelyeket nem lehet igazolni. Ha őt hallgatom, az a benyomásom, hogy találkoztam az egyetlen emberrel, aki még soha nem tévedett. Minden, amit tesz, tökéletes, az egész világ őt csodálja, minden lehetséges dologról csak neki lehet helytálló véleménye. Védekező mechanizmusa mindig készenlétben áll: semmilyen rossz hír nem juthat el énje túl gőgös füléhez. Óriási a szakadék a saját képzelete szerinti és a valóságos személye között.
Akkor hát ki is vagyok én? Az, akit a személyiségtesztek mutatnak? De ezek nem tesznek egyebet, mint kivágják a körvonalaimat. Szerintük különböző helyzetekben különböző személyiséggel rendelkezem. A bensőnk azonban nem fényképalbum. Nem tárgyak, hanem folyamatok vagyunk. Én, végső soron, önmagam keresése vagyok. Nem azért keresem, hogy megtaláljam: az a tény, hogy keresem, biztos jele annak, hogy már meg is találtam.
Fordította: Koszta Gabriella
 |
| Mircea Cartarescu |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése