Az Endrődi Sándor összeállította Petőfi napjai a magyar irodalomban 1842-1849 c., a Petőfi Társaság Tulajdonaként feltüntetett nagyszabású, közel 550 oldalra rúgó igen eredeti bibliográfiáról van szó, amelynek lapjai zöme pár nappal ezelőttig még úgy szunnyadtak, felvágatlanul, ahogyan a nyomdából kikerültek. Elején, közepén és végén néhány ívbe már bemetszettek korábbi kíváncsiak papírvágó kései, de az egész olvasáshoz való előkészítése a jelenre, a késő utókorra maradt.
Történetesen rám.
Ami azt jelenti, hogy ez a könyv - amit pedig az irodalomtörténet s a Petőfi szakirodalom felbecsülhetetlen értékű és mellőzhetetlen adaléknak tekintenek mind a mai napig, ott, ahová ez a példány került, egyáltalán nem töltötte be a hivatását; mondhatni süket fülekre talált vagy pusztába kiáltott szónak bizonyult. Ahogy tetszik...
Ezzel senkinek az érdemeit nem szeretném kicsinyíteni, mint ahogy a saját érdemeimet sem túlértékelni, hiszen azt a másfél órás foglalatosságot, amit a bicskám hersegésének a megfigyelésére és a kifent penge helyes szögben tartására fordítottam, bőven kárpótolja az az élvezet, amivel ez a nem túlságosan olvasmányos műfaj olvastatja magát.
Aki ismeri a kiadványt, tudja miről van szó, aki meg nem, annak elárulom: magába foglalja "kritikai és bibliographiai pontossággal mindazt, ami a nagy költő rövid élet-ideje alatt tőle és róla az egykorú lapokban megjelent: 1842 május 22-étől, midőn nyomtatásban először lépett nyilvánosság elé, 1849 julius 31-ikéig, midőn a segesvári csatatéren nyomtalanul eltűnt." - summázza a tárgyat Ferenczi Zoltán 1910-ben datált, a könyvhöz írt előszavában.
A könyv jelentőségére Schöpflin Aladár nyugatos kritikáját hoznám fel bizonyítékul, aki nem a gyűjtemény magát méltatja, hanem azt a tükröt értékeli, amit a könyvből kiolvashatni. És ez a tükörkép a lehető legárnyaltabb a korszak Petőfi-percepciójáról.
"A fiatal költő zavartalanul élvezheti a siker első mámorát és édességét, s hosszas hánykódás-vetődés, nyomorgás után végre legalább valamelyes egzisztenciához is jut mint Vahot Imre Pesti Divatlapjának szerkesztője. Vahotnak jó szerkesztői szimatja volt, mikor teljesen lekötötte magának az akkori legnépszerűbb fiatal költőt, aki e mellett még személyes szereplésével is folytonosan éleszthette az érdeklődést maga iránt s így a lap iránt is, amelybe dolgozott. Petőfiben nem volt a legcsekélyebb irtózás sem a nyilvános szerepléstől, nem volt benne semmi abból a szemérmetességből, amely el szereti takarni a világ előtt magánéletét. Ő kereste, óhajtotta a nyilvános szereplés legtágabb és legközvetlenebb lehetőségeit. Egész költői pályáján minden magánügye, egész személye annyira exponálva volt a közönség előtt, mint ahogy a színész személye exponálva van a színpadon. Az önbizalmának nem voltak korlátai, soha egy pillanatra sem ötlött az eszébe skrupulus, hogy amit tesz vagy mond, az vissza is tetszhetik. Ebből folyt a gorombaságig menő türelmetlensége az ellenvéleménnyel és kritikával szemben. Aki nagyon biztos magamagában, az könnyen hajlandó ostobának és gonosznak minősíteni mindenkit, aki nincs tőle annyira elragadtatva, mint ő maga. Kivált, ha ezt a véleményét támogatja a támadók kiléte és a támadás módja.
Petőfit az első támadások a kicsinyes irigykedés és a hírlapi konkurencia zavaros forrásaiból érték. A kis embereknek azt az éhes világát, amely az akkori pesti lapok körül csoportosult, hamar felbosszantotta a közéjük toppant vándorszínész hallatlan sikere s a versenyző divatlapok sápadt irigységgel néztek a Pesti Divatlap kitűnően bevált új akvizícióját. Megjelent a Versek első könyve - zajos, nagy siker. Csakhamar rá a Helység kalapácsa. Ez is tetszett, de már megjött az első rosszmájú kritika a pozsonyi Hírnökben egy Poór Jenő aláírású cikkben, amely a semmit megérteni nem tudó s nem is akaró rosszhiszemű ostobaság valóságos iskolai példája. Csakhamar kiadták a jelszót, amelyet aztán ötvenféle változatban, unos-untig kiabáltak bele a költő és a közönség fülébe. Petőfi tehetségét nem vonjuk kétségbe, de szigorúan meg kell róni póriasságát, mely sokszor aljasságig fajul, bordalait, melyek a borízű duhajkodást terjesztik, pongyola technikáját, amely a műgond hiányából folyik. Több-kevesebb változtatással mind csak ezt mondja, hol nyílt rosszakarattal, hol meg bujkálva, a jóindulatú oktatást affektálva, ami kritika ellene megjelent. S a bíráló cikkek ez áradatában nem találni egy épkézláb megjegyzést, egy helyes megfigyelést a költő egyéniségére vagy költői természetére. Ha Petőfi nem lett volna is olyan türelmetlen a kritikával szemben, akkor sem lett volna csodálni való, hogy olyan goromba szavakkal rázta le magáról a divatlapok kritikusait. A haragot ellene csak szította a Pesti Divatlap azzal, hogy ahol csak lehetett, az émelygésig magasztalta a maga költőjét és rendre közölte a többnyire elég silány versezeteket, melyek szerzői fellengző módon dicsőítették Petőfit. Alig volt száma az akkori Honderűnek meg az Életképeknek, amelyben ne lett volna vagy egy döfés Petőfi ellen; akkor még virágjában volt az a furcsa divat - amit mintha itt-ott fel akarnának újítani ma is -, hogy a lapok számról-számra kölcsönösen lebírálgatták egymás közleményeit, s mivel Petőfi a Pesti Divatlap minden számába írt valamit, hát mindig volt alkalom egy-egy tüskét szúrni bele.
Bizonyos, hogy soha Magyarországon senki nem foglalkoztatta annyit és oly szünet nélküli folytonossággal a nyilvánosságot, mint Petőfi. A vele s szerepével való foglalkozásnak ez az intenzitása az egyedüli, ami az akkori sajtó közleményeiben arra vall, hogy itt egy nagy szellemről van szó. Mert egyébként Petőfi dicsőítőinek épp oly kevéssé volt fogalmuk nagyságáról, mint becsmérlőinek. Bőven aggatták rá a magasztaló jelzőket, de sehol egy szó, amely azt éreztetné, hogy kimondóját egy géniusszal való közvetlen érintkezés ihlette meg. Még olyan okos és fogékony elme is, mint Pulszky Ferenc, amikor szól róla, fogalma sincs Petőfi méreteinek históriai voltáról. Az egyedül komoly számba vehető, irodalmi színvonalon álló kritika, amely Petőfi életében megjelent, az Eötvös Józsefé, tele van ugyan érdekes megfigyelésekkel s Petőfinek a magyarsághoz való viszonyát nagyjából helyesen világítja meg, de szintén olyan hangon van megírva, amelyen megérzik, hogy írója egyáltalán nem érezte meg Petőfi művészetének korszakos nagyságát. Pedig ez a kritika már 1847-ben kelt. Eötvös is bizonyára elcsodálkozott volna, ha valaki anticipálja előtte a mi mai felfogásunkat s fölébe helyezi Petőfit Vörösmartynak s minden más addig élt magyar költőnek. Hogy is hihette volna az előkelő kortárs, hogy az a szögletes modorú, lármás, feltűnően öltözködő, kávéházba járó, újságcsináló fiatalember a legnagyobb és legeredetibb szellemek egyike, akiket a magyar föld valaha nemzett! Az ember külső helyzete, a hely, melyet a társadalomban elfoglal, meghatározza azt a módot, ahogyan munkáját a kortársak mérik. Még az irodalomtól távolélők, a közönségből valók egy-két dadogó, naiv nyilatkozatán érzik leginkább, hogy igazán elteltek a költő nagyságával - nekik nem kellett röstelkedni, hogy a kortársak s tehát önmaguk fölébe is emelik a társadalmilag jelentéktelen, szegénységgel küszködő költőt. Az előtte járó költők, írók, ha szegény emberek voltak is, mégis csak az úri osztályból, a nemességből származtak s annak hangján és lelke szerint írtak. A parasztkorcsmáros fia nem csatlakozott az uralkodó osztályhoz, a néphez fordult s hamar ráalkalmazták a "népies", "népköltő" jelzőket, melyek nem voltak ugyan megrovás-értelműek, de mégis volt valami olyan mellékízük, ami valami alacsonyabbrendűt fejezett ki.
Az 1847. évvel elhallgat Petőfi kritizálása. A költő új szerepben áll elé: teljes erővel a politikára veti magát. Izgalmas rövidségű idő alatt végigcsinálja egy zajos politikai pálya frázisait: jön 1848. március 15-e, a népszerűség szárnyain a fellegekig repül, majd híres versével a királyok ellen heves ellenzést kelt a mindhalálig lojális magyarok közt. "Tény, hogy még a márciusi napokban is a magyar nemzet egyik kedvence voltam... néhány hét s íme, egyike vagyok a leggyűlöltebb embereknek" - írja egy nyilatkozatában. Nem volt igaza, mert nem lett gyűlölt emberré, csak éppen hogy politikai szereplését a maga medrébe szorította az események gyors fejlődése, melyet nem a márciusi ifjak irányították többé. Aztán a bukás a képviselőválasztáson, a haragnak szenvedélyes kitöréseivel, majd a háború Bem oldalán - s egyszerre elhallgatnak a kortársak Petőfiről. Az utolsó szó, amely mint talán még élőről szól róla, 1849. augusztus 7-én, a kolozsvári Szabadságban jelent meg egy rövid tudósításban a segesvári csatáról, amely így végződik: "koszorús népköltőnk, a hőslelkű Petőfi Sándor hír szerint elveszett". A szerkesztő ehhez megjegyzést fűzött: "Nagyszerűbb nemzeti csapás lenne tisztelt barátunk elvesztése, semhogy a valóság esetében eddig hivatalos tudósítást nem kaptunk volna felőle. Minthogy pedig ily tudósításunk maig sincs, alaptalan mendemondának hisszük és valljuk azon hírt."
A bő lére eresztett idézet szerepe itt a szintézis, hiszen Schöpflin egyetlen marokra fogja össze mindazt, amit ez a részletező, napról napra haladó, költői naplóként is olvasható adatgyűjtemény bő lére eresztve, a történelmi hűséget maximálisan tiszteletben tartva elénk tár.
Alig pár napja olvasom a kronológiát, s benne mindenek előtt a Petőfit ért támadásokat, illetve a címére érkező dicshimnuszokat, közleményeket, s már egyötödén túl vagyok az útnak. Később talán részletesebb olvasónaplóra is sort kerítek. Most azokat a felismeréseket sietek gyorsan ide jegyezni, melyek az eddigi Petőfi-képemen látható vonásokat korrigálják, árnyalják.
Úgy tanultuk hajdanán, legalább is ekként rögzült a tudatomban, hogy Petőfi nagyon sok népies verse a nép ajkán népdallá vált és folklorizálódott.
A Petőfi napjai-t olvasva megviláglik ennek a folklorizálódásnak a természetes útja: a lapokban megjelenő népies verseket a költő eleve népdalokként , népi románczokként stb. adta közre, s nem egyet akár megzenésített formában is, hadd terjedjen minél könnyebben. Érthetővé válik ezáltal a múlt századok folklórtermésének természetes metamorfózisa: akárcsak a forradalmi eszmék esetében, e téren is a felülről lefelé való terjedés a mérvadó irány. Műdalból lesz a népdal, amihez aztán a "nép" azt ad hozzá és azt vesz el, ami az ő sajátos szellemi igényeihez illik vagy nem.
Ja, és még egy adalék: e népdalait Petőfi, legalább is az első években, nagy előszeretetettel Pönögei Kis Pál álnév alatt közölte. Tehát ő sem tekintette éppen "szívbéli" gyermekeinek azokat. Később, úgy tetszik, fordult a kocka...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése