Cseke Gábor: Az identitásról... (válasz Dan Culcernek)

Kedves Dan!

Az első szabad március 15 egyik
erdélyi plakátja (1990)
Fotó: Székely Sándor

Az identitásról általad írottakkal összességében és részleteiben is egyetértek, bár én személy szerint nem szentelnék neki ekkora elméleti teret, mert az én olvasatomban mindaz, amit a kérdésről igen dokumentáltan és meggyőzően elmondtál, szinte-szinte természetes. Igaz, a "homogenizációért" vívott és a "szeparatizmus" elleni dicső romániai küzdelemben egyszerűen nem osztottam a hivatalos és a többségi álláspontot, bár kénytelen voltam alkalmazkodni hozzá. Senki sem tudott hitelesen meggyőzni affelől, hogy miért van szükség országos méretekben, mindenre kiterjedően mesterkélt, erőszakos, az egyéni akarattal szembe menő közösködésre az iskolában, a társadalmi életben, a szórakozásban, a kultúrában, az intézményes struktúrákban stb. A közeledést, az átjárást értettem s el is fogadtam. De a végsőkig vitt, "égig érő" egyneműsítést már nem. Ahol csak lehetett s ahogyan lehetett, ha apró próbálkozásokkal is, de igyekeztem szembehelyezkedni vele; még akkor is, mikor a látszat egészen mást mutatott.


Vajon, nem azzal bonyolítottuk-kuszáltuk össze a dolgokat, hogy túl sokat foglalkoztunk így is, meg úgy is olyan kérdésekkel, amelyek amúgy nyilvánvalóságok? Ilyen értelemben például melegen köszöntöm azt a hozzáállásodat, amely szakítani látszik az aggodalmas, többségi paternalizmussal. Az említett atyáskodás ugyanis annyira nevetséges, hogy szóvá tenni is restellem. De meg kell tennem, mert mostanig valahogy mindig bennem rekedt az a határozott elutasító vélemény, mely a kisebbségiek érdekeit, sorsát "féltő" - bár eközben a kisebbségi helyzetet és problematikát teljesen félreértő, vagy egyáltalán nem érzékelő, önáltató, fensőbbséges - többségi jóindulatára bennem kialakult. Külön örvendek annak a merész, ugyanakkor a lehető legtermészetesebb kijelentésednek, hogy "A románoknak nincs miért aggódniuk azért, mi történik azokkal a magyarokkal, akik nem tudnak románul. Az ő bajuk. Nem találnak majd munkát, csak egy majdani MAT-ban, annak is XXI. századi kiadásában. Na és? Szaporítani kívánják a munkanélküliek számát? Mi közöm nekem hozzá? Nem lesz joguk munkanélküli segélyre, ha visszautasítják az etnikailag védtelen vidéken való munkalehetőséget." Azt hiszem, ennél többet nem is várhat el jelen pillanatban egy romániai romántól egy magamfajta romániai magyar. Túl sok minden történt az elmúlt kilencven valahány évben - de ha jól meggondoljuk, még régebb óta is, bizony! - népeink között, körül, nyíltan és fű alatt is, hogy a leghitelesebb alapállás a korrekt, objektivitásra törekvő távolságtartás legyen. Ami - ahogyan igen helyesen írod - nem elzárkózás, nem áthatolhatatlan fal, de olyan, ami az "égig ér". 


Sajnos, azt is látnom kell, hogy idézett passzusod utolsó mondatában - talán akaratlanul, reflexszerűen, szándékod ellenére? -  benned is felágaskodik a burkolt figyelmeztetés, s ezért mintha azt is üzennéd: vigyázz, mert ha nem tanulsz meg románul, nem lesz jogod munkanélküli segélyre! Pedig amit mondasz, az tökéletesen igaz. De szerintem hagyni kell, hogy mindenki kóstolja meg újra és újra, a saját bőrén és tapasztalata árán ezt az igazságot. Ezeket az érveket úgyis elmondták már ezerszer a kisebbségieknek, volt alkalmuk tanulni belőle; ha akarnak. Ha meg nem, hát nem... Egyáltalán, a föl nem ismert evidenciák megtapasztalása az egyetlen lehetséges és célravezető nevelőeszköz.


Úgy, ahogyan azt éppen most "történelmi igazságtevő"-ként kéretlenül fellépő ifjú pénzügyőr kóstolgatja, milyen az, ha a székely provincia relatív védettségéből kikerülve, országos méretekhez kell igazodnia; aki - naivan? provokációs céllal? saját kezdeményezésből? felbujtásra? reméljük, egyszer még kiderül - úgy gondolta, hogy reá vár a szent feladat Avram Iancut fellógatni - bár képletesen, de éppen március 15-én, a világmagyarság ünnepén - mindazért, amit a történelem a román-magyar kapcsolatokban negatívumként felhalmozott.

Azon túl, hogy életünkben semmiféle önbíráskodást nem volna szabad eltűrnünk, még jelképes módon sem, a tettlegességet és az agresszív visszavágás reflexét is minden eszközzel száműznünk kell magunk közül. Jól tudom, hogy mindezt így leírni nagyon könnyű, de épp azért kell megtenni, hogy itt is, ott is, ma is, holnap is, holnap után is előttünk álljon, fehéren feketével és megpróbáljunk ekként élni. Ne adjuk fel, ha nem is sikerül mindig, csak próbálkozzunk, makacsul. Ne tartsunk attól, hogy netán beletörik a bicskánk. A bicskákat hagyjuk becsukva, sőt, tegyük is ki a zsebünkből, s azon járjon az eszünk, hogy miként értelmezzük helyesen és előremutatóan az esetleges konfliktusokat.



Ami a Iancu "hóhérával" a közelmúltban történt, az minden, csak nem egy egészséges, kiegyensúlyozott társadalmi közeg indokolt reakciója egy nyilvánvalóan durva és otromba gyalázkodásra, a nemzeti érzékenység megsértésére. Sajnos, hogy minderre Romániában ma sincsenek megfelelő törvényes intézkedések, amelyek biztosítanák, hogy a tettet magát súlyához és jellegéhez mérten büntessék, nem pedig különböző fondorlatokhoz folyamodva olyan retorziókat alkalmazzanak, melyek nem hogy hatásosan példát statuálnának, inkább hősöket, olykor egyenesen mártírokat avatnak minden kisszerű, magamutogató csiszlikből, akik mit sem törődnek az emberi méltósággal, az emberi kapcsolatok minőségével, mindazzal, amiért mi itt ketten hónapok óta igyekszünk egyenesbe kerülni.


"Hősünk" azon túl, hogy ügyészségi eljárás indult ellene, aminek manapság tudjuk, hogy a kimenetele legtöbbször az ügy elaltatása, eleddig a lehető legostobább és legvisszásabb büntetést kapta: hivatali úton áthelyezték Abrudbányára, a Mócvidékre, valószínűleg abból az "elmés" meggondolásból, hogy ezzel majd megtanulja tisztelni a románság nemzeti hőseit. Na tessék! Nem kell nagy okosság ahhoz, hogy az intézkedés mögött az ember fölfedezze a kaján bosszú kéjét is: majd megtanítunk mi kesztyűbe dudálni! S a várt hatás be is következett: emberünk meg sem jelent új munkahelyén, máris tömegtüntetések és indulatok céltáblája lett, blogját feltörték, a lapok online kiadásainak és közösségi oldalak kommentjeiben buzgón gyalázzák/dicsőítik, attól függően, hogy román vagy magyar bejegyző az illető. Azt is mondhatjuk, hogy elérte, amire áhított; sőt, talán még többet is, hiszen az országos sajtó első oldalára került, portréja színesben megjelent az újságokban, feltűnt a képernyőn. Sztár lett belőle, mindegy, hogy kedvelt vagy gyűlölt, a fő, hogy beszélnek róla, a tettéről, a céljáról, a székely Gárdáról, amelynek egyik létrehozója, és ezt a médiatőkét már nem lehet elvenni tőle.


Összefoglalva: eddig a társadalom úgy táncolt ebben az ügyben, ahogy egy zavart elme diktálta. Normális dolog ez? Egészséges reakció ez? Lám, mi sem tudunk szabadulni attól, hogy ne hivatkozzunk tettére, ne sztároljuk mi is egy lúdlépésnyit, bár annyit azért igyekeztem betartani, hogy a nevét nem vagyok hajlandó leírni, s még csak visszakereshető se legyen szövegemben a világhálós közegben. Különben is, a név szinte nem is fontos, az illető személyiség, a provokátor típusú jellem az, amivel a társadalomnak mindinkább számolnia kell, hiszen immár jól láthatjuk, hogy a huszadik-huszonegyedik század konfliktusai, viszállyal terhes eseményei, tragédiái sosem nélkülözték  a háttérben aknamunkát végzők sunyi cselvetéseit. Az emberiség mindegyre bedőlt nekik, nem tanulva se múltból, sem közelmúltból vagy jelenből, mert megszokta, hogy ha lehet, csípőből reagáljon mindenre, amiről úgy hiszi - mert elhitetik vele, beugratják -, hogy azonnali veszélyt jelent számára és nem látja azt a mindannyiunk felett tornyosuló nagyobb veszélyt, ami felé gyanútlanul tántorog.


Talán nem kell magyaráznom, hogy a kölcsönösség e téren is megtapasztalható, emiatt tehát nem szükséges szemrehányást tennünk egymásnak: provokátorok nálatok is épp úgy megteremnek, mint nálunk. És a mi temperált, már-már joviális üzenetváltásaink, véleménycseréink egyeseket kimondottan zavarnak, keresztülhúzván számításaikat, ellehetetlenítve harci érvrendszerüket. Pedig én lemondtam arról, hogy a továbbiakban valakit is rávegyek arra, kövesse példámat. Elég, ha a gondolataink nyilvánosságra kerülnek, egyszer talán még megteszik a maguk hatását.


Érintesz viszont egy olyan kérdést is, amiben úgy érzem, egyelőre más a felfogásunk. És ez a romániai magyarság politikai szerveződése, képviselete. A Te szemedben az RMDSZ mint gyűjtőszervezet (párt) megléte politikai fiaskó, mondván, hogy a kisebbségi népközösségek is ugyanúgy elsősorban társadalmilag rétegződnek és ez meghatározóbb minden etnikai szempontnál. Azt gyanítom, ha magam is többségi lennék, valószínű én is így gondolnám, de mert kisebbségi vagyok, a kisebbségi léthelyzetben eltöltött közel száz esztendő tapasztalata arra figyelmeztet: mindaddig kell lennie egy erős és szavát a politikában egységesen hallató szervező erőnek, amely a tényleges kisebbségi érdekek mentén működik, ameddig ügyeinkben bármikor bekövetkezhet a visszarendeződés. És ez az eltelt húsz év előrelépései, összecsiszolódása dacára ma is fenyeget. A baj tehát esetünkben, meglátásom szerint, nem az RMDSZ-szel van, mert ő csak alkalmazkodik ahhoz a fonák helyzethez, amit a rendszerváltás óta számára az érdekérvényesítéshez teremtettek. Románia mai politikai berendezkedése ugyanis elismeri a kisebbségi érdekvédelmi szervezetek létezését és szerepét, ugyanakkor politikai súlyukat csak akkor fogadja el partnerként, ha a kisebbség aláveti magát a politikai pártszerveződés többségi rendszabályainak. A Dimitrie Cantemir emlegette "struccteve" állapotot tehát eleve már maguk a törvényes előírások hívják életre, kényszerítik a kisebbségre. Tovább pedig megint csak igazad van: e zsákba futás, e "párt is, meg nem is párt" identitás olyan helyzetekbe kényszeríti bele a kisebbséget, amelyekben nehéz helyes válaszokat megfogalmazni.


Nézzünk csak végig a romániai pártokon: jól látható, hogy az ideológia mentén való szerveződés látszat, máz csupán és egyik sem képes leképezni egy-egy társadalmi osztály, réteg, csoport sajátos érdekeit - annál inkább bizonyos, nehezen meghatározható érdekcsoportok viszonyát a hatalomhoz. Ebbe a táncrendbe kell beállnia a romániai magyarság szervezetének is, ha azt akarja, hogy egyáltalán labdába rúghasson. Én magam és még nagyon sokan - egyáltalán nem örülünk neki. Ezért, ha lehet, légy valamivel elnézőbb e tekintetben, s talán mégis létezik másfajta kiút is ebből a kutyaszorítóból.

Baráti üdvözlettel:

Cseke Gábor