Régenvolt dolgok: A Gazda halott (11)

Alekszandr Szolzsenyicin egyidős a forradalommal. Ez az akár jelképesnek tekinthető életkezdés ha nem is predesztinálja, de feljogosítja arra, hogy mindenre elszánt lelkiismerete és bírálója legyen. A Nobel-díjas író tekervényes, sok megpróbáltatással kirakott életútja során a totális tagadásig jut.

1945-ben tüzérhadnagyként azért tartóztatják le, mert egy (elfogott) magánlevélben barátjának Sztálint bíráló sorokat vetett papírra. Nyolc évi raboskodás következik, majd kazahsztáni számüzetés. Ezalatt rákbeteg lesz, kórházban kezelik. A Gulágok világát bemutató, világhíressé váló kisregényét, az Ivan Gyenyiszovics egy napját Nyikita Hruscsov legfelső engedélyével közli a szovjet irodalmi sajtó. Ekkor 1962-őt írunk. Hruscsovnak jól jön ez a könyv ahhoz, hogy igazolhassa a Sztálin deheroizálására tett addigi lépéseit. A rendszer mindenért Sztálint tette felelőssé, de a Gulágok maradtak...

De azért a Nobel-díj már sok volt, még ha csak az Iván Gyenyiszovicsért is kapta... Szolzsenyicin nem mert kiutazni, hogy átvegye. Félt, hogy nem engedik haza. A külföldi propaganda persze, jól meglovagolta az egész kérdéskört...

Amikor aztán Szolzsenyicin újabb művei (Rákosztály, Gulág szigetcsoport) megszülettek s sorra jelentek meg külföldön, nyilvánvalóvá vált: az író nem túlkapásokat bírált bennük, hanem az egész rendszert. Azt bizonyította, hogy az átnevelő táborok eszméje már Lenin, Trockij és Dzserdzsinszkij terveiben megszületett mint a megsemmisítendő osztályelemek elleni harc hatékony eszköze. Különösen a Gulág szigetcsoport e posztulátumnak a nagyszabású bizonyítása. Talán már nem is irodalom, hanem azon túlmutató, monumentális adatbázis, egy olyan Jelentés, amit nem lehet semmilyen művészet átlényegítő, szublimáló palástja alá rejteni.

Szolzsenyicin, aki a totális bírálatot jelentette a Szovjetunió számára - miközben keresve se lehetett volna oroszabb oroszt találni az országban a Nobel-díjas, sokszorosan meghurcolt írónál - szinte törvényszerűen lett kegyvesztett és száműzött: az amerikai Vermontban telepedett meg, s onnan küldte időnként haza látleleteit a felbomló haza állapotáról. Elutasít mindenfajta erőszakot, még ha forradalmi hevületből is történne az, s a tolsztoji hagyományokhoz visszanyúlva, az erkölcs világmegváltó erejét hangsúlyozza.

Az elmúlt napokban, annyi évtized után magam is visszatértem a "szolzsenyicini" gyökerekhez: az Iván Gyenyiszovicshoz, A krecsetovszkai állomáson történt-hez, a Matrjona házához, Az ügy érdekében-hez... Az írónak azokhoz az elbeszéléseihez, melyek a sokat ünnepelt kisregény farvizén maguk is nyilvánosságra kerülhettek. Mint a nagyközönség egyik alázatos tagja, jóformán csak ezt láthattuk az íróból s valami olyan erőteljes vágy áradt belőlük a szabad élet és az értelmes emberi lét felé, ami csak sokat szenvedett, megfélemlíteni próbált, ám törhetetlen ember sajátja. Talán mégis van valami igazság Lukács György ama megállapításában, hogy az Iván Gyenyiszovics egy napja a szocialista realizmus igazi mintapéldánya? Hiszen a Szolzsenyicin-féle elbeszélésekben (lásd: Húsvéti körmenet, Európa, 1994) minden együtt van: a gyanakvás légköre, a visszaélések, a rendszer bírálata, de a háttérben valahogy mindig felsüt a nap; hol erősebben, hol gyengébben, de feltétlenül és kikerülhetetlenül. Az élet, a szépség, a remény himnusza valamennyi. Ez az, ami ha főbe is vágja az embert, végül csak segít neki a feltápászkodásban.

Az is igaz, hogy ez még "csak" irodalom. Amely hat, de nem győz meg sokakat arról, hogy gyökeres változtatásra van szükség. Hogy Oroszhonnak meg kell találnia a huszadik század elején elveszített iránytűjét. Hogy pontosan mikor és hol veszett el, ki látta utoljára, erről még sokat fognak vitázni a jelek szerint. Szolzsenyicin is csak addig volt képes eljutni, hogy figyelmeztetett: a glasznoszty maga, bármilyen határozottan és erőteljesen haladna előre - mint vajban a kés -, csak arra jó, hogy az összeomlani készülő betonépítmény romjai agyonütéssel veszélyeztessék az emberiséget. A széthullás, a szétfejlődés csak a térség nacionalizmusait korbácsolja fel, az eddigi látszategyetértés egy pillanat alatt elillan, s maradnak a viszály, az elégtételért lihegő bosszúállás szellemei.

1966 áprilisában, az akkori húsvét első napján kelt írói "fotográfiája" az önmaga létéből kifordult, elfajzott, lealjasított körmenetről ennek az összeomlásnak a víziószerű előrevetítése:

"Nincsenek imádkozók, viszont egyszerre meglódul a pityókás népség! Ahogy a raktár betört ajtaján nyomakszanak befelé, nekiütközve a kő keretnek, hogy mielőbb megkaparinthassák a zsákmányt, lökdösődnek, tolakszanak az áradás örvényeiben a lányok-legények - de miért? Maguk se tudják. Hogy megbámulják a papok hókuszpókuszait? Vagy csak az a dolguk, hogy tolakodjanak?

Körmenet imádkozók nélkül! Körmenet keresztet vetők nélkül! Körmenet sapkában, cigarettával, táskarádióval a nyakban - ennek a publikumnak, de legalább az első soroknak is feltétlenül rajta kell lenniük a képen.

Így lesz teljes!

Az oldalt álló öregasszonyok keresztet vetnek, s azt mondja egyik a másiknak:

— Az idén jó, nincsenek fuligánok. Ni, mennyi a rendőr...

Hát erről van szó! Az idei jó év!

Mi lesz ezekből a milliókból, akiket mi nemzettünk, mi neveltünk, s akik a nép zömét teszik ki? Mire jók a gondolkodó elmék felvilágosult erőfeszítései és reményteljes jóslatai? Mi jót várhatunk a jövőtől?

Csakugyan: majd egyszer megfordulnak, és mindnyájunkat eltaposnak.

Azt is, aki ránk uszította őket." (Húsvéti körmenet)

Hiába az író minden erőfeszítése, viszonylag hosszúra nyúlt élete, tisztánlátása, kritikai hitele, Szolzsenyicin sem tudta megváltani elveszettnek látszó világát. Haláláig, amit végül is elfogadott és várt (a Spiegel készített vele utoljára interjút, s amikor a riporterek további hosszú alkotó éveket kívántak, így tiltakozott: "Nem... Ennyi elég volt..."), többször is kénytelen volt átélni a paradoxont: a Gazda halott ugyan, de csontkeze, szelleme nem ereszt...

Csíkszereda, 2009. novemberében

Illusztráció: Szolzsenyicin egy vasútállomáson (Wikipedia)

Régenvolt dolgok: A Gazda halott (7)

A letűnt szocialista rendszernek - s különösen a szovjetunióbeli gyakorlatnak - bő, egyre gyarapodó irodalma van. Úgy tűnik, ez a téma lassan parttalanná válik. Igaz, hogy az elején Sztálin halálától indultunk el, egy régi újságpéldány fölfedezése kapcsán, és most már ott tartunk, hogy a szovjet valóságot feltáró vagy éppen csak feltárni szándékozó munkák egész vonulatán rágjuk át magunkat. Minél több írás kerül a kezembe, annál bizonyosabb vagyok benne, hogy nem árt néhány hiteles munkát közel engednünk magunkhoz, már csak azért sem, mert mi is benne éltünk évtizedekig abban a közegben, amit a szovjet mintájú proletárdiktatúra jelentett egész nemzedékek számára a második világháború után, egészen az 1989-es rendszerváltásig.

Martin Amis Koba, a rettenetes című könyvét olvasom megrendülten és olykor berzenkedve.

A neves angol regényíró, akinek ugyancsak író apja (Kingsley Amis) másfél évtizeden át hithű kommunistának vallotta magát, e könyvében megpróbál leszámolni a nyugati világ szovjetbarát illúzióival, s ha éppen szószerint nem is, de a sztálini "Művet" elemezve, sok vonatkozásban a hitleri "Teljesítmény"-nyel rokonítja, odáig menően, hogy személyiségi jegyeikben, életrajzi vonatkozásaikban, sőt, szexuálpatológiai furcsaságaikban is mindegyre érintkezési pontokat vél felfedezni köztük.

E meglepő, de nem minden alap nélküli hasonlítgatás, amennyire felkavaró, hiszen válogatott dokumentumokra és tényekre épít, annyiban sántít is, hogy két teljesen más történelmi gyökerű jelenséget s az ezeket generáló személyiségeket a közös platform, az "egyik olyan, mint a másik", "egyik se jobb a Deákné vásznánál" szemlélet egyszerűen csak elutasítja, kiiktatja, ad acta teszi. Jó volna, ha ennyivel megszabadulhatnánk a közelmúlt kísértő lázálmaitól, de sajnos, a történelem nem így működik. Hitler náci ideológiája és hatalmi ambíciója egy teljesen öntörvényű, semmihez sem hasonlítható globális eszelősséget hozott létre, a sztálini demagógia pedig a szovjet társadalom kegyetlenül kettős könyvelésének tragikumába fullad.

Bármekkora traumát okozott is a szerző életében apjának pálfordulása, s ez óhatatlanul elfogulttá teszi Martin Amis hangvételét és ítéletét, a valóságban nincs és nem is lehet egyenlőségjel, nincs fifti-fifti, a holokauszt holokauszt marad, annak minden iszonyatával és szörnyűségével, az osztályharcos népirtás pedig egy forradalmi kísérlet eltorzulásának és kudarcának lázálma és végtelen bűnlajstroma. Mindkettővel külön-külön, az állásfoglalás józanságával kell szembesülnünk.

Amis könyve a sztálini színjátékot állítja pódiumra, s hosszan elidőzik Lenin és Sztálin ellentmondásos, végül ellenséges feszültségbe torkolló kapcsolatán. Ő még úgy tartja, hogy az elvszerű forradalmár Lenin szellemi és erkölcsi örökségét Sztálin minden elképzelhető ravaszsággal valósággal "lenyúlta", s amikor Leninre rálőttek, majd később agyvérzés érte, a "tanítvány" mindent elkövetett, hogy a beteg akár fel se gyógyulhasson, kséőbb pedig dokumentgumok hamisításától se riadt vissza, csakhogy szemléltetni tudja: Lenin őt jelölte ki örökösévé...

"A Kommunista Párt rövid történeté-t Sztálin 1938-ban terelte át a nyomdán - a terror első enyhülése idején. A Rövid történet, amely részint kommunista katekézis, részint „négerrel" íratott önéletrajz, végül is több tízmillió példányban jelent meg, és az egész szovjet kultúra alapköve lett. A népszerűsége talán nem is volt teljesen hamis vagy kierőszakolt. Hisz végső soron a Rövid történet volt a legkézenfekvőbb útmutató a letartóztatás elkerüléséhez. Mostanra, 1938-ra szinte mindenki halott volt már, aki máshogy emlékezett az eseményekre. Ez volt a terror egyik rejtett célja: tabula rasá-vá változtatni a múltat...

A Rövid történet szerint Sztálin többé-kevésbé egyedül vezette a forradalmat (és nyerte meg a polgárháborút) - miközben Lenin munkatársként segített neki, Trockij pedig gonoszul hátráltatta. Az igazság azonban az („különös, de cáfolhatatlan tény", ahogy Isaac Deutscher írta), hogy Sztálin egyáltalán semmilyen szerepet nem játszott az októberi forradalomban.

Sztálint kortársai szinte egyöntetűen úgy írják le ebben az időszakban (a polgárháborúban aztán bőszen kivirult), mint „szürke, színtelen, középszerű alakot", „szürke foltot" (a „gyűlölet csillogásával sárga szemében" - Trockij), vagy mint „szimpla, kisvárosi politikust" (Lev Kamenyev). Ezeket az értékeléseket rendszerint úgy idézik, mint amelyek az előrelátás hiányáról árulkodnak, vagy arról, hogy Sztálin milyen ragyogóan tudta leplezni magát. Ugyanakkor világos, hogy Sztálin 1917-ben valóban ennyi volt: egy szürke folt sárga szemmel (néhányan „tigrisszemeket" emlegetnek). Ugyanakkor Sztálin már ekkor is visszataszította a társait... Olyan alakkal állunk itt szemben, aki egyszerre anonim és hajlamos a sértődésre. Más szóval, amint nem kellett óvatoskodnia, előbukkant a vadállatias énje. A szürke foltot felváltotta a sárga szempár.

Nem árt, ha foglalkozunk egy kicsit azzal a meghökkentő telefonbeszélgetéssel, amelyet Sztálin és Lenin felesége, Krupszkaja folytatott 1922. december 22-én, s amelyben Sztálin egyebek között (a pártban elterjedt pletyka szerint) „szifiliszes kurvának" nevezte Krupszkaját.

Fontos az időzítés. Lenin és Sztálin viszonya - miután összekülönböztek Grúzia ügyében - ekkor volt a legrosszabb. Másfelől négy nappal korábban a Központi Bizottság Sztálint bízta meg Lenin gyógykezelésének felügyeletével. Tizenhárom nappal később írta Lenin a „Végakaratát" („Sztálin túlságosan durva" s a többi). De Leninnek csak márciusban tettek említést erről a bizonyos telefonbeszélgetésről, a végső, halálos szélütése előtti napon.

1922. december 22-én Sztálin megtudta, hogy Krupszkaja állítólag megszegte a Leninnel kapcsolatban adott orvosi utasításokat. Ahogy ő maga írta (Kamenyevnek küldött levelében):

Sztálin tegnap a legdurvább sértéseket vágta a fejemhez egy rövid feljegyzés miatt, amit Lenin az orvosok engedélyével diktált nekem. Nem tegnap lettem a párt tagja. Az elmúlt harminc év során soha egyetlen durva szót nem hallottam egyetlen elvtársam részéről sem.

Mi magyarázhatja Sztálin viselkedését? A „rövid feljegyzést" Lenin Trockijnak küldte, és megdicsérte benne azért, hogy keresztülhúzta Sztálin számításait (a külkereskedelmi monopólium kérdésében). Sztálin szemében ez a Lenin-Trockij szövetség bizonyítéka volt. De miért fejezte ki épp ilyen formában a dühét? Hisz ez nyilvánvalóan megbocsáthatatlan durvaság volt, ráadásul Sztálin úgy őrjöngött, hogy Krupszkaja (aki egyébként tudvalevően higgadt ember volt még akkor is, amikor haldokló férjét ápolta) állítólag hisztériás rohamot kapott (az idegei, írta Kamenyevnek, „már-már felmondják a szolgálatot"). Amikor Lenin értesült az incidensről, ami végül is elkerülhetetlen volt, azonnal cselekedett, éspedig, szintén elkerülhetetlen módon, annak érdekében, hogy eltávolítsa Sztálint a vezetésből és megfossza minden tekintélyétől. Ezután, március 7-én következett be az utolsó szélütés. Még tíz hónapig élt ezután, de beszélni nem tudott; Sztálin pedig megmenekült...

Krupszkaja teljesen komolyan beszélt, amikor azt mondta, hogy ha Lenin életben marad, akkor végül ő is csatlakozott volna az összes többi régi bolsevikhoz Sztálin kivégző pincéiben. Lenin, mikor beszámoltak neki a telefonbeszélgetésről, azt írta Sztálinnak: „Nem szándékozom elfelejteni, amit ellenem tesz valaki, és mondanom sem kell, hogy amit a feleségem ellen tesznek, azt úgy tekintem, mint ami ellenem is irányul." Pontosan. Ezen egyetlen alkalommal Sztálint úgy elragadta a hév, hogy elárulta egy mély titkát: hogy gyűlöli Lenint. Oly mértékben, amennyire Sztálin hasadt vagy „megkettőződött" személyiség volt, egyik fele éppoly tisztán és szenvedélyesen gyűlölte Lenint, ahogy egész lényével gyűlölte Trockijt.

Krupszkaja, ahogyan azt Lenin kérte tőle, nem sokkal férje halála után a Központi Bizottság elé terjesztette a „Végakaratot". Sztálin ekkor felajánlotta lemondását.

De addigra eltelt egy év, s a politikai erők annyira átrendeződtek, hogy Sztálin taktikai felajánlását elutasították.

A szövetségese, a leglojálisabb segítője mindvégig az agyérelmeszesedés volt. A betegség előbb legyengítette Lenint, aztán félig háttérbe szorította, aztán elnémította, s végül, kritikus ideig tartó habozás után, elpusztította - s egész idő alatt hátborzongatóan engedelmeskedett Sztálin igényeinek." (Eddig az Amistól vett idézet.)

Kindler József professzor Sztálinul c. tanulmányában részletesen foglalkozik a sztálinizmus természetét feltáró művek elemzésével, s többször is elismerően hivatkozik Martin Amis munkájára. Szerinte sajnálatosan tünetértékű az a mód, ahogy a harmincas évek egyes nagy írástudói (pl. H.G. Wells, Bernard Shaw, Jean Paul Sartre, Bertold Brecht, Lion Feuchtwanger) áldozatául estek a szovjet propagandának, majd - igaz, névtelenül odaszúr egy magyar írónak is ("Az egyik legnagyobb, akkortájt erősen baloldali kötődésű, magyar költő és író meghívásra, 1934-ben a Szovjetunióban járt, de nincs tudomásunk arról, hogy Amis apjához hasonlóan, mint volt kommunista, később önkritikusan szólt volna életének erről az időszakáról. Tartsuk észben: 1932-34-ben volt a nagy kikényszerített ukrajnai éhínség, amikor a parasztokat megfosztották élelmüktől és a tőlük elkobzott gabonát exportálták. Az éhség áldozatainak számára vonatkozóan csak becslésekkel rendelkezünk: legalább ötmilliónyian voltak.")

Jó, ha tudjuk: az 1934-ben a szovjet írók kongresszusára hivatalos vendégként utazó Illyés Gyuláról van szó, aki, amikor Moszkvába érkezett, megtudta: a kongresszust jó két hónappal elnapolták, s ő pedig a szovjet államot beutazva folytatásos útirajzban tudósította a magyar sajtót tapasztalatairól...

Régenvolt dolgok: A Gazda halott (5)

Idáig jutva, kissé elbizony-

talanodtam: nem vagyok meg-

győződve ugyanis arról, hogy érdemes-e ennyire részletekbe menően felidézni az akkor elhangzottakat-leírtakat. Sokan lehetnek olyanok, akik úgy érzik, hogy ez nem egyéb gondolati egyhelyben topogásnál, a lényeget summásan kellene elintézni, hiszen mindenki tudja, akkoriban sokat hazudtunk magunknak, minek azt még egyszer elővenni, kiteregetni, részletezni, egyáltalán komolyan venni?

Az egész történet amúgy is régen volt, talán igaz se volt...

Pedig Sztálin elvtárs létezett, az őt körülvevő, ma már nehezen érthető misztikus rajongással, hozsannával és öröklétre való berendezkedéssel, amelynek a méreteit csak akkor tudjuk felbecsülni, ha türelmesen végigéljük újra a kor irányított tájékoztatását, amikor minden jelentéktelen részlet felidézése, rögzítése, többszöri variálása egy és ugyanazon célt szolgált: megfeledkezni a lényegről, az összefüggésekről.

Hányan gondoltuk, tudhattuk 1953-ban, hogy tulajdonképpen nem egy szentet, egy szuperembert gyászol a szovjet birodalom, hanem egy különösen kegyetlen, gátlástalan Gazdát, aki egy egész rendszert és ideológiát gyűrt maga alá és hitette el a fél világgal, hogy a szájából kihulló szavak aranyat érnek... (Az meg egyenesen a fél világot minősíti, hogy ezt el is hitte neki!)

Az Ifjúmunkás 1953. március 11-i számának negyedik oldala ehhez is nyújt némi adalékot, mindjárt a J. V. Sztálin temetésére érkezett külföldi kormányküldöttségek c. hír révén, amely egyszerűen felsorolja, kik tették tiszteletüket a Nagy Temetésre a szovjet fővárosban a temetés alkalmával.

A kínai küldöttséget Csu En-láj, a Kínai NK Állami Közigazgatási Tanácsának elnöke és külügyminisztere vezette, a román küldöttség élén Gheorghe Gheorghiu-Dej, a RNK minisztertanácsa elnöke állt. A csehszlovák elvtársak csoportját Klement Gotwald, a Csehszlovák Köztársaság elnöke vezette, a mongolokét I. Cedenbal miniszterelnök, a lengyelekét Bolesláw Bierut, a minisztertanács elnöke, a magyarokét Rákosi Mátyás miniszterelnök, az NDK-s küldöttséget Otto Grotewohl miniszterelnök. Finnország küldöttségét Urho Kekkonen miniszterelnök vezette, a bolgár küldöttek élén Viko Cservenkov miniszterelnök állt.

Az iráni kormányt a munkaügyi miniszter képviselte, Afganisztánt egy herceg, Törökországot egy külügyminisztériumi főtitkár, Nagybritanniát, Újzelandot és Ceylont a moszkvai angol nagykövet, Franciaország, az Egyesült Államok, India, Burma, Svájc, Ausztrália, Libanon, Egyiptom, Dánia, Norvégia, Ausztria, Svédország, Kanada, Pakisztán, Tájföld és Hollandia kormányai a szovjet kormány mellett állomásozó diplomáciai testületeiket bízták meg azzal, hogy országaikat a temetésen képviseljék.

Egy másik cikkből (A népi demokratikus országok vezetői díszőrségben Sztálin elvtárs koporsójánál) megtudjuk azt is, hogy a külföldi vendégek közül kik voltak azok a személyiségek, akik odaálltak Sztálin koporsója mellé, mintegy vállalva a sztálini örökség egészét. A fentebb felsorolt küldöttségvezetők mellett ott volt még Rokoszowszki, Lengyelország marsallja, Walter Ulbricht, a Német Szocialista Egységpárt főtitkára, Palmiro Togliatti, az olasz kommunisták főtitkára, Dolores Ibrarurri, a spanyol kommunisták főtitkára, Harry Pollitt, a nagybritanniai kommunisták főtitkára, Koplenig, Ausztria KP elnöke, Ville Pessi, Finnország KP főtitkára, Pietro Nenni, az Olasz Szocialista Párt titkára.

"Éjfél felé az emberáradat még mindig nem csökkent - áll a cikkben. - A díszőrségben ekkor Tevoszján kohászati ipari miniszter, Zaszjatko szénipari miniszter, Bescsev közlekedésügyi miniszter, Fegyin, Solohov, Mihalkov, Tyihonov, Leonov, Gladkov, Virta, Versigora írók, Rajzen, a Szovjetunió népművésze, V. Kuznyecov külügyminiszterhelyettes, Sevcsenko, a Szovjet Szakszervezetek Központi Tanácsának titkára, Joszif Visszárionovics Sztálin rokonai és barátai álltak."

Az egész világ gyászolja Sztálin elvtársat cím alatt igen röviden összefoglalja a lap azoknak a részvéttáviratoknak és üzeneteknek a lényegét - pontosabban a feladóit -, amelyek elözönlötték a szovjet hatóságokat és amelyek ilyenkor protokollárisan is elvárhatók. De szó van azokról a megemlékezésekről is, melyeket Csehszlovákiában, Angliában, Olaszországban vagy éppen Argentinában a nagy halott személyiségének szenteltek. Külön ismerteti a cikk a Béke Világtanács akkori Nemzetközi Sztálin-díjas elnöke, Frederic Joliot Curie Párizsból küldött levelét, illetve az ENSZ közgyűlésének elnöke, Lester Pearson üzenetét.

Az Ifjúmunkás Sztálin-féle gyászkiadása az utolsó három hasábon a román ifjúságnak az eseménnyel kapcsolatos úgynevezett gondolatait, érzéseit és mindenek előtt feladatait fogalmazza meg, az "ismétlés a tudás anyja" elv szigorú respektálását szem előtt tartva, csokorba gyűjtve mindazt az ideológiai örökséget, amit egy darabig még Sztálin nevével fémjeleztek, de amit nagyon hamar kikezdett az idő, s ahogy az lenni szokott, újabb szlogenekkel helyettesített.

Jelszavakban mindig is gazdagok voltunk...

Illusztráció: A Gh. Gheorghiu-Dej vezette román párt és állami küldöttség hazatérése Moszkvából Sztálin temetéséről 1953. március 11-én. * A román kommunizmus fotótákájából. Cota: 18 (17)/1953, Scanteia

Régenvolt dolgok: A Gazda halott (4)

Ama gyászkiadású Ifjúmunkásban, a 3. oldalon csupán három cikk zsúfolódott össze azzal a szándékkal, hogy mindent, de mindent elmondjon J. V. Sztálin emlékére tartott gyászmeg-

emlékezésekről.

Az elsőben, a lap bal felső sarkában (Gyásznagygyűlés a moszkvai Vörös-téren J. V. Sztálin emlékére) az Agerpres által idézett TASZSZ jelentés olvasható a temetési szertartásról, amit enyhítési célzattal "gyászgyűlésnek" neveznek, ámde a szövegből kiderül, hogy bármiként nevezzék is el a történteket, végül is temetésről van szó, mégpedig olyanról, amilyet régóta nem látott a világ:

"J.V. Sztálin koporsóját ágyútalpra helyezik - írja az újság. - A gyászmenet lassan halad a Vörös-Tér felé. Végig vonul az ősrégi város központi utcáin - annak a városnak az utcáin, amelyet Sztálin elvtárs géniusza alakított át...

A főváros dolgozói, a Lenin és Sztálin megteremtette nagy szocialista hatalom fiai és leányai, fájdalomteli szívvel hajtják le fejüket a szeretett vezető koporsója előtt...

A Kreml toronyórájának mutatói a 12 órához közelednek. A Kommunista Párt és a szovjet kormány vezetői a ravatalhoz mennek, felemelik J. V. Sztálin koporsóját és karjukon viszik a Mauzoleumba. A koporsót elhelyezik V. I. Lenin koporsója mellé. E percben eldördül a tüzérség díszsortüze...

Az ország valamennyi vasutvonalán megálltak a vonatok. Mozdulatlanul állnak az utcákon a gépkocsik. Félbeszakították útjukat a hajók, megálltak a gépek az üzemek műhelyeiben, az emelődaruk a munkatelepeken. A gyász csöndjét csak a tűzérségi sortűz, a gyárak és üzemek, a mozdonyok és hajók szirénáinak búgása szakítja meg...

A Vörös-tér felett repülőgépek keringenek., a Mauzoleum épülete előtt elvonulnak a harcokban megedzett sztálin generalisszimusz által győzelemre vezetett Szovjet Hadsereg katonái. Megadják a végtisztességet minden idők és népek legnagyobb hadvezérének."

(Ez a stílusban megnyilvánuló magasztosság az, ami három évvel később megrendíti az egész népi demokratikus tábort, de talán még azon is jóval túlárad a meghasonlás hulláma: a páratlan végtisztességgel elhelyezett Sztálint egyszerűen eltávolítják nagy harcostársa mellől és beindul teljes dehonesztálása.)

A gyászgyűlésről szóló riport alatt A Szovjetunió népeinek nagy gyásza címmel jókora beszámoló adja tudtul, hogy 1924 óta (Lenin halálának éve) nem volt ekkora gyásza a szovjet embernek, mint most. A gyászpanoráma ismeretlen szerzője előbb ellátogat a tifliszi Sztálin mozdonyjavító műhelybe, ahol a gyászoló dolgozók arra emlékeznek, hogy a nagy vezér valamikor itt szervezte a munkásokat, amikor Tifliszben (Tbiliszi) élt. De hangot kap a Fő Türkmén Csatorna építőinek gyásza is, akik sztálini útmutatások alapján a karakumi sivatagot csakazért is gazdag termőfölddé fogják alakítani. A Szovjetunió Tudományos Akadémiának feketébe öltöztetett márványtermében a tudósok mély fájdalommal emlékeztek meg a legnagyobb tudós távozásáról, aki felmérhetetlen segítséget nyújtott kutató munkájukban.

De gyászgyűlés volt a moszkvai Sarló és Kalapács fémipari üzemben, a moszkvai ZISZ-gyárban, a Dinamó gyárban, a szovjet írók szövetségében, és táviratokat, üzeneteket, leveleket fogalmaznak, küldözgetnek az ország és a párt vezetésének, egymást öt percenként váltó díszőrségeket állnak a Szovjetunió minden zege-zugában. A riportba bőséggel beszüremkednek azok a valóságelemek is, melyek a Borisz Polevoj már ismertetett különtudósítását igyekeztek hitelessé tenni (pl. a gyermekét felemelő anya a nagy halott előtt), de azok a gondolatok és megállapítások (méghozzá szó szerint), melyek a gyász különböző dokumentumaiban is helyet kaptak már.

(Arra mindenképpen jó volt ez a fajta szerkesztési elv, hogy aki csak egy cikk elolvasására szánta el magát a négy oldalba zsúfolt anyagokból, az is részesüljön minden szükséges információban és az ezek köré kerített, sugallmazásra szánt gondolatban.)

A 3. oldal jobb oldali három hasábján a Gyászgyűlések hazánkban című összeállítás kapott helyet, s mindenek előtt a bukaresti Sztálin szobornál történt gyászgyűlés (most fedezem fel, milyen felemelő, komoly és előremutató ez a terminus) történéseit foglalja össze, egészen addig, hogy a résztvevők végighallgatják a moszkvai ceremónia közvetítését, a bukaresti téren összegyűlt százezrek az éteren át állnak kapcsolatban a szovjet nép szíve dobbanásával, s ezek a szívhangok összeadódnak valahol, s ebből lesz az a világméretű szolidaritás, amelyből mind a szónokok, mind az újságírók bőven merítenek.

Például ilyeténképpen:

"Dolgozó népünk gyásznapokat élt át. Amikor hétfőn Moszkvában utolsó útjára kisérték a legemberibb embert, Lenin legnagyobb tanítványát:Joszif Visszárionovics Sztálint, hazánk dolgozó népe is tisztelgett a szovjet nép és az összes békére vágyó népek nagy halottjának.

Háromperces mozdulatlan vigyázállásba merevült dolgozó népünk, hogy gyászolja Őt, aki milliók atyja lett... Lenin halála óta ilyen világot átfogó gyászunk még egyszer sem volt..."

És tudomást szerezhetünk a resicai Sovromutilaj-petrolier műhelyeiben dologzók tisztelgéséről, a gyászoló Sztálinvárosról (igen, Brassóról van szó), ahol egy sztahanovista elmondta, hogy a szomorú esemény dacára, sőt, azt ellensúlyozandó, megfogadják: az öt éves tervet négy év alatt teljesítik! Na, és Bákó tartomány dolgozói se maradhattak ki az összeállításból (hogy miért éppen ők nem, és miért maradt ki más, ezt örök titok fedi, mert nem lelni rá semmilyen logikus magyarázatot).

Gyász, minden vonalon. Csend. Adózás. Főhajtás... Na, és a világ? És az ifjúság? Ők hogy éreznek? Róluk szól a negyedik oldal...

Régenvolt dolgok: A Gazda halott (3)

Még mielőtt tovább lapoznánk az 1953-as Ifjúmunkás Sztálin-féle gyászkiadásában, annak is 4 lepedőnyi oldalában, nézzük meg jól, hogy a két idézett író között miért akkora a szemléletbeli különbség. Elvégre mind a kettejüket hosszú időn át úgy tartották számon, mint a szocialista realizmus irodalmi alkotói irányzatának a megtestesítőit, akik műveikkel hitelesítették a pozitív kicsengésű, előremutató, optimista művek alkotása iránti pártos elvárásokat.

Mind a két író cselekvően részt vett a második világháború nagy ütközeteiben, a szovjet hadsereg Berlinig tartó menetelésében: Borisz Polevojról már szóltam, hogy elhárító tisztként követte az orosz csapatokat és Kolozsváron is járt (és még mennyi helyen!), Vaszilij Grosszman pedig, Ilja Ehrenburggal együtt a legismertebb haditudósítókként állandóan a frontvonalban tartózkodtak 1941-1945 között. Csakhogy Polevoj arra használja tapasztalatait, hogy háborús publicisztikai cikkgyűjteménye mellett (Belgorodtól a Kárpátokig, 1945) megírja kanonikus művét Alekszandr Mereszjev nevű vadászpilóta hősies akaraterejéről, aki egy légi ütközetben elveszítette mind a két lábát, de óriási önfegyelemmel, műlábbal is képes lesz repülőn végigharcolni az egész háborút. Az író, akit első könyvéért (Egy tetves emlékiratai, 1927) Gorkij is lelkesen megdicsért, igaz emberéért Állami Díjat kapott, akkoriban az elképzelhető legmagasabb szellemi kitüntetést a Szovjetunióban. Életútja egyenes volt: a háború kitörésétől kezdve haláláig (1981) a Pravda különtudósítója maradt. Nem sokan tudják, de Polevojt bízzák meg azzal, hogy Budapestről a Pravdát exklúzív tudósításokkal lássa el a hírhedt Rajk-perről...

A Vaszilij Grosszman bejárta szellemi kalandozás ennél jóval tekervényesebb és lépten-nyomon vargabetűket kénytelen leírni. Egyidős Polevojjal, ámde tőle eltérően oroszzsidó család sarja s egy idő után eljut oda, hogy önazonosságát felvállalva, ábrázolja az oroszországi zsidóság tragédiáját a sztálini korszak idején. Amíg idáig ér, ő is megírja heroikus művét (Sztyepan Kolcsugin, 1937-1940), amelyben a forradalom előtti bányászsors kegyetlenségének hiteles rajzát nyújtja. A háború számára kijózanodást, eszmei katarzist jelent: rá kell jönnie arra, hogy a szovjet hadsereg sziszifuszi hősiességét az ország vezetői többször is gyáván elárulták, az orosz nép valódi háborús veszteségeit nem annyira az ellenség, mint inkább egy eszelős diktatúra és terror okozta. Az igaz ügyért c. regénye még csak szordínós szintézise e tapasztalatnak, de már ferde szemmel nézik az irodalmi ítészek és a közélet hangadói, eközben pedig már dolgozik két, később maradandónak ítélt, de csak a kelet-európai rendszerváltásokkal egyidőben kiadott munkáján: a Pantha Rhei c. esszén és az Élet és sors c. nagyregényen, amelyben lemészárolt zsidó édesanyjának kívánt emléket állítani, mintegy vezeklésképpen, akit a befutott író megmenthetett volna, ha Bergyicsevbe, a keleti jiddis fővárosnak nevezett helységbe vonatjegyet küld és elmenekíti onnan, de ezt elmulasztotta. Nagyregénye és az esszé is fennakadtak a szovjet ideológia szűrőjén és kalandos úton jutottak el külföldre, ott jelentek meg elsőként. Oroszul majd csak 1988-tól kezdve láthattak napvilágot. Nem egy kritikusa a regényt a huszadik századi Háború és békének tartja. Egy bizonyos: az 1964-ben meghalt Grosszmann merész és egyúttal naiv előfutára volt mindannak, amit aztán Borisz Paszternak és Szolzsenyicin képviseltek és véghez vittek az egyetemes orosz irodalom rehabilitációjáért. Olasz nyelvű megjelenésekor az Il Giorno például ekként üdvözölte a regényt: "Az emberiesség és finomság, amellyel Grosszman 350 000 ember halálát rekonstruálja Sztálingrádnál, Tolsztojt idézi; a pátosz, ahogyan a szolidaritásról, a barátságról és a méltóságról értekezik, Dosztojevszkijt idézi; a szelídség és érzékenység, amellyel az egyszerő életet magasztalja föl, Csehovot idézi."

Nem csoda hát, hogy a kétféle szemlélet szembekerül egymással: miközben Polevoj végig kitart hivatalosított és példaként beállított pályafutása és pártos írói eszményei-szabályai mellett, addig Grosszman önvizsgálata eljut a bajok gyökeréig, s ő lesz az, aki elsők között fogalmazza meg azt a ma is sokat hangoztatott álláspontot, hogy a fasizmus és a marxizmus kétpólusú szélsőségként egálban állnak egymással. "Mivel nemcsak a szovjetunióbeli holokausztnak lehetett első számú közzétevője, hanem a hadi tollforgatók közül elsőnek ér Treblinkába is, ahol az eltüntetett nyomok ellenére korán megérzi az Endlösung masszív méreteit (erről is elsőként számol be), hamar eljut ahhoz a következtetéshez, amely ellen máig is éppúgy tiltakoznak bizonyos kelet-európai politikai körök, mint új-új (igazából nagyon régi) balos nyugati egyetemi zárványok: hogy a náci és a szovjet totalitarizmus tükörképe egymásnak, s erkölcsileg semmi különbség nincs köztük. Mindegyik a születési körülményeik miatt irtott ki embermilliókat. A marxizmus nem egyéb, mint osztályrasszizmus" - állapítja meg az írót bemutató esszéjében Gy. Horváth László a Nagyvilág 2001/6. számában.

De ezekről a gondolatokról, tapasztalatokról, kételyekről mi, 1953-as újságolvasók még nem tudunk semmit (vagy szinte semmit), s ha valaki ezekből valamit is a fülünkbe súgott volna, hogy más meg ne hallja, ma is úgy érzem, nem hittünk volna a fülünknek, mert a Polevoj és a Grosszman tudósításai azért annyiban közösek voltak, hogy a hit tartományába utalták a nagy vezérhez való viszonyulás tömegjelenségeit, a nagy gyász nem egyszer tragikomikus, groteszk külsőségeit.

Ezek után megpihenhetünk a harmadik oldal egyenletes betűtengerének partjain...

Illusztráció: fent - Grosszman harctéri jegyzetei; lent: Borisz Polevoj a Rajk-peren jegyzetel

Régenvolt dolgok: A Gazda halott (2)

Pedig az első oldal csak amolyan bemelegítőféle volt az olvasónak, hogy szegről-végről elmélyülhessen az emberi múlandóság örök problémájában, különös tekintettel a Joszif Visszárionovics Sztálin halálára. Ha a szovjet párt és kormány levelet intézett tagjaihoz és dolgozóihoz, akkor ugyanezt a Román Munkáspárt tagjai és a Román Népköztársaság összes dolgozói is joggal várták el pártjuk, kormányuk és nemzetgyűlésük részéről.

Csakhogy az Ifjumunkás Szövetség Központi Vezetősége sem ült tétlenül, papír és ceruza ott is gyorsan akadt, s a szövetség minden tagja, a népköztársaság egész dolgozó ifjúsága megkapta részükről, ami nekik kijárt: a szomorú haláleset fölötti elmélkedés és önösszeszedés buzdító sorait. Ez utóbbi levél (üzenet, felhívás, nyílt levél - a műfaj nincs leszögezve, úgy hogy akármelyik lehet ezek közül, sőt, ezeken túl is) természetszerűleg rövidebb a felnőtt társadalomnak szóló levélnél, de a kettő együtt kiteszi a gyászkiadás második oldalának a bal felét.

A másik féloldalon, felül a Pravda témába vágó vezércikkének fordítása kapott helyet (Sztálin halhatatlan neve örökké élni fog), amely az eddig már olvasott gondolatokat, jelszavakat, megállapításokat rakja új rendbe és változatokba, miként a kaleidoszkóp forgatásával a benne kirajzolódó ábrák is ugyanazon mozaikdarabokból raknak ki új és új szimmetrikus alakzatokat. Aki ezt a cikket elolvassa, újólag megerősödhetik hitében, hogy meghalt ugyan a Vezér, de a szelleme oly eleven, annyira behatolt a pártba és a tömegekbe, hogy a címben leszögezett állításhoz egy percig sem férhet kétség.

Végül az oldal jobb alsó sarkában, mintegy keret által kiemelve Borisz Polevoj szovjetorosz író, az Egy igaz ember története című, akkoriban igen divatos és sokat idézett, megfilmesített, népszerűsített stb. regény szerzőjének tárcája olvasható a Pravda 67. számából (Sztálin velünk van!), amely lényegében helyszíni tudósítás a nagy gyász mozzanatairól és dimenzióiról. Néhány idézettel ízelítőt adunk abból, hogy mit látott az író azokban a megrendíő órákban Moszkva utcáin, színhelyein.

"Besötétedett. Hideg este ereszkedett Moszkva utcáira és tereire. Kigyultak a fények, de a forgalom nem ült el emberáradat hömpölyög a város központja felé. Utcáról utcára nő az áradat, majd két hatalmas folyammá szélesedik. A Szakszervezetek Házának kapujában egyesül és megtölti a márványfolyosókat.

Milyen meleg, szívből fakadó szavakat lehet itt hallani, a gyászoló emberek között!

„Ha lehetett volna meghosszabbítani az életét, én habozás nélkül odaadtam volna az enyémet."

— Csak te? Sokmillió ember megtette volna. (...)

A szovjet emberek búcsúzni jöttek. Ki ne jött volna el, hogy lerója utolsó kötelességét a nép boldogságának megteremtője iránt? Férfiak és nők, aggok és gyermekek, katonák és tábornokok. Minden korú és foglalkozású emberek. Egy fiatal anya karján viszi göndörhaju leánykáját. A ravatalhoz érve magasra emeli a gyermeket. Az anya azt akarja, hogy gyermekének egész életére emlékezetébe vésődjenek Sztálin vonásai. (...)

Magas, szikár, görnyedthátú háborús veterán közeledik. Már rég leszerelt, régóta a békés munkának szentelte magát, de a harcias bajusz és a katonai zubbony elárulják a volt harcost. Mellén kitüntetések csillognak. A koporsó előtt elszántan kiegyenesedik — a veterán utoljára üdvözli generalisszimuszát. Kemény vonásain két nagy, hivatlan könnycsepp gördül le.

A koporsót elborítják a virágok. A fal mellett koszorúk hatalmas tömege. Számuk óráról-órára növekedik. A teremben a gyászfátyolos csillárok alatt friss virágok illata árad szét. És ma tanuja voltam, hogyan járult egy kicsiny, de drága csepp a virágok hatalmas tengeréhez: az emberáradattal egy hároméves kisfiú lépett a terembe. Egyik kezével ijedten szorongatta édesapja kezét, a másikban egy szál virágot tartott, egyetlen vörös dáliát, ami talán az ablaka alatt virágzott. A ravatalhoz közeledve kérdően nézett apjára, majd kivált a menetből, apró léptével a koporsóhoz ment és félénken lelette a virágot.

Ott fekszik most egy gyermeki szívnek ez a kis ajándéka az SZKP Központi Bizottságának és a szovjet Kormánynak a koszorúi mellett. (...)

A koszorúk feliratai a népek határtalan szeretetét tanusitják a nagy Sztálin iránt.

A díszőrséget állandóan váltják. Résztvesznek benne a moszkvai pártaktiva képviselői, munkások, kolhozparasztok, tudósok, írók, a minisztériumok vezetői, a Szovjetunió Legfelső Szovjetjének és a szövetségi köztársaságok Legfelső Szovjetjeinek képviselői, a Szovjetunió Hősei, a Szocialista Munka Hősei, a Szovjet Hadsereg marsalljai és tábornokai, a haditengerészet admirálisai. (...)

A szovjet ember bárhol dolgozott, a szovjet föld bármily távoli vidékén élt, mindig érezte a sztálini gondoskodást, a sztálini szeretetet, az irányító sztálini kezet.

És íme, most, az Oszlopcsarnokban elvonuló mélységesen gyászoló emberáradatot követve, különös erővel érzed, hogy a szovjet emberek vezetőjük halálát nemcsak a nemzet, az emberiség fájdalmának tekintik, hanem mindegyikük saját személyes fájdalmának érzi; elvesztették azt az embert, aki a legdrágább volt számukra, aki legközelebb állt hozzájuk. (...)

És bár valamennyien nagy fájdalmat hordozunk szivünkben, a munkalendület — március hónap első napjaiban — számos moszkvai vállalatban megnövekedett, emelkedik az észszerüsitő javaslatok száma. Az ország minden részéből ugyanazokat a híreket hozza a távíró, a rádió. A párt Központi Bizottsága és a Szovjet Kormány felhívására és buzdítására népünk, harcos és alkotó népünk, páratlan erővel magasztos emlékmüvet emel vezetőjének — a kommunizmus müvét. (...)

...Éjfél van. Az emberáradat éppen olyan végtelen, mint nappal, mint tegnap.

A diszőrséget ismét Joszif Visszárionovics Sztálin harcostársai és tanítványai veszik át: G. M. Malenkov, L. P. Berija, K. J. Vorosilov, N. Sz. Hruscsov, N. A. Bulganyin, L. M. Kaganovics, A. I. Mikoján, M. Z. Szaburov, M. G. Pervuhin, M. N. Svernyik elvtársak.

...Éjszaka három óra. A szovjet emberek egymásután haladnak el J. V. Sztálin koporsója előtt.

Mikor Sztálintól búcsúzunk, különös erővel érezzük, hogy örökké élni fog..."

Az ilyen mesterművekre mondjuk azt, hogy "cseppben a tenger". És hát el is hinném a szerzőnek (akiről tudni illik, hogy Kolozsváron is járt, méghozzá nem is egyszer: 1967-ben íróküldöttséggel érkezett, s akkor mesélte el, hogy 1944 őszén a kolozsvári szovjet parancsokságon dolgozott elhárító tisztként, alezredesi rangban), csakhogy kezembe került egy másik szovjetorosz írónak 1955-1963 között írt műve is (Vaszilij Grosszman: Pantha rhei, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1989), amely ha nem is az esemény hevében, de meglehetős időbeli közelségben osztotta meg olvasóival a Sztálin hirtelen halála okozta nagyszabású felbolydulást. Érdemes a két beszámolót egymás tükrébe állítani...

"És március 5-én váratlanul elhunyt Sztálin. Ez a haláleset valósággal belerobbant a járási bizottság által gerjesztett népharag és népszeretet gépiessé vált lelkesedésének gigantikus rendszerébe.

Sztálin terven kívül hunyt el, az irányadó szervek utasítása nélkül. Sztálin Sztálin elvtárs személyes utasítása nélkül hunyt el. A halálnak ebben a szabadságában, kiszámíthatatlanságában volt valami dinamitszerű, az állam titkos lényegének ellentmondó. Az elmékben és szívekben zűrzavar támadt.

Sztálin meghalt! Egyeseket elfogott a szomorúság - egyikmásik iskolában a tanítók letérdepeltették a nebulókat, és térden állva, könnyeket ontva olvasták fel nekik a kormány közleményét a vezér elhunytáról. A hivatalokban és üzemekben rendezett gyászgyűléseken sokan hisztériás rohamot kaptak, zokogás, eszelős női kiáltások hallatszottak, volt, aki elájult. Meghalt a nagy isten, a huszadik század halványa, és a nők zokogtak.

Mások viszont örültek. A falu, amely Sztálin vaskezének súlya alatt sínylődött, megkönnyebbülten sóhajtott fel.

A lágerek több millió lakója ujjongott örömében.

..A fogolyoszlopok koromsötétben vonultak ki munkára. A tenger zúgását túlharsogta az őrkutyák ugatása. És egyszerre csak mintha sarki fény ragyogott volna fel a sorok között: Sztálin meghalt! A sok tízezer fogoly suttogva adta tovább egymásnak: "Megdöglött... megdöglött", és a sokezernyi ember suttogása úgy zúgott, akár a szél. Sötét éj borult a sarkvidékre. A Jeges-tengeren azonban megtört a jég, és a tenger bömbölt.

Jó néhány olyan tudós és munkásember akadt, aki e hír hallatán a szomorúságot összekötötte azzal a vággyal, hogy örömében táncra perdüljön.

A pánik már akkor kitört, amikor a rádió közölte a jelentést Sztálin egészségi állapotáról: "Légzés... vizelet... pulzus... vérnyomás..." A bálványozott uralkodó hirtelen felfedte elaggott, gyenge testét.

Sztálin meghalt! Ebben a halálban benne rejlett a sztálini állam természetétől annyira idegen szabad váratlanság eleme. Ez a váratlanság arra kényszerítette az államot, hogy megrendüljön, mint ahogy megrendült az 1941. június 22-én rászakadó váratlan katasztrófától is.

Emberek milliói akarták látni az elhunytat. Sztálin temetésének napján nemcsak Moszkva, hanem a megyék, a járások is a Szakszervezetek Háza felé igyekeztek. A vidéki teherautók oszlopa több kilométernyire nyúlt. A forgalom egészen Szerpuhovig megbénult, később pedig a Szerpuhov és Tula közti országúton is.

Sokmilliós tömeg hömpölygött Moszkva központja felé. Az emberfolyamok a fekete, jeges folyókhoz hasonlóan összeütköztek, széttörtek a kövön, gépkocsikat törtek-zúztak össze, vaskapukat téptek le csuklópántjaikról. Ezen a napon ezrek pusztultak el. Az a nap, amikor a cárt megkoronázták a Hodinkán, elhomályosult a földi orosz isten - a goribeli cipész ragyás képű fia temetésének napja mellett.

Úgy tűnt, hogy az emberek az igézettség állapotában, a keresztényi, buddhista misztikus eleve elrendelés szellemében rohantak a pusztulásba. Mintha Sztálin, a nagy pásztor gyűjtötte volna össze elbóklászó juhocskáit, miközben holta után a véletlenség elemét kihagyta iszonyú tervéből.

Sztálin harcostársai, akik ülésre gyűltek egybe, a moszkvai rendőrség és a hullaházak jelentéseit elolvasva, összenéztek. Zavaruk azzal a számukra új érzéssel függött össze, hogy nem kell rettegniük többé a nagy Sztálin csillapíthatatlan haragjától. A Gazda halott volt."

Illusztráció: Borisz Polevoj arcképe

Régenvolt dolgok: A Gazda halott (1)

Már nem emlékszem, sírtam-e akkor, de hogy meg voltam rendülve, az egyszer szent. Hogy is ne lettem volna, amikor egész környezetünk, iskolától az otthonig tele volt tapétázva a nagy Sztálin portréival, gondolataival, szellemére utaló szimbólumokkal? Rajzkészségemet azzal próbálgattam egy-egy kósza papírlapon - de olykor tankönyveim margóján is - lemérni, hogy Sztálin-portrékat rajzoltam ceruzával, lehetőleg profilból, mert úgy könnyebb volt elkapni a lépten-nyomon kifüggesztett , jóváhagyott arcélet a dús bajusszal. Igaz, iskolás gyermek voltam, de nem láttam környezetemben senkit - pontosabban nem emékszem ilyen jelenetre, hogy valaki örömtáncot lejtett volna a hírre, hogy meghalt a Generalisszimusz.

1953-at írtunk, március 5-ét.

Akkoriban még nem voltam újságolvasó, nincsenek emlékeim arról, miként jelentkezett a megrendítő esemény a korabeli sajtóban, mi volt az, ami átjöhetett a szigorúan ellenőrzött sajtó szűrőjén. A napokban régi fotókat, nyomtatványokat gyűjtő jóbarátom megajándékozott néhány újság példányával a negyvenes-ötvenes évekből.

Közöttük az egyik az Ifjúmunkás című hetilap 1953. március 11-i száma. (Ez az az esztendő, amikor az Ifjúmunkás Szövetség Országos Hetilapjaként meghatározott lapot a hatodik évfolyam kellős közepén megszűntetik, s 1957-es újraindításakor már könnyebben kezelhető, tabloid formában jelenik meg. A szóban forgó szám még lepedőnyi 4 oldal...)

A lapszám bal felső sarkában ceruzával írták fel: Cam Cult Valea, ami azt jelenti, hogy a példány a tekerőpataki kultúrotthon (Caminul Cultural Valea Stramba) tulajdonát képezte, de látszik rajta, hogy soha nem volt befűzve valamilyen gyűjteménybe, hanem négyrét hajtogatva, az időbe belesárgulva várta feltámadását, amely ím most általam elérkezett.

Egy letűnt világba lépő időutas kíváncsiságával hajtogattam szét a lapot...

*

Elsőnek is megpróbáltam visszalépni abba a tudatállapotba, amiben akkoriban lehettem, hogy ne a mai eszemmel ítéljem meg a nagyrészt szövegekből álló lapösszeállítást.

Mindjárt meg is állapítottam, hogy az eseményt nem ebből az újságból tudtam volna meg, hiszen az Ifjúmunkás korábbi száma épp aznap jelent meg - tehát nem számolhatott be róla -, amikor vezérünk, Sztálin az "utolsó csepp vérét" is feláldozta a munkásosztály, a világforradalom ügyének... (Ebben egy szemernyi gúny sincsen, hiszen egy héttel később, amikor már az újság a halál és a gyász, a temetés és az ezzel járó ceremóniák négy oldalra bezsúfolt krónikáját és dokumentumait hozza, a következő Sztálin-idézettel vigasztalja olvasóit: "Ne kételkedjenek abban, elvtársak, hogy... kész vagyok odaadni a munkásosztály ügyének, a proletárforradalom és a világkommunizmus ügyének minden erőmet, minden képességemet és ha kell, minden csepp véremet, az utolsó cseppig.")

Olyan hát ez a szám (1953. március 11.), mint egyfajta enciklopédia, amelyben mindenki megkapja a magáét: a lapot irányító szervek viszontláthatják azokat a szövegeket, amiket jónak láttak a szovjet vezér halálával kapcsolatban a Nép tudomására hozni (nem többet, de nem is kevesebbet), az olvasó pedig egy helyen hozzáfér mindahhoz, amit vele el akarnak hitetni.

Az első oldalt a nyomda egy kb. 1 cm vastagságú gyászkerettel fogta körül, a belső oldalakon csak a a Joszif Visszárionovics Sztálin teljes szélességben húzódó neve került gyászkeretbe. Összesen két kép teszi "mozgalmasabbá" a betűtengert: az első oldalon a közismert, "szembenézős" Sztálin elvtárs fogad bennünket, parancsnoki ruhában, A Szovjetunió Hőse aranycsillagával, de hajadonfőtt (ez az arcképe szerepelt azokban az években valamennyi tankönyvünk fedőlapja után közvetlenül), a harmadik oldal jobb felső sarkában pedig egy gyászszalagos Sztálin-portré előtt tisztelgő fiatalok látszanak, a következő aláírással: "A bukaresti Állatorvosi Intézet vörös-sarkában a hallgatók gyászőrséget álltak Sztálin elvtárs gyászkeretes képe előtt. A román hallgatókkal együtt Gin-Du-Nam és Csoj-Ben-Szen koreai ifju hallgatók is őrséget álltak."

Az akkori idők védelmére hozható fel az a tény, hogy a nyomdatechnika korabeli romániai színvonala, ellátottsága miatt még ezt a képmennyiséget is túlméretezettnek találhatjuk, hiszen míg a Sztálin-portré még csak-csak, addig a gyászoló ifjak és az ő vörös sarkuk szinte kivehetetlen, haszontalan helypocsékolás.

Az első oldal vezető anyaga, amely tudatja a szovjet kommunista párt valamennyi tagjával, a Szovjetunió valamennyi dolgozójával a lesújtó hírt, nem más, mint egyetlen nagy vigasztaló szöveg, amelyből az derül ki, hogy még egy ilyen nagy veszteség is megerősíti a kommunistákat, az embereket, összébb tereli erőiket.

A portré alatti orvosi jelentés az egyik legtárgyilagosabb az anyagok közül. A szöveget jegyző népes orvoscsoport - valamennyien derék akadémikusok és egészségügyi minisztériumi vezetők, akikről az ember feltételezi, tudják, mi a dolguk - annyira komolyan veszik a feladatukat és az olvasóközönség orvosi tudásszintjét, hogy mindenféle diagnosztikai műszavakkal teletüzdelt helyzetjelentésükben elmondanak mindent a halál beálltának körülményeiről, amit végül is úgy lehetett csalhatatlanul felismerni, hogy "a légzés felületes és lényegesen szaporább lett, az érverés percenként elérte a 140-150-er, az érverés teltsége csökkent. 21.50 órakor J.V. Sztálin a növekvő szív-, ér- és légzési elégség következtében elhunyt."

Az orvosi jelentés alatt még két igen fontos, magas szintű határozat kapott helyet: egy párt- és kormánydöntés arról, hová kerüljön a felravatalozott koporsó (természetesen a Vörös Téren levő mauzóleumba, Lenin szomszédságába), illetve arról, hogy Leninnek és Sztálinnak, illetve a Kreml falánál eltemetett forradalmi vezetők maradványai részére Pantheont emelnek, "a Szovjet Ország nagy emberei örök dicsőségének emlékművét".

Ezzel át is fordíthatunk a 2. oldalra...