Még mielőtt tovább lapoznánk az 1953-as Ifjúmunkás Sztálin-féle gyászkiadásában, annak is 4 lepedőnyi oldalában, nézzük meg jól, hogy a két idézett író között miért akkora a szemléletbeli különbség. Elvégre mind a kettejüket hosszú időn át úgy tartották számon, mint a szocialista realizmus irodalmi alkotói irányzatának a megtestesítőit, akik műveikkel hitelesítették a pozitív kicsengésű, előremutató, optimista művek alkotása iránti pártos elvárásokat.
Mind a két író cselekvően részt vett a második világháború nagy ütközeteiben, a szovjet hadsereg Berlinig tartó menetelésében: Borisz Polevojról már szóltam, hogy elhárító tisztként követte az orosz csapatokat és Kolozsváron is járt (és még mennyi helyen!), Vaszilij Grosszman pedig, Ilja Ehrenburggal együtt a legismertebb haditudósítókként állandóan a frontvonalban tartózkodtak 1941-1945 között. Csakhogy Polevoj arra használja tapasztalatait, hogy háborús publicisztikai cikkgyűjteménye mellett (Belgorodtól a Kárpátokig, 1945) megírja kanonikus művét Alekszandr Mereszjev nevű vadászpilóta hősies akaraterejéről, aki egy légi ütközetben elveszítette mind a két lábát, de óriási önfegyelemmel, műlábbal is képes lesz repülőn végigharcolni az egész háborút. Az író, akit első könyvéért (Egy tetves emlékiratai, 1927) Gorkij is lelkesen megdicsért, igaz emberéért Állami Díjat kapott, akkoriban az elképzelhető legmagasabb szellemi kitüntetést a Szovjetunióban. Életútja egyenes volt: a háború kitörésétől kezdve haláláig (1981) a Pravda különtudósítója maradt. Nem sokan tudják, de Polevojt bízzák meg azzal, hogy Budapestről a Pravdát exklúzív tudósításokkal lássa el a hírhedt Rajk-perről...
A Vaszilij Grosszman bejárta szellemi kalandozás ennél jóval tekervényesebb és lépten-nyomon vargabetűket kénytelen leírni. Egyidős Polevojjal, ámde tőle eltérően oroszzsidó család sarja s egy idő után eljut oda, hogy önazonosságát felvállalva, ábrázolja az oroszországi zsidóság tragédiáját a sztálini korszak idején. Amíg idáig ér, ő is megírja heroikus művét (Sztyepan Kolcsugin, 1937-1940), amelyben a forradalom előtti bányászsors kegyetlenségének hiteles rajzát nyújtja. A háború számára kijózanodást, eszmei katarzist jelent: rá kell jönnie arra, hogy a szovjet hadsereg sziszifuszi hősiességét az ország vezetői többször is gyáván elárulták, az orosz nép valódi háborús veszteségeit nem annyira az ellenség, mint inkább egy eszelős diktatúra és terror okozta. Az igaz ügyért c. regénye még csak szordínós szintézise e tapasztalatnak, de már ferde szemmel nézik az irodalmi ítészek és a közélet hangadói, eközben pedig már dolgozik két, később maradandónak ítélt, de csak a kelet-európai rendszerváltásokkal egyidőben kiadott munkáján: a Pantha Rhei c. esszén és az Élet és sors c. nagyregényen, amelyben lemészárolt zsidó édesanyjának kívánt emléket állítani, mintegy vezeklésképpen, akit a befutott író megmenthetett volna, ha Bergyicsevbe, a keleti jiddis fővárosnak nevezett helységbe vonatjegyet küld és elmenekíti onnan, de ezt elmulasztotta. Nagyregénye és az esszé is fennakadtak a szovjet ideológia szűrőjén és kalandos úton jutottak el külföldre, ott jelentek meg elsőként. Oroszul majd csak 1988-tól kezdve láthattak napvilágot. Nem egy kritikusa a regényt a huszadik századi Háború és békének tartja. Egy bizonyos: az 1964-ben meghalt Grosszmann merész és egyúttal naiv előfutára volt mindannak, amit aztán Borisz Paszternak és Szolzsenyicin képviseltek és véghez vittek az egyetemes orosz irodalom rehabilitációjáért. Olasz nyelvű megjelenésekor az Il Giorno például ekként üdvözölte a regényt: "Az emberiesség és finomság, amellyel Grosszman 350 000 ember halálát rekonstruálja Sztálingrádnál, Tolsztojt idézi; a pátosz, ahogyan a szolidaritásról, a barátságról és a méltóságról értekezik, Dosztojevszkijt idézi; a szelídség és érzékenység, amellyel az egyszerő életet magasztalja föl, Csehovot idézi."
Nem csoda hát, hogy a kétféle szemlélet szembekerül egymással: miközben Polevoj végig kitart hivatalosított és példaként beállított pályafutása és pártos írói eszményei-szabályai mellett, addig Grosszman önvizsgálata eljut a bajok gyökeréig, s ő lesz az, aki elsők között fogalmazza meg azt a ma is sokat hangoztatott álláspontot, hogy a fasizmus és a marxizmus kétpólusú szélsőségként egálban állnak egymással. "Mivel nemcsak a szovjetunióbeli holokausztnak lehetett első számú közzétevője, hanem a hadi tollforgatók közül elsőnek ér Treblinkába is, ahol az eltüntetett nyomok ellenére korán megérzi az Endlösung masszív méreteit (erről is elsőként számol be), hamar eljut ahhoz a következtetéshez, amely ellen máig is éppúgy tiltakoznak bizonyos kelet-európai politikai körök, mint új-új (igazából nagyon régi) balos nyugati egyetemi zárványok: hogy a náci és a szovjet totalitarizmus tükörképe egymásnak, s erkölcsileg semmi különbség nincs köztük. Mindegyik a születési körülményeik miatt irtott ki embermilliókat. A marxizmus nem egyéb, mint osztályrasszizmus" - állapítja meg az írót bemutató esszéjében Gy. Horváth László a Nagyvilág 2001/6. számában.
De ezekről a gondolatokról, tapasztalatokról, kételyekről mi, 1953-as újságolvasók még nem tudunk semmit (vagy szinte semmit), s ha valaki ezekből valamit is a fülünkbe súgott volna, hogy más meg ne hallja, ma is úgy érzem, nem hittünk volna a fülünknek, mert a Polevoj és a Grosszman tudósításai azért annyiban közösek voltak, hogy a hit tartományába utalták a nagy vezérhez való viszonyulás tömegjelenségeit, a nagy gyász nem egyszer tragikomikus, groteszk külsőségeit.
Ezek után megpihenhetünk a harmadik oldal egyenletes betűtengerének partjain...
Illusztráció: fent - Grosszman harctéri jegyzetei; lent: Borisz Polevoj a Rajk-peren jegyzetel
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése