Pedig az első oldal csak amolyan bemelegítőféle volt az olvasónak, hogy szegről-végről elmélyülhessen az emberi múlandóság örök problémájában, különös tekintettel a Joszif Visszárionovics Sztálin halálára. Ha a szovjet párt és kormány levelet intézett tagjaihoz és dolgozóihoz, akkor ugyanezt a Román Munkáspárt tagjai és a Román Népköztársaság összes dolgozói is joggal várták el pártjuk, kormányuk és nemzetgyűlésük részéről.
Csakhogy az Ifjumunkás Szövetség Központi Vezetősége sem ült tétlenül, papír és ceruza ott is gyorsan akadt, s a szövetség minden tagja, a népköztársaság egész dolgozó ifjúsága megkapta részükről, ami nekik kijárt: a szomorú haláleset fölötti elmélkedés és önösszeszedés buzdító sorait. Ez utóbbi levél (üzenet, felhívás, nyílt levél - a műfaj nincs leszögezve, úgy hogy akármelyik lehet ezek közül, sőt, ezeken túl is) természetszerűleg rövidebb a felnőtt társadalomnak szóló levélnél, de a kettő együtt kiteszi a gyászkiadás második oldalának a bal felét.
A másik féloldalon, felül a Pravda témába vágó vezércikkének fordítása kapott helyet (Sztálin halhatatlan neve örökké élni fog), amely az eddig már olvasott gondolatokat, jelszavakat, megállapításokat rakja új rendbe és változatokba, miként a kaleidoszkóp forgatásával a benne kirajzolódó ábrák is ugyanazon mozaikdarabokból raknak ki új és új szimmetrikus alakzatokat. Aki ezt a cikket elolvassa, újólag megerősödhetik hitében, hogy meghalt ugyan a Vezér, de a szelleme oly eleven, annyira behatolt a pártba és a tömegekbe, hogy a címben leszögezett állításhoz egy percig sem férhet kétség.
Végül az oldal jobb alsó sarkában, mintegy keret által kiemelve Borisz Polevoj szovjetorosz író, az Egy igaz ember története című, akkoriban igen divatos és sokat idézett, megfilmesített, népszerűsített stb. regény szerzőjének tárcája olvasható a Pravda 67. számából (Sztálin velünk van!), amely lényegében helyszíni tudósítás a nagy gyász mozzanatairól és dimenzióiról. Néhány idézettel ízelítőt adunk abból, hogy mit látott az író azokban a megrendíő órákban Moszkva utcáin, színhelyein.
"Besötétedett. Hideg este ereszkedett Moszkva utcáira és tereire. Kigyultak a fények, de a forgalom nem ült el emberáradat hömpölyög a város központja felé. Utcáról utcára nő az áradat, majd két hatalmas folyammá szélesedik. A Szakszervezetek Házának kapujában egyesül és megtölti a márványfolyosókat.
Milyen meleg, szívből fakadó szavakat lehet itt hallani, a gyászoló emberek között!
„Ha lehetett volna meghosszabbítani az életét, én habozás nélkül odaadtam volna az enyémet."
— Csak te? Sokmillió ember megtette volna. (...)
A szovjet emberek búcsúzni jöttek. Ki ne jött volna el, hogy lerója utolsó kötelességét a nép boldogságának megteremtője iránt? Férfiak és nők, aggok és gyermekek, katonák és tábornokok. Minden korú és foglalkozású emberek. Egy fiatal anya karján viszi göndörhaju leánykáját. A ravatalhoz érve magasra emeli a gyermeket. Az anya azt akarja, hogy gyermekének egész életére emlékezetébe vésődjenek Sztálin vonásai. (...)
Magas, szikár, görnyedthátú háborús veterán közeledik. Már rég leszerelt, régóta a békés munkának szentelte magát, de a harcias bajusz és a katonai zubbony elárulják a volt harcost. Mellén kitüntetések csillognak. A koporsó előtt elszántan kiegyenesedik — a veterán utoljára üdvözli generalisszimuszát. Kemény vonásain két nagy, hivatlan könnycsepp gördül le.
A koporsót elborítják a virágok. A fal mellett koszorúk hatalmas tömege. Számuk óráról-órára növekedik. A teremben a gyászfátyolos csillárok alatt friss virágok illata árad szét. És ma tanuja voltam, hogyan járult egy kicsiny, de drága csepp a virágok hatalmas tengeréhez: az emberáradattal egy hároméves kisfiú lépett a terembe. Egyik kezével ijedten szorongatta édesapja kezét, a másikban egy szál virágot tartott, egyetlen vörös dáliát, ami talán az ablaka alatt virágzott. A ravatalhoz közeledve kérdően nézett apjára, majd kivált a menetből, apró léptével a koporsóhoz ment és félénken lelette a virágot.
Ott fekszik most egy gyermeki szívnek ez a kis ajándéka az SZKP Központi Bizottságának és a szovjet Kormánynak a koszorúi mellett. (...)
A koszorúk feliratai a népek határtalan szeretetét tanusitják a nagy Sztálin iránt.
A díszőrséget állandóan váltják. Résztvesznek benne a moszkvai pártaktiva képviselői, munkások, kolhozparasztok, tudósok, írók, a minisztériumok vezetői, a Szovjetunió Legfelső Szovjetjének és a szövetségi köztársaságok Legfelső Szovjetjeinek képviselői, a Szovjetunió Hősei, a Szocialista Munka Hősei, a Szovjet Hadsereg marsalljai és tábornokai, a haditengerészet admirálisai. (...)
A szovjet ember bárhol dolgozott, a szovjet föld bármily távoli vidékén élt, mindig érezte a sztálini gondoskodást, a sztálini szeretetet, az irányító sztálini kezet.
És íme, most, az Oszlopcsarnokban elvonuló mélységesen gyászoló emberáradatot követve, különös erővel érzed, hogy a szovjet emberek vezetőjük halálát nemcsak a nemzet, az emberiség fájdalmának tekintik, hanem mindegyikük saját személyes fájdalmának érzi; elvesztették azt az embert, aki a legdrágább volt számukra, aki legközelebb állt hozzájuk. (...)
És bár valamennyien nagy fájdalmat hordozunk szivünkben, a munkalendület — március hónap első napjaiban — számos moszkvai vállalatban megnövekedett, emelkedik az észszerüsitő javaslatok száma. Az ország minden részéből ugyanazokat a híreket hozza a távíró, a rádió. A párt Központi Bizottsága és a Szovjet Kormány felhívására és buzdítására népünk, harcos és alkotó népünk, páratlan erővel magasztos emlékmüvet emel vezetőjének — a kommunizmus müvét. (...)
...Éjfél van. Az emberáradat éppen olyan végtelen, mint nappal, mint tegnap.
A diszőrséget ismét Joszif Visszárionovics Sztálin harcostársai és tanítványai veszik át: G. M. Malenkov, L. P. Berija, K. J. Vorosilov, N. Sz. Hruscsov, N. A. Bulganyin, L. M. Kaganovics, A. I. Mikoján, M. Z. Szaburov, M. G. Pervuhin, M. N. Svernyik elvtársak.
...Éjszaka három óra. A szovjet emberek egymásután haladnak el J. V. Sztálin koporsója előtt.
Mikor Sztálintól búcsúzunk, különös erővel érezzük, hogy örökké élni fog..."
Az ilyen mesterművekre mondjuk azt, hogy "cseppben a tenger". És hát el is hinném a szerzőnek (akiről tudni illik, hogy Kolozsváron is járt, méghozzá nem is egyszer: 1967-ben íróküldöttséggel érkezett, s akkor mesélte el, hogy 1944 őszén a kolozsvári szovjet parancsokságon dolgozott elhárító tisztként, alezredesi rangban), csakhogy kezembe került egy másik szovjetorosz írónak 1955-1963 között írt műve is (Vaszilij Grosszman: Pantha rhei, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1989), amely ha nem is az esemény hevében, de meglehetős időbeli közelségben osztotta meg olvasóival a Sztálin hirtelen halála okozta nagyszabású felbolydulást. Érdemes a két beszámolót egymás tükrébe állítani...
"És március 5-én váratlanul elhunyt Sztálin. Ez a haláleset valósággal belerobbant a járási bizottság által gerjesztett népharag és népszeretet gépiessé vált lelkesedésének gigantikus rendszerébe.
Sztálin terven kívül hunyt el, az irányadó szervek utasítása nélkül. Sztálin Sztálin elvtárs személyes utasítása nélkül hunyt el. A halálnak ebben a szabadságában, kiszámíthatatlanságában volt valami dinamitszerű, az állam titkos lényegének ellentmondó. Az elmékben és szívekben zűrzavar támadt.
Sztálin meghalt! Egyeseket elfogott a szomorúság - egyikmásik iskolában a tanítók letérdepeltették a nebulókat, és térden állva, könnyeket ontva olvasták fel nekik a kormány közleményét a vezér elhunytáról. A hivatalokban és üzemekben rendezett gyászgyűléseken sokan hisztériás rohamot kaptak, zokogás, eszelős női kiáltások hallatszottak, volt, aki elájult. Meghalt a nagy isten, a huszadik század halványa, és a nők zokogtak.
Mások viszont örültek. A falu, amely Sztálin vaskezének súlya alatt sínylődött, megkönnyebbülten sóhajtott fel.
A lágerek több millió lakója ujjongott örömében.
..A fogolyoszlopok koromsötétben vonultak ki munkára. A tenger zúgását túlharsogta az őrkutyák ugatása. És egyszerre csak mintha sarki fény ragyogott volna fel a sorok között: Sztálin meghalt! A sok tízezer fogoly suttogva adta tovább egymásnak: "Megdöglött... megdöglött", és a sokezernyi ember suttogása úgy zúgott, akár a szél. Sötét éj borult a sarkvidékre. A Jeges-tengeren azonban megtört a jég, és a tenger bömbölt.
Jó néhány olyan tudós és munkásember akadt, aki e hír hallatán a szomorúságot összekötötte azzal a vággyal, hogy örömében táncra perdüljön.
A pánik már akkor kitört, amikor a rádió közölte a jelentést Sztálin egészségi állapotáról: "Légzés... vizelet... pulzus... vérnyomás..." A bálványozott uralkodó hirtelen felfedte elaggott, gyenge testét.
Sztálin meghalt! Ebben a halálban benne rejlett a sztálini állam természetétől annyira idegen szabad váratlanság eleme. Ez a váratlanság arra kényszerítette az államot, hogy megrendüljön, mint ahogy megrendült az 1941. június 22-én rászakadó váratlan katasztrófától is.
Emberek milliói akarták látni az elhunytat. Sztálin temetésének napján nemcsak Moszkva, hanem a megyék, a járások is a Szakszervezetek Háza felé igyekeztek. A vidéki teherautók oszlopa több kilométernyire nyúlt. A forgalom egészen Szerpuhovig megbénult, később pedig a Szerpuhov és Tula közti országúton is.
Sokmilliós tömeg hömpölygött Moszkva központja felé. Az emberfolyamok a fekete, jeges folyókhoz hasonlóan összeütköztek, széttörtek a kövön, gépkocsikat törtek-zúztak össze, vaskapukat téptek le csuklópántjaikról. Ezen a napon ezrek pusztultak el. Az a nap, amikor a cárt megkoronázták a Hodinkán, elhomályosult a földi orosz isten - a goribeli cipész ragyás képű fia temetésének napja mellett.
Úgy tűnt, hogy az emberek az igézettség állapotában, a keresztényi, buddhista misztikus eleve elrendelés szellemében rohantak a pusztulásba. Mintha Sztálin, a nagy pásztor gyűjtötte volna össze elbóklászó juhocskáit, miközben holta után a véletlenség elemét kihagyta iszonyú tervéből.
Sztálin harcostársai, akik ülésre gyűltek egybe, a moszkvai rendőrség és a hullaházak jelentéseit elolvasva, összenéztek. Zavaruk azzal a számukra új érzéssel függött össze, hogy nem kell rettegniük többé a nagy Sztálin csillapíthatatlan haragjától. A Gazda halott volt."
Illusztráció: Borisz Polevoj arcképe
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése