Kis Bajor-breviárium / III.BAJOR ANDOR
Na bumm!
Schwartz Bertold igen jó barátom volt, akire most is meghatottan emlékezem. Szent volt, aki csak azért nem angyalszárnyakon repült az égbe, mert nem gondolta át eléggé a dolgokat.
Például egyik napon eltűnt, és nemsokára megjelent bronzveres szakállal, bokáig érő csuhában.
Mondom neki:
- Mi történt Bertold? Csak nem lettél szerzetes?
Rám néz csudálkozva. Azt mondja:
- De igen! Tegnap meggyőzött a ferencrendiek fejese. A klastromfőnök!
Erre alig tudtam szóhoz jutni.
- Ember, de te kémikusnak készültél!
Megvonta a vállát, megsimogatta a szakállát.
- Na bumm - mondta közömbös hangon. - És akkor mi lesz? Legfennebb nem leszek kémikus!
Nagyon sajnáltam Bertoldot, mert mindenki úgy ismerte, hogy különös hajlama van a kotyvasztáshoz, vegyészeti kísérletekhez. Csak a hivatalos jellemzésbe írta be valaki, hogy „Schwartz Bertold elmaradt, kullogó elem, aki minden bizonnyal nem fogja föltalálni a puskaport".
Mekkora volt azonban a meglepetésem, amikor megint találkozom vele, és látom, hogy egy zsákot cipel, ő maga pedig csupa korom és szénpor. Mint egy kéményseprő, aki második műszakban vájár a szénbányában.
- Bertold - szólítottam meg aggódva -, abban a zsákban már nincs egy darab szén se, csak szénpor! Mindent össze fogsz kenni vele…
Megrándította a vállát, bekent engem is szénporral, és bölcs nyugalommal rámbámult.
- Na bumm! - felelte hidegvérrel. - És akkor mi lesz? Legfennebb minden be lesz kenve szénporral… Ne is törődj vele…
Azután elporoszkált, finom fekete csíkot húzva maga után. Irigyen néztem őt, amiért higgadt, kiegyensúlyozott: semmi se hozza ki a sodrából…
Igen - állapítottam meg -, így kell nézni az életet. Bertold két lábbal áll a földön. Pillanatnyilag valószínűleg térdig szénporban. De nem izgatja.
Engem például, ha térdig szénporban állanék, meglepnének a baljós gondolatok.
Mi lenne, ha a szénpor hirtelen lángot vetne?
Mi lenne, ha fölszállna és eldugná a kályhacsövet?
De elég volna annyi, hogy bejöjjön a rendház fejese, végighúzza az ujját az asztalon, a polcon, az ablakpárkányon, és azt mondja: maga piszok fráter, most már tudjuk, ki szokta a dolgokat befeketíteni!
Csodálattal gondoltam Bertoldra, a nemtörődömség és közöny filozófusára, akinek ez mindegy.
Amikor legközelebb már egy puttonyban kénrudakat is cipelt, meghatottam szólítottam meg.
- Ez is bumm? - kérdeztem.
Ő fölényesen elmosolyodott.
- Nyertél - felelte.
Éreztem, hogy kezdem megtalálni a megfelelő stílust.
- És mi lesz? - kérdeztem, de csak úgy mellékesen.
- Mikor? - bámult reám. Kissé meglepődött.
- Hát… - mondtam - ezekkel a kénrudakkal…
- Ja, a kénrudakkal? - mosolyodott el Bertold. - A kénrudakkal semmi sem lesz. Esetleg összetöröm, és utána összekeverem a szénporral.
- És miért? Mi lesz, ha összekevered?
Bertold megcsóválta a fejét.
- Kár izgatni vele magadat - mormogta. - Akkor össze lesz keverve, és bumm! Utána nem lesz semmi… Ne is törődj vele…
És rendületlen léptekkel elbaktatott puttonnyal a hátán.
Engem azonban kezdett izgatni a dolog.
Nem tudtam, nem lesz-e ebből valami félreértés, esetleg kellemetlenség.
A szénpor mindent összeken, a kén meg büdös. Mi történik, ha ezt a két kellemetlenséget egybehozzák?
Miért nem firnájszba önti Bertold a szénport, a ként pedig kölnivízbe?
Elhatároztam: ezt is fogom tanácsolni neki, ha kísérletezik, és nem akar semmit. Az én vegyi elképzeléseim szerint ugyanis egészen más utakon kell a semmit előállítani. Például kell szerezni egy lapát parazsat és behajítani egy tűzhányóba. Fújni egy színes szappanbuborékot, és amikor már elég nagy, hirtelen kettévágni egy színtelen borotvával.
Ezen sokat gondolkodtam, mígnem kaparászást hallok, mintha valaki ráspolyozná a pincében a téglát.
Gyertyát gyújtottam, lementem, hát Bertold volt. Egy késsel kaparta a pince oldalát.
- Mit csinálsz? - meredtem reá. - Legalább szólhattál volna!
Tovább kaparta a téglákat, és közönyös hangon megjegyezte:
- És mi lett volna, ha szóltam volna? Na bumm: nem szóltam, csak lejöttem salétromért.
- Miért?
Tovább kapart, és félvállról jegyezte meg:
- Mondom: salétromért, mert kell. Arra gondoltam, hogy még ezt is belekavarom abba a slamasztikába!
Megvakartam a fejemet, azután egy kicsit segítettem neki. De a láda, ahova kaparta, már tele is volt.
Erre a vállára vette, és indult fölfelé.
Zavartan kísértem, majd búcsúzkodáskor tétován megkérdeztem:
- Nem lesz ebből valami… kellemetlenség?
Lebiggyesztette az ajkát.
- Miféle kellemetlenség? - kérdezte gúnyosan.
Hát az ördög tudja; nem gondoltam semmi határozott kellemetlenségre, csak valamiféle rossz érzésem volt…
Például: véletlenül belekeveredik a salétrom a levesbe, és letolják. Vagy megcsúszik, és az undorító port ráborítja a főnökre. Könnyen megtörténik a baj; az ördög tudja…
És meg is mondtam:
- Csuda rossz előérzésem van, az ördög tudja… Vigyázz, ne legyen zűr!
Megigazította a ládát, és fölényesen mosolygott.
- Na bumm - mondta -, és mi lesz, ha zűr lesz? Semmi!
Biztos lépésekkel elindult, és még visszaszólt:
- Keress meg, apám, egy óra múlva, és látni fogod, hogy nincs semmi!
Izgatottan vártam, mert csuda rossz érzésem volt. Még nem telt el az óra, amikor fölcihelődtem, gondoltam, meg kell nézni, nem történt-e valami baja.
Egyébként mi baja történhetne?
Bumm! - hallottam egyszerre a távolból, és azon vettem észre magamat, hogy a földön ülök.
Egy hang azt csengte a fülembe: ez Bertold volt! Ő csinálta!
Amikor föltápászkodtam, izgatott emberek szaladgáltak, és egyesek azt kiabálták, hogy föltaláltak valamit.
- Föltalálta Schwartz Bertold a puskaport! - kiáltotta az egyik járókelő.
- És akkor mi van? - szólítottam meg föltápászkodva.
- Semmi! - újságolta lázasan. - Mert minden fölrepült a levegőbe!
- Jó, jó - mondtam kissé kábán -, de akkor mi van?
Majom
Számolva a bejelentés kiábrándító hatásával, nevetségességével, az önleleplezés következtében kirobbanó kultúrbotránnyal: meg kell mondanom, hogy ma láttam először majmot.
Eddig csak beszéltem róla, népszerűsítő előadásokban ismertettem mint oldalági ősatyafit; néhányszor lerajzoltam, sőt karcolatban is próbáltam kifejezni a vele kapcsolatos gondolataimat; látni azonban sohase láttam, ez az igazság. Ezért öntudatlanul azokat utánoztam, akik látták: mintegy majmoltam a majom-nézőket, mert gépiesen megbíztam bennük.
Ma is merő véletlen volt a találkozás. Elkapott az eső az egyik régi piactéren, ahol valami bódészerelvény állt, kereken, akár egy eltévedt vonat.
Fölkapaszkodtam az egyik kocsiba, de akkor már tudtam, hogy rossz helyen járok. Ugyanis egy medveboccsal találtam szemben magamat. A bocs egy apró, de takaros tömlöcből nézett felém, tehát nyilván nem ő lehetett ott a kalauz.
Egy rövidke idő múlva aztán megjelent egy sötét ábrázatú, aprószemű ember is egy bicegő pelikánnal. Esküdni mertem volna reá, hogy ő rúgta bokán a pelikánt, valószínűleg azért, mert a szerencsétlen madár meg akarta őrizni anyagi függetlenségét. Talán nem adott sápot a napi haladagjából.
- Három lejt kérek - szólt rám az egyén meglehetősen gorombán, és végignézett rajtam, a fejem búbjától a bokámig. Gondolom, a lesántult pelikánnal is így kezdte…
Temészetesen azonnal fizettem.
- Az udvaron van a farkas meg az óriásmedve, a mellettünk lévő bódéban pedig a majom - közölte mogorván.
Hátrasandítottam, nincs-e már mögöttem is valami? Párduc, puma, vagy anakonda, a brazil őserdők réme? Ez esetben ugyanis igen hazárd vállalkozás volt, hogy három lejt adtam az életemért. De párduc nem volt, és nyertem.
Megindultam a majombódé felé. És akkor villant eszembe életem kínos titka: eddig még nem láttam majmot. Különben ez érthető. Ő a dzsungelben lakott, én a Szent János utcában, ő gyümölcsökért mászkált, én megfoghatatlan értékek után, amikor ő a fa tetején ugrált, én a földön kúsztam; így nem jöhetett létre a csúcstalálkozó. Egyébként ez a találkozó nekem nem is hiányzott, mert világos képem és szilárd vélemányem volt a majomról. Ahogyan megvan a világos képem Buenos Airesről, a sztratoszféráról, az angol gyapjúiparról és Julius Caesarról, holott azokat se láttam.
A majommal kapcsolatos képem azonban világosabb, érthetőbb és határozottabb volt, mint maga a majom. A találkozás ugyanis alaposan összezavarta a dolgokat, kialakult fogalmaimat.
Beléptem a homályos zugolyba, és megpillantottam egy szűkre szabott ketrecet. Abban gubbasztott egy különös, csapzott bundájú alakocska, behunyt szemmel, beteges színű arccal.
Mert - elképedésemre - arca volt, csúfocska és idegen, de nem kifejezés nélküli arc. Szomorú volt és szenvedő.
Szemhéjait összeszorította, mint aki nagyon kimerült, és pillanatok alatt szeretné kipihenni magát.
Vaslánc volt a nyakában, mint egy középkori elítéltnek. Nyilván a láncot kellett volna megrántanom, hogy fölriadjon megható közönyéből.
Néztem, zavartan, nem egészen jó lelkiismerettel.
És belém villant a kérdés: vajon ilyen-e a majom?
Nevezhetem-e még ezt a valamit vagy valakit majomnak?
Ugyanis ha egy marslakót ketrecbe zárnának és vasat vernének a nyakára, az is ilyen lenne. És ilyen lenne a sánta pelikán is meg a jegyszedő meg én meg Julius Caesar: mindenki.
Ilyen a sztratoszféra is, ha ketrecbe raknák; szürke volna, csapzott volna és aludna.
És ha megrántanák a láncát, vicsorogna, villámlana és megpróbálna kimászni. És visszaesne, ugrálna, és mindenki röhögné a sztratoszférát, hogy mekkora nagy majom.
- Ilyen állat nincs - idéztem a régi tréfát, amit János bácsi, a tajdag falusi mondott a zsiráf állatkerti kényszerlakhelyén.
A bátor szellemeknek kijáró tisztelettel gondoltam János bácsira, aki ezt az igazságot hangosan ki merte mondani a tajdagság áhítatos székesegyházában.
Mert az valóban nem zsiráf, ami csak azért van, hogy mutogassák. Az trükk, hamisság, meggyilkolt természet. És hiába biciklizik a cirkuszi medve: olyan állat sincs. Legfennebb olyan ostor van, ami hajtja, olyan szelídítő, aki veri és olyan néző, aki azt hiszi, hogy a medvék népi szórakozása a golf, a krikett és a biciklizés.
Ilyen néző ugyanis van; a medvék éppen miatta bicikliznek. De akkor már nem medvék, hanem a néző beteljesült álmai, verejtékes munkával valóra váltott agyrémek.
Lábujjhegyen osontam ki a homályos, vásári kínzókamrából, ahol a majomság készül, rácsból és vaskarikából.
Határozottan zavarban voltam. Tudtam, milyen a majomság, de a majomról csak annyit sejtettem, hogy közelebb áll hozzám, mint ahogy naivul borotválkozásaim közepette elképzeltem. Ő talán a láncok, rácsok, képtelenségek ellen küzdő emberiség egyik félresikeredett és csüggedő rokona.
Lejár a mai munkaidőm
Középkori leírásokban olvasható, hogy Mohamed koporsója a levegőben lebeg.
A jelenségre akkoriban különböző magyarázatokat kerestek, többek között az ördög munkáját is látták a dologban.
Ez az elmélet természetesen babonás volt és nevetséges. Mert ha az ördög tisztességesen nekifog valaminek, azt alátámasztja, megcsinálja, szilárdan összerakja a karmaival.
Így a legjobb indulattal se lehet egy ilyen lebegő holmit az ördög munkájának nevezni: legfennebb az ördög félmunkájának. Affélének, hogy a szegény ördög fölrakta a reá bízott építményt, s mikor a tartóoszlopok készítéséhez fogott volna, megnézte a karóráját és hirtelen reájött: lejárt a munkaideje. Erre aztán otthagyta az egészet a levegőben, és szaladt, hogy ne késse le a következő autóbuszt.
S másnap reggel, amikor a POKOL főmérnöke megkérdezte: elkészült-e az építési munkálatokkal, ördög kartárs?, a szegény ördög izzadva, tűzveres képpel kinyögte:
- Olyan tökéletesen föl van rakva, hogy már középkori cikkeket és babonás riportokat is írnak róla...
Mire a főmérnök a lebegő építményt azonnal bejegyezte a karbantartási részleg újabb megvalósításai közé...
Íme: így kellett volna tudományosan megmagyarázni, hogy egy építmény miért lebeg a levegőben.
De a feudális társadalom tudományos színvonala alacsony volt, telítve babonákkal, és a jelenségek leírói sem ismerték a valóságos munkamódszereket.
A modern ember természetesen másképp látja a dolgokat. Ebben segíti a megfigyelés, a napi tapasztalat is.
Én például tegnapelőtt egy villanyoszlopot láttam, amint a levegőben lebegett.
A különös tüneményt, vagy ahogyan újabban írják - repülő objektumot - nem magyaráztam ördögi erőkkel, esetleg más bolygóról érkező titokzatos élőlényekkel.
Az oszlop egyszerűen lebegett, mert: háromnegyed négy volt. Egyébként még jónéhány oszlop volt a téren, szabályosan elhelyezve, beásva. Közülük az utolsó jelezte a kritikus időt: a fél négyet. Más alkalommal az egyik utcában azt figyeltem meg, hogy egy vízoszlop tört fel, ami az úttestet elárasztja.
Izland szigetén az effélét gejzírnek nevezik, és a föld vulkanikus utótevékenységével magyarázzák. Nálunk viszont ez csak egyszerű csőrepedés, és értelmét abban leli, hogy a szerelőknek négy óra után nincs utótevékenységük. Úgy gondolom, ha este városnegyedünkben egy csapból elindulna a Mississippi, azt csak másnap tíz órakor zárnák el.
Nálunk a pintér 3-ig készít hordót - esetleg fél hordót -, a sintér 1-ig fog kutyát - sőt fél kutyát -, ha a kutya másik fele az időponton kívül esik.
A füvész fél háromig szedi és tanulmányozza a füveket, a bűvész éjjel 12-ig húz ki a cilinderéből nyulat.
Hogy a még bennmaradó nyulakkal mi történik, arra rossz gondolni: a bűvész ugyanis nulla óra nulla perckor a cilindert a fejébe csapja és elrohan...
Láttam asztalost, aki az óramutató állása miatt csak háromlábú asztalt és széket csinált.
Ezeket általában az új cukrászdákban használták; arról ismerhetők föl, hogy az asztalra legfennebb két csészét lehet helyezni, a székre pedig nem lehet ráülni.
Én mégis leültem egy ilyen székre, és azonnal összebarátkoztam a szomszédommal, aki kávézás közben a vállamra támaszkodott.
Hát ez egy orvos volt: éppen akkor jött a kerületi rendelőből. Mint elmondta, 15 embert vizsgált meg. Két férfit azonban otthagyott, ing nélkül, a hónuk alatt lázmérővel. Ugyanis lejárt a rendelés ideje.
- De főorvos úr - kérdeztem kissé meglepődve -, mit fog a két egyén csinálni a széken holnapig?
A doktor bólintott.
- Engedje meg - mondta barátságosan -, hogy elmondjam, szerintem mit fog csinálni a két egyén holnapig, és egyben ismertessem az új orvosi erkölccsel kapcsolatos nézeteimet...
- Parancsoljon, drága főorvos úr - mondtam Hippokkratész modern utódjának. - De máris előre kell bocsátanom, hogy szerintem önt, drága főorvos úr, el kéne vigye az ördög...
... Hogy mit válaszolt a doktor: már nem írom le, mert most tíz óra lesz, és az én munkaidőm is letelik két perc múlva.
Csak annyit jegyzek meg befejezésül, hogy az ördög nem vitte el a doktort.
Az ördög ugyanis szabadnapos volt, a helyettes pedig nem értette a szakmát. Így végül is a doktort én vittem el a talponállóba.
Itt próbáltam megmagyarázni, mi a különbség egy elrontott asztalláb meg egy semmibe vett ember között.
Az én jóságos keresztapám
Amikor megkaptam a kötéltáncosmesteri diplomát, azonnal fölhívtam a minisztériumban a keresztapámat, és megmondtam, hogy szédülős vagyok.
- Drága keresztapám - mondtam -, én ringlispilre se tudtam soha ülni, mert rettenetesen szédülős vagyok, az első emeletről se tudok lenézni, mert úgy érzem, menten kiesek az ablakon! Hát miképpen fogok én kötélen táncolni, drága keresztapám?
Erre Miska bácsi megnyugtatott, hogy most már végképp nem kell a kötélen táncoljak: elmúlt az az idő. Egyébként azért kerültem oda, mert ott volt szabad hely, és mindegy, milyen címen kapom a pénzt.
Miska bátyám válasza megnyugtatott ugyan, bár eredetileg nem így egyeztünk meg. Arról volt szó, hogy „érdemes dinnyecsősz" címen jutok némi mellékjövedelemhez, és abból kertet vásárolok, ahol idővel megtanulom a dinnyetermesztést is. Ezt ígérte meg Miska bátyám.
De mint kiderült, a „dinnyecsősz" beosztásért óriási tülekedés volt, és azt végül Miska bátyám kapta meg. Természetesen nem kívánhattam, hogy hatvan évével és köpcös megjelenésével erről a fontos beosztásról lemondjon a javamra, és elvállaljon egy esetleges kötéltáncolást.
Végül is így volt igazságos, hogy ő legyen a címzetes dinnyecsősz és én a kötéltáncos, mert aki megnézett bennünket, ezt elhihette rólunk.
Én ugyanis két méter magas vagyok, zörgőcsontú, és a járdán is úgy megyek végig, hogy esernyővel egyensúlyozom magam.
Két hónapig igen gondtalanul éltem, és jól megbarátkoztam a diplomámmal, amikor váratlanul táviratot kaptam a légtornász szövetségtől, hogy azonnal jelentkezzem.
Kétségbeesetten telefonáltam Miska bátyámnak, de ő ismét megnyugtatott. Azt mondta, formaság az egész, csak egy gyűlésen kell elnököljek.
Hát nem formaság?
Hát nem volt formaság.
Mert az emelvény, ahol ültem, olyan magas volt, hogy majdnem beszédültem a tagok közé. Legalább másfél méter lehetett, és én az ilyesmihez sohase voltam hozzászokva. Mondtam is a tagoknak: szeretnék lemenni közéjük.
Ezt a kijelentést nagyon megtapsolták, de amikor fölkeltem, visszaültettek a pódiumra, ahol úgy éreztem magam, mint egy feneketlen kút káváján.
- Én - mondtam ismét - nem bírok itt fönt ülni, amikor önök lent ülnek.
Ezt megint megtapsolták, de hogy egy normális helyre telepedjek, nem engedték meg...
A gyűlés után szédelegve megkerestem Miska bátyámat, és súlyos szemrehányásokat tettem neki.
- Drága keresztapám - mondottam -, majdnem kitörtem miattad a nyakamat. A pisai ferde torony tetejéről jövök, hát ez neked formalitás?
Miska bátyám is el volt keseredve. Őt pedig a dinnyecsőszök hívták meg, és félt, hogy napszúrást kap.
- És hol lesznek azok - kérdeztem -, síkságon vagy hegyen? Mert én akkor szívesen helyettesítelek...
Sajnos, szegény Miska bátyám nem tudta, milyen helyt termesztik a dinnyét. Sohase látott dinnyeföldet az én áldott jó keresztapám.
Ezért ő maga ment el, és pontosan úgy lett, ahogy megjósolta. Egy fél óra alatt napszúrást kapott. De olyat, hogy amikor hazahozták, mindenütt dinnyét látott. És ezt nevezte szegény, gyermeki hiszékenységében, formalitásnak...
Ő keményen küzdött a dinnyecsőszi beosztásért, mert amíg feküdt, vizesborogatás volt a fején, és mindenféle dinnyék jelentek meg előtte. Ezután nyugdíjazták, mert amíg a dinnyéket látta, a rosszakarói összefogtak ellene. Még avval is megvádolták, hogy alaptalanul harcolta ki számomra a kötéltáncosmesteri beosztást. Mintha szegény keresztapám tehetne arról, ha tériszonyom van.
Én a lehetőségekhez képest mindent megtettem, hogy ne essek le, valahányszor fölraktak két, két és fél méter magasra. Citromot nyalogattam, időnként behunytam a szememet.
Nem az én keresztapám a felelős azért, hogy egy gyűlés közepén elfogyott a citrom, mire én föltámolyogtam és reá estem az alattam ülő jegyzőkönyvvezető fejére.
De mégis fölcitáltak egy irodába, ráadásul - valószínűleg merő rosszindulatból - a negyedik emeletre. Hogy már a liftben iszonyodjak el.
Egy rideg, szemüveges tisztviselő fogadott, átható pillantással méregetett, és megkérdezte:
- Ön kötéltáncos?
Természetesen megmondtam a színigazságot.
- Nem kötéltáncos vagyok, hanem mester. Akinek nem is kell a kötélen ugrálnia, mint egy jött-ment tagnak.
Ez azonban nem elégítette ki az illetőt.
- És kitől szerezte a szakképesítési diplomát? - faggatott tovább.
- A dolgozó néptömegektől - feleltem élesen.
- Nem a keresztapjától?
Szegény jó keresztapám volt a keresztkérdés. De nem jöttem zavarba.
- Tőle is. Mert ő is dolgozó.
Bátor és szókimondó fellépésem után - legnagyobb örömömre - elnökölni se kellett többé. Csak küldték a pénzt.
Mígnem hallom, hogy állítólag föl kell lépnem, hiába vagyok szédülős.
Már több magas fórumhoz fordultam, noha félek minden magasságtól.
Kérvényeztem, hogy tegyenek át inkább dinnyecsősznek, de nem válaszoltak.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése