Márton Árpád és Cseke Gábor beszélgetőkönyve
Én iskolám, köszönöm most neked,
Hogy az eljött élet-csaták között
Volt mindig hozzám víg üzeneted.
(Ady Endre: Üzenet egykori iskolámba)
Márton Árpád:
Sorok ötven éves születésnapomra
Vallomás? Önvallomás alkotásról, környezetről, a közösségről, amelyből vétettem? Ami meghatározta utamat, célomat és mondanivalómat?... Ott születtem, ahol az ég félgömb alakban borul a hegyekre. A hőmérő higanyszála itt süllyed mínusz alá legtöbbször. Gyergyóalfalu zord éghajlata határozza meg az emberek lelkületét és munkához való viszonyát. Munkáim alaphangvételét itt kell keresni. Amit eddig sikerült megfogalmaznom, annak minden kis részlete - szálanként - ide kötődik. Keresgéléseim kimeríthetetlen és örökké visszatérő motívuma: az ember és a kenyér.
Részlet egy 2006-os interjúból (Új Magyar Szó)
- Egyre jobban foglalkoztat az egykori iskolámhoz fűződő emlékek rögzítése. A marosvásárhelyi művészeti iskola döntő színhelye életemnek, ugyanakkor a jelenkori erdélyi festészet egyik meghatározó bölcsője, remek tanáraival együtt. Az itt végzettek, mai napig jó barátaim, teremtettek tulajdonképpen művészeti életet, ízlést és alkotó szellemet olyan városokban, mint Szászrégen, Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy, Székelykeresztúr, Segesvár, Csíkszereda, Gyergyószentmiklós. A rájuk való emlékezés, a tanulságok átmentése sürgető parancs. Érzem, hogy ha jövő év végéig nem készülök el az írással, akkor végleg bennem reked. Nem dicsekszem, mások állítják: talán én emlékszem a legpontosabban, legrészletesebben mindarra, ami velünk történt. Ahányszor összeülünk, elismerik: tényleg, ez is úgy történt, meg az is, ahogy elmesélem. És csodálkoznak: hogy tudtam ennyi mindent észben tartani?
Cseke Gábor:
Reggeli beszélgetések a műteremben
Régóta készülök arra, hogy meghitt beszélgetésben szóra bírjam életéről, pályafutásáról Márton Árpádot. Különösen, amióta megérintett az a mód, ahogyan egykori iskolájára, tanáraira, diáktársaira emlékezett. Egy művész, akit nem minden áron a saját érvényesülése, befutottsága foglalkoztat, hanem az intézmény, a körülmények, amelyek vele együtt egy egész alkotó nemzedéket felszínre hoztak.
Teltek a hónapok, váratlan baleset érte a festőművészt: szülőfalujában járva, kertjükben a gyümölcsfák ágait akarta magas létráról fűrésszel visszavágni, amikor letörött alatta a létra s ő pedig a működő druzsbával együtt a földre zuhant... Gyors orvosi közbelépésnek és szívós fizikumának köszönhetően pár hónap alatt felépült, de az önmagának tett igéretből nem valósult meg semmi. Tudtam, amúgy is mekkora gond neki a fogalmazás, pedig élőbeszédben színesen, érzékletesen ad elő, legtöbbször rögtönöz, amikor nyilvános szakmai szereplésre kérik föl - egy-egy pályatárs, tanítvány munkáját beajánlani, értékelni - , szaktanulmányait, kritikáit sokáig odázgatja, amíg aztán végképp a körmére ég a gyertya, s akkor görcsösen, pánikszerűen kihordja.
Az a nagyívű vallomás, amire a 2006-os interjúban utalt, nem teljesíthető ki egyik napról a másikra. Az emlékezés, illetve a felejtés - Bajor Andor érzékletes hasonlata szerint - olyan, akár a sajt, amelyben a felejtés a lyukakat jelenti, s amíg a sajtkerék teljességgel összeérik, az emlékek összefüggő rendszerbe szerveződnek, időbe telik. Hogyan is foghatnánk ki az időn? - töprengtem...
És akkor elhatároztam, hogy nem várok tovább - 2007 őszét írtuk -, s kiugratom a nyulat a bokorból. Néhány év múlva Árpi barátunk betölti a hetvenedik évét, ilyen korban már csak jó sorsunk tudja, mi történhetik még velünk, meddig ér életünk mind jobban elvékonyodó vonala. Titkon fiatalkori rokonszenvem is közrejátszott abban a döntésemben, hogy kiprovokálom belőle élete, emberré válása eseményeit.
Egyetemistaként ismerkedtünk össze, 1959 nyarán, Ludason, mindketten az épülő cukorgyár munkatelepén bizonyítottuk időszerű hazafias lelkesedésünket. Ő a művészeti egyetem hallgatójaént, én magam mezei bölcsészhallgatóként... Együtt voltunk, egyazon táborban, de ők, a művészpalánták (mi úgy neveztük őket egymás között, hogy a piktorok) mégis valahogy külön. Kis, vidám, összetartó csapatnak látszottal a többi kolozsvári egyetemista elvegyülő, kavargó tengerében. Étkezéskor is rendszerint különvonultak, az utcán csapatban jártak, s a munkatelepen is, az első napokat leszámítva, rövidesen kiemelt bánásmódban lett részük: amíg a nagy többség a leendő gyárhoz vezető vasúti szárnyvonal töltésének útját egyengettük, s az ott mindegyre lerakott teméntelen sódert lapátoltuk egyik helyről a másikra, sziszegve gyógyítgatva víz- és vérhólyagos tenyerünket, addig ők az étkezde épületének szél - és napvédett egyik tűzfala mellett kimerevített, több méter magas vászonpannó előtt, csinosan megácsolt kőműves állványon, jókora pemzlikkel egyvégtében festéket kenegettek a vászonra. Napszámosmunkánk közben odaláttunk a piktorok csapatára, irigykedve lestük minden mozdulatukat. Csöppet sem kapkodták el a dolgot, sokáig nem is igen tudtuk eldönteni, mi kerülhet majd ki a kezük alól, pedig minden a szemünk előtt történt; a halvány, bizonytalan, kusza vonalak, a fakó festékfoltok, a jellegtelen, szürkés testszínű felületek csalódást keltettek bennünk, s fokról fokra megrendítették hitünket az addig feltétel nélkül csodált piktorok rendkívüliségében.
Hamarosan elterjedt a híre, hogy az ország nemzeti ünnepe, augusztus 23-a tájékán, az akkori pártvezető, Gheorghiu Dej készül meglátogatni munkatelepünket, hogy - reméltük - elismeréssel adózzon odaadó és lelkes munkánk iránt. Megtudtuk ugyanakkor, hogy a piktorok tulajdonképpen a mélyen tisztelt vezető arcképének megfestését kapták feladatul, hogy a vendég érkeztéig befejezzék a hivatalos fénykép alapján festett, erősen felnagyított arcképet.
Később, egy újabb kószán érkező hír szerint, a várvavárt vendég mégsem talált elég időt magának ahhoz, hogy ellátogasson hozzánk, így aztán majd csak a kolozsvári egyetemek rektorai utaztak le hozzánk, ünnepi terepszemlére. (A ludasi állomásról odáig tolatott különvonatuk épp azon a szakaszon állt meg, s ott ereszkedtek le az idős professzorok a hepehupás töltésre, ahol reggelenként lapátjainkkal csatasorba állítottak bennünket...)
A hír igaznak bizonyult: a piktorok - vagyis Árpiék - egyik napról a másikra leálltak a félig kész munkával, a kantin melletti pannón ott maradt a bizonytalanul felvázolt, elfolyó, pöffeteg férfiarc kidolgozatlanul, az időjárás viszontagságainak kitéve, a festőbrigádot pedig visszavezényelték az általunk végzett napszámos munkára, ami ellen - úgy láttam - a piktorok nem mis igen tiltakoztak...
Egyszer finoman szóba hoztam Árpi előtt ezt az emlékemet, amin ő meglepődött egy kissé, de aztán kajánul elnevette magát. Elmondta, hogy eleinte kivétel nélkül örvendtek a megbizatásnak, jól jött nekik a napszámosmunkától elütő szakmai feladat, s azt remélték, hogy a pannó árnyékában a végtelenségig lophatják majd a napot, de mert a főnökök mindegyre látványos előrehaladást szerettek volna látni, azon voltak, miként cselezzék ki egymást; mindenki megpróbált kibújni a feladat alól. Végül már csak három-négy, szelídebb, szófogadóbb társuk mozgolódott az állványon... A magasszintű látogatás lefújása megváltás volt a számukra: vége szakadt az alakoskodásnak, a csoportbeli torzsalkodásoknak, ravaszkodásnak. Mindneki láthatta: a művészkezektől sem volt idegen a lapátolás!
2007 novemberében elérkezettnek láttam az időt arra, hogy nekivágjunk egy hosszasnak ígérkező beszélgetésnek. Reggeleimet szabaddá téve, megegyeztem Árpival, hogy az interjút az ő műtermében bonyolítjuk le, a lehető legközvetlenebbül. Amennyiben elakadunk vagy nincs rá hangulatunk, esetleg nem érünk rá, minden további nélkül halasztunk. Semmit nem erőltetünk, de azért fegyelmet tartunk, nem hagyjuk kialudni az egyszer már meggyújtott tüzet.
Így is jártunk el: reggelente telefonon megbeszéltük, mihez is kezdünk aznap: találkozunk vagy halasztunk. Az interjúval töltött hetek-hónapok alatt - 2007 novemberétől 2008 januárjának végéig 12 alkalommal ültünk le a zsúfoltságában is meghitt, munka hangulatú műteremben, egy asztalon álló, méteres gipsszobor társaságában, amely egy székelyharisnyás, bakancsos, kezében palettát s ecsetet tartó legénykét ábrázolt, körülötte mindenféle húsos, buján növő szobai növények tömkelege zöldelt, a legváltozatosabb nagyságú cserepekben.
Árpi elrévedezve maga elé nézve, máskor tekintetemet keresve mesélt, én erősen figyeltem, bár tudtam, hogy digitális hangrögzítőm szorgalmasan működik (amíg ki nem merül benne az elem), időnként feljegyeztem egy-egy eszembe ötlő kérdést, amelyeket a kellő időben később rendre fel is tettem, amiért is az eleinte egyenes úton beindult vallomásfűzér menet közben mind ugrabugrálósabb, mozaikszerűbb lett, mintha egy óriási freskó felületét tetszőlegesen fednénk be, hol itt, hol ott a kidolgozott részletekkel, szeszélyes összevisszaságban, amíg aztán végül minden a helyére kerül.
Találkozásaink mindegyikén egy-másfél órát tartott Márton Árpád soros vallomása, amit aztán odahaza késedelem nélkül betűhíven papírra vetettem, majd átfésültem, itt-ott a szükséges dokumentációval kiegészítettem, úgyhogy következő találkozásunkkor Árpi elé tehettem legutolsó párbeszédünk kinyomtatott jegyzőkönyvét.
Az interjút befejezve abban egyeztünk meg, hogy Árpi fél évet kap a nyers szöveg átbogarászására, majd korrektúráival együtt rendelkezésemre bocsátja az egészet, hogy megadhassam neki a végső formát. A félév letelt, a határidőt mindegyre tologattuk, most meg már itt állunk, a születésnap küszöbén; körmünkre égett a gyertya.
Nem szeretném, hogy hiába áldoztunk volna időt és energiát egy lassan már csak fakó emlékekben élő iskola és sorsformáló művésznemzedék megörökítésére. Legjobb tudásom szerint, egyedül látok hozzá a továbbiakban beszélgetéseink csapongó, ám célratörő szövegének véglegesítéséhez. A vallomásos, elbeszélő részek Márton Árpád emlékezését tartalmazzák, kérdéseim és megjegyzéseim minden esetben zárójelbe kerülnek, a tárgyalt személyekre és eseményekre vonatkozó dokumentumok és vendégszövegek idézőjelben és dőlt betűkkel szerepelnek.
Itt kell megjegyeznem, hogy minden, ami ebben a beszélgetőkönyvben megszívlelendő tanulság, jelentéses érték, az kizárólag beszélgetőtársam érdeme; a melléfogások, félrehallások, mulasztások és felületességek alulírott lelkén száradnak.
2010. augusztus 23.
(A következő napokban, elkészültük függvényében, rendre itt teszem elsőízben közzé a beszélgetőkönyv fejezeteit.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése