Kis Bajor-breviárium / V.
BAJOR ANDOR
Vadgesztenye-gyűjtésem a számok tükrében
Miután a hivatali telefonunkat megjavították, hét óra hosszat senki se jelentkezett, hogy beszámoljon a gesztenyegyűjtés eredményéről.
Már az egész gesztenyebegyűjtő központ pánikban volt: nem lehetett megrajzolni a grafikont, nem lehetett jelentést adni a fölöttes hatóságnak. Lelkiállapotunkat csak az értheti meg, aki már maga is vezetett gesztenyebegyűjtést, anélkül, hogy a gesztenyéről hallott volna...
Két óra telt el fokozódó kétségbeesésben, amikor természetellenes hangon, cirpeléshez hasonlóan jelt adott a telefon.
- Kérem - kiáltottam a készülékbe -, maguk tán kókuszdiót gyűjtenek?
Egy zavart, bűntudatos férfihang válaszolt.
- A helyzet az... szóval: anyaghiány van...
- Mondom, hogy maguk kókuszdiót gyűjtenek - kiáltottam ingerülten -, azért beszélnek anyaghiányról! Ha körülnéznek, tíz vagonnal találnak, ha... én odamegyek!
A bűntudatos hang valami bocsánatkérést makogott, de fölvilágosítottam: nem bocsátok meg. És várom a jelentést, fél órán belül.
Ezután föltárcsáztam a megyei központot, ahol egy üvöltéssel vették tudomásul a létezésünket.
- A munka kitűnően folyik - jelentettem -, eddig három és fél mázsát gyűjtöttünk.
- De milyen magasságban tartanak? - bömbölt a főnök. - Ne vicceljen nekem a mázsával!
- Két méter - dadogtam találomra -, esetleg: három. Az a kérdés, hogy fogják kupacba rakni...
- Legyen szíves - gúnyolódott a főnök -, egy órán belül újra állapítsa meg! Különben odamegyek...
Kollégáim rémülten füleltek, de igyekeztem megnyugtatni őket.
- A munka megindult, nincs ok aggodalomra.
A három és fél mázsát reávezettük a grafikonra, majd izgatottan vártunk.
Nemsokára ismét jelentkezett a bűntudatos gesztenyebegyűjtő:
- A munka folyik, a leggyorsabb ütemben rakjuk...
- No ugye - kiáltottam diadalmasan -, és mennyit raktak föl?
- Tízezer darabot - mondta a kétségbeesett gesztenyebegyűjtő.
- Ember! - válaszoltam megdöbbenve -, hát maguk egyenként megszámolják?! Engem nem érdekel, hány darab...
- Akkor huszonöt köbméter - nyekeregte a gesztenyebegyűjtő, s hallani lehetett, amint a homlokáról verítékcseppek hullanak a készülékre.
- De hány mázsa?
Egy pillanatig hallgatott, mintha meglepte volna a kérdés.
- Hatszázhetvenhat mázsa - jelentette, de az volt a benyomásom, hogy közben elfordította a fejét. Majd szégyenlősen még hozzátette.
- Baj van... Áll egy daru...
Ez engem hökkentett meg.
- És mi baja van, ha szabad kérdeznem? - vágtam oda gúnyosan. - Talán nem akar ékalakzatban repülni?
- Áll - suttogta. - ... Mit csináljunk?
- Hívják ki a vadásztársaságot és lőjék le - mondtam keményen. - Rövidesen odamegyek, és ha a daru ott áll és szenved: ön fog felelni...
Még hallottam, amint a gesztenyebegyűjtő csukladozni kezd, majd lecsaptam a kagylót. Azonnal föltárcsáztam a főnökséget, és az ügyek újabb fordulatait ismertettem, miközben társaim továbbrajzolták a grafikont.
- Hétszáz mázsa, a gyűjtés egyre nagyobb lendülettel folyik!
- Köszönöm, hogy nem hanyagol el bennünket - mondta a főigazgató indulattól remegő hangon -, de a magasságot is szíveskedjék jelezni...
Rövid fejszámolást végeztem. Ha három mázsa gesztenye egy fél óra alatt két méter, akkor hétszáz mázsa gesztenye egy óra tíz perc alatt milyen magas?
- Nyolc egész négy tized - feleltem némi töprengés után, de az volt a benyomásom, hogy rossz helyre raktam a tizedespontot.
Döbbent csend fogadta fejszámolásom eredményét.
- És stabil? - kérdezte a főnök, miközben a kagylót igen gyors ütemben valami kemény tárgyhoz kocogtatta.
- Egyáltalán nem - nyugtattam meg -, mert valószínűleg jönnek a vadászok egy gém miatt, ami a tetejében áll, és lelövik.
A főnök suttogva felelt.
- Mondhatom, ezt szépen elintézte.
Majd fölüvöltött.
- Ha egy órán belül nem hozza rendbe, személyesen odamegyek! És magát tömöm ki!
Erre a méltatlan fenyegetésre a telefonra roskadtam. De csak pillanatokig adott enyhet a jótékony eszméletlenség, mert brutális csörgés térített magamhoz.
- A daru rendben van - lihegte a gesztenyebegyűjtő.
Artikulátlan hang tört elő a keblemből, a kétségbeesés és a keserűség hangja.
- Még szép! - üvöltöttem. - Még szép, hogy a daru nem tépi sötét szárnyát!
- A daru...
- Nem érdekelnek a darvai - üvöltöttem. - Számokat mondjon!
- Ezernégyszázötvenhárom - felelte a gesztenyebegyűjtő sikoltva.
- És az mi ? - üvöltöttem. - Hektoliter, a sógora vidéki telefonszáma, vagy a Bizánci Császárság bukása?!
A gesztenyebegyűjtő maga se tudott eligazodni.
- Köbméter - jelentette ki végül.
Éreztem, hogy a köbméterhez körömszakadtáig fog ragaszkodni.
- Gyűjtsék tovább - mondtam szigorúan.
Mire a gesztenyebegyűjtő fölkiáltott, valószínűleg elborult elmével:
- Tudja meg az igazat: a munkavezető, aki az eddigi adatokról telefonon értesített, az épülő falak magasságát zsákokban adta meg! Én a zsákokat átszámítottam köbméterre; de fogalmam sincs, hogy egy zsák hány tégla...
Kétségbeesetten adtam tovább a kegyetlen vallomást a fölöttesemnek.
- Elnézést kérek, a beosztottak bűnösen félrevezettek. A gesztenyét átszámították köbméterre, én viszont a köbmétert mázsára. Így nem tudom, hogy 1453 zsák vadgesztenye milyen magas...
- Mit akar avval a vadgesztenyével? - kiáltotta a főnök. - Ha annyira a szívén viseli, miért nem gyűjt vadgesztenyét?
- De uram - mondtam méltatlankodva -, hogy gyűjtsem, amikor szervezem?...
A főnök följajdult. Ő egy építést szervezett, annak a grafikonját rajzolta. Ez derült ki átkozódásaiból.
- És kinek jelentette? - kérdeztem részvéttel.
Nemsokára megoldódott a rejtély... Ő a gesztenyegyűjtőknek jelentette. Azok az építőknek, az építők nekem, s így állandóan ugyanaz az adat járt körbe, de hol tégla volt, hol gesztenye, és jelentés közben állandóan növekedett.
Végül megállapítottuk, hogy a hamis adatok keletkezését a telefonkészülék magatartása idézte elő...
A grafikont kitettük, a gesztenyét megvitattuk, a telefonkészüléket pedig utolsó figyelmeztetésben részesítettük, és áthelyeztük egy lényegesen kisebb szobába.
Lebontották-e a közfalat?
Az íróasztal mellett ültem, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy életerős és elszánt kísértet jár a falban.
Először a hajdani anyagbeszerzőre gyanakodtam, aki a mende- mondák szerint bármit kivitt a falon át, mígnem eltűnt öt vagon tégla kíséretében. Az látszott valószínűnek, hogy az építőanyaggal együtt bentrekedt, mert a hatóság nem találta sem őt, sem a téglákat.
Föltevésem azonban a fallal együtt dőlt össze: ugyanis egy ismeretlen csákányos férfi jött ki a vakolat alól, hatalmas rést hagyva maga után. Megtörölte homlokát és csak annyit mondott:
- Hát ez megvolna!
Szívélyes köszönését melegen viszonoztam. - Megvolna! - mondtam neki. Majd hozzátettem:
- Érezze magát otthon.
Erre kiment, és rövid szóváltás és birkózás után kétvállra fektette az ajtót.
Igyekeztem munkámba belemélyedni, de a látogató úgy viselkedett, mint egy faltörő kos. A legváratlanabb helyeken jött be igen elégedetten.
- Tulajdonképpen mit óhajt - kérdeztem türelmetlenül, mert hatalmába kerített a kíváncsiság. Már gyermekkoromban foglalkoztattak a dolgok közötti összefüggések. - Kérem - mondtam barátságosan -, a maga eljárása igen figyelemreméltó és eredeti. Szeretném ismerni személyes indítékait, mert öl meg az izgalom és a kíváncsiság. Engem ugyanis régóta foglalkoztattak az összefüggések.
A látogató hátat fordított, és rágyújtott egy cigarettára.
- Törődjön a saját dolgával - felelte ridegen, és újra kiment a falon.
Válasza elkeserített. Igaz, hogy most találkoztunk először, megismerkedésünk különös módja igenis följogosított a kötetlenebb hangra. Ha egy nő jön be a falon át, és elutasítja érdeklődésemet, az lehet indokolt. A nő azt hiheti: ilyen modortalanul akarok megismerkedni vele. Kihasználom azt a sajátos helyzetet, hogy a falban sétál. Egy nő joggal tiltakozhat az ellen, ha ilyen esetben megszólítja az ismeretlen, bent ülő egyén.
- Sem falban, sem födémben nem ismerkedem - mondhatja jogosan.
Erre nincs mit válaszolni. De a csákányos férfi láthatja, hogy megjelenésének szokatlan formája keltette föl a figyelmemet.
- Mégis - kérdeztem rendületlenül - melyek a távolabbi elgondolásai?
Ezt kérdeztem, amikor behozta az ajtótokot. Ő azonban megőrizte titokzatosságát, csak tetteiből lehetett céljaira következtetni.
Az volt a benyomásom, hogy az illető le akarja bontani a falat. Ezt a föltevést alátámasztotta az a körülmény, hogy a fal nagyobbik részét már valóban le is bontotta.
- Uram - mondtam -, fölösleges a titkolózás, a vaslogika fényt derít a mozgató rugókra. Maga egyszerűen le akarja bontani a falat!
A falbontó még erre sem oldódott föl. Továbbra is megőrizte rideg modorát, kimértségét.
- Engem nem maga fizet a munkámért - jelentette ki élesen, és leült egy székre. Azután tízóraizni kezdett.
Mit mondjak? Igaza volt. Valóban nem adtam neki egy krajcárt sem. Sőt azt se gyanítottam az elején, hogy munkát végez. Úgy hittem, valamilyen szenvedély rabja.
De miután a fal nagyobbrészt le volt bontva, ez eseményről idejében kellett értesítenem a főnökömet. Mert a falbontó esetleg elmegy, és intézményünk vezetői azt hiszik, hogy a falat én bontottam le.
- Kérem - mondtam a főnökömnek -, az irodámban valaki lebontotta a falat.
A főnök bólintott. Azt mondta, az ügyet ki fogják vizsgálni. És a megfigyeléseimet adjam be írásban.
Szerencsére a falbontó egyén még mindég tízóraizott, és így nagyon jól megfigyelhettem. Büszke és keménytartású férfi volt, szürke munkaruhában, és olasz szalámit evett.
Mindezt természetesen leírtam és bevittem a főnökömhöz. A főnök elolvasta és bólintott.
- Rövidesen ki fogjuk vizsgálni, hogy le akarják-e bontani a falat - jelentette ki.
Mire visszamentem, a vizsgálat fölöslegessé vált. A falbontó teljességgel lebontotta a falat, majd eltávozott. Pillanatnyilag egy teremben ülök több társammal, mert a közfalak az egész emeleten eltűntek.
Senki se tudja, mindez mi célból történt, intézményünk fejlesztéséről van-e szó, vagy bűntényről. Hogy ez az épület korszerűsítésének kezdete vagy patinás történetének a vége?
Állítólag az emeletet átadják a vasmunkások részére tánchelyiségnek, mi pedig átköltözünk a szemben levő kazánházba, ahol közfalakat fognak építeni. Mindenesetre izgatottan várjuk a vizsgálatot. Akkor teljes biztonsággal megtudjuk, hogy a falakat lebontották-e, és ha igen, majd akkor talán az is kiderül egyszer, hogy miért. Unokáink minden bizonnyal többet fognak tudni életünkről.
Nem hiszek a vezérigazgatóban
Az utóbbi hónapokban súlyos kételyek kerítettek hatalmukba. A fölvilágosító könyvecskék és haladó tanítások oda vezettek, hogy ma már nem hiszek a vezérigazgatónk létezésében.
Röviden: adirektorista meggyőződésű lettem. Ugyanúgy, ahogy az istenben nem hivők ateistáknak nevezik magukat. Erre az álláspontra nemcsak a meg nem hallgatott könyörgések és áldozatok vezettek.
Még az sem, hogy egyik beadványomat ugyanakkor postáztam, amikor a Télapónak szánt levelemet.
A Télapó szintén nem válaszolt, de küldött egy táskát és egy töltőtollat. Úgy látszik, a Télapó a tettek embere, aki kevés adminisztrációval intézi el a beadványokat, kérvényeket.
Ezt egyébként a hatéves gyermek is tudja.
Amikor a vezérigazgató nem válaszolt, még nem gondoltam arra, hogy az illető csak a néphit teremtménye. Igyekeztem megtalálni: fölkerestem a szentélyt, ahol állítólag tartózkodik.
Csak egy szűzzel sikerült beszélnem, aki a belső ajtót védelmezi.
- A vezérigazgató éppen most ment el - mondta a szűz -, és nem lehet tudni, mikor jön vissza...
Látogatásomat naponta megismételtem, és hasonló választ kaptam a papnőtől.
Szántam a hajadont, aki egész életét arra áldozta, hogy egy kárpitozott ajtót védelmezzen.
Újabb kérvényt adtam át, és azt is elhatároztam, hogy válasz esetén a falra márványtáblácskát helyezek „A vezérigazgató megsegített" fölírással. Egyébként ez a hálaadó fölirat lett volna az egyetlen a falon.
Ezután a szakrális hely közelében ólálkodtam. Többször vittek be virágot, szőnyeget, ételáldozatot.
Egy ízben egy újabb beadvánnyal behatoltam, félretaszítottam a papnőt, és beléptem a titokzatos helyiségbe.
Nem volt bent senki, sőt, az ételáldozatok is eltűntek. Illetéktelen látogatásom után a termet valószínűleg újraszentelték, és más kárpittal látták el.
Ebben az időben a vezérigazgatónkról az volt az elképzelésem, hogy elvont szellem, aki mindenütt jelen van, kivéve a szobájában.
Jelentéseket küldtünk neki, és igen gyakran emlegettük.
- A vezérigazgató erről a munkáról is tud - mondta rendszerint a szónok.
- A vezérigazgató ismeri céljainkat, és a lelkünkbe lát - jelentette ki a hozzászóló.
Lassan, a munkagyűlések folyamán kialakult a vezérigazgató litániája.
- A vezérigazgató hajnali csillag.
- A vezérigazgató meggyógyíthatja bajainkat.
- A vezérigazgató könyörög érettünk.
Egy ilyen litánia után félrehívtam Gyuri barátomat, és megkérdeztem tőle.
- Mondd, hiszel te abban, hogy létezik vezérigazgató?
Gyuri azt mondta zavartan, hogy nem hiszi; de azért minden bizonnyal megbünteti a vezérigazgató. Megveri. Kirakja az előszobába, az intézmény tornácára. Vagy alágyújtat: mert az ő útjai kiszámíthatatlanok.
Ilyen körülmények között engem is elfogott a vezérigazgatófélelem. Határtalan hálát éreztem, amiért élettel, örömökkel és hittel ajándékozott meg.
Több napon át ismét hittem a vezérigazgatóban.
De ekkor megint föltámadt bennem a kételkedés. Tudni akartam, ki látta, kivel váltott szót és milyen formában közölte parancsolatait.
Gyuri - aki tele volt szent borzadállyal - egyetlen parancsolatról tudott:
„Tiszteld vezérigazgatódat, hogy hosszú életű légy az intézménynél."
De fogalma se volt, miképpen került hozzá a parancsolat: úgy emlékezett, mintha egy humoreszkben olvasta volna.
Intézményünk dolgozói - óvatos kérdések és puhatolózások után - bevallották, hogy nem láttak soha vezérigazgatót. De ez még inkább félelmetessé teszi, mert ha látták volna, ismerni lehetne a természetét, a szokásait, gyöngéit.
Csak az altiszt mondott olyasmit, hogy neki egyszer megjelent Ő a folyosón. Az altiszt igyekezett az utolsó terem felé, amikor nekiment egy jelenésnek, aki reákiáltott:
- Maga kicsoda?
Az altiszt tudta, hogy nincs helye köntörfalazásnak. Megmondta.
- Akkor fűtsön be holnap fél hétkor - kiáltotta a tünemény, és eloszlott a levegőben.
Az altiszt eleget tett a parancsolatnak, de a lélek többé nem mutatkozott.
Szerintem ez látomás volt, az altisztünk különben is hajlamos az ilyesmire. Egy ízben boszorkányt is látott a söprűk között.
Így a vezérigazgató létezése szerintem babona. Mint az angol kastélyokban a kísértet.
A munka magától megy, vagy magától nem megy. Nincs tudományos alap arra, hogy egy irányító szellem létezését föltételezzük.
Megkritizáltak
Arra lettem figyelmes, hogy a szemetes nem fogadja a köszönésemet.
Eloször azt hittem, mindez azért van, mert véletlenül belerúgtam a lócsontba. Ugyanis a lakásom és a szomszéd lakás között - a köztisztaság senki földjén - évek óta egy lókoponya pihen. Ebbe az utca hagyománya szerint senkinek sem szabad belerúgnia, mert ezáltal megváltozik az egészségügyi status quo, a dolgok logikus helye és talán maga a világrend is. A vakmerot pedig, aki ezt a prométheuszi rúgást elköveti, kísérni fogja az istenek haragja.
Én sajnos belerúgtam a lócsontba, de a hibát azon nyomban helyrehoztam: a koponyát visszatettem az egészségügy senki földjére, ahol békén pihenheti örök álmát.
Ezután bementem a trafikba, de itt sem fogadtak a megszokott lelkesedéssel.. Az osz hölgy huvösen az asztalkára csúsztatta a két csomag cigarettát, majd biccentett, jelezve, hogy fizetés után sürgosen távozhatom.
- Asszonyom - mondtam zavartan -, mero véletlen folytán rúgtam bele a lócsontba . . .
A trafikosno azonban nem fogadta el mentegetozésemet. Egyáltalán semmit sem válaszolt, hanem beletemetkezett egy újságba és amíg el nem somfordáltam, gúnyosan föl-fölnézett.
Innen a villamosmuvek pénztárához mentem, de amikor a festetthajú, szemüveges kisasszony elolvasta a számlán a nevemet, azt mondta: "záróra van" és becsapta a tolóablakot. Még annyit láttam, hogy egy újságot vesz elo és sürgosen olvasni kezdi. Az altiszt vezetett ki, akinek a kapuig elmagyaráztam a történteket.
- Olyan ártatlan vagyok, mint a ma született bárány. Egyetlen bunöm, hogy belerúgtam egy lócsontba...
Az altiszt nem válaszolt, kemény léptekkel vezetett a kapuig, ahol útjaink örökre elváltak, de még búcsút sem vehettem erélyes kíséromtol: ugyanis újságot húzott elo a zsebébol és beletemetkezett.
Rendkívül elhagyottan álltam az utcán, és nem tudtam, mitévo legyek.
Lassan magával sodort a tömeg, mígnem egy önkiszolgáló boltban találtam magamat. Kezemben a fonott kosárral ténferegtem, amikor egy fölirathoz vezetett a szerencse:
PANASZFELVÉTEL 2-ES AJTÓ
olvastam a bizalomkelto hiradást. És rövid töprengés után megkerestem a panaszirodát. Egy barátságos, kissé köpcös úr fogadott, kék szemébol sugárzott a jóság.
- Kérem, mi az ön panasza? - kérdezte halkan és eleve megértoen.
Kissé eltöprengtem, hogy mondanivalómat tömören és világosan fogalmazzam meg:
- Uram - mondottam bizalmasan -, ma reggel az úton belerúgtam egy lócsontba...
A panaszfelvételezo bólintott, majd elovett egy papírt és fölírta: ”lócsont". Azután érdeklodve tekintett reám.
- Ennek a véletlennek, úgy látom, súlyos szerepe lesz az életemben - legalábbis a következmények utátn ítélve...
A köpcös úr erre a lócsont mellé fötírta: "súlyos következmények". - Uram - folytattam -, vásárlásaim, kifizeféseim, emberi kapcsolataim lényegesen módosultak, egy megtört szív ül most ön elott...
A panaszfelvevo még fölírta: "egy megtört szív", majd hirtelen félbészakított:
- A lócsont a mi üzletünkbol származik?
- Nem - magyaráztam -, ez egy vadidegen lócsont. Azt hiszem, a vágóhídról hozta egy kutya...
A panaszfelvételezo hümmögött.
- Az ügy nem tartozik szorosan a mi egységünkhöz...
- Tudom - feleltem -, de önöknek van a legjobb panaszirodájuk...
Erre az úr bólintott és biztatott, sot kissé meg is volt hatódva.
- És a történtek után - folytattam - be kell vallanom, hogy mindenütt keresztülnéznek rajtam. Akárhova megyek, nem tatálok megértésre.- Nálunk sem? - kérdezte hunyorogva. - A hidegfelvágott osztályon sem? - Ott sem - feleltem -, egyáltalán sehol... Tehát nyilván a hidegfelvágott osztályon sem...
A panaszfelvételezo bólintott.
- Intézkedünk - jelentette ki -, de eloször mondja a becses nevét.
Halkan bediktáltam a nevemet, mire a köpcös úr vonásai megkeményedtek, hangja rideg volt és távoli.
Fölállt, biccentett.
- Bocsánatot kérünk - mondta személytelenül -, de nem állhatunk tovább a rendelkezésére. Vannak más panaszosok is.
Majd udvarias hajlongásaim közepette egy újságot vett elo, és miközben böngészte, erosen ráncolta a homlokát.
Zavartan kifelé igyekeztem, és félig öntudatlan állapotban vergodtem el az elso trafikig. Ugyanis nem kerülte el a figyelmemet, hogy mindenki, aki tolóablakot húzott az orrom elé, kitessékelt, vagy keresztülnézett rajtam: minden esetben újságot olvasott.
Nem kellett sokáig válogatnom a napilapok között, mígnem reábukkantam egy cikkre, ahol farizeusnak, szájtátinak tövisszúró orgébicsnek bélyegeztek.
Tartozom az igazságnak azzal, hogy a cikk olvasása közben csakugyan eltátottam a számat.
De az orgébics jelzo - vágyálom maradt a számomra. A bírálat után se tudtam repülni, bár a becsmérlo szavak lendületében megpróbáltam.
Ismeroseim azonban szentül hitték, hogy orgébics is vagyok. Jóllehet gyalog botorkáltam haza, s itt fogadott a Iegkeserubb csalódás: még az öreg lókoponya is átkúszott a túloldalra, hogy messze elkerülje a kapumat.
Protekció
Boldogan éltem, mint városunk mindenik fia, mígnem a következő levelet kaptam.
„Erélyesen felszólítjuk önt, hogy folyó hó 21-én jelentkezzék önkéntes karnagyképző tanfolyamra."
A levél után reszketni kezdett a karom, melyet ilyen nyers eszközökkel kívántak naggyá képezni.
Pontosan nem tudtam, mit akarhatnak tőlem, noha olvastam néhány népszerűsítő cikket az ízületek nyújtásáról. Egy fényképre is emlékeztem, ahol egy kidülledt szemű alak csüngött valami bordásfalon és olyan volt, mint a lator, akire lesújtott Pilátus igazsága.
Azonnal megértettem, hogy itt csak a protekció segíthet. Sajnos, tekintélyes ismerőseim és pártfogóim vagy nyaralni mentek, vagy a fővárosba utaztak valamilyen tudományos szesszióra.
Ennek ellenére nekiindultam a városnak, hogy a szerencsétlenséget elhárítsam magamtól.
Fölkerestem egy ismerősömet, aki aligazgató a paprikamalomban.
- Nézd - mondtam neki -, levelet kaptam valami vezérfelügyelőségtől, és nem tudom, mit akarnak csinálni a karommal. Meg akarják nyújtani, ha jól értettem.
A paprikamalom igazgatója bólintott.
- Hát akkor egy kicsit meg fogják nyújtani...
Erre megmagyaráztam jövetelem célját.
Lépjen közbe az érdekemben. Telefonáljon, lódítsa azt, hogy a paprikagyártás leáll, ha én karnagyként térek vissza a kúrából. Ez baráti szívesség.
Ő a fejét csóválta.
- Tudod, hányan jönnek ilyen és ehhez hasonló kérésekkel?
Nem tudtam.
- Ha neked elintézem, akkor holnap mindenki itt van, hogy helyezzük be a városba - mondta nagy életbölcsességgel.
Azután fölállt.
- Sajnos, dolgom van - közölte mélabúsan. - De ha amputáltak, akkor majd föltétlenül írjál, mert szeretném tudni, mi van veled.
Innen a kisipari szövetkezetek főraktárnokához menekültem; neki egyszer tettem valami szívességet.
- Kibírod, öreg - mondta bátorítóan. - Sajnos, nem léphetek közbe, mert a karnagyok, azt hiszem, a sportszövetséghez tartoznak, a kosárlabdázókhoz: azoknak van olyan karjuk. Ha ugrálok, még engem is elvisznek.
Ezután az egyik főadminisztrátort kerestem meg, aki alaposan megvárakoztatott.
- Kérem - magyarázta, amikor zavart mondataimat végighallgatta -, maguk mind jönnek, és kérnek. Tudja, mit kívánt az, akivel előbb beszélgettem?
Hallgattam és értelmesen figyeltem.
- Hát nem találja ki - kiáltotta diadallal. - Az azt kérte, hogy adjuk neki kölcsön a folyosóról a futószőnyeget! És most maga jön, hogy nem tudom, mit csináljunk a karjával.
... Értsék meg - mondta nyomatékosan -, hogy itt leltári tárgyakról van szó, és az ilyesmire nincs törvényes lehetőség.
A következő távoli ismerős, egy főreferens, végig se hallgatott. Egyszerűen kidobott avval, hogy ő nem hívott és menjek a Vezérfelügyelőségre.
Végső kétségbeesésemben a levélíró intézményhez mentem protekcióért, ismeretlenül.
Egy barátságos egyén fogadott, elolvasta a levelet és jó hangulatba került, mert azt mondta, énekeljek valamit. Ennek örültem, mert énekelni azt tudok.
Behunytam a szememet és daloltam, de a barátságos egyénnek sürgős dolga lehetett, mert a nóta közepén azt mondta, menjek haza és írásban fog válaszolni.
Másnap meg is jött a levél, ami így szólt: „Közöljük Önnel, hogy az önkéntes karnagyságtól eltekintünk." Határtalan volt az örömöm, de még ma sem tudom, kinek köszönhetem a kedvező végzést.
Ugyanis időközben találkoztam a főreferenssel, aki kirúgott. Ő megszorította a kezemet, és csak annyit mondott: - Nehéz ügy volt, de azért elintéztük!
Majd az adminisztrátor rázta meg a vállamat.
- Ezt a dolgot valahogy sikerült dűlőre vinni; nagyon megsajnáltam, amikor láttam, hogy mennyire kétségbe van esve...
Majd tréfásan megfenyegetett:
- De azért ne akarja elvinni a futószőnyeget is, mert azt már nem intézem el!
Kevéssel azután a kisipari szövetkezetek főraktárnoka szaladt hozzám.
- Látod, öreg - kiáltotta lelkesen -, kár volt elkeseredni. Bízzál csak mindig bennem.
Azután súgva tette hozzá:
- Ne mondd senkinek, hogy miképpen húztalak ki a csávából...
Mikor pedig hazamentem, a lakásomon várt a paprikamalom aligazgatója.
Megölelt.
- Hát itt vagy egészben, egészségesen, hadd szorítsam meg a karodat!
Bizalmasan el is mondta, hogyan intézte el.
Beszélt Pelikán elvtárssal, aki visszahívta, majd letették a kagylót, azután pedig újra beszéltek.
Ő megmagyarázta, hogy olyan embernek akarják gipszbe tenni a karját, aki a paprikamalom egyik népszerűsítője és tartóoszlopa.
Ezt Pelikán elvtárs nem hitte ugyan szóról szóra. De mégis fölhívta az Ortopédiát és kérte, hogy kezeljenek karnagysággal ambuláns betegként, amit végül meg is ígértek.
Viszont a paprikamalom közössége elvárja, hogy hálából mindenütt népszerűsítsem a gyártmányukat és a náluk uralkodó segítő szellemet.
... Pillanatnyilag paprikást főzök, könnyezem és köszönő levelet írok.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése