2009. augusztus 16., vasárnap.
Ha a végéről kezdeném a beszámolót, így foglalnám össze: zsúfolt, de derűs nyári nap.
Mikor reggel lementem a konyhába, mindenütt a készülődés és a csomagolás apró, de látható jelei fogadtak, innen sejtettem, hogy tényleg elindulunk a Huron-tóhoz.
Indulás előtt még két kenyeret vásároltam, hogy este, mire megjövünk, ne maradjunk éhen. Korábban elkészültünk, mint tegnap, pedig Gabi és Andrea még búvárfelszerelést is csomagoltak.
Odaúton, bár az autópályát egyáltalán nem lehetett üresnek mondani, eléggé jól haladtunk, 12-re Midlandban voltunk, az ottani kikötőben, ahonnan a sétahajókat indítják a Georgian öböl szigetei körül. A prospektusok szerint mintegy 30 ezer szigetecskéből és kisebb-nagyobb sziklazátonyból áll a látnivaló, amit érintőlegesen körbejár a mérgesen töfögő motoros hajó. A gyakran látogatott és nyaralókkal, pihenőházakkal és tanyákkal benépesített vidék az észak-kanadai gleccserek lecsúszásából és lemorzsolódásából keletkezett, látványos rendszer, amit a szél és a jég, a nagy hőmérséklet különbségek továbbra is állandóan alakítanak. Olykor az édesvizű tó hatalmas, több méteres hullámokat is vet, mintha tenger volna, fövenyes partjai a kanadaiak kedvelt fürdőhelyeik közé tartoznak. Amúgy is tódul errefelé a turistanép, hiszen Huroniának a kellős közepén járunk, amit a francia telepesek fedeztek föl első ízben, az itt élő legnagyobb, Mexikótól északra található népcsoporttal (kb. 30 ezer lélek), a huronokkal.
Nem tudjuk, belefér-e a mai programba a huron múzeum meglátogatása is, de plakátjait és eligazító tábláit lépten-nyomon felfedezzük. Ezek tudtunkra adják, hogy a múzeum keretén belül újjáépítették a valamikor itt található missziós telepet, ahonnan úgymond a megszállók megszelidítették a rézbőrű „vadakat”. Itt található Kanada legrégibb fennmaradt indián temploma is.
A Huronia Múzeumnak, mint később megtudtam, magyar vonatkozásai is vannak. Élt ugyanis Kanadában egy európai képzőművész, aki arra tette fel az életét, hogy az indiánok festője legyen: régen volt életük, néprajzuk megörökítője, föld mélyére süllyedt nyomaik felfedője. Mert ahhoz, hogy festőjük legyen, régésznek is kellett lennie Kocsis Ivánnak, aki 1956 után emigrált Kanadába.
Az újpesti születésű (1933), grafikus képzettségű férfi új hazájába érve beleszerelmesedett az indiánok világába, hiszen Kanada földje is az ő szabad világuk volt, amíg az Európából érkezett felfedező-hódítók le nem szorították őket a pástról.
Amit az indiánokról ma már nem tudunk, azt sok esetben a földfoglalóknak "köszönhetjük". Mert sok nyomot sikerült nekik végérvényesen eltüntetniük. Amit még tudunk, az olyan emberek kései lelkiismereti fellángolásának műve, mint a Kocsis Iváné, aki haláláig (2008) egyre-másra készítette indián tárgyú munkáit, válaszolt az ilyen irányú közösségi és állami megrendelésekre. Rajzai, festményei, makettjei, maszkjai ma ott vannak az Egyesült Államok és Kanada vezető múzeumaiban, de nem hiányoznak az indián (maradék) önismeret éledező intézményeiből sem, mint a midlandi Huronia Múzeum. Nem egyszer a munkáiból befolyt összeg a gyér számú indián lakosság és társadalom kultúrájának fenntartását, átmentését szolgálja. Az indiánokért lelkesedő Kocsis Iván szívesen rajzolt úgynevezett történelmi tablókat, felidézve az indián történelem különféle alakjait, vadászokat, harcosokat és békés törzslakókat. Az ilyen történelmi felidézések ma már többé-kevésbé sántítanak, ugyanis a jelenkor emberének inkább arról beszélnek, hogy miként élte túl a hódító ember a földjét védelmező indián népesség harci cselekményeit, s "mellesleg" bemutatnak néhány, az őslakosok életére vonatkozó utalást is...)
A Huron-tó mai felszínén már nem indián kenuk siklanak, hanem csinosabbnál csinosabb, nem kevés pénzbe kerülő jachtok, veszettül száguldó vizijárművek fecsegnek, sivalkodnak a régmúlt világot szemfedőként elborító hullámok között. Úgy hánykolódik a víztükör, mintha ki tudja, milyen tengeri szörnyek szántanák keresztül-kasul.
Mikor beérünk a kikötőbe, Anna kiugrik a kocsiból és a mólóhoz szalad, majd kétségbeesetten integet, hogy igyekezzünk, mert pár perc múlva indul a sétahajó, s ha ezt elszalasztjuk, értékes órákat veszítünk, felborulhat az egész tervezett program. A Miss Midland névre hallgató vízi alkalmatosság van olyan kedves és megvárja, amíg kapkodva kipakolunk minden szükségest a gépkocsiból, felmegyünk a fedélzetre és elhelyezkedünk a gyéren benépesített alsó fedélzeten, ahol árnyék van. Az utasok többsége a nyitott, felső fedélzeten sütteti magát a nappal, ahonnan 360 fokos szögben körbe látni, a legtávolabbi horizontig, de nekünk többet ér az árnyas tető, mint a messzeség illúziója. A perzselő napról bemenekülve élvezzük, hogy a köteleit eloldozó Miss Midlandot a tavi szélfutamok simogatják, s vele együtt bennünket is. De alig néhány métert teszünk meg az öböl belseje felé, a motort hirtelen rükvercbe kapcsolják és visszaaraszolunk a móló mellé, mert kéttucatnyi kirándulóból álló kirándulócsoport érkezését jelzik a kapitánynak. A jármű nincs teli, tehát mindent a vendégekért. Bevárjuk a parkolóba befutó autóbuszt, a buszról lekászálódó, eléggé ráérősen ballagó - nyugodtan mondhatom: alig vánszorgó - turistákat, amint szotyogósan fellépkednek a hajópallón és egyből megtelik velük az alsó fedélzet, egycsapásra felélénkülnek, hangoskodnak, helyezkednek, nagyokat nyerítenek valamelyikük egy-egy szellemesebb beszólásán. De hát senki nem siet sehová, az extrabevétel jól jön a hajókázást lebonyolító vállalkozásnak, hát még, amikor kiderül, hogy a turistacsoport költségeibe a fedélzeti ebéd is beleszámít, s rendre kezdik kihordani nekik a szokásos gyorsételeket, hozzá kólákat és egyéb üdítőket.
Végre, elindulunk. Csöndes, nyári szemlélődéssel eltöltött, két és fél órás hajókázás az egész, nincs benne semmi rendkívüli, az ember mégis szabadnak érzi magát, mert messzire elláthat, ide-oda járkálhat a két fedélzeten, megállhat a hajóorrban, s a végtelenségig elnézheti, mint hasítjuk a kék vizet. Mikor ott megunja, ugyanezt megteheti a tatnál, ahol a motortól fortyogó víz zubog és a hajó keltette hullámok elindulnak a messzeségbe. Gabi Andreával és Marikával filmezik a látványt, én szótlanul üldögélek. Ha találkozunk egy vízijárművel, kölcsönös integetésekkel jelzünk egymásnak - adott ponton mindenki integet mindenkinek, mintha egy nagy játszótér lenne a világ... Egyeseknél lassan jelentkeznek a tengeribetegség jelei. Egy fiúcska görcsökben fetreng, majd mindent kiad, de attól sem csillapszik, valami pasztillát diktálnak belé, aztán az üléseken kucorog, ahová lefektették. Akik erős gyomrúak, értetlenül nézik a történteket. Arra gondolok, mi történne, ha nem ilyen kis, fodrozódó hullámocskák, hanem méteres víztornyok dobálnák le-fel a hajót, amely eléggé kiszolgált, lestrapált jószág?
Elhatározom, hogy azért megörökítem ezt a derék “Miss”-t, s pár nap múlva meg is szülöm a Szürke rímek egyik újabb darabját:
(a kikötőből kifutó hajó)
a kikötőből kifutó hajó
visszatért
egy csapat lemaradt
utasért
a babonásabbak sűrűn vetették
a keresztet
a matrózoknak mindez csak húzd meg
és ereszd meg
Marika láthatóan elfárad, egyik pillanatról a másikra sírós kedve lesz, maga sem tudja, mitől, belealszik a rosszkedvébe. A hajóút utolsó 20-25 perce már türelmetlen várakozás: jó lenne kikötni, hiszen még előttünk az egész délután, s el kell jutnunk a Georgian öböl távolabbi partjára, az Awenda vidéki parkba, ahol Annáék töltötték azt a hétvégét, amikor mi Pusztaiéknál voltunk. A kora délutáni hőségben alig várjuk, hogy az erdőbe érjünk...
(Folytatom)
Illusztráció: A hajóút után kiürült a Miss Midland. Mellette: a sétahajózás útvonala a Georgian öböl szigetecskéi között
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése