2009. augusztus 18., kedd.
Ilona napja. Ajándékot kellene venni, de mit? Előbb csokor virágra gondoltam vagy csokoládéra. Téblábolok a Galati hűvös, árugazdag csarnokában, méregetem magamban, mi fér bele abba a 10 dollárba, ami költőpénzként a zsebemben lapul és még nem adódott alkalom, hogy hozzányúljak? Gondoltam alkoholmentes borra vagy pezsgőre is - mert itt csak azt lehet kapni, az igazi italt külön üzletben forgalmazzák -, de végül mégis a csoki mellett döntöttem, éppen belefért 9 dollárba, és (megkóstoltam): finom, keserű, s ami a legfőbb - igazi csokoládé!
Ilonka és Anna vásárláson. Andreával maradtam otthon. Ülünk, mint két remete egy kolostorban, akik nem zavarják egymás köreit.
Ma veszem fel először a születésnapomra vett új cipőt, elmegyek vele a sarokig, majd vissza. Semmi baj, fog ez menni. Ősszel és télen különösen megfelel, a talp vastag, de nem húzza le a lábat, hanem könnyedén rugózik.
További új darabokat fordítok az antológiába: előkerült Theodor Duna egy nagyívű, sodró poémájával. Őt nem lehet kihagyni. Emlékszem, az első antológiába is ilyen rábukkanásszerűen, az utolsó pillanatban sikerült beszuszakolni. Jelenlegi terjedelem túlhaladta már a 400 oldalt.
2009. augusztus 19., szerda.
Lötyögős nap - délutánig. A meleg valamelyest mérséklődött, széles körben erős viharokról szólnak a hírek. Tamás unokaöcsémék farmján állítólag még a tornádó is megmutatta az erejét, ami újdonságként hat a kanadai tájakon.
Kenyeret veszek, majd kivonulok a teraszra és nagy kínnal lefotózom a Pusztaiék-féle albumot. Egyenként küzdök meg minden egyes oldallal, s jobban is sikerülhetett volna, ha egy idő után nem fuserálnám el sietősen a végét. Képtelen vagyok ugyanis végig tartani a nyugodt ritmust, ami pedig nagyon kellene a pontos, precíz munkához. Túlságosan könnyűnek véltem a feladatot ahhoz, hogy kénytelen legyek végül megállapítani: homok ment a gépezetbe.
Pusztai foga továbbra sincs jól. Holnap műtik. Levelet írok neki, amelyben beszámolok elsietett kísérletemről s küldöm az eredményt. Baráti gesztusként a régi Romániáról készült fotóriport kópiáit küldi el egy 1932-es National Geographic-ból.
Tervek szerint délután mennénk az Ontario múzeumba, de Andrea nem tud jönni, mert megbetegedett és lázasan fekszik, Anna ágyba parancsolta. Jön viszont Ilonka velem, s a látogatási idő éppen csak elég a második emelet végiglátogatására. Ez az emelet tartalmazza a Henry Moore galériát és a kanadai művészet galériáját.
A kanadai “klasszikusok” a XIX. századot népesítették be és úgy tűnik, eléggé sovány képességűek: szorgalmasak és iparos lendületük a figyelemre méltó elsősorban, művészi értékben többedrangúak. A XIX. század végén tapasztalható aztán némi fellendülés és korszerűséggel való kacérkodás soraikban, hogy aztán a XX. században kibontakozzék egy funkcionális, sokszínű, világszintű képzőművészet, s ez nyomon követhető az állandó gyűjteményen.
A múzeum emeleti homlokzatán üveges folyosó, ahol olasz galéria kapott most helyet.
A napsütötte, szellős galérián Giuseppe Penone olasz szobrász alkotásai terpeszkednek: megmunkált gerendákból, legyalult hasábfákból bontja ki vésője azt az élő formát, amit a fafeldolgozás során az ember megpróbál eltüntetni, nullává silányítani. A holt fából az élőt hívja elő, de ez az előhívás, amilyen heroikus, ugyanolyan tragikus is, hiszen ezáltal semmi sem kél új életre, csak az emlékezet, aminek a hatása legtöbbször áttételesen is oly csekély...
Ott, a torontói múzeum olasz galériáján jutott eszembe a baróti Varga Béla egyik fotója, az E.T., amely a fotó eszközeivel épp a fordítottját műveli annak, mint ami a Penone törekvése: Varga a természetesből, a készen adottból, az istenadta leletből bontja ki a számára jelentéses konnotációt, humanizálja a fát - anélkül, hogy deklarált természetvédelmi üzenetet fogalmazna meg.
Itt látszik meg a sarkalatos különbség a képző- és a fotóművészet között: az előbbi tevőlegesen beavatkozik az anyagba, a formába, akár lényegileg is megváltoztatva, felforgatva, újrateremtve azt, míg az utóbbi inkább csak láttat, tükröz, trükköz, leporol, bevilágít, elhalványít, megkettőz egy valóságelemet, ami továbbra is önmaga marad, s a teremtés tárgya maga az anyagiasuló fotó - az új entitás...
A múzeum fedett belső udvarán még bebújunk a felállított indián wigwam sátorlapjai alá, ahol nonstop filmvetítés folyik az indiánok életéről s a zárórakor kitessékelt látogató népséggel együtt kiözönlünk az esti utcára.
Hazafelé minden jól ment addig, amíg az Union megállóig nem értünk a metróval.Itt kiderült, hogy áramszünet miatt a szerelvény nem megy tovább, ezért akik a Finch-et választották végállomásul, menjenek Nyugat Eglinton felé, mert onnan busz viszi őket át Eglintonba, ahonnan él már a metrókapcsolat a Finch irányába. Ez így leírva egyszerű, de az ideges estébe, a nyüzsgő metróállomáson eléggé zavarosan hangzott. Nem is nagyon értettük az elején, hogy mi történik körülöttünk, de aztán egy fiatal nő megszólalt mellettünk magyarul, s megnyugtatott, hogy ő ugyanabban a helyzetben van, mint mi és segít eligazodni az ismeretlen útvonalon. Különben is, Eglintonból két lehetőségünk is van hazajutni Annáékhoz: az egyik a földalatti, a másik egy autóbuszjárat.
Hittünk neki s nem is hiába. Hosszas kerülő után végre otthon, csekély fél órányi késéssel. Annáéknak nem is volt idejük megijedni, de egy kissé hosszasnak találták a hazautat.
2009. augusztus 20., csütörtök.
Szent István napja. A magyar weboldalak pihengetnek. Engem sem illetett ma reggel senki levéllel.
Sikerült pdf-be konvertálnom az albumról készült felvételeket, délután meg is jött Pétertől a visszaigazolás: a célnak megfelel.
A nap furcsán fülledt, egész nap otthon ülünk. Napsütés csorog a városra, de erőteljes szél ront rá a melegre, mintha vihar készülődne.
A reggeli hírekből megtudjuk a tegnapi metróeltérítés hátterét: egy csoport utas szállt fel valamelyik állomáson, s eltűnt körükből egy 3 éves gyermek. A lezárt szakaszon a rendőrség mindent végig kutatott, jó lenne tudni a végeredményt, de hiába böngészem át a híreket, pörgetem vissza a tévéhíradókat, csak az esemény bejelentésével maradok.
Délután kitör az égzengés. Egy heti pihenő után ismét békaúsztatóvá válik a kert, a környék. Rengeteg paradicsom indult meg az érés útján, csak le ne verje a sűrű eső. Ülünk a nappaliban, az egész család: nagyszülők, gyerekek, unokák és nézzük az este hétkor koromsötétbe váltó, a világot bakacsinba vonó eget.
Napok óta jósolgatták az időjárásjelentések összeállítói, hogy Szent Istvánkor kósza viharok törnek e tájra, roppant elektromos kisülésekkel és tornádó veszéllyel, s jöttek is a hírek: hol itt tűnt fel a pusztító óriástölcsér, hol ott tekergette a derekát a láthatáron, s mindig akadt egy-két áldozata, akik jól tudták: ha támad a vihar, ajánlatos lemenni a ház pincéjébe, ahol a túlélés esélyei nagyobbak. És mire elcsitult a tánc és az illető kimerészkedett a napfényre, láthatta: szabad ég van a feje felett, a ház a távozó tornádóval együtt tovaszaladt...
Eleddig inkább az Egyesült Államok volt a tornádók tanyája, de néhány éve Kanadára is kiterjesztették a vadászterületüket. Ma este North Yorktól némileg északra, a torontói nemzetközi repülőtér szomszédságában, Vaughan területén és környékén csapott le, jelentősebb áldozatok nélkül (ha a több mint 70 tönkretett házat nem tekintjük annak), s mi maradtunk a dézsából ömlő esővel, a zengzetes és látványos égiháborúval, amiről a tévé riporterei helyszíni közvetítésekkel szolgáltak. A kanadai tévében is vastörvény ma már: minden áron ott lenni a pörgő események közepén.
A Szürke rímek-ből, a tornádóról:
(a forgószél tölcsére)
a forgószél tölcsére ma is elkerült
a katasztrófából mások részesedtek
nekem csak a nyugtalanító hír maradt:
még eljövök üljetek veszteg
(Folytatom)
Illusztráció: a reptér melletti tornádó tölcsére - korabeli, helyszíni felvételek az internetről
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése