Csíkszereda, 2007. november 14, reggel 8.50.
(Akkor tehát vágjunk bele... Hogy képzelted az első beszélgetést? Honnan induljunk el?)
- Arra gondoltam, hogy a kezdetektől... Miért, hogyan kerültem én erre a pályára? Egyáltalán, mi volt és ki volt az, aki elindított...
- Édesapámmal kell kezdenem. Asztalos ember volt, és nagyon-nagyon szeretett festeni. De neki nem adatott meg rá a lehetőség... És jött a háború is, de azért nem hagyta magát. Örökké festegetett. Nagyon érdekes dolgok kerültek ki a keze alól... Igaz, hogy másolt, de a másolásból nem giccsek lettek, hanem valami egészen különös áthangzások, látszott, hogy van valami igen erős, belső késztetése. 83 évet élt, de ezalatt végig festegetett is.
- Negyvennégyben elváltunk apámtól, s csak negyvenkilenc őszén találkoztunk újra, közben megjárta a fogságot, s hazajőve látta, hogy én is rajzolgatok. Ez a rajzolgatás őszerinte, mert a gyermekrajzhoz kevésbé értett, nem volt komoly, mert rám szólt: mit mind ilyen karikatúrákat meg ilyeneket festegetsz? Nem baj, mert összegyűjtjük az olajfestékeket, s adok én neked mást, hogy csináljad becsületesen...
- Negyvennégy őszén óriás mennyiségű, vagy két teherkocsira való könyvtárat hoztak, ki tudja honnan, leürítették a szomszéd udvarra... A versesköteteknek, emlékszem, jó széles margójuk volt, nekem az rettenetesen tetszett, mert jól lehetett rajzolni körülötte... Pár ilyen könyvet ma is őrzök, itt van az egyik...
(Ez tulajdonképpen egy Ady kötet, a Minden-titkok versei eredeti, Nyugat-os kiadása. Hogy került ez a könyv, a többivel együtt az udvarotokba, s később mi lett a sorsuk?)
- Legtöbbet budipapírnak használták fel, meg tüzet gyújtani. Volt, aki cigarettát is sodort belőlük... Saját szememmel láttam, amikor lepakolták a szomszéd udvarra. Istenesen esett az eső, mintha öntötték volna fentről. Két nagy német teherautó húzott be az udvarra, ott a katonák lenyomták a sok könyvet, a rakományt, megjavították az autót, majd felültek s elmentek, a könyveket meg otthagyták. Még rá is havazott később, úgyhogy tavaszig ott hevert az egész könyvtár. Még amit lehetett frissiben, elszajréztam, de már csak ez az egy van meg, talán még egy rejtőzik valahol otthon... Folyt a visszavonulás, nagy kapkodás volt mindenütt. Elképzelhető, mi minden pusztult így el a háború nyomán... Úgy emlékszem, sok ilyen könyvbe rajzoltam még annak idején, ezt véletlenül kiemeltem magamnak s hordoztam mindenfelé, így maradt meg.
(Biztosan, jófajta papírra nyomták a többit is...)
- Nem a papír minősége érdekelt, hanem maga a felület. A papír akkoriban, mindegy hogy milyen, de kincs volt... Valamire kellett rajzolnom... Érdekes módon, a későbbiekben meglepett, hogy ez a körberajzolósdi, a frízszerű gondolkodásmód mennyire hozzám ragadt.
- Az első ember, aki Alfaluból képzőművészeti főiskolára ment, egy Ambrus Imre nevezetű fiú, aki most úgy tudom, kint él Magyarországon, valamikor a bábszínháznak volt díszlet- és bábtervezője Marosvásárhelyen. Egy nagynéném lakott velük szemben, ott láttam nála életemben először festőállványt, az aztán rettentően izgalmas volt... Annak az Ambrusnak volt egy pap nagybátyja, az is festegetett, méghozzá szentképeket... Ambrus még középiskolás sem volt akkor, s rettentően tetszett nekem, amit csinált, hosszú időn át vágytam rá... Aztán ott volt Sövér Elek, aki ugyancsak Alfaluból ment középiskolába. Elekhez közelebb álltam, alig három évvel járt fölöttem. Egyszer aztán tehetségkutatni jött ki Marosvásárhelyről, Incze István tanár úrral együtt jöttek, mert ekkor Marosvásárhelyről hivatalból küldték ki a tanárokat a Székelyföldre, a falvakra, tehetségkutatni, így a művészeti iskola befogta az egész Székelyföld falvait s az ott élő, lappangó tehetségeket.
- Pont, amikor Elekék tehetségkutatni jártak, édesapámmal éppen erdőlni voltunk. Mikor hazajöttünk a szekér fával, rettenetesen le voltam törve, hogy nem lehettem jelen a meghallgatáson... De azért a tanár úr hátrahagyta, hogy küldjünk el rajzokat, össze is csomagoltuk édesapámmal, s odaadtuk az alfalvi iskolaigazgatónak, aki tudta, hova kell küldeni... Máig se küldte el a képeimet, így elestem az esélytől... Édesapám elment hozzá és megkérdezte, hogy hát mi van, miért nem küldte el a rajzokat, mire azt válaszolta, hogy tetszik tudni, nem akartam kiadni a papírjait, s elküldeni, mert féltem, hogy szégyent hoz a falura. Ez egy olyan keserűséget okozott bennem, hogy elkísért egész életemben: mi jogon szólt hozzá egy igazgató az én vágyamhoz, miért avatkozik ő abba bele?
- Vakációra aztán hazajött Sövér Elek, aki elmondta, hogy a rendes felvételit elkéstem ugyan, de felhívtuk telefonon a vásárhelyi művészeti iskolát, s mondták, hogy lényegében augusztus elején van még egy felvételi. Erre aztán elmentem, ez volt életemben az első nagy utam.
- Elek lerajzolta volt nekem a térképet az állomástól, életemben addig vonaton nem ültem, odahaza felraktak, szerencsésen megérkeztem, s a térképpel a kezemben eljutottam a Kultúrpalotához... Egy kicsi, darócruhás, zöldkalapos gyermeknek, képzelheted, rettenetes nagy dolog volt az a Kultúrpalota! Reggel korán volt még, de sikerült bejutnom, s mindjárt szembementem a velencei tükrökkel, gondoltam, ha a benne szembe jövő fickó nem kerül ki, én nekimegyek... Így jártam a tükörképemmel... Ott aztán felmentem a második emeletre, ahol már szétváltak a lépcsők, s éppen két fürdőruhás, mezítlábas akárki üti egymást seprűnyéllel, fejükön egy-egy fonott szemétkosárral... Én akkor ott egy sarokban hirtelen megbújtam, s el nem tudtam képzelni, mi sül ki ebből az egészből... Amikor a bajvívók kifulladtak, levették a kosarat a fejükről, s megkérdezték tőlem: te gyermek, mit keresel itt?
- Egy életre szóló barátság kezdődött ezzel a harcias találkozással, egyikük éppen Román Viktor volt, akkor ő már a főiskolára járt, de még benézett az iskolába, mert Izsák tanár úrnál inaskodott, a másik pedig Márton Sándor, későbbi csíkszeredai szobrász volt... Hát ők ketten fogadtak... Kérdezték, miért jöttél, mit csinálsz? Később be kellett ülnöm abba a terembe, ahol a felvételi zajlott. A vizsgáztatók kérdezték, hogy na, mit rajzoltál, én hoztam magammal valami rajzokat, mutattam őket... Egy Nagy József nevezetű tanár volt ott, valamikor szobrászatot végzett, de Marosvásárhelyen tornatanárként dolgozott, nyolcadik osztályos korunkban ő vezette a szobrászati órákat, nagyon jó sportoló volt, teniszezett, s a vásárhelyiek úgy emlegették, hogy a tornatanárok között a legjobb szobrász, a szobrászok között pedig a legjobb tornatanár... A vizsgán kiraktak az asztalra egy görög fejet, soha életemben olyat nem láttam, nem hogy le is rajzoljam, adtak rajzszeget s rajzpapírt, fel is raktam rendesen, akkor bejött Román Viktor, s azt kérdezte, rajzoltam-e, láttam-e ilyet, mondtam, én soha életemben, na akkor, azt mondja, úgy helyezd el a papíron, jó nagyban, s amit látsz, azt mind rajzoljad le... Ez volt az első lerajzolt gipszfejem. Később jöttek s mondták, hogy valami kompozíciót kell festeni vagy rajzolni. Én azt se tudtam, eszik-e vagy isszák, otthon a rajzot a matematika tanárnő tanította, kiraktak az osztály elé valamit, mindegy mit, s mi rajzoltuk, ahogy tudtuk... Jön megint Román Viktor, s kérdezem tőle, bácsi, mi az a kompozíció? Ő meg visszakérdez, hogy ti otthon mit szoktatok csinálni a mezőn? Ugye dolgoztok, többen vagytok? Hát például azt kell lerajzolni, ahogy ott dolgoztok, az a kompozíció, így aztán rajzoltam egy kompozíciót.
- Megérkezett aztán Marosvásárhelyről az értesítés, hogy sikerült a vizsgám. Az iskolában nagyon jó, kis létszámú osztályaink voltak, mi kereken tizen voltunk, három lány és hét fiú. A közösség eleinte ismeretlen volt számomra, de áldom az eget, hogy így összekerültünk, mert egy életre megtanultam, mit jelent a közösségben élni s azzal együtt dolgozni.
(Milyen hagyományai voltak akkor már az iskolátoknak?)
- Hat éve működött már a középiskola, amikor odamentem, épp abban az évben került be főiskolára Gáll Andris évjárata, az előtte lévő évfolyamon pedig Péterffy Laciék, Hunyadi Laciék jártak, ők voltak az első végzős nemzedék Marosvásárhelyen, 49-től 53-ig jártak oda... Markáns művészegyéniségek kerültek ki onnan, ezt állítom... Érdekes hangulata volt a bentlakásnak, az iskolának. A többiben, mint amilyen például az akkori Ranghet volt, vagyis a mai Bolyai, szigorúbb volt az élet, mi több helyen jártunk ugyanabba az iskolába, mert a bentlakás a Ferencesek kolostorában volt, az akkori Lázár Ödön parkban, az iskola viszont fent volt az Unireában, az a Szent István gimnázium volt valaha, az egyik fele volt a művészeti iskola, a másik fele lánylíceum. Végül a szakórákat a kultúrpalotában tartottuk, úgyhogy naponta egy jó nagy háromszöget kellett bejárnunk.
- Reggel korán keltünk, sorba álltunk, elmentünk szilenciumra, majd vissza a kultúrpalotába, ahol minden nap volt 6 gyakorlati óránk, kaptunk egy óra ebédszünetet, azalatt visszarohantunk az Unireába, fel a vár mellé, délután pedig volt 5 elméleti óránk... Furcsa, érdekes világ volt ez számunkra, majd mindenkinek, hiszen szinte mindannyian falusi iskolákból kerültünk össze a városba.
(Vegyük sorjába az osztálytársakat...)
- Volt tehát Háromszékről Plugor Sándor, Kökösről, Gergely István Csíkkozmásról, Csutak Levente Kovásznáról, Lenk Ilona Csíkszeredáról, Kákonyi Csilla Marosvásárhelyről, Bakó Antal Jobbágytelkéről, volt egy Nyisztor Miklós, azt első év után ki is rakták, Szilágyi Zoli Marosvásárhelyről, Kiss László Székelykeresztúrról, majd másodévre jött Gyenge Imre, mert felszámolták a csíkszeredai tanítóképzőt, és Lázár Lili Kacáról.
- Az elején nagyon nehezen szoktunk az egészhez, főként a rajzban elvárt pontossághoz. A fegyelemmel nem volt gond, de a precizitáshoz nehéz volt igazodni. A lányok viszont nagyon szépen tudtak satírozni, szépen rajzoltak. Mi darabosak voltunk, nehézkesek... Incze Pista bácsi tanította a festészetet, a szobrászatot Nagy József, a művészettörténetet pedig kezdetben Antalffy Endre bácsi tanította egy fél évig, nahát, azt nagyon érdekesnek találtuk, utána jött Olariu Gheorghe, mi Gyurkának hívtuk, elvégre ő is marosvásárhelyi gyerek volt, s ahogy megérkezett hozzánk, mert az egyetemet Bukarestben végezte, a művészettörténetet magyarul tanította nekünk... , A matematika tanár, Kornélia néni nagyon jó osztályfőnökünk volt, a többi elméleti tanár is - volt köztük három-négy tanárnő is - mind anyáskodóan bánt velünk. Később tudtuk csak meg, hofgy az igazgatónknak volt egy olyan felfogása, s ennek sikerült érvényt is szereznie, hogy nem kell minden áron agyontömni a művészetis gyermekek fejét matematikával, fizikával, kémiával, és inkább a szakon legyen a hangsúly... Egyszóval, segítettek bennünket.
- Az első év után, mivel nem voltam valami kitűnő tanuló, nehezen ment a tanulás, hárman is olyan helyzetben voltunk - de ez csak jóval később, utólag derült ki -, hogy kifelé állt a szekerünk rúdja. El akartak tanácsolni. Ketten meg is járták, egyikük sajnos, színvak volt, a másik pedig más szempontból nem felelt meg s én lettem volna a harmadik, de Barabás István tanár úr valahogy kivédett, s azt mondta, hagyni kell ezt a gyermeket, lássuk, hogy mi lesz belőle... De én akkor erről semmit sem tudtam.
- Jóval később, már hatod éves egyetemista koromban, éppen a diplomamunkámon dolgoztam Kolozsváron, lent a sétatéri műcsarnokban, amikor egy délután jön a takarítónő, s azt mondja, hogy Marcika, magát keresi egy volt tanára!
- Ide tegyünk egy zárójelet, a középiskolában a Márton családnevemből ugyanis Marci lett, mivel a fölöttem járó szobrász Márton Sándort is Marcinak emlegették, s miután ő elment, engem tiszteltek meg vele, mai napig így becéznek. Vége a zárójelnek...
- Szóval a takarítónő is így szólított: Marcika, keresi egy volt tanára... Kimegyek, hát Incze István bácsi a látogató. Éppen volt valami tavaszi tárlat Kolozsváron, abban az időben a környékről mindenünnen látogatták a tárlatokat, egy kiállítás akkor nagy eseménynek számított, gondoltam, azért jött el, hogy ő is jelen lehessen, jó lehetőség volt ez arra, hogy tájékozódjanak a művészemberek, megtudják, ki mit csinál, min dolgozik... Kérdeztem, mi a probléma, tanár úr, miben segíthetek? Azt mondja erősen zavarban, hogy hát csak azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek tőled... Úristen, gondoltam, de hát miért, én nem tudok semmi olyasmiről, amiért egy tanáromnak bocsánatért kellene esedeznie... Akkor mondta el, hogy a középiskolában, az első év után el akart tanácsolni, s csak Barabás István javaslatára maradhattam még egy évet... Rettentő kellemetlen nekem ez az ügy, mondta, muszáj volt ezt elmondanom neked, hogy megnyugodjék a lelkiismeretem s kérlek, bocsáss meg nekem... Tanár úr, válaszoltam, ezt most hallom először, s gondolom, utoljára is, többet ne beszéljünk róla egy szót sem.
- Most azért elárulom neked, hogy egy életre szóló tanulságot vontam le az esetből akkor, hiszen államvizsga előtt álltam, s tudtam, hogy tanár leszek, neveléssel foglalkozok, ez lesz majd a kenyerem, s egy percre sem szabad elfelednem, hogy egy helytelen döntés életeket tud elrontani.
(Te akkor éreztél valamit, hogy valami történik körülötted?)
- Akkor nem. Éreztem, hogy nem megy úgy az iskola, ahogy szerettem volna, de egy ilyen következmény álmomban sem jutott volna eszembe... Gyanútlanul mentem vissza ősszel s kezdtem el a másodévet. Akkor megjelent a tantárgyak között a grafika, a díszítő rajz, amit Nagy Pál tanár úr tanította első évben. Ő és Sövér Elek igen jó barátságban voltak, a téli vakációban ellátogatott Elekékhez Alfaluba s engem is fölkeresett. Sok jó tanácsot kaptam tőle.
- Vakációba jőve, a faluban ugye mindenütt kérdezgették tőlem, na, mi leszel, hogy leszel? Hát festő, válaszoltam... Mi az hogy festő? És mit fogsz csinálni, ezért mit adnak? Tudod, milyen a falusi ember, s főleg, hogy egyedüli fiúgyermek voltam akkor. Édesapámat meg is rótták amiatt, hogy miért engedett el a faluból... Pedig én sose uraskodtam, még iskolásan sem. Ahogy édesapám hazajött a fogságból, ’48 őszén, a mesterségét tovább nem folytathatta, mert minden mesterembert kuláknak kiáltottak ki, a maradék kevés földünkön gazdáskodtunk mindahányan, majd nekifogtunk családi házat építeni, volt egy üres telek, s minden nyáron végig dolgoztam, mint egy állat... Elpanaszoltam Nagy Pál tanár úrnak, hogy az emberek miket kérdeznek, s én erre most mit válaszoljak? Ide figyelj, azt mondta, ha még egyszer kérdezik, hogy mi leszel, te mondjad azt, hogy lovastengerész. Meglásd, hogy fognak rá bólogatni, hogy az milyen jó egy mesterség. Így is lett, édesapámmal később mentünk a szekérrel, s megint kérdik, hogy mi leszel, Árpád? Hát lovastengerész... Édesapám nevetett, fordult le a bakról, hogy mondhatok ekkora hülyeséget, de a válasz szószerint úgy hangzott, ahogy azt Nagy Pál megjósolta volt: hogy az egy jó mesterség...
- Másodévre visszamenve, a festészetről átraktak grafikára. Pedig én életemben mindig festő akartam lenni. Két vagy három hónapig tartott ez az állapot, s egy Sátán nevezetű egyén tanította a grafikát, nagyon jó reklámgrafikus volt akkoriban, az ötvenes évek vásárhelyi viszonylatában, ő csinált ott mindent, ő írt ki minden hirdetést a városban, én viszont a betűírást meg ami azzal járt, egyszerűen utáltam. Megjárta a fejemet, hogy ha itt kell maradjak, én feladom. Nem ment, az istennek sem ment, hiába erőltettem, nagyon el voltam keseredve, egy adott pillanatban meg is mondtam: elmegyek, hazamegyek, nekem nem kell a grafika, inkább csinálok akármit, de azt nem. Akkor a festészeten négyen voltak az évfolyamról: Plugor, Kákonyi, Csutak és Kiss Laci. Elmentem Barabás Pista bácsihoz, ő volt a festészet vezetőtanára, s elpanaszoltam neki, hogy én festő szeretnék lenni, de a grafikára raktak, s ha nem engednek festészetre, akkor itt se voltam. Azt mondta, rendben, megbeszéljük. Meg is beszélte az igazgatóval, s jött, hogy a következő héttől két hét próbaidőm van. Most is megvan az a csendélet, amit akkor festettem, szívemet-lelkemet beletettem abba, csakhogy a festőkhöz kerülhessek... Ettől kezdve aztán ő lett továbbra a szellemi atyám. Igaz, a beszédem és a viselkedésem folytán akkor már közkedvelt figura is lettem... Itt van, látod-e, Izsáknak a szobra, ez a gyerek, itt az asztalon, hát így néztem én ki Vásárhelyen másodéves koromban. Izsák tanár úr szobort meg ebben az alakban, ugyanabban az öltözékben, amiben megérkeztem Vásárhelyre...
- A festészeten aztán hamar kiderült, hogy igazából ez való nekem. Akkor már tanultunk kompozíciót, rajzot. Ez utóbbit Piskolti Gabi bácsi, a kompozíciót Nagy Pál tanította, aztán olyan is volt, hogy festészeti technológiai ismeretek, ezt szintén Nagy Pali tanította, s kimondhatatlan örömmel jártunk órákra, s örömmel csináltuk az egészet...
- Minden év végén beütemeztek egy hónapon át tartó nyári gyakorlatot, amikor nagybányai módra kivittek bennünket tájfestésre. Első év után Görgényszentimrén, másod- és harmadév után pedig Marosvécsen voltunk, ami abból állt, hogy testületileg kiköltöztünk konyhával, iskolával, mindennel; matracokon aludtunk s reggeltől estig festettünk. Ez egy csodálatos valamiként él azóta is bennem. Igaz, az iskolában is programszerűen festettünk, de a gyakorlaton ezen felül még szabadok is voltunk, megízlelhettük azt, hogy valójában mit is jelent a plein air festészet, mit jelent a tájban felismerni a világot, hozzászokni a távlathoz, a fa anatómiájához, a terep ábrázolásához. Év közben nem volt alkalmunk a tanárainkkal együtt dolgozni, itt viszont mindenki jött a festőállványával és a rajztömbjével, diák vagy tanár, nem számított, amikor kiültünk festeni, egyformák voltunk s láthattuk, hogy ki, hogyan, mit csinál. Ezek a festői táborozások megerősítették a táj- és közösségszeretetemet, ott az ember minden percben embernek érezhette magát. Ez egy csodavilág volt, rendkívüli kikapcsolódás, de igen-igen aktív... Mindig, amikor vége lett, s utaztam haza, a kasza s a kapa mellé, édesapám mindig azt mondta, hogy na, a nyaralásnak vége... Kezdődik a világ...
(Az imént szóba hoztad, hogy ez a szobor itt előttünk igazából rólad szól. Van-e valami különleges története?)
- Az osztályunkban lévő hét fiú túl sok jóval nem szolgált, elég gyakran citáltak az igazgató elé, s bizony, megkaptuk a nekünk kijáró taslit, nem kérdezték igazán, hogy szabad vagy nem szabad, sokszor vonták meg a vasárnapi kimenőt tőlünk... Az ilyen alkalmakkor viszont azt láttam, hogy Izsák valamiképpen szimpatizál velem. Másodéven történt, olyan november felé járhatott az idő, s azt mondta a tanárom: te, figyelj ide, itt van, adok neked pénzt s haza kellene utazzál egy hét végén, hogy hozd el azt a darócruhát, amiben feljöttél az iskolába, s a kalapodat is, mert meg akarlak mintázni... Hazamentem, édesapámék meg elkacagták, hogy jó arasszal volt rövidebb rajtam a gúnya, de azért felvettem, s egy fél éven át minden hét végén, vasárnap délelőttönként elkéreztetett, hogy modellt álljak neki. A Kultúrpalotában volt neki egy kis műtermecskéje, ott készült ez a szobor, amelyik ki is volt állítva annak idején a téli-tavaszi tárlaton... Mondhatom, unalmas dolog volt modellt állni, de mit tehettem volna?
(Hogy került aztán annyi év után hozzád, erre az asztalra?)
- Izsák Márton két éve halt meg, s a műtermét, mert a vásárhelyi gyermekklinika tájékán, a valamikori „vagon-vendéglő” mellett épített egy monumentális műtermet, a szobortól kifelé, a hegyre, a hozzátartozók kipakolták, szabályosan kiraktak mindent, ami odabent volt, s Hunyadi Laci, a szobrász tudta, hogy az öreg ezt rólam készítette, s azt kérdezte, hogy ne kallódjon el, lenne-e valamilyen megőrzési lehetőség, persze azzal a feltétellel, hogy ha majd restaurálták, az alfalvi képzőművészeti gyűjteménynek ajándékozzák.
- Ez lett a tanár úr sorsa: örökösei eladták az egész hagyatékot, ahelyett, hogy egy emlékházat csináltak volna. Vásárhely pedig nem állt az ügy mögé, ezt nagyon szomorúnak tartom. Annyi éven keresztül vezette a művészeti iskolát, s persze, csinált ő ilyen meg olyan szobrokat, de azért a maga módján nagyon jó szobrász volt... Szép szál, magas ember volt, s kilencven valahány évesen, amikor a Bernády-gyűjtemény anyagát végre bemutatták, amit Simon Endre ott megszervezett, s a pincéből újra előkerült a régi kultúrpalota műgyűjteménye, akkor még a tanár úr is jelen volt s szenzációsan beszélgettünk. Nagyon jól tartotta magát... Budapesten végzett s valamikor öklözött is, fizikailag igen fejlett volt, emlékszem, mindig adott magára. Csak hát gyereke nem volt, felesége korán elhalt, magányos emberként élt, s erről panaszkodott akkor, kilencven évesen is... Én akárhányszor Vásárhelyen jártam, mindig meglátogattam, mert egyszer örökbe is akartak venni engem, de aztán a szüleim nem egyeztek belé, egyedüli fiuk voltam, ugye...
- Első év végén a diplomázó festők és szobrászok is valósággal rám szálltak. Korondi Jenő például, nyugodjék most már békében, diplomamunkájához egy kisfiút kisborjúval akart megmintázni. S hát ki volt a kisborjús fiú? Én voltam... Attól kezdve ide-oda cibáltak, ennek is álltam modellt, annak is... Pedig hát nem voltam én már akkor épp olyan gyerek. Megvoltak a magam bajai, a magam élettapasztalata, hosszú éveken át apa nélkül nőttem fel, nekem minden csak gond volt, meg kötelesség volt, sose lehettem játékos, könnyelmű gyerek... Kiss Laci viszont, az osztálytásam egy teljesen más világból, polgári környezetből, tisztviselő családból jött, olyan huncut kölyök volt, az úgy játszott, kicsi autókkal, meg papírrepülőket hajtogatott, dobigált ott, és mi csak néztük, mert a többiek, a többi hat fiú mind parasztgyerekek voltunk, számunkra szörnyen furcsának tűnt ez a gyerekesség... Annak idején mi darwinizmust tanultunk, akkor úgy hívták a biológiát, egy Kiss nevezetű tanárnő tanította, aki a Ranghetből járt át, a földrajzot is ő adta elő, s amikor a születésről, szülésről, megtermékenyítésről esett szó, egyszer csak felháborodva kifakadt: mi az, gyerekek, nem tetszik az órám? mi van veletek? Ahol én tanítottam eddig s előadtam ezt a leckét, állandóan nagy röhögés, kuncogás volt, mi van itt, hogy ti nem nevettek? Vontuk a vállunk, hogy tanárnő, ez számunkra annyira természetes... Az, hogy elviszik a tehenet a bikához, hogy az megborjúzik, meg hogy megellett a juh, ez olyan természetes, mi van ezen röhögni való?
- Szóval, egy ideig én voltam az örök modell, de már később, a diplomamunkámhoz már én is csíptem nyakon a kisebbeket s cipeltem magammal... Törődtünk egymással, nagyok és kicsik. Volt egy általános egymásra figyelés az iskolán belül, segítettük egymást, s ezt nagyon jó dolognak találtam, a bentlakásban is élt ez a szellem, sokat köszönhetünk öreg nevelőnknek, Simon Feri bácsinak, aki valamikor a somlyói tanítóképzőt végezte, Nagy Imre bácsinak, a festőnek s Gáll Feri bácsinak, neves műgyűjtőnek volt az évfolyamtársa, s ezt ő mindig el is mondta nekünk. Hosszú időn át a Nyárád mentén volt tanító-igazgató, egy életen keresztül gyermekekkel bánt. Értett hozzánk. A maga módján megjátszotta a katonás tempót, de távolról sem volt ő olyan, valahányszor elkövettünk valami hülyeséget, örökké szidott... Mondtam neki, Feri bácsi, nevelő elvtárs, mert akkor neki is azt kellett mondani, elvtárs, tessék engem felpofozni, mert éreztem, hogy a szindása olyan volt, mint a zsilett, nyúzott, fájt. Ha kaptam volna két frászt, kit érdekel, mentem volna tovább, de így... Ő volt az, aki nagyon sok mindent meg is magyarázott nekünk emberileg, apailag, fontos volt egy ilyen ember a közelünkben.
(Folytatom)
Néhány lap Ady verseskönyvéről, amelynek üres felületeit a gyermek Márton Árpád nagy buzgalommal telerajzolta
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése