2010. augusztus 19., csütörtök

Bajor-idézés (9)


Kis Bajor-breviárium / VI.


BAJOR ANDOR

Írjunk felejtést!

Amikor mindenki visszaemlékezést ír, merész tervvel hozakodom elő.

Barátaim, írjunk felejtéseket is! Irodalmi felejtést, történelmi felejtést, kortársi, nemzedéki, zenei és filozófiai felejtéseket.

Lehet, egyesek avval utasítanak vissza, hogy javaslatomban nincs semmi eredeti, mert a visszaemlékezések is tulajdonképpen hasonló célt szolgálnak.

Ugyanis a legtöbb visszaemlékezés is jótékony homállyal veszi körül a megélt eseményeket. Ezek olyan szellemi sajtok, amelyek érettségét az óriási likak bizonyítják. Ebben van is valami. Sokan azért emlékeznek, hogy saját szerepüket felejtsék.

Így születnek a korommal írt képek a múlt időről, amely alatt csak az emlékező lelkiismerete lobog.

Ilyenkor arra gyanakszom, hogy valami titkos kapcsolat lehetett a merész láng és az idő kormossága között.

Én azonban kézzel törlöm le a kormot, majd megsimogatom az emlékezőket is.

És azt mondom nekik: gyertek, fürödjünk meg egyszer a felejtés vizében, azaz a mesebeli élet vizében. Lehet, kissé bekormozzátok ezáltal az élet vizét is, de a víz hamar elúsztatja a kormot.

Azután - immár tisztán és könnyű szívvel - írjunk érdekfeszítő, sőt leleplező felejtéseket.

Ne feledkezzünk el soha gyermekkorunk és ifjúságunk felejtéséről!

Ez egyébként szokványos, jól begyakorolt felejtés. Majdnem minden ember műveli, de egyik sem írja meg.

Pedig egyszerű: könnyen nyomon lehet követni, amint a színek fakulnak, egybemosódik a csípős reggel a langyos délelőttel, közömbössé válik a madár és a macska, nem rejt többé titkot sem távolságuk, sem közelségük.

Azután felejtsünk szülővárost, otthont, régi csergőórát, kék pettyes tejescsuprot.

Ehhez járuljon hajdani iskolánk, merész terveink, lázadásaink, első szerelmünk, eszményeink felejtése.

Vagyis feledjük magunkat felnőtté, szülővé, sőt, nevelővé. Feledjünk elő tekintélyt magunkból. Amúgy is eltűntek a hajdani színek, ismeretlen a régi város, átépítették az egykori házat, tarthatatlan az ifjúkor eszménye, és eltört a tejescsupor.

Igyunk tehát felejtést a rég eltört csuporból!

Nem hűtlenség miatt, hanem szigorúan egyéni fájdalmunk enyhítésére.

Azután felejtsünk hivatást, hadvezérséget, tervezett fölfedező utat, az emberek boldogítását.

Jó a felejtés, mert elfödi gyengeségünket és életünk megszokott kényelmét.

Barátokat is felejtsünk, akik ide-oda tűntek, megszöktek szeretetünk elől, vagy felelős munkába, vagy magányukba, vagy a semmibe.

Felejtsünk, mert ezentúl csak abban lehetnek igazán újra együtt. Kihullott gondolatainkon bizonyára ismét együtt ülnek, koccintanak, és az ismeretlenség mélyén vitatják tovább az újjászülető Földet.

Felejtsünk távolságokat is, örökre zárt titkokat, amelyekhez el sem juthatunk: így őrzik meg láthatatlanságukat. Ha már nem válhatnak képpé, legyenek feledéssé. Nyugtassák meg végre tudniakarásunkat.

Ezenkívül az is hasznos kérdés, hogy hogyan felejtsünk el szavakat, felesleges mondatokat, nyomasztó nyelvemlékeket.

Dalokat is felejthetünk, szokásokat, mondókákat, régi meséket, műveltségünk egyre kínosabb terheit.

A görögök - ha jól emlékszem - Léthének hívták az alvilági folyót, amelyben felejtés hömpölygött. De remélem, hogy már pontatlanul emlékszem erre a hiábavaló mesére, amelynek több fájdalma van, mint haszna.

Mindegy. Evvel a vízzel locsoljuk meg torkunkat, ismereteinket, érzelmeinket. Talán afféle bolgárkereket kellene szerkeszteni a partjára, hogy árassza el múltunk veteményeit. Egykori virágzó kertjeinkben is nőjön a feledés paradicsoma és gyűszűvirága, a pillanatnak élő szívünk gyógyítására.

Csodálatos képesség a felejtés - ezt a lélektan tudósai is vallják.

Írjunk tehát lelkes, jövőbe mutató felejtéseket. Ne gyakran, csak tíz visszaemlékezés után egyet-egyet.

Van erőnk hozzá, van felkészültségünk.

Azt mondják, hogy az ember egy időn túl emlékeiből él. Szerintem ez nem igaz, legalább is rám és társaimra nem érvényes.

Az igazság az, hogy én és még néhányan felejtéseinkből élünk: abból merítünk megújuló lendületet.


Ki tud a fürdőkádról?

Erős vagyok, daliás, elszánt és vitéz: én lehetnék nemzedékem virága, ha nem roppannék össze a legegyszerűbb keresztkérdés súlya alatt.

Ezért vesztettem el a postán erkölcsi tartásomat, amikor pénzért ácsorogtam, és egy szigorú hölgy faggatott a tolóablak mögül:

- Honnan vár pénzt?

Remegni kezdtem. Elváltozott a hangom, mégis szerettem volna világfi módjára viselkedni.

- Bárhonnan - jelentettem ki -, ha a Midász király küldte, akkor is jól fog!

Egy pillantást vetett az utalványra és megcsóválta a fejét.

- Hát nem a Midász!

- Akkor - mondtam egyre vékonyabb hangon - a Midász király megint nem küldte el a tartozását. De evvel a szomorú történettel - Midász király pénzügyi megbízhatatlanságával - nem akarok lelki gyötrelmet okozni a kisasszonynak!

A hölgy attól se hatódott meg, hogy kisasszonynak neveztem. Tovább kérdezett:

- Senki se jut eszébe? A pénzről.

- De igen - mondtam -, a pénzről Onasszisz és Hitvese jut eszembe. Azt állítják róluk, hogy igen gazdagok...

Újabb pillantást vetett az utalványra, mert már ő se tudta a feladót. De neki aránytalanul könnyebb dolga volt, mert a helyes választ újra kiolvashatta.

- Ismeri maga Kis Józsefet?

- A költőt? - kérdeztem végre én is.

Megint az utalványt böngészte. Végül gyanakodva jelentette ki: - Itten azt nem írja.

- Nem baj - nyugtattam meg -, a pénz akkor is pénz, ha nem a költő küldi.

- Hát hány Kis Józsefet ismer? - folytatta a vallatást.

Én három Kis Józsefet vallottam be. A negyediket - Kis Jóska barátomat - letagadtam. Úgy határoztam, Jóskát csak akkor keverem a zavaros ügybe, ha a postások kínozni is kezdenek.

- És mennyit várt?

Ezt nem értettem pontosan. Amíg a tolóablakig jutottam, húsz percet vártam. Az első keresztkérdés óta pedig az volt a benyomásom, hogy tíz év tűnt tova.

- Sokat vártam - jelentettem ki mekegő hangon -, de ha úgy tetszik gondolni, várok többet is.

- Pontosan mondja meg, hogy mennyit!

Sajnos, a kétségbeesés állapotában nem tudom helyesen megítélni az időt. Ha pedig egy órát vártam, talán képes vagyok még helytállni néhány percet.

- Este hatig is - jelentettem ki, noha tudtam, hogy ez meghaladja erőmet.

A hölgy még inkább éreztette társadalmi, tájékozottsági és lelki fölényét.

- Mennyit vár pénzben?

Ezt se értettem, nem láttam az összefüggéseket. Nyilván ez csak elterelő kérdés lehetett, hogy utána még inkább tőrbe csaljon, és valami általam se tudott bűn bevallására szorítson.

Ennek ellenére lázasan számolni kezdtem. Föltételeztem, hogy másfél órát várok, és az időt úgy kalkuláltam át pénzre, mintha szobát festenék szabályellenesen.

Először is háromszáz lejt vettem alapul, mert egy szobafestő kisebb összegért szóba sem áll. De úgy számítottam, hogy ez a pénz csak az indulás díja: ehhez jön két lej pemzlikoptatás; három lej falvakarás, húsz lejért budaiföld, kilencért zöld tempera és tizenhat lejért konyak...

Kétségbeesetten számoltam, mert az erős akaratú, éles nézésű hölgy úgy hipnotizált, mint az óriáskígyó a nyulat. Már érlelődött is bennem az ösztönös elhatározás, hogy a következő delejező kérdésre becsukom a szememet, és besétálok a torkába.

Ha meg akar enni, ne a pénzemért egyen meg, hanem önzetlenül.

Kapkodva adtam össze a szobafestés részleteredményeit, és fásultan bejelentettem:

- Háromszázötven lej, de a szappant a Nagyságos Asszonyék adják!

Erre a kétségbeesett közlésre a hölgy végre bólintott.

- Rendben van. Töltse ki az utalványt.

Az asztalhoz támolyogtam, és néztem a postai pénzeslapot. Az üzenet szelvényén Kis Jóska barátom írását ismerem föl: „350 lej a levélben jelzett fürdőkádra."

Néztem az írást, és nem értettem. A levelet ugyanis nem kaptam meg. Valószínűleg a kézbesítő is valami gyanúsat látott a levél külalakján. És visszatartotta.

Ismét a tolóablakhoz botorkáltam, azután átvettem a számomra is gyanús pénzt. Majd a hölgyhöz fordultam, alázatosan.

- Kedves kisasszony - suttogtam -, én megmondtam, amit tudtam. De most már önök is mondják meg, hogy mit tudnak a fürdőkádról?!


Útjelző

A turista útjelzések a világ legszerényebb festői vagy non-figuratív szobrászi alkotásai. Még az alkotó műveszek neve sincs feltüntetve, jóllehet nyugodtan reájuk bízhatjuk magunkat hosszú kilométereken keresztül.

Ha elindulunk a kék jelzés után, bizonyosak lehetünk abban, hogy az útjelzést pingáló mester kék korszaka a csúcsig fog tartani. És a jelzés végén nem egy művészi nyilatkozat vagy kiáltvány vár reánk, hanem a hegy legmagasabb pontja.

Felfogásom szerint itt kezdődik valahol a művészet.

Természetesen nem kívánom a kezdetleges jeleket, piros csíkokat, nyilakat, festett köröket magasabbra becsülni egy olyan képnél, amelyen szintén csíkok, nyilak és körök vannak, de a modern lélek fölfoghatatlan rendje szerint.

Pusztán azt akarom jelezni - sőt néhány sor erejéig útjelezni -, hogy a modern lélek nyomában könnyebb eltévedni, mint egy szakadékos hegyen.

Holott a hegyen is könnyű eltévedni. Sűrű útjelzések mellett is előfordulhatnak tíz-húsz kilométeres tevedések.

Van például egy havasi gerincút, ahol minden évben megállunk, és így szólunk egymáshoz, mi, természetrajongók:

- Most jól kell figyelni, mert itt tévedtünk el a tavaly!

Azután megindulunk, és újra eltévedünk. Eltévedésünkben azonban megvan a változatosság.

Ha az előző évben egy úttalan sziklafalon bolyongtunk, a következő alkalommal bevesszük magunkat egy alig járható borókásba. Vagy toronyiránt csúszkálunk le a völgybe.

Régóta foglalkoztat, hogy miből származik az útvesztés, amikor előre tisztában vagyunk vele.

Erről már kialakult elméletem van.

Szerintem ezen a ponton az útjelzések készítője is eltévedt. A borókásig még becsülettel bepingálta a köveket, azután rájött, hogy itt nincs tovább.

És akkor meghasonlott szívvel - nemes hivatását pár száz méterig megtagadva - lement a völgybe önnadrágján. Talán a festék nagy részét is magára öntötte kínlódásai közepette: így eleven, de használhatatlan útjelzővé lett. Mert ugyan mit kezdjen a vándor az olyan jelző színnel vagy oszloppal, amely váratlanul hazamegy?

Elméletemet alátámasztja az a tény, hogy a jelzések a völgyben folytatódnak, de halványabbak és vékonyabbak a csíkok. Nyilván azért, mert az esendő ember a festék nagy részét ereszkedés közben magára öntötte.

Ez azonban ritka kivétel.

Az útjelzés készítője talán gyakorlatlan lehetett, vagy a sűrűségben reája telepedett a kishitűség. Elvesztette hitét a járható útban.

Holott mindég van járható út. Ott az út, ahol az ember. Mert ahol az ember egyszer végigmegy, ott út van.

Abban áll az útjelzés, hogy az ember élénk színnel föltünteti, amerre járt. És ahol az ember végigment, ott végig tud menni a következő is.

Ahol pedig két ember egymás nyomában elbandukolt, ott az út már járható.

A hegyek ösvényein, a pihenés bölcselői hangulataiban mindég csodálom az útjelzések készítőit, akik festékesbödönjeikkel szavatolják, hogy van végső cél és haladás.

Holott ők maguk nem a csúcs és a haladás érdekében járják a hegyet, hanem hogy a köveket bepingálják. Igazán tudták, mennyire egyenrangú az ösvény minden pontja. Csak követőik ismerik a célt, ami számukra mindössze annyit jelentett, hogy tovább már fölösleges a sziklák megcsíkozása. A csúcson valószínűleg nem is nézdelődtek, nem fényképeztek, hanem elcsomagolták a pemzlit, és azt vizsgálták, hogy mennyire kenték össze a jelzés színeivel kabátjukat. Ebben állhatott emberi gyöngeségük és nehéz mesterségük foltosabbik oldala.

Menet közben azonban nem gondolunk szakmai elferdüléseikre, nem nagyon gondolunk reájuk magukra sem.

Pedig vannak a hegyekben több évtizedes jelzések is, azok mestere talán járni sem tud, nem látja azt sem, ami a világban közvetlenül a szeme előtt van.

Vagy az is lehet, hogy csak a semmi van a szeme előtt, ő maga letűnt az ismeretlenbe, amely ürességével még jelzésre sem szorul.

És mi, vándorok, tovább is az elpihent útjelző nyomában járunk. Mert ha az ember el is vész, a tisztességes út megmarad.


Az őrült borbély balladája

Nem tudom, ki terjesztette el akkortájt a városban, hogy van valahol egy őrült borbély. Akire csak néha jön reá a bolondéria, de olyankor habzik a szája, vérben forog a szeme, és le akarja vágni a vendég fülét.
A hírt vándor történetnek tartottam, ami talán az ókorban született, de már akkor se volt igaz. Tudni való, hogy a befalazott kőművesné hírén már Egyiptomban is meghatódtak és rémüldöztek.
Tehát a történetnek nem tulajdonítottam nagyobb igazságot, mint Csipkerózsika álmának vagy a vasorrú bába félelmetes cselekedeteinek. Avval a különbséggel, hogy az őrült borbély históriája nélkülözött minden költői szépséget, tanulságot, és ennek megfelelően a mesemondó többnyire sápadtan, kimeredt szemmel és akadozó hangon adta elő. Történt azonban, hogy váratlanul szakszervezeti gyűlésre hívtak, és a kellemes meglepetés kétnapos szakállal talált. Márpedig mindig súlyt helyeztem arra, hogy a szakszervezeti gyűléseken sima ábrázattal vegyem ki a részem.
Ezek a gyűlések persze sokszor olyan hosszúak voltak, hogy a szakállam újra kinőtt. De az ilyesmi nem jelentett elveim érvényesítése szempontjából akadályt: elszöktem, megborotválkoztam, és visszaoldalogtam megújult, sima ábrázattal. A közösség rendszerint visszatérésem után tért reá a különfélékre, evvel mindig megvártak.
Most mintegy két órám volt a nagy jelentőségű gyűlés kezdetéig, és én elsiettem a borbélyműhelybe.
Sajnos, a legtöbb helyen órákig kellett volna várnom, és akkor kockáztatom, hogy a szakszervezeti beszámolóból értékes félnapokat veszítek el.
Továbbmentem, bekukkantottam a borbélyműhelyekbe, de sehol se volt a helyzet ígéretesebb. Köztudomású, hogy városunkban mindig mindenütt ugyanaz van, vagy ugyanaz nincs.
Amikor szakáll van, olyankor mindenkinek van szakálla. És ha egy helyen hiányzik a bajuszpedrő, akkor sehol sincsen bajuszpedrő...
Továbbindultam töprengve az egyik szűk mellekutcában, és hirtelen megzörrent a fejem fölött egy borbélytányér. Mellette a tábla: Kajáltó Ferdinánd okl. mester; borotvál, nyír és vág.
Bementem. Bár volt bennem ellenérzés, mert nem értettem, hogy mi a különbség a nyírás és a vágás között. Sötét udvari magánműhelybe jutottam; a mester legyeket hajtott éppen egy konyharuhával. A mester köpcös, veres képű ember volt, és föltűnt, hogy a képe erősen borostás.
- Na, mi újság? - szólított meg.
- Vágni is tetszik? - kérdeztem. - Vagy csak nyírni?
- Nekem mindegy - tette le a konyharuhát a mester. - Ez csak tőlünk függ.
Leültem.
- Borotválás lenne - közöltem.
- Jól van - felelte a mester. - De kell egy kicsi vágás is. Nyisszantás. Nem fog megártani…
Rámterítette a fehér kendőt, mire én nagy-nagy gyámoltalanságot éreztem. Ilyenkor az egyén már nem ura saját sorsának, az ember csak egy fájó szív és egy borostás pofa. Ahogy a borbélyok mondják: egy fej. Mégpedig árva fej. Nem tudom, megírta-e valaki a borbély kendője alatt gubbasztó egyén magányát és kiszolgáltatottságát.
- Bízzuk a többit Ferdinánd bácsira - mondta a mester élénken.
- Főként itten - mutattam a képemre. - Itten kell borotválni.
Erre Ferdinánd bácsi elveresedett.
- Mi az, hogy főként itten? Talán nem bízunk Ferdinánd bácsiban?
- De igen - suttogtam -, mi bízunk. Csak a szakállunkat is le kellene vágjuk. Vagyis meg kell borotválkoznunk testvériesen.
Erre hirtelen arra figyeltem föl, hogy a borbély képe tele van habbal. És azonkívül is minden. A tükörből láttam, hogy maga a borbély habzik.
- Most elővesszük a szappant is - közölte a mester.
- Azért külön is hálásak leszünk - leheltem.
Közben pedig kivert a verejték.
Hát ez nem mese - állapítottam meg magamban.
- Nem tudom - hörögte a borbély -, hogy miért félnek nálam egyes vendégek...
- Ki fél? - dadogtam behunyt szemmel. - Nem méltó az olyan, hogy ebben a csodálatos székben melegedjék...
Abban reménykedtem, hogy Ferdinánd bácsi erre kipenderít a székből, de ehelyett közel hajolt hozzám; bepamacsolt, majd mereven figyelt.
- Így helyes beszélni - mormogta, majd merev tekintettel előhúzta a borotváját.
- Nos - kérdezte -, ehhez mit szólunk?
- Sohase láttunk ennél kedvesebb, szebb, lelkesítőbb eszközt - mondtam indokolatlan boldogsággal.
Szövegemet kevésnek találta: a többi kuncsaft valószínűleg jobban szokott ilyenkor áradozni.
- Ez a város legprímább amerikai borotvája! - bólintott, és reáillesztette a kést az ábrázatomra.
- Sohasem volt nagyobb vágyunk, mint hogy amerikai borotva legyen a szakállunkon - suttogtam.
- Ne beszéljünk - szólt reám a borbély közvetlen humorral -, maga nem tudja befogni a pofáját?!
Azután nyiszitelt, én pedig félig csukott szemmel figyeltem, hogy mit vágott le. Megnyugtatott a fülem remegő tükörképe.
- Na, mit szól? - folytatta a borbély. - Mondja csak meg nyugodtan a véleményét! Őszintén.
- Én csak dicséretet zenghetek - makogtam.
Összevonta a szemét. Nem tudtam, hogy a sikeresebb borotválás miatt, vagy azért, mert a szavaimmal elégedetlen. - Zsolozsmákat is kellene énekelnem - egészítettem ki.
Még szigorúbban nézett reám. Végül megszólalt síri hangon:
- Most már egyenes! A tetű-hintát megnyisszantotta Ferdinánd bácsi.
- Igen - leheltem -, boldog tetvek fognak hintázni rajta lelkesen!
Megcsóválta a fejét, majd somolygott, mint aki tréfálni akar:
- Legyen olyan tetves uraságod, és emelje föl a fejét. Mert le akarom vágni!
- Mit?! - tört föl belőlem a kiáltás.
- A kegyed tokaszakállát!
Majd csücsörített, becézgetett.
- De vigyázzunk, mert elvágjuk a kegyed kicsi gugáját! Csak annyit méltóztatik hallani, hogy „nyissz".
Hallgattam, mire rám rivallt:
- Mi az? Tán megkukult?!
- Nem - mondtam -, de a hálatelt szív mindig néma.
- Már megint pofázik - jelentette ki a szavaimra, majd visszafelé húzta a borotvát, és gyanakodva érdeklődött:
- Most mit érez?
- Hálát - jelentettem ki.
Erre megrökönyödött.
- Hogyhogy hálát? Maga hálát érez, amikor borotválják?!
Akadozva közöltem:
- Nem is tudom, mit érezzek... De föltétlenül egyetértek önnel.
Erre újra megcsóválta a fejét, és bizalmasan magyarázta:
- Azért kérdeztem, mert a többi kuncsaft akkor szokott érezni, amikor az orruk körül dolgozom... - Majd érdeklődve hajolt hozzám: - Tetszett hallani az őrült borbélyról?
- Nem, nem - tiltakoztam.
Erre benyúlt a tükör alatti fiókba, és kihúzott egy paksamétát.
- Akkor - mondta - hallgassa meg.
Váratlanul szavalni kezdett:

Volt egyszer egy borbélyműhely
Tizenhárom véres füllel,
És volt benne borotva,
Mely bement a torokba.

- Ez micsoda? - sikoltottam föl.
- Ez? - mondta a mester. - Az őrült borbély balladája. Különben - tette hozzá büszkén - én írtam. De csak akkor fogja megérteni igazából, ha máskor is lesz egymáshoz szerencsénk...


Miért bús a búsgerlice?

Tulajdonképpen avval kezdődött a baj, hogy elém állt „Az égő vakolat" című faliújság felelőse, Gyámba Béla, és így szólt:
- Hallom, van valami versed; hát hozd fel, mert lik van a jövőheti faliújságon!
Ma már csak kevesen tudják, hogy mit jelentett a lik... „Az égő vakolat"-on, és általában a faliújságon.
Akkoriban nem keletkezett az ilyesmi magától. Hanem valaki fúrta, ütötte vagy fűrészelte a faliújság likait. Ahol az olvasók nem őrködtek, ott olyan volt a faliújság, mint az ementáli sajt.
Többnyire azok idézték elő a likat, akik nem írták meg a rájuk rótt szöveget; de azt sohase tették véletlenül..
Hanem az volt a titkos céljuk, hogy a faliújság ne tudjon fönnmaradni, dacolni a fallal, hanem süllyedjen el a falban, mint a meglékelt hajó a hullámokban! Aljas tervük azonban mindig meghiúsult.
- Van egy versem, de egy madárról szól - védekeztem.
- Az is jó - mondta Gyámba Béla -, ha beleírod a végére, hogy a madár is harcol, mint minden dolgozó.
- Hát azt beleírhatom - mondtam szolgálatkészen.
Hazamentem, törtem a fejemet. Nem volt semmiféle versem. És csak annyit tudtam róla, hogy egy madárról szól.
Hajnalig körmöltem, és reggel már oda is adtam Gyámba Bélának. „Búsgerlice" volt a címe.
Gyámba Béla csak az utolsó szakaszt olvasta el, amiről azt hitte, hogy egészítésképpen írtam.

„A gerlice rokona
a békegalambnak,
Azoknak szól dala,
kik előre haladnak."

- Ez már döfi - bólintott Gyámba Béla -, barátom, ez újabb csapás lesz a főcsapás irányában!
Másnap betömte vele a likat, és abban is igaza volt, hogy csapásnak fog bizonyulni.
Ugyanis meglátogatta az épületet Kornyik szaktárs a Fő Épületből, egy dzsippen. Leugrott bilgeri csizmában; majd berohant, és úgy száguldozott a folyosókon, fújva, mint a sértett és labirintusba tévedt vadkan.
A faliújság körül álltunk, felelősök és lantpengetők, de hiába bíztunk benne, hogy elkerüljük a figyelmét.
Egyszer csak ott volt, áttörte falanxunkat és megtorpant „Az égő vakolat" előtt.
Egyből az én versemet nézte, két szép apró szemével.
- Miért bús a gerlice? - hördült föl. - Talán azért, mert a földesurak siratják a hajdan összeharácsolt erdeiket?
Gyámba Béla elfehéredett, egy darabig csak az ujjával mutogatott reám, mígnem kinyögte:
- Én is mondtam neki: a végére bele is írattam egy új szakaszt, ami az egészet megmagyarázza...
Kornyik szaktárs szemügyre vett.
- Annyi nem elegendő! Az egészet a földesurakról kellett volna írni, és nem egy madárról...
Aztán élesen megkérdezte:
- És miért bús a gerlice? Hadd halljam!
- Így mondják neki - nyögdécseltem -, talán mert olyan neki a hangja.
- Még védi, magyarázgatja? - vakkantott reám. - No de megmutatom én magának.
Aztán intett, hirtelen ötlettel.
- Jöjjön: megmutatom a kultúrbizottságnak, hogy kik búsulnak és rínak, amiért a földesurakat nem hagytuk vért szívni!
Elindultunk a kocsija felé. Vérben forgott a szeme.
- Ki fia-borja maga? Tán gyárosfi?
- Nem. Az apám állami tisztviselő volt.
Legyintett.
- Az se szép!
Beültünk a kocsiba. Én olyan fehér voltam, hogy faliújságot lehetett volna reám akasztani.
- Mars - szólt a sofőrre -, maga is megéri a pénzét. De - fordult hozzám - evvel befellegzett a búsulásának.
Nekem ugyan az volt a benyomásom, hogy éppen most kezdődött el.
- Hová megyünk? - kérdezte a sofőr.
Kornyik szaktárs ráordított:
- Elég, ha én tudom. De ha mindenáron ki akarja csikarni belőlem: hát a főépületbe...
Lassan döcögtünk, aztán a kocsi megállt.
- Maga is megéri a pénzét - szólt Kornyik a sofőrre.
- A rendőr állított meg - motyogta a sofőr.
- És miért? Tán a rendőr sem áll itt a nép szolgálatában?
- A rendőr a közlekedés szolgálatában áll - mondta a sofőr komoran -, bizonyára lát valamit.
... Ebben a pillanatban megjelent előttünk egy elefánt, aztán egy második.
- Keresztbe jön a Kluczky-cirkusz - mondta a sofőr. És valóban, az elefántokat három púposteve követte.
Kornyik előrehajolt.
- Ilyenek a púpostevék? - kérdezte bizonytalanul.
- Nagyjából ilyenek - feleltem szolgálatkészen.
Aztán megjelent szürke pejlovon egy rózsaszín szoknyás, arany melltartós műlovarnő.
Kornyik hátrafordult, és felém kacsintott.
- Ez már döfi. Mi? - Majd hozzátette: - Mi a fenének ír maga búsgerlicéről? Az ilyesmit igazán abbahagyhatná. Inkább nézze azt az arany melltartós kis elvtársnőt!
- Igenis - bólintottam.
És közben megjelent a bohóc, rikító ruhában, zöld bugyogóban, tisztelgett a kocsinak, azután cigánykereket vetett.
Kornyik harsányan fölkacagott, dülöngött, majdhogy ki nem esett a járdára.
- Mennyi ötlet - mondta könnyezve -, mennyi tehetség van a dolgozókban!
Aztán ismét hozzám fordult.
- Látja, ilyen vidám kérdésekről kell írni! Tán Kerenszkij macskájának találja ki, hogy a gerlice búsul, amíg harcolunk?
- Ilyen neki a neve - bizalmaskodtam. - Nem azért bús, mert búsul. Ahogy az árvacsalán se azért árva, mert leütötte a hajókötél az édesapját.
Kornyik hosszan rám nézett, aztán elmosolyodott.
- Magának valószínűleg igaza van: sőt száz százalékig meg vagyok erről győződve!
Az órájára nézett.
- Különben is, lekéstünk arról, hogy az üggyel tovább foglalkozzam. Menjen tehát vissza: és írjanak jó, jobb és legjobb faliújságot. Olyat, amilyen az volt, amit elolvastam!
Kinyitotta az ajtót, mosolyogva kezet nyújtott.
- Ha akar, írhat a jövő számra még jobb verset a búsgerlicéről: ne álljon meg a fejlődésben!
Amíg kikászálódtam, hallottam, hogy utasítja a sofőrt:
- Hajtson a Fülharmóniumra! Hadd lám, az elvetemedett muzsikusok miben törik a fejüket.


Az éjjeliőr

Borz kartárs belenézett az előtte heverő iratokba, majd révetegen megkérdezte:

- Ezek itt micsodák?

- Az új éjjeliőr papírjai - felelte az alkalmazott készséggel; majd megnyálazta az ujját, az asztal fölé hajolt, és illedelmesen lapozni kezdett az igazgató orra előtt.

- Ezek itt az elismerő vélemények a leendő éjjeliőr erkölcsi megbízhatóságáról: nem gyilkol, nem mond hamis tanúságot, és nem paráználkodik...

- Az őrség ideje alatt sem? - kérdezte Borz gyanakodva.

- Még akkor sem! Legalábbis a papírok százszázalékosan ezt bizonyítják.

Borz kartárs mereven figyelt, majd reábökött az eléje tartott újabb oldalra.

- Hát ez mit bizonyít?

- Ez? Itten több megbízható csaposlegény azt írja, hogy a leendő éjjeliőr nem fogyaszt szeszes italokat.

- HeIyes - bólintott Borz. - Úgy is kell! Bár nem nagyon értem, hogy akkor honnan ismerik a csaposlegények a leendő éjjeliőrt?

- Erre is gondoltunk - nyugtatta meg az alkalmazott. - Van bizonyítványunk a csaposlegények főnökétől is. Aki azt igazolja, hogy a csaposlegények se isznak. Tehát valószínűleg gyakran látják egymást, valahányszor nem isznak!

- Hát ez lehetséges - hagyta reá Borz kartárs. - Bár, őszintén szólva, kissé homályosnak látom az eddigi bizonyítványok értelmét. Vajon ez a leendő éjjeliőr, teszem azt, nem szokott zsebre tenni valamit?

Az alkalmazott kihúzott a paksamétából egy iromba betűkkel körmölt szöveget, és Borz elé tartotta.

- Íme, a válasz! Egy volt és azóta átnevelt tolvaj nyilatkozza, hogy éveken át dolgozott együtt a leendő éjjeliőrrel, aki egyáltalán nem lop; különösen nyáron!

- Akkor ez itt tisztázódott, legalábbis nagyjából - ismerte be Borz kartárs, de egyre inkább megtelt nyugtalansággal.

- Nem szeretem az előítéleteket, általában elfogulatlan vagyok - mondta szégyenlősen. - De szerintem itt még kell lennie valaminek, valami nem egészen tiszta dolognak...

- A lakóbizottság jellemzése szerint a lányát se fojtogatja egy fél év óta...

- Miért? - hökkent meg Borz. - Tán egy fél évvel ezelőtt megfojtotta?

- Nem, hanem a lány férjhez ment: itt van a házasságlevél fényképmásolata.

- És mi van még?

- Itt az önéletrajza is, amelyet avval kezd, hogy hajdani nehézségei miatt nem járhatott iskolába, és őszinte nyíltsággal tárja föl, hogy később az analfabéták tanfolyamára mindég a komája ment helyette.

- Ezek szerint - gyanakodott Borz kartárs - nem is ő írta az önéletrajzát!

De az alkalmazott szelíden megcáfolta: - Biztos ő írta, mert a végén aláírás helyett az ujjlenyomatával fejezi be!

Borz kartárs tovább is gyanakodott.

- Lássuk, mi van még?

- Többen kiemelik, hogy szereti az állatokat, azután a sintértelep jellemzi ügybuzgalmát és határozott stílusát. Itt a bizonylat törvénytiszteletéről, valamint egy okmány, hogy orvvadászi tevékenysége amnesztia alá esett; mindenről van papír. Orvosi igazolvány írja le állandó álmatlanságát: különösen éjszaka nem tud aludni.

Erre Borz fölállt.

- Hát itt van a kutya elásva! Éreztem, hogy nincs rendben valami; de végül is leleplezte magát, túllőtt a célon.

Aztán határozottan hozzátette:

- Miféle éjjeliőr az, aki még aludni sem tud? Aki nem fölkészültségből virraszt, hanem mert nem tud aludni? Nyilván alkalmatlan arra, hogy nyitva tartsa a szemét.


Az éjjeliőr nem tud aludni

Pali bácsi beburkolózott a köpenyegébe, és szundítani próbált.

Úgy képzelte, nincs nagyobb öröm, mint fizetésért aludni. Valamikor hallott reklámemberekről, akik kiültek az étterem kirakatába, és javadalmazás ellenében bécsiszeletet ettek. Ezeknek gyönyörüség lehetett az életük.

Vagy kín?

Ki tudja. Ingyen enni a közfelfogás szerint szerencse, még ha potyázónak nevezik is érte az embert. Pali bácsi nem volt potyás, azért egy kissé mégis irigyelte a potyázókat. De aki pénzt kap, amiért eszik, az talán nem potyázó, hanem művész, mesehős. Vagy inkább fakír.

Pali bácsit ugyan nem aludni vette föl Tódor elvtárs, de amikor fölvette, Pali bácsi éppen aludt a lócán.

- Maga kell nekünk éjjeliőrnek - ébresztette föl Tódor elvtárs Pali bácsit. És kacsintott.

Ezt most is maga előtt látta Pali bácsi, amíg behúzódott a köpenyébe, szorongatta a furkósbotot, hivatalának jelvényét. És szunyókálni próbált.

De nem tudott. Tücskök harsogtak körülötte, repesztették szét a sötétséget, és nem hagyták Pali bácsit aludni.

Markolászta a furkósbotot, és nem értette a dolgot. Eddig sohase volt baja a tücskökkel, jóformán észre se vette őket. Csak annyit tudott róluk, hogy ha nagyon erősen szólnak, olyankor hívják a sötétből az őszt.

Pali bácsit tulajdonképpen nem izgatta, hogy mire vigyáz, de most hangosan kimondta: deszkaraktár.

Ezt többször elismételgette, hátha ettől elalszik. De még attól sem aludt el, hogy deszkákon kell tartania a szemét. Méghozzá olyan deszkákon, amelyeket nem is lát. Halk neszt hallott, gyönge surranást, és tudta, hogy sündisznó oson a közelben.

Ettől mérgesen bámult a sötétségbe. Mert még a sündisznó is előterem, csak azért, hogy ne tudja behunyni egy kicsit a szemét.

Pedig jól tudott mindég aludni, fiatal korában is leheveredett ebédszünetben szalonnázás után, és a hűvösben már álmodott is.

Katonakorában ágyúzásokkor is aludt, különösen, ha a háta mögül egyszerre sok ágyúból lőttek.

- Magából se lesz éjjeliőr - mondta a tizedes a lövészárokban.

És mégis éjjeliőr lett. Mégpedig olyan éjjeliőr, aki a szúnyogzizegéstől nem tud aludni.

Azután a hold sütött a szemébe. De nem is a holdsugár zavarta, hanem hallotta, hogy a magasban, a hold halott hegyei között Szent Dávid hegedül.

Méghozzá falcsul.

Azt játszotta Szent Dávid, hogy "Aludj, édes, álmodjál, Senki sincs már ébren." Amitől igen jól lehetett volna aludni, ha nem kanyarítja el Szent Dávid a dallamot valami kutyahanggá. Csaholássá.

Aludj édes, vau,

Senki sincs már ébren, vau.

Hát így éjjeliőr legyen a talpán, aki elalszik. Mert Szent Dávid muzsikájától külön lehet aludni, és külön a kutyaugatástól is. De amikor a kettőt összekeverik, az egy különálló káposzta.

És Pali bácsi látni vélte a káposztát, amint a sötétben jobbra-balra gurul.

Hát ezért nem tudott aludni. Mert egy különálló káposzta ide-oda gurult.

Ha több káposzta gurult volna, az más káposzta lett volna. Az talán káposztaszüret lett volna, ami közben egy kicsit aludni is lehetett volna.

De most a görgés, gurulás recsegéssel is keveredett. Pali bácsi erre annyira nem tudott aludni, hogy fölkelt, megindult a zaj irányába, majd fölkattintotta a zseblámpáját.

Két homályos alak meredt eléje, a vállukon egy köteg deszkával.

- Álljanak meg, tolvajok! - kiáltott rájuk Pali bácsi. Azok meglepetten álltak, az egyik fölényesen szólt Pali bácsira:

- Mi Tódor elvtárs barátai vagyunk.

Pali bácsi méltósággal felelt:

- Sajnálom. Én vagyok az éjjeliőr.

És megragadta a fütyköst, hivatásának jelvényét. És abban a pillanatban jött reá: azért nem tudott elaludni, mert egy hivatás jelvényét tartotta végig a kezében.


Köszöntő az ajtónállókhoz

Szántszándékkal nem írok kapust vagy pláne portást, mert akkor megható soraim eleve lila sapkát és aranyos pitykéket öltenének. Ilyen öltözékben pedig lehet trombitálni vagy térzenét adni, de senki se fúhat dicsőítő harsonákat.

Volt idő, amikor tisztázatlan lelki viszonyban éltem ajtónállóinkkal, kapusainkkal, tiszteletre méltó portásainkkal. Amikor a Méhész-egylet portásai megnyálazták a plajbászt, és megkérdezték, honnan jövök, sohasem tudtam válaszolni filozófiai ízű kérdésükre. Csak mekegtem.

Vajon valóban jövünk-e, vagy csak hisszük és elhitetjük, kusza papírjaink birtokában? Ki jön, és ki az, aki csak megy? És hol van az olló, vagy a bölcs ceruza, amely a helyváltoztatás eme két kibogozhatatlan irányát elvágja vagy megjelöli?

- Mégis, honnan jön az elvtárs? - hangzott a kapus rideg, tárgyilagos kérdése.

Én ismerem a nagy francia festő művét, amelynek címe: Honnan jövünk. A csodálatos kép többnyire félmeztelen nőket ábrázol, rejtelmes összefüggésben, érzékien és bálványszerűen.

Ha a kapusnak - a művészettörténet tekintélyeire hivatkozva - azt állítom, hogy innen jövünk, esetleg lehord, esetleg visszaküld és bejelenti: "Íme, ilyen némberek közül kerül elő az, aki francia festőkkel botorkál a világban.".

- Uram - mondom hirtelen ötlettel -, én e pillanatban nem jövök sehonnét!

A kapus hátrataszítja a kalpagját, és gyanakodva néz. Nem hiszi, hogy nem jövök sehonnét.

Egyébként, ha a festő lakhelyét, az ágyékkötős nők szigetét vagy a természet gazdag tárházát emlegetném előző tartózkodási helyként, azt se hinné.

Nem rosszindulatból vagy mérges gyanakvásból. Egyszerűen hivatalból nem hiszi, hogy az ember csakugyan onnan jön, ahonnan mondja.

Nyugodtan mondhatnám a pálmafák árnyékát vagy a Déli-sarkot: szavaimat éppúgy nyálazni kezdené kételkedése.

Az emberiség jön, hadvezérek vonulnak, tudósok cipelik megengedhetetlen műszereiket, iparosok vándorolnak hátukon betyárbútorukkal. És vajon minek ez a hűhó, mendegélés és vándorlás?

Egyszerűen az a célja, hogy az emberiség a kapust becsapja, meglepő szövegekkel elkábítsa, pofára ejtse.

Tudjuk, hogy maga Makedóniai Nagy Sándor... De honnét jön?

És vajon kegyed, tisztelt Jézus Krisztus, vajon valóban Pilátustól megy-e a Golgotára?

Hát maga, Júdás úr, vajon csakugyan a papi fejedelmektől szalad a harminc ezüstpénzzel?

Ne legyünk elfogultak, nézzük egy pillanatig a világot portási szemmel.

És azonnal nem fogjuk érteni.

Nem mintha Szókratész értette volna: de az más volt. Neki nem volt szüksége díszkalapra és rézpitykére, hogy ne értse.

A bölcsek, a fórumokon matató szellemek sem értették a dolgok mélyét. Viszont nem gyanakodtak reá.

Nem hitték, hogy a föl nem tárt világban csapóajtók rejtőznek, ahol az ember bezuhan, elhagyja rézgombjait, és a komor sötétben máris két ellenőr fogadja.

- Maga most honnan jön? - rikolt a két ellenőr, mintha a szegény kapus feneke alá nem ők eszkabálták volna a csapóajtót.

Nézzük a világot bátrabban, pitykésebben, hunyorgóbb szemmel.

Ha föltekintünk alaposabban, akkor látjuk, hogy egyik üstökös jön, a másik pedig megy. Rend van az égben és igazság. Nyilván nem lehet egyszerre öt üstökösnek menni. Egyrészt nem kapnak ehhez egyidőben cédulát, másrészt letelefonál a Köcsögök Bejelentő Hivatalának főnöke:

- Mókus elvtárs, maga megint öt üstököst engedett föl. Ez máskor ne forduljon elő, mert az ilyesmiért én se vállalom a felelősséget!

Igenis, nézzük bátran a világot gyanakvó hunyorgással, hogy azt lássuk meg belőle, ami pitykénk fényében ragyog. Múlhatatlanul szükséges látni szavaink fontosságát, a világban rejlő számtalan csapdát és gombjaink áradó fényességét.

A többi ember talán nem is lényeges. Mert kifürkészhetetlenek a vágyaik és titokzatosak a szándékaik. Hol kijönnek, hol bemennek. Előfordul, hogy egyazon épületbe.

Egy portás vallotta be nekem a folyosó homályában, hogy szereti az embereket, és ezért nem engedi őket a folyosókon a vesztükbe rohanni.

Nem rendet akart teremteni a kérelmezők között. Csak be akarta osztani, hogy amíg a kérelmezők fele fölmegy, a másik felük akkor jöjjön lefelé.

- És mi lesz, ha valamelyiket meghallgatják, és az ügyét elintézik? - faggattam.

Ez a nagy gyermek, aki büszke volt rézpitykéire, megdöbbenten hallgatott.

A szelíd és álmatag léleknek eszébe se jutott, hogy a kérelmezők többnyíre kérnek valamit.

- Ezt tessék megkérdeni a főnökömtől - mondta hüppögve.

Barátságosan belém karolt, és kivitt az utca szabad levegőjére.

Itt megálltam, átöleltem egy villanyfát és sírtam. A meghatottságtól s a reám áradó jóindulattól.

Hálával gondoltam ajtónállóinkra, kapusainkra, tiszteletre méltó portásainkra.

És átforrósította szívemet a meggyőződés: ha a mennyei portás, Szent Péter tolóablaka előtt fogok állni, ő kissé hátranyomja lila sapkáját, és így szól: "Tudom, hogy az elvtárs most éppen egy lenti Hivatalból jön."

Azzal meghatottan bólint, és szelíden megnyálazza tintaceruzáját.

Illusztráció: Bajor Andor másokkal megosztott síremléke

1 megjegyzés:

zsoltson írta...

Nagyon jó meglátás. A feledés/felejtés jótékony hatásához nem fér kétség. Csakhogy az érett "szellemi sajtnak" nemcsak lyukai vannak...
:-)