Nem vagyok ruszofil, könyörgöm! Csak nagyon szeretem az orosz irodalmat. Azt a jó orosz irodalmat.
Mint ahogy nem vagyok pedofil sem! De nagyon szeretem a gyerekeket. Minden korosztályt, kivétel nélkül.
És szeretem Vlagyimir Szemjonovics Viszockijt, aki 1980-ban lehelte ki a lelkét, 42 esztendős korában, a gégerák vitte el, mint jó Babitsunkat, de előtte még belopta magát a szépre könnyen megnyíló szívekbe rekedtes hangú, csodás dalaival. És posztumusz verseskönyveit már a hálás utókor jelentette meg.
Viszockijról még nem tudtam, amikor kamaszként már gyötrődve szerettem Marina Vladyt, a bomba szőkét, A boszorkány című filmből, amely Kuprin kisregényéből készült (nocsak, még egy orosz a láthatáron!), voltak éjszakák, amikor vele álmodtam és vele élveztem, most már mindegy, bevallhatom, de Marina mit sem tudott rólam, ő leginkább Viszockijt szerette, minden hidegháborús akadályt képes volt legyőzni ahhoz, hogy halálosan magához láncolja.
Mindig mindenki mást szeret, ez egy jó alaptörvény, pedig a legjobb az lenne, ha mindenki mindenkit szeretne, de mivel ez most nem kivitelezhető, maradjunk Viszockijnál, aki nem csak dalaiban él tovább, hanem verseiben is, verseiben is, is, is,is...
*
Vlagyimir Viszockij
A HEGYI VISSZHANG KIVÉGZÉSE
A háló csendjében, hol szél szabadon szállhat hol szél szabadon szállhat, szállhat és ringhat,
a csúcson, mire ember még lábát rá nem tette, lábát nem tette,
élt, élt, éldegélt ott vidáman egy nagy hegyi, nagy hegyi visszhang,
ha ember kiáltott, ő kész volt a feleletre.
Mikor magad vagy s torkod kóvel tömi el a bánat, a bánat,
s fojtott nyögésed már zuhanna szakadékba le, szakadékba le,
segélykérő hangod a visszhangja kapja fel, felkapja és vágtat,
hangod megnehezíti, nagyítja, s rnessze fut vele.
Csak azt ne higgyétek, hogy azok az emberek, kik jöttek, jöttek
visszhangot ölni egy nap, részegek voltak vagy bolondok, bolondok,
józanok voltak, kik jöttek, hogy elnémítsák a völgyet, völgyet,
száját jól betömték, úgy intézték el a dolgot.
Gonosz és véres munka volt, és eyész éjszaka tartott, tartott,
taposták a visszhangot, hang mégsem törte meg a csöndet, a csöndet,
s reggelre kivégezték az elnémított visszhangot, visszhangot,
kövek hulltak sebesült sziklákból, mint a könnyek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése