Mondani szinte mindent lehet

Dan Culcer szerint a mai romániai sajtó gyakorlatilag kritériumok nélkül működik

Interjúalanyunk, a Párizsban élő költő és irodalomkritikus 2010. június 15-én, 69. születésnapján, hajdani első munkahelyén, a marosvásárhelyi Művészeti egyetemen, népes közönség előtt előadást tartott egy éve beindított kutatási projektjéről, A cenzúra mint ideológia címmel. A találkozó tanulságairól érdeklődtünk, pár héttel az esemény után.

Cseke Gábor

Mi késztetett arra, hogy ekkora fába vágd a fejszédet? Miért gondolod, hogy mindez ma, amikor úgy tudjuk, hogy 1989 után Romániában is szabad a véleménynyilvánítás, sajtószabadság van, vagyis megszűnt a cenzúra, érdekel valakit?

- Aki nem ismeri a történelmet, arra ítéltetik, hogy újra átélje. Ha nem szeretnénk újraélni a múltunkat, akkor meg kell ismernünk, mondotta Karl Marx, egy ma már úgy tűnik, elfeledett gondolkozó, akire pedig oda kell figyelnünk, mert egyike azoknak, akik foglalkoztak a cenzúrával, kemény szövegeket írt ellene és akinek a nevében megteremtették a kommunista cenzúrát, éppen az ő szövegeiből gyártott dogma terrorjának jegyében.

Hogyan láttál hozzá a kutatáshoz? Milyen forrásokra, dokumentumokra alapoztál?

- Mivel 1990 után megnyílt a hivatalosan Sajtóigazgatóságnak (hivatalosan: Direcţia Generală a Presei şi Tipăriturilor) nevezett, s 1977-ben felszámolt, nyilvánosan soha nem is létezett cenzúra - törvényesen ismeretlen volt és jól leplezve tevékenységét ügyködött - jól megőrzött levéltári állománya, alkalmam nyílott beletekintenem az intézmény szervezeti felépítésébe, történetébe, mindazon iratokba, amelyek rögzítették a cenzúra beleavatkozását az időszaki és az alkalmi kiadványok megjelenésébe. Így találtam rá példának okáért egyes verseim cenzúrázásáról szóló feljegyzésekre, éppen azok közül, amelyeket négy évtizede az Ifjúmunkás számára te fordítottál le.

Fogalmazz meg tömören néhány olyan alapvető tanulságot, melyek kutatásaid fontosságát és időszerűségét támasztják alá.

- Szabályosan rekonstruálni lehet eképpen a cenzúra doktrínáját, azt a negatív ideológiát és elsorvasztó kulturális és politikai gépezetet, melyet évtizedeken át a maximális hatékonyság irányában fejlesztettek, nyomon követhető a totalitárius nyelvezet kifejlődése, amelynek óvatos, hangfogós kritikájában, s egyben akaratlan fenntartásában, továbbításában és szüntelen árnyalásában mindannyian részesek voltunk, akik 1990 előtt a sajtóban dolgoztunk.

Szerinted a cenzúra milyen alakzatokban és mélységben van jelen a jelenlegi romániai társadalom életében? Létezik-e nemzeti-nemzetiségi sajátossága, például a román vagy a magyar közösségek viszonylatában?

- A cenzúra folyamatosan túlélte - bár hatásfoka változott - az 1977-es esztendőt, megosztotta önmagát és diszkrétebb lett. Különböző központi hálózati szervek vették át a Sajtóigazgatóság (DGPT) szerepét, beleértve az átigazolt egykori cenzorokat is, akik így átmenthették korábban szerzett hozzáértésüket. A működési felépítés vizsgálata azért érdekes, mert nyomon követhetők általa a cenzori pályaívek, amelyekben nem okozott túl sok kárt az intézményt ért változások, hiszen valamennyi pártfunkcionárius egy közös névjegyzékben szerepelt és az úgynevezett kádertartalékhoz tartoztak, amelynek engedelmességéről és végrehajtói készségeiről hétpróbás tapasztalatok léteztek. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a cenzori tevékenység sokszor egybevágott a politikai rendőrség tevékenységével, nem egyszer a cenzorok maguk is fedett titkosügynökök vagy nyilvántartott besúgók voltak, akik a sajtó, a kiadók, a filmszakma, az állami rádió vagy a televízió működési hálózatában kaptak helyet. A cenzúra azonban mindenütt megnyilvánult. Ritka együttműködésem során a Szabad Európa Rádióval 1988 táján engem Monica Lovinescu cenzúrázott, mert néhány negatív jelenséget szerettem volna szóvá tenni a román emigráció életéből, ő viszont, arra hivatkozva, hogy ezzel a Szekuritáté malmára hajtanánk a vizet, elvetette az általam javasolt témát, s csak azt engedte át, ami számára megfelelőnek tűnt. Már akkor meggyőződésem volt s ma már a bizonyítékoknál is erősebb meggyőződésem, hogy a Szekuritáté sokat, éppen eleget tudott, s amit el szerettem volna mondani egyes diaszpórában élő nemzettársunk egységbontásáról és (fanarióta) dogmatizmusáról, csupán egy felismerés megnevezése lett volna, nem pedig a titkosszolgálatok által ismeretlen titok felfedése. 1990 után a félelem e hivatalnokai nem lettek a belső rendszer munkanélkülijei, hanem újrarendeződtek. Látszólag a cenzúra eltűnt, miközben az Internet lehetővé teszi, hogy azonnal közzé tegyünk mindent, amit csak írunk. De a látszat csal! Léteznek tabutémák az írott sajtóban, különösképpen a nagy példányszámú fórumok esetében. És nem csak Romániában. Monopoljellegű összevonások helyettesítették az 1990 utáni sajtó változatosságát. A laptulajdonos csupán egyetlen személlyel tárgyal: a főszerkesztővel vagy az igazgatóval, aki a maga során a beosztottakat irányítja és olyan témákat sugall számukra, melyek öncenzúrát feltételeznek. Létezik bizonyos sajátos helyzet a etnikai tárgyú témák cenzúrázásával kapcsolatban. De a cenzúra nem csupán a kisebbségi társadalom életének szociális, politikai, történelmi elemzését gátolta, hanem a többségiekét is, erősen ideologizált történelmi szemléletet kényszerítve rájuk.

A helyzet most sem különböző, éppen csak a politikai cenzúra, az öncenzúra és az államon belüli közösségek közti kapcsolatok tabui mellett hangot kap a kötelező nemzeti-nemzetiségi közösségi szolidaritás is. Amikor nyíltan és világosan, dokumentumok alapján lehet majd írni Sütő András együttműködő magatartásáról, összehasonlítva azt a Hajdú Győző-féle kollaboracionizmussal, illetve arról a földalatti tevékenységről is, amit Hajdú a romániai magyar irodalom és kultúra védelmében kifejtett - amiről a magyar irodalomtörténészek nem mernek írni, attól tartva, hogy Hajdú rehabilitálásának vádját vágják a fejükhöz -, akkor elmondhatjuk, hogy a demokráciában eltűnt a cenzúra. A cenzúra hiánya ugyanis, egyelőre csak szándék és törekvés, nem pedig valóság Romániában. És nem hiszem, hogy az RMDSZ egy mélyen demokratikus intézmény lenne mindaddig, amig etnikai pártként működik és kizárja programjából, elemzéseiből a szociális problematikát, amely megkülönbözteti a gazdag magyarokat a szegény magyaroktól, de az előbbieket érdekazonosságuk egyesíti és szolidaritásra készteti a leghírhedtebb román vadkapitalistákkal és politikai szélhámosokkal.

Előadásodat egy szokatlan, kedélyborzoló és sokakat vitára ingerlő idézettel indítod. Borges, aki egy francia lap cenzúráról szóló különszámának nyilatkozott 1970-ben, állítja, hogy a szakszerűen végzett cenzúrát szükséges rossznak tartja (a rendőrséggel együtt), mely nem tudja megakadályozni a vérbeli írókat abban, hogy elmondják azt, amit akarnak. Te hogy vélekedsz erről, kutatásaid mennyiben igazolják vagy cáfolják ezt az állítást?

- Nem a vélekedések ellenőrzése a természetes, hanem a sajtó által feltálalt események fontossági sorrendjének és fokának a megszűrése. A sajtó társadalom- és erkölcsformáló szerepéről nagyon kecveset beszélünk, amióta kiszabadultunk az állami monopólium hatalmából. Borges az irodalomra utal, a politikai diszkurzus vonatkozásában és ezért hangsúlyozza a metafora szükségességét az irodalom szempontjából, mint a cenzúra egyik melléktermékét. De a sajtó 1990 utáni változásai egy negatív modellt szorgalmazott: gyakorlatilag kritériumok nélkül vagy csakis a sikerorientáltság, a szenzációk, az olcsó szórakoztatás, a bűn vagy a bulvárhírek vonzereje révén működik - szemben a komoly szociális, gazdasági és politikai, sokkal nehezebben tetten érhető és elemezhető problematikájával, pedig ez utóbbiak határozzák meg létünket, nem pedig a Sapienţa utcai kettős gyilkosság...

Milyen meghatározó élményeket őrzöl a cenzúráról - mint Franciaországba áttelepült román állampolgár, újságíró és költő? Mi az amit máig nem tudtált elmondani a cenzúra miatt?

- Mondani szinte mindent lehet. Azért hangsúlyoztam, hogy szinte, mert mindent azért nem lehet. De a kérdést csak akkor tehetjük fel helyesen, ha a címzett személyét is tekintetbe vesszük. Hogyan érjük el az üzenetünk valóságos célszemélyét, hogyan előzzük meg a torzulásokat, hogyan tudhatnánk meg, hogy üzenetünket nem csak vették, hanem helyesen is értelmezték? És ezzel máris a kommunikáció elméletéhez jutottunk, ahol meg is állhatunk, hogy majd egy másik alkalommal ott folytassuk, ahol abbahagytuk.

Az előadásával egyidőben jelentek meg Utópia címmel összegyűjtött verseid az Ardealul kiadónál, kétnyelvű kiadásban, románul és magyarul. Van-e benne olyan vers, amiről úgy érzed, hogy a fentiek kontextusában jó lenne idézni?

- Talán a Jan Palach, illetve annak a román férfinak, Liciu Babesnek az emlékére írt versről lehetne szó, aki a brassó-pojánai sípályán lett öngyilkos a diktatúra ellen tiltakozva; azzal a reménnyel, hogy áldozatuk talán nem volt hiábavaló - amennyiben nem felejtkezünk meg róla.

Menedék

(Refugiu)

J.P. és Liviu Babeş emlékére

Füvek sehol, páncélos dél komorlik

az acélpenge ütőeret ér belécsikordul

a csorbult él hüvelybe bújik

izzó lenyomata végső menedék.

A felhők sivítanak bárgyú félelemben.

Égő gyertya az egész országért,

Fáklya bármely útitársért,

Küszöbön a tél ezeket az ujjakat

markolatra fagyasztja, elhagyatott, vándorösvények.

Itt nyeljük vissza feltüremkedő bendőnk,

a dombon lángban állva, vakokat vakítón.

Majd egy sarokban elzuhanunk

a környék belereccsen e szokatlan döndülésbe.

Végső menedék, túlsó századi utca

Az aszfalton, a havon idő előtt elesettek, megyilkoltak

és a szélsodorta hamvak.

(Cseke Gábor fordítása)

Illusztráció: Dan Culcer önarcképe. Forrás: Asymetria