KESZTHELYI GYÖRGY
Házszentelés
Mindig ketten jönnek. Ketten,
mert úgy szebb, mert úgy hitelesebb;
ünnepélyesek, mint a szentek,
és mint a próféták: koravének;
- Ezt a csillogó várost sem nekik találták
ki - mondanák vagányosan a háromkirályok...
Isten még hátrább házal valahol; - Fogadják-e? -
kérdik szerényen a komoly kamaszok.
- Fogadjuk - szólunk - persze... hogyne
(hisz' sejtettük már a jelek szerint)
Mert ugye ideje volt leporolni a bútorokat,
fiókba rejteni a playboy-naptárt,
meggyújtani a nemzeti színű gyertyát
és egy hiszekegynyi időre elaltatni
örökbefogadott kísértéseinket.
Keszthelyi György (sz. 1955) úgy bukkant fel pár éve olvasmányaim bozótjában, hogy akarva-akaratlanul muszáj volt ráfigyelnem. Érzékenység, indulat, vívódás, meghasonlás, keserűség, fanyar irónia tájaira terel verseivel, mikor hogy támad kedve, és muszáj követni. Nem is tudom, mivel tart fogva: szikrát csiholó költői felvillanásaival vagy a lírájába oltott lebírhatatlan szuggesztióval?
CSEKE GÁBOR
Átok a házon
Előbb csak mindig ketten. Párban.
Jóban-rosszban. Összebújva. Az ágyban.
Az úton. A zimankós nappalokon.
Szorosan, mint egy házi Laokoon.
Övék a város. És körbe mind a környék.
Amerre néznek, sunyító kerti törpék
sipkája díszlik, hol hézagos a páfrány.
A kukkolók lapulnak, ajzott kopók a vártán.
És addig minden szép is, de egyre több megomlott
perc vár reájuk, és oly sok vért kiontott
a hit s remény nevében már az ember, hogy csak ámul:
miért fordul minden ellene?
Eszelős szélkakas csikorog fenn a házon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése