LÁSZLÓFFY CSABA
Főiskolások
Az előadások kábulata után
egyenesen a folyóhoz sétálnak
leülnek a végeláthatatlan fehér
lépcsőfokokra a vízhez közel
és nézik a vizet
a legtöbbjük talán csak zavaros
szürke hullámokat lát
olajfoltokkal fényezett folyót
de van akit a múlt századba ringat
"könnyű keringők kék vizén"
egy fehér habot kavaró sétahajó
szomszédja pedig mezítlábas lányokat
lát sietni a túlsó parton nedves
talpuk nyoma villog a villamossínek
helyett s egyikük azt a korsót
meríti meg amelyet később
törött szája miatt a folyóba
dobtak s talán ma is ott rostokol
a többiek közül még sokan
látnak a hömpölygő vízben megannyi
megfoghatatlan csodát egy gyermekkorban
elejtett akvárium virgonc
aranyhalait vagy a mitológiákban
szereplő ezerféle isten
elkallódott-szobrokon-bújdosó
emberi arcvonásait és elsüllyedt
erdőket bástyafalakat hajókat
ükapák elmosódott régi képeken
fennmaradt viaszorcáját
vagy a csak tegnap óta halott testvér
eltemethetetlen tekintetét mely
mindig másként újul meg majd az
emlékezetben miként az ég a part a híd-
és fény-ívelés a folyóban.
Lászlóffy Csaba (sz. 1939) lüktető, hömpölygő versbeszédét és lelkesedését mindegyre magam előtt látom, mint egy lehetséges mintát, a vetélytársi buzdítás és az önmeghatározás kényszerének mindent lebíró erejét.
CSEKE GÁBOR
Hobók
Mikor már helyük sehol nem találják
szólítja őket a hajdani folyó
partjának emléke a tarajosan
csobogó hullámocskák a kövek
között de mára a víz megrekedt
valahol a források és a gátak
között volt nincs eltűnt a város fölött
hiába nézik oly merőn
a tikkadt bűzlő torokként tátogó
medret a látvány egy az egyben
olyan mint életünk: hordalékos
árokalja üledékes ártere meddő-
hányója mindenütt csak a lerakódás
a lepedék az iszapolódás tapadó nyála
békalencséje zöldesen besült fenéknyoma
emlékidéző hazugságokkal bekenve telehintve
flakonokkal rostokkal cafatokkal lebonthatatlan
keszekuszaságokkal megtetézve kibélelve
s a múltat a változó az éltető
időt az élet elsodorta messzire vitte kiitta
egyetlen mohó hörpintéssel
ki emlékszik még a buzgón hajtogatott az örvények
pörgetésétől bukdácsoló sietős papírhajóra
akkor süllyedő tatján álltunk
a nyugvó napra tekintve
áhítozva sóvárgón a tenger felé büszkén
és megfeneklőben
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése