Hogyan osztozzunk Dracula grófon?
Cui aparţine contele Dracula?
Egy pszeudo-irodalmi levélváltás szubjektív háttere
Dan Culcer irodalomkritikussal, költővel és lapszerkesztővel egyetemista korunk óta ismerjük egymást, amióta a kolozsvári Babeş egyetem eggyéolvadt a Bolyai egyetemmel. Mindketten a bölcsészetre jártunk, közös emlékeket őrzünk a nyári hazafias munkatáborból, amely a kolozsvári Mikó-kert (Haşdeu-negyed) diákvárosát, illetve a Béke-téren álló diákművelődési ház felépítésén szorgoskodott.
Baráti kapcsolatunk szorosabbra fűződött azáltal, hogy a múlt század hetvenes éveinek elején, lapszerkesztőként nekem jutott a megtiszteltetés, hogy Dan Culcer - általam fordított verseivel - először az Ifjúmunkásban debütálhasson az irodalomban.
Azóta is rendszeres szellemi kapcsolatban állunk, jelentős segítséget kaptam tőle 2004-ben megjelent román költészeti antológiám (Kölcsönsorok. 36 modern és kortárs román költő versei magyarul, Pontfix kiadó) összeállításában és véglegesítésében. Kölcsönösségi alapon, 2010-ben lefordítottam összegyűjtött verseinek Utopia c. megjelent kötetét (Editura Ardealul / Asymetria), amely így reprezentatív kétnyelvű kiadványként látott napvilágot.
Számtalan közös emlék és önzetlen munkamegosztás után teszem fel magunknak a talányos kérdés: ez eddig mind szép, de hogyan osztozzunk például Dracula grófon? Kié legyen e titokzatos és fantasztikus történelmi alak, aki a mai Romániának világviszonylatban első számú vonzereje, népszerűségi indexének meghatározó eleme? Azzal mind a ketten tisztában vagyunk, hogy a hírhedt gróf, ha létezett, ha nem, egyként gazdagítja mind az erdélyi magyar, mind a román legendáriumot. Lucian Boia történész megfogalmazása szerint eképpen:
"Habár az elhírhedett regény [Bram Stoker: Drakula gróf válogatott rémtettei, 1897 - sz.m.] megjelenése idején Erdély Magyarországhoz tartozott és maga Dracula gróf magyar arisztokrata, Románia 1918-ban a havasokon túli területekkel együtt megörökölte a mítoszt is. Dracula nem talált volna alkalmas helyet sem az Alpokban (igen közel a Nyugat szívéhez), de Tibetben sem (igen távol). A Kárpátok éppen alkalmatos díszletet kínálnak számára. Ez Európa határa: az a hely, ahol a nyugati jellegű civilizáció tőle már különböző világra nyit. A másság első körét képviseljük..." ("Mások" a románokról, in: Istorie şi mit în conştiinţa românească / Történelem és mítosz a román köztudatban)
Mi tehát nem is veszünk össze Drakula grófon, mert megértjük és tiszteletben tartjuk kettős kötődését éppen úgy, amiként tudomásul vesszük, hogy ezek alapján némileg akár szellemi rokonok is lehetnénk. Hiszen ugyanoda jutottunk, mint megannyi történelmi emlékünkkel, személyiségünkkel, akik úgy voltak románok, hogy közben magyarságukhoz sem férhetett kétség. És természetesen fordítva. Példák özönével kínálják magukat, Mátyás király és famíliája már-már elcsépelt evidencia, de lassan hasonló sorsra jut Szathmári Pap Károly festő és fotográfus is, aki amellett, hogy munkásságával a magyar művelődést gazdagította, életének egy jelentős részét Bukarestben, a román királyi udvar vonzáskörében töltötte mint Carol Pop de Szatmari mint "udvari festő és fényképész", végigfotografálta az egész akkori román bukaresti és vidéki életet, a krími háborút, sőt, a budapesti Vasárnapi Újság mintájára Ilustratiunea címmel képes román lapot indított s tartott fenn. Munkássága viszont, mely egységes és oszthatatlan, nem lehet vita tárgya. Közös kincs.
És ebben nincs is vitánk, a sor pedig ugyancsak folytatható.
Erről szól különben több évtizedes baráti és munkatársi kapcsolatunk is, amelynek során egyre élesebben vetődött fel közöttünk a gondolat, hogy ezek után erdélyi kötődésünk, Erdélyhez való legszemélyesebb kapcsolatunk lehet-e megosztott, több pilléren nyugvó, vagy mindketten egy más-más Erdélyt őrzünk a szívünkben, attól függetlenül, hogy a kolozsvári Dan ma Párizsban él, én magam pedig, bár jelenleg csíkszeredai lakos vagyok, közös kolozsvári gyerek- és ifjúkorunk után hosszú időt töltöttem el román nyelvi környezetben, lévén, hogy Bukarest volt életem felívelő, aktív korszakának 35 évi színhelye! A kérdésre választ keresni és adni kitaláltunk egy rendszeres, de minden kötöttségtől mentes levélváltást az interneten, továbbá átjárható blogos fórumot teremtettünk a problémának (Ardealul nostru), illetve a hozzá kapcsolódó különféle forrásoknak, állásfoglalásoknak és dokumentumoknak. A 2010 őszén elkezdett levelezés szerkesztett változata október óta havi rendszerességgel napvilágot látott a bukaresti Új Magyar Szó Kisebbségben c. mellékletében.
Bármilyen konkrét ügyből indultunk volna ki, a tárgy boncolgatása közben mindegyre visszatérünk az alapkérdéshez: kié is Erdély, amelyhez szóló jogos ragaszkodásunk jegyében tollat fogtunk? Dan Culcer szükségét érezte úgy tolmácsolni anyanyelvén Reményik Sándor Atlantisz harangoz című versét, hogy egyszerűen kitágítja a Reményik-féle, két világháború közötti erdélyi helyzetrajz panorámáját, s élve a fordítói átdolgozás jogával, beemeli az eredeti versbe a következő gondolatot: a Trianon utáni Erdélyben nem csupán a magyarság nyögte az elnyomást, elvégre a nagy egyesülés lényegében éppen úgy lábbal tiporta az erdélyi románság és szászság reményeit is. Culcer olvasatában tehát Atlantisz már Erdély egész népességéért harangoz. A magam részéről ezt az eljárást történelmietlennek tartva, nyilvánosan kifogásoltam, mire Dan elismerte: igazam van, viszont úgy látja, elérte célját, ami abban állt, hogy vitára provokáljon.
Nem sokkal később, a két világháború között élt Teodor Murăşanu hasonló fogantatású verse (Al cui e Ardealul / Kié hát Erdély) kapcsán én magam tettem szóvá, hogy amiként Reményik csak kisebbségi szemszögből értelmezte az erdélyi léthelyzetet, addig Murăşanu a román történelemszemlélet és sérelmek oldaláról közelíti meg egyoldalúan a kérdést. És amiként Reményik verse nem képes teljes választ adni arra, hogy valójában kinek harangoz Atlantisz, Murăşanu költeménye sem képes tisztázni azokat a nyugtalanító kérdéseket, melyekre ma is makacsul és immár közösen keressük az illő és pragmatikus válaszokat.
Ez a közös keresés azonban távolról sem konfliktusmentes.
Dan Culcer szentül hiszi, hogy az igenis létező "jogos nézeteltérések" pozitív módon, a belső szomszédság közös keresése alapján időben elrendezhetők és tragikusnak, már-már fatidikusnak érzi a magyarok asszimilációtól való félelmét. Válaszként, a magam részéről azt hangsúlyoztam, hogy e félelem több mint 90 évi történelmi tapasztalaton alapszik, s a kisebbségi helyzetbe kerültek nagy többsége alig találja meg belőle a pozitív kiutat: "A beolvadás, az önfeladás - és nem csupán etnikai vonatkozásban - olyan, mint egyfajta halál. Amit tragikus veszteségként, megsemmisülésként él át az ember, akkor is, ha ennek látszólag nincsen tudatában. Pedig, ha jól megnézzük, talán a kultúrák érintkező határsávjában, ahol a választásra kényszerült ember többféle kötődésére alapozva próbál kilábalni a kutyaszorítóból, olyan sajátos nyereséget könyvelhet el a különben nyilvánvaló veszteségek helyett, amik önértékét növelik, egyéniségét színezik, társadalmi komfortérzetét növelik. De ezt a fajta tudatosságot, a másság konstruktív beépítését csak nagyon kevesen vállalják, éppen ezért fehér hollónak számítanak."
Nézeteltérésre ad okot közöttünk az autonómia kérdése is, amely Dan Culcer olvasatában elsősorban etnikai színezetű, és nem lát mást benne, mint a kisebbségi elit ambícióját, pozícióba kerülésének szándékát, a Magyar Autonóm Tartomány fiaskóval járt gyakorlatának újrajátszását. Tényanyagával, érvrendszerével nem könnyű vitába szállni, ellenvéleményként viszont hangsúlyoznom kellett, hogy akár máig terjedően sem indokolja semmi a gyulafehérvári határozatok alig pár év utáni felülírását és a kisebbségnek ígért autonóm társadalmi berendezkedés jogának a megvonását. Dan Culcer szerint lejárt az idejük a különbejáratú nemzetmentő projekteknek, hiszen "mindannyiunkat fenyeget az elnemzetlenítés, a globalizáció egységesítő és fellazító törekvései révén. Vajon kőbevésett ős-projektjeink képesek annyira elvakítani bennünket, hogy ne lássuk, ne tudjuk felismerni a valódi ellenséget?
Az erdélyi magyar lakosság társadalmi helyzete nem fog megjavulni a közigazgatás egy esetleges autonóm átrendeződése folytán, amiként azt holmi csodaszerként emlegetik. Ugyanígy Erdély visszaszerzésével és Magyarországhoz csatolásával sem! Erdély nyersanyagkincsei, amelyeket Magyarország 1920 óta hiányként érzékel, megszerezhetők a kereskedelem útján is, amennyiben nem állunk egy esetleges fegyveres összetűzés küszöbén, hanem közösen dolgozunk bármiféle projekten, még ha az nem több egy működőképes autósztrádánál, aminek pedig mindkét fél sürgősen és égetően szükségét látná. Ám ahelyett, hogy összedobnánk a nemzeti erőforrásokat és a munkaerőt, iszonyú összegeket ajándékozunk olyan Bechtel-fazonú nemzetekfölötti cégeknek, amelyek lenyúlják az általunk kiverekedett európai alapokat, a legbalkánibb hagyományokhoz illő üzleti trükkök révén, vagy rábólintanak a verespataki projektre, beleértve a járulékos pusztítást, kitelepítéseket és környezeti ártalmakat." Vitára alkalmas kiindulópontként ajánlja Aurel C. Popovici elképzeléseit a második világháború előestéjéről - amiért nemzettársai árulóként kivetették maguk közül - egy elképzelt kelet-európai, balkáni és kaukázusi Központi Szövetség felé tájékozódás lehetőségeiről, amely kiválthatná az Európai Unió fokozódó, jelenlegi nagyhatalmi méltánytalanságait.
Külön téma vitánkban a nemzettársak reakciója a népeink közötti közeledés, a konstruktív párbeszéd különféle gesztusaira. Egyrészt megfogalmaztuk aggodalmunkat, hogy nem szokványos eszmecserénk netán "egyesek szemében amolyan úri passziónak, nemzetárulók kupaktanácsának minősül", de azt se hallgattuk el, hogy bár nem hagyhatjuk figyelmen kívül az elítélő visszhangokat - amelyek sajnos, mindkét oldalon léteznek -, a Dan megfogalmazásával élve "arra azért nem vagyok kapható, hogy úgy táncoljak, ahogy azt egy román vagy magyar politikai táncmester, amolyan pártaktivistából, titkosügynökből vagy botcsinálta értelmiségiből átvedlett szájvitéz diktálja." És ebben minden további nélkül egy a véleményünk.
Az idő teltével, az élet mindennapi valósága szinte önmagától kínálja a vitatémák további kibontását: példának okáért, korábban a december elsejei román nemzeti ünnep budapesti megünneplése körüli botrány, később az Avram Iancu jelképes csíkszeredai kivégzése is terítékre kerültek. Dan Culcer szeretné, s mindegyre szorgalmazná, ha vitáinkban keményebbek, szókimondóbbak lennénk, nem kerülgetnénk a forró kását. Én meg úgy értelmezem, hogy ez félig-meddig stílus kérdése. Könnyen meglehet, bár első látásra talán nem érzékelhető, hogy a többség-kisebbség viszony mint bevallatlan tudatállapot, fű alatt az eszmecserénken is kiütközik, de az se lehetetlen, hogy egész egyszerűen a partnerem taktikáját az offenzív kezdeményezés jellemzi, míg jómagam világéletemben a defenzív harcmodor híve voltam mindenféle játszmában. Úgy tapasztaltam, hogy a sarkosság, az élesség a vitában, élénkítő hatása mellett könnyen megtéveszti az embert, mert amellett, hogy indulati elemekkel terheli túl a konfrontációt, fölösleges szellemi varagabetűk labirintusába hajszolja bele.
Tapasztalatom szerint vitánkban Dan Culcer mindenek előtt a közös érdekeknek a cselekvésben való konkrét föloldása és egybekapcsolása a célja, míg számomra inkább a másság konstruktív megközelítésével járó együtt gondolkodás kiterjesztése és harmonizálása. Az eddig elkészült, nyilvános vitaanyag, illetve a továbblépés kilátásai arra engednek következtetni, hogy a kétféle megközelítés nem csak hogy összeegyeztethető, hanem szerencsésen mutatja meg a dolgok praktikus és egyben elvi foglalatát.
Vázlatos dolgozatom tulajdonképpeni célja e tudományos fórumon felkelteni a figyelmet a közös erdélyi kiútkeresés lehetőségei és esélyei iránt, illetve felkérni a konferencia résztvevőit, hogy dolgozataikat, bármilyen rendű, a témával kapcsolatos elképzelésüket szívesen látjuk mind az Ardealul Nostru, mind a Párizsban több nyelven szerkesztett Asymetria online portálokon is.
Csíkszereda, 2011. március 31.
Cseke Gábor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése