Múltidéző: Amikor Trianon beintett (88)

Habsburg Otto

Mit tegyen az író a háborúval szemben? - A Nyugat ankétja
1935 március


BÁLINT GYÖRGY


Ennek a fontos és hasznos ankétnek során két hozzászólás keltett meglepetést: Kosztolányi Dezsőé és Füst Miláné. Polemizálni velük, persze, nem a legkönnyebb. A háború problémája, sajnos, azok közé a kérdések közé tartozik, melyekhez nem minden felfogás képviselői szólhatnak hozzá egyenlő szabadsággal. Etekintetben kétségkívűl előnyös helyzetben van a két kiváló író, aki Babits Mihály emberien őszinte és kínzó kérdésére válaszolva, meglepő határozottsággal adta meg a császárnak nemcsak azt, ami a császáré, hanem azt is, ami az enyém, a szomszédomé, az embermillióké és a kulturáé.
Gellért Oszkár, Karinthy Frigyes és Nagy Endre komoly választ adott Kosztolányinak arra az érvelésére, hogy „háborúk mindig voltak” és hogy a háború okai a lelkek mélyén „szunnyadó ösztönökben” keresendők. Kosztolányi bizonyos tartózkodó közönyt ajánl az írónak a háború kérdésében, de ehez az álláspontjához nem marad mindvégig hű. Mert cikkének utolsó bekezdésében váratlan fordulattal megjegyzi: „Egyébként szeretném tudni, hogy milyen ez a háború és hogy kik vívják?” Ezt fontosnak tartja, mert például, ha két délamerikai ország keveredik háborúba, akkor azt tanácsolja, hogy „törik-szakad, egyezzenek meg ellenségükkel”, de mit cselekedjen, „ha az erőgyűrű a testéhez ér és testvéreit fürészelik ketté, törik kerékbe?” Ebben az esetben Kosztolányi feltétel nélkül helyesli „azt a titokzatos egységet, melynek folytatója” és az az óhaja, „hogy az ocsmány és kegyetlen életharcban ez a közösség, ez az egyház, ez az egység mennél erősebb, hatalmasabb és diadalmasabb legyen”. Miután Kosztolányi az írók számára a háború esetén általánosan követendő elveket állít fel, végeredményben tehát azt tanácsolja, mondjuk Bolivia és Paraguay íróinak egy bolivia-paraguayi háború esetén, hogy a boliviai írók a boliviai közösség, sőt egyház (!), a paraguayiak pedig a paraguayi közösség és egyház diadalának ügyét szolgálják. Nincsenek pontos információink a boliviai és paraguayi közvélemény állásfoglalásáról, de valószínűnek tartjuk, hogy a boliviai írók és költők egyrésze műveiben valóban lelkesen bíztatja testvéreit, hogy saját életük árán is mennél több paraguayit fürészeljenek ketté és törjenek kerékbe, a paraguayi írástudók és ex-humanisták viszont a boliviaiak mennél nagyobb tömegének hasonló módszerű feldolgozását tartják célirányosnak és erkölcsösnek. A „világosan látó” szellemi embereknek ehez a felemelő koncertjéhez a boliviai, paraguayi, északamerikai, angol, francia, cseh és japán municiógyárosok, hadiszállítók és tőzsdeügynökök szolgáltatják a jól megérdemelt tapsot. Mindezek alapján Kosztolányi egy helyen kijelenti, hogy nyugtalanul aludna, ha a világ sorsát az írók kezére bíznák. Ez a veszély egyelőre nem fenyeget. Egyelőre csak a világ lelkiismeretének sorsát bízták az irókra, de ha kiderül, hogy sok író gondolkozik így minden országban, akkor, sok más aggasztó jelenségtől eltekintve, ez is elég ok arra, hogy nyugtalanul aludjunk.
De még Kosztolányinál is nyugtalanítóbb és elszomorítóbb a másik nagyszerű költő, Füst Milán esete. Kosztolányi csak „minden bölcsességen túl”, szubjektív-nacionalista alapon hajlandó a háborúért lelkesedni - Füst Milán azonban objektív-filozófikus magaslatra emelkedve teszi magáévá, illetve az íróévá a háború ügyét. Mélynek látszó közgazdasági, sőt kulturális érvekkel igyekszik rávenni az írót, hogy megértse a tömeges haslövések, koponyaszétloccsantások, szemkiégetések és gázmérgezések szükségességét. Japánnal példálózik és a japán „államfentartók s a kultúra őrei” nevében rójja meg keményen azt a képzelt japán költőt, aki nem helyeselné a, mondjuk, Kína ellen indított háborút és Mandsuria elfoglalását. Közgazdasági érvekkel védi az imperialista tömegirtás ügyét ez a költő, aki oly szívhezszólóan szép versben tudta egyszer elpanaszolni, hogy milyen fájdalmasan kellemetlen, ha az ember hosszú éjszakán át álmatlanul forgolódik jól megvetett ágyában. A saját szenvedései iránt oly végtelenül fogékony és megértő költő szépen elmagyarázza, hogy Japánnak szüksége van erőszakos terjeszkedésre, mert „a sziget kicsi, a nép egyre szaporodik, nem férünk el, nem tudunk mindnyájan megélni”. Valóban olyan felhőkben járó, világtól-idegen poétalélek volna Füst Milán, amilyennek most látszik, amikor gyakorlati-nemzetgazdasági szempontokra hivatkozik? Komolyan hinné, hogy a japán nép azért nem tud megélni, mert a sziget kicsi és nem azért, mert a japán ipari trösztök és pénzintézetek profitja túlnagy? „Nem tudunk mindnyájan megélni” - mondja Füst Milán, mint Japán szószólója, de nem részletezi tovább ezt a fontos megállapítást. Ki nem tud megélni? Az oszakai dömping-textilgyár főrészvényese vagy kiskorú munkásnője? Mert ha mindnyájan nem is élnek meg, egyikük mégis csak eltengődik valahogy. Hogy melyikük, ezt talán Füst Milán is kitalálja. És hogy miért nem tud az egyik megélni a másik miatt: rövid közgazdasági elemzés után talán még ezt is ki tudná deríteni Füst, aki egyébként Darwinra is próbál hivatkozni, s aki nyilván azt szeretné, ha a japán kulik „életünket és vérünket az új piacokért!” felkiáltással vonulnának háborúba, a modern japán Tyrtaioszok ujjongó, buzdító, harci énekének hangjaira. A háborúban a „gyenge nép” önvédelmi harcát látja és ezzel teljesen magáévá teszi az olasz fasizmus ismert „proletárnemzet”-elméletét, mely szerint bizonyos nemzetek a népek társadalmában a proletárosztály szerepét játszák és ezért „fel kell lázadniok” az „elnyomó” nemzetek ellen. Füst Milán éppen úgy, mint a német nemzeti szocialista állambölcselők, teljes egészében elfogadja ezt a tetszetős tanítást és megtoldja még azzal a megállapítással, hogy az imperialista háború a kultúra szempontjából is kívánatos, mert például ma nem ünnepelhetnők Horatiust, ha „a latin legyőzetvén, beolvad az etruszkba”. Ez az újszerű kultúrfilozófiai elmélet teljesen megfeledkezik arról a különben eléggé ismert tényről, hogy a latin legyőzetvén, a legkülönbözőbb barbár népekbe olvadt bele és Horatiust mégis módunkban áll ünnepelni.
Fejtegetései végén Füst Milán, az emberbarát szelíden feddő hangján szól a képzelt antimilitarista japán költőhöz és szelíden magyarázza neki, milyen szép, erkölcsös dolog az, hogy „elszántuk magunkat, hogy kíméletlen harcot folytatunk e szaporodó s falánk nagyvilággal avégből, hogy egy szaporodó s falánk kis csoporthoz jók lehessünk”. Örülünk, hogy végre ő is megemlékezik a falánk kis csoportról, csak az a kár, hogy e csoportot rossz helyen keresi. Mert nem a japán nép az a falánk kis csoport, melyet gyanús jótevői a háború áldásában akarnak részleltetni. A falánk kis csoport ezeknek a „jótevőknek” maroknyi, de nagybefolyású szervezete, mely időnként lelkes híveket talál a legsötétebb pragmatizmusba tévedt írástudókban.
E sorok írója nem helyesli Benda dogmatikus parancsát, hogy az író tartsa magát távol minden szenvedélytől és érdektől. Az írónak nemcsak joga, hanem kötelessége is bizonyos szenvedélyekre szenvedéllyel reagálni és bizonyos érdekeket szolgálni. De ezek a szenvedélyek a legnagyobb tömegek legbensőbb vágyainak megnyilatkozásai legyenek, az érdekek pedig az emberiségnek (tehát ezen belül a hazai tömegeknek is) legnagyobb érdekei. Kosztolányi és Füst azonban - önkéntelenül is azt a látszatot keltik, mintha a „falánk kis csoport” érdekeinek agitátoraivá akarnák magukat „gleichschaltolni” és ezeknek az érdekeknek a szolgálatára akarnák felszítani a leendő áldozatok szenvedélyét. Pedig az írónak a háborúval szemben nem lehet más feladata, mint hogy a falánk kis csoport, az „egészen közönséges és piszkoslelkű kalmárok” (Zilahy Lajos kitünő hozzászólását idézem) lelki és szellemi üzelmeit leleplezze és felvegye velük a harcot a veszélyeztetett embertömegek, az eladott erkölcs és a megtagadott kultúra nevében. Azok az írók, akik ezt a feladatot nem tudják felismerni és teljesíteni, ne Horatiusra hivatkozzanak, hanem inkább Hans Johstra, a Harmadik Birodalom poeta laureatusára, aki egyik színdarabjában leírta az immár klasszikussá vált mondatot: „Ha ezt a szót hallom: kultúra, kinyitom browningom biztonsági zárját”.




I. SZEMLÉR FERENC (Brassó)


Kosztolányi Dezső versei, a „Szegény kisgyermek panaszai” jutnak eszünkbe és a szívünk megtelik szeretettel e szelíd, meleg, emberi költő iránt; akinek szavát kinyilatkoztatásként akarjuk és szeretjük tisztelni.
És íme ez a szelíd költő, a szavak és jelzők utolérhetetlen mestere, arcában egyszerre elváltozik és szájából komor szavak törnek elő. Mit tegyünk a háborúval szemben? - kérdik tőle és ő nem, nem ítéli el a háborút, nem tartja szörnyűnek, iszonyúnak és félelmetesnek, nem tartja fontosnak, hogy ellene küzdjünk, mint ahogy a pestis, a rák, a tüdővész ellen igyekszik küzdeni a társadalom, hanem kijelenti, hogy sajnos az ügy nem tartozik az ő hatáskörébe és egyáltalán nem tartozik az írók hatáskörébe és mint olyan általábanvéve kikerülhetetlen, sőt egyes esetekben még kívánatos is és hogy ezt meg kell mondania, „mert az igazságot hirdetni becsületesebb, mint valóságnak feltüntetni egy vágyálmot”.
Nem szándékszom Kosztolányi érvelését cáfolni, nem akarom mérlegrevetni gondolatait, melyeket bizonyára a kifejezés lehetőségeihez szabott, de mint aki az oda nem figyelőnek integet, nyugtalanul szeretnék szeme előtt meglengetni egyetlen árva gondolatot.
„Mester, Ön téved!” - lihegném zavartan és elborultan -, „mert hiszen lehet, hogy a gyilkosság vágya szintén megfelel az emberi természetnek, de azért Ön sem gondolt arra, hogy adott esetben megadással és belenyugodva tartsa oda fejét egy jólirányzott kalapácsütésnek!... És különben is, miért becsüli le Ön a komoly és figyelemreméltó vágyálmokat a köznap lapos igazságai kedvéért? Nem tudja Ön, Mester, hogy mindent, amit az ember elért, csak vágyálmainak köszönhette?... „Az emberi élet minden javulása kezdetben utópiának tetszett az aggályoskodó és maradi szellemek előtt” mondja André Gide és ezzel igazolta Campanellát, Morus Tamást és igen... azt hiszem, még Aquinoi Szent Tamást is, akik nem szégyeltek vágyálmokkal foglalkozni. Hát miért nem akarja elismerni, Mester, Ön, aki költő, hogy a vágyálmok, a látomások, az álmodozások viszik előre az emberiséget és nem a botor belenyugvás?... Nem tudja, hogy a repülést Daedalos és Ikaros mondája álmodta meg először és hogy a rabszolgaság gondolatát egy naiv regény, a „Tamás bátya kunyhója” tette megbélyegzetté?... Ó hát még mindig azt gondolja, hogy az álmokkal és mesékkel dolgozó költő semmit sem tehet?...”
Így szólnék én tétován és talán választ sem várva és Kosztolányi Dezső bizonnyal nem is válaszolna. Hiszen ő, a költő, mindezt jobban tudja mint én. Sokkal többet tud nálam. Azt is tudja, amit én itt nem mondtam el. És titokban maga is reménykedik a költő szavának erejében, mert ha nem remélne benne, akkor többé egyetlen sort sem írna le.
De ha mindezt tudja, ha hisz a költőben és hisz az álmokban, akkor hamis az a válasz, hamis az a kijelentés, hogy az író semmit sem tehet a háborúval szemben! Igaz, hogy nem akadályozhatja meg, mert gyönge hozzá, de ez nem mentség. Az első keresztények is gyöngébbek voltak, mint a római birodalom. Beszéljen hát a költő, amíg megengedtetik neki, hogy beszélhessen. Ne írjon békekiáltványokat Honduras és Nicaragua népeihez, de álmodja végig saját vágyálmait az örök békéről és közölje azokat az emberekkel, hiszen egyedül csak a költőnek adatott meg, hogy álmait ki is tudja fejezni. Hogy nem hallgatják meg?... Hogy szava a szelek játéka lesz? ... Mindegy! legyen játék!


Játék.
„Két áj!”
Áj. áj.
Óh Szó! jajgass, abajgass, kiabálj!


S ha nem kontár költő mondta ki azt a szót, akkor majd visszhangzik a századokban és ha most nem is, egyszer talán mégis foganatja lesz.
A költő pedig, a Költő soha nem mondhat le arról, hogy vágyálmokat álmodhassék, mert bent a lelke legmélyén soha nem mondhat le az emberi gyógyulás örök hitéről.
Különösen akkor, ha még fiatal s egyebe sincs, csak az élete, amit el akarnak venni tőle.
De nem, azt sem lehet hinni, hogy más lesz az ember, ha megöregszik.




Századunk tragédiája (Fox-Film)
1935 március


A Fox-filmgyár páratlan lelkesedése és áldozatkészsége tette lehetővé, hogy megszülessen az 1935-ik év leghatalmasabb filmje; a "Századunk tragédiája" az a film, amelynek méltatását csak elragadtatott kifejezésekkel regisztrálhatjuk.
Az első pillanatban és az első órában megdöbbenve áll az ember e filmkolosszus előtt, mely a következő évszázad korlátlan filmlehetőségeit mutatja be. Ez a film pontos és kronológikus történelem Bismarcktól napjainkig, Ferenc Józseftől, Ferenc Ferdinándtól, Vilmos császártól, a mai velszi herceg gyerekségétől - a világháborúig, Kerenszkyig, Mussoliniig és Stalinig. Ez a film, amelynek főszereplője a tovarohanó történelem, - nem készült filmgyárban. Helyszini és pontos felvétel mindenről, maszk, smink és masztix nélkül. A "Századunk tragédiáját" húsz év mulva iskolában fogják tanítani.





Az igazi Máriaüveg és lelőhelyei
1935 március


Európa-szerte, tehát Erdély sem lehetett kivétel, ahol az ablaküveget különben latinul mindig csak specularisnak mondják, holott jól ismerték a szó eredeti jelentését. Különben, hogy Erdélyben igenis használhatták a Mária-üveget, sűrű előfordulása bizonyítja.
A gipszkristály, mint telér ásvány Csertésd, Füzesd, Kristyor, Magura, Nagyág, Offenbánya, Oláhláposbánya, Rodna, Tresznya, Verespatak, stb. helyeken fordul elő, ahol igen tiszta lapokban nyerhető. Gyakori harmadkorú agyag- és márgarétegekben, amelyekben benőtt kristályok és kristálycsoportok alakjában fordul elő, melyek néha szürkék, vagy barnásak a belezárt agyagtól, esetleg sárgásak a vasrozsdától, de különben jó üvegállományúak. 
Ilyen lelőhelyek pl. Bogártelke, Dál, Dank, Forgácskút, M.-N.-Zsombor, Nagyalmás, Pusztaszentmihály, Révkörtvélyes, Szentmihálytelke, Topa Szent Király, stb. helyeken a felső oligocén emeletbeli széntelepeket bezáró tályag vagy agyagmárga rétegekben fordul elő. Megtaláljuk Kolozsvárnál a Hója és a Békás neogénrétegeiben, továbbá a Mezőség és az erdélyi medence számos helyén, így pl. Mezőkalyán, Mócs, Vajdahunyad, stb. környékén, valamint a sótelepeket bezáró agyagban minden erdélyi sóbánya körül.
Nyersanyagban tehát bő választék kínálkozott, akár a fehér, akár a színes ablaktáblák számára. Végeredményül, a regényíró itt nem követ el anakronizmust, ha Gyulafehérvár palotájának ablakaiban Mária-üveget lát. Ezeket a lelőhelyeket vagy legalább javarészét az érdekelt mesterek feltétlenül ismerték, mivel az építkezésnél szükséges gipszet csak frissen égetve tudták használni, ennélfogva felkeresték és a nyersanyaggal együtt jó lemezes táblákra is akadtak.
Mivel a gipsz, akár az alabástrom bányászata szabad volt, ezért írás sem maradt róla, pedig kétségtelen, hogy igen űzhették, mert utóbb az alabástrom égetés, faragás kontár iparrá lett. így pl. Torda vidékén a nép alabástrom tégelyeket faragott a patikák számára, úgy mint Ausztria számos helyén szerpentinből, másutt orvosi gipszet gyártott, vele tehát a gipszüveget sem kerülhette el. 
Tagadhatatlan, hogy a Mária-üveg mellett a mesterséges üveg, sok esetben talán szaru, vagy lantornás ablak járta, legalább a lelőhelyekről távolabbeső vidéken, mert a nép a maga építkezéseiben takarékossági szempontból még az ilyen a természetadta üveg szállítására vagy vásárlására sem vállalkozott. Az erdélyi vajda azonban megengedhette magának azt a lukszust, hogy a bőven található gipszből néhány fuvart rendel az ablakosai számára!


Ernyey József




Hivatalos jelentés a négynapos stresai tanácskozásról
1935 április


Stresa, április 14.
Az olasz, francia és angol kormányok képviselői Stresában megvizsgálták az általános európai helyzetet és megállapították teljes egyetértésüket a különböző megvitatott kérdések szempontjából:
I. Megállapodtak közös irányvonalban, amelyet a francia kormánynak a Népszövetség Tanácsához benyujtott jegyzéke körül kifejlődő vitában követnek.
II. A megszerzett tájékoztatások megerősítették a tárgyalókat abban a meggyőződésben, hogy folytatni kell azokat a tárgyalásokat, amelyek a keleteurópai biztonság már régóta óhajtott fejlődésére irányulnak.
III. A három kormány képviselői újból megvizsgálták az osztrák helyzetet és újból megerősítik azt az elhatározást, hogy egymással tanácskozni fognak a foganatosítandó rendszabályok szempontjából, amelyek akkor válnak szükségessé, ha Ausztria függetlenségét vagy területi épségét veszélyeztetve látnák.
IV. Ami a Kelet-Európa számára javasolt légi egyezményt illeti, a három kormány képviselői megállapították az elveket és eljárási módokat, amelyekhez ragaszkodni kell és teljes igyekezettel tanulmányozni fogják a londoni nyilatkozatban meghatározott öt hatalom megegyezésének előkészítését.
V. A fegyverkezések kérdésére rátérve, a három hatalom képviselői sajnálattal állapították meg, hogy a német kormány egyoldalú eljárása súlyosan megrendítette a közvélemény bizalmát a béke rendjének szilárdításában. Másrészt a német fegyverkezés nagy mértéke megsemmisítette mindazoknak a kvantitatív tervezeteknek értékét, amelyeken mindeddig a leszerelésre irányuló erőfeszítések alapultak és teljesen megsemmisítette azokat a reményeket is, amelyek ezeket az erőfeszítéseket táplálták. Ennek ellenére a három hatalom képviselői továbbra is csatlakozni akarnak minden gyakorlati jellegű erőfeszítéshez, amely nemzetközi szabályzatot akar létesíteni a fegyverkezések korlátozására.
VI. A három kormány képviselői tudomásul vették azt az óhajt, amelyet azok az államok terjesztettek elő, amelyeknek katonai rendelkezéseit a saint-germani, trianoni és neuilly-i békeszerződések határozták meg, hogy ezeket a rendelkezéseket revideálják. Elhatározták tehát, hogy diplomáciai úton értesítik erről a többi érdekelt államot. Megegyeztek abban, hogy az érdekelt államoknak ajánlani fogják, hogy ezt a kérdést megvizsgálják a megegyezéssel való rendezés szempontjából, úgyhogy az az általános biztonsági kerete és a regionális biztonsági rendszerbe beleilleszkedjék.
A fenti hivatalos jelentésen kívül az angol és olasz kormány hivatalos nyilatkozatot is adott ki a locarnoi szerződésre vonatkozóan, amelyben ünnepélyesen megerősítik mindazokat a kötelezettségeket, amelyeket az egyezmény alapján magukra vállaltak és kijelentik, hogy megfelelő esetben hűségesen teljesíteni fogják annak rendelkezéseit.
A három nagyhatalom képviselői még egy zárónyilatkozatot is tettek, amely a következőképpen szól:
A három hatalom, amelynek politikája a béke kollektív megőrzése a Népszövetség keretein belül, megállapítja teljes egyetértését abban, hogy minden rendelkezésre álló 0eszközzel szeme fog helyezkedni a szerződések egyoldalú megváltoztatására irányuló minden törekvéssel, amely veszélyeztetné Európa békéjét; ebből a célból a három hatalom szoros és szivélyes együttműködésben fog eljárni.




Pacelli bíboros államtitkár elitéli a faj és a vér keresztényellenes babonáját
1935 április


Lourdes, április 28.
(A Havas ügynökség jelenlése.) 
Pacelli bíboros-államtitkár, pápai küldött, a lourdesi ünnepségek bezárása alkalmával beszédet mondott, amelyben elitélte azoknak a téves tanait, akik - mondotta - társadalmi forradalom zászlói körül gyülekeznek.
Ezek - jelentette ki - hamis világszemléletből és életfelfogástól indulnak ki. Akár a faj, akár a vér babonájának hatalmában is vannak ezek, bölcseletük oly elveken nyugszik, amelyek alapjukban ellenkeznek a keresztény hit elveivel. Az egyház semmi áron sem hajlandó szövetkezni azokkal, akik ilyen elveket vallanak.
Pacelli bíboros-államtitkár beszéde további során célzást tett a népek és nemzetek békéjét fenyegető izgatására. Azt kívánja, hogy az egyetértés és a béke ismét kivirágozzék a földön és ezért testvériségre buzdította a népeket.




Kozma belügyminiszter rádión át szólt vasárnap az idegenben szétszórt magyarokhoz
1935 április


Vasárnap Kozma Miklós belügyminiszter a rádióban mondott köszönetet a külföldi magyarságnak azért az együttérzésért, amelynek annyi szép jelét adták a jugoszlávai magyarok tömeges kiutasítása idején. Elmondta a miniszter, hogy külföldi magyar egyesületek és alkalmi szervezetek nemcsak felemelték szavukat a magyar ügy külföldi barátai előtt, de egész pénzkészletüket fölajánlották a hontalanok megsegítésére.
 A miniszter felsorolta azokat az északamerikai, argentinai, braziliai, kanadai, egyiptomi, majd a legkülönbözőbb európai városok nevét, amelyeknek magyarjai a hazaszeretetnek és a honfitársi hűségnek olyan gyönyörű jelét adták. „És köszönöm nektek - folytatta - mind, ti többi magyar névtelenek, akik a Tűzföldtől a Hudson-öbölig, a Csendes tengertől az Atlanti óceánig, az Északi tengertől a Földközi tengerig, a belga partoktól a távol Keletig szenvedő véreitek segítségére siettetek.”




A király elnöklete alatt ülésezett vasárnap a román nemzetvédelmi tanács
1935 április


Bukarestből jelentik: 
A nemzetvédelmi tanács vasárnap Károly király elnöklete alatt ülést tartott, hogy letárgyalja a hadsereg felszerelésének programját. Taterescu miniszterelnök és Angelescu hadügyminiszter terjesztette elő a több évre szóló tervezetet, amelyet hadfelszerelési kölcsön igénybevételével és új illetékek bevezetésével fognak megvalósítani. Prezan tábornagy a kormány által előterjesztett javaslatot „hősi tervnek” és „hősi törekvésnek” mondotta.




A parasztélet rendje
Luby Margit könyve
1935 április


Nem ismerjük a saját népünket, - ez a vád körülbelül azóta hangzik a magyar szellemiség ellen, amióta ez a szellemiség számbavehető szerepet játszik. A vád, magam is hangoztattam, nem alaptalan, de mennyire nem! Róla természetesen nem csak az irodalom tehet. A hiba gyökere mélyebben van, társadalmunk furcsa összetételének alján, - hagyjuk is egyelőre. Örüljünk a jelenségeknek, melyek, ha ritkásan is, de már amellett szólnak, hogy az elfogult, romantikus nép-istenítés után reményünk lehet végre a magyar nép tárgyilagos megismerésére.
Nem fog könnyen menni. El lehetünk készülve, hogy a mai hangos parasztimádók egy része zavartan hátrál egyet az elébe táruló kép láttán. Másokat olyan ártalmatlan tudomány állít majd életbevágó választás elé, mint a folklore. Mulasztásainknak köszönhetjük, hogy aki tudomány után nyúl, az is gyakran politikát fog, még hozzá égetőt. Ám hagyjuk ezt is.
Luby Margit érdeklődését nem a politika keltette fel a nép iránt; megfigyeléseit oly időben kezdte, amidőn még híre sem volt a mai jelszavaknak. Tárgyilagos, tudományos célzatú könyve tehát ártatlan abban, hogy megjelenésével így kapóra jött, hogy esetleg oly visszhangot ver fel, melyet hasonló művek ezeddig nem vertek fel, melyet különben megérdemel. Hosszú évek türelmes munkája fekszik ebben a könyvben. Mind a kétszázharminc oldala egy-egy sikeres leszállás abba az ismeretlen bányába, aminek a néplelket nevezik. Az egész könyv két szatmármegyei falu, Tunyog és Matolcs szokásairól szól.
Szóval etnográfiai leírás, de sietek már itt megjegyezni, hogy tudományossága mellett is oly eleven nyelvezetű leírás, mely inkább naplóhoz teszi hasonlóvá. Luby Margit jó megfigyelő, de jó elbeszélő is, bátran mondhatom, hogy született epikus. Iráskészségének köszönheti, hogy noha a tudomány színvonalából nemigen enged, műve a legjobb értelemben népszerű, irodalmi olvasmánynak is élvezetes, azért is tartom fontosnak, hogy e helyütt az irodalmi alkotások sorában emlékezzem meg róla.
Mindnyájan tudjuk, hogy a parasztság érintkezési formáját a legmerevebb spanyol etikettnél is szigorúbb szokások szabályozzák. Bevallom, hogy velem is, aki pedig nagyjából jártas vagyok bennük, nem egy kellemetlen kaland esett meg oly apróságok miatt, hogy a kenyeret domború oldalával tettem vissza az asztalra, a kocintásnál nem ügyeltem, hogy a poharak pontosan a felső szélüknél érintsék egymást, vagy búcsúzásnál a gazda után kezet nyujtottam hajadon lányának is, ami nálunk például még nem is oly rég a lehető legbizalmasabb viszony világgákürtölését jelentette.
Szóval a parasztságnak is megvan a maga bonyolult és zárt illemtana, külön erkölcsi világa, melyet azért is jó ismerni, mert annak ezer csinja-binja nem hogy nem felesleges sallang, de hasznos és ma is használatos kifejezési eszköz oly érzelmek közlésére, melyeket a nyelv csak hosszas köntörfalazás után tudna, vagy egyáltalában nem is tudna értésre adni.
Hogy még egy hazai esetet vegyek, nálunk például abból az egyszerű s igazán jelentéktelennek látszó körülményből, hogy a szobába lépő látogató kezéből kiveszik-e a kalapot s ha igen, ki veszi azt ki, az anya, vagy az apa, vagy valamelyik fiú, vagy lány-e és ha történetesen egyik lány veszi ki, az azt hova teszi, az ágyra-e, vagy a ládára, vagy a fogasra, - a mozdulatoknak ebből a szövevényéből a vendég egy hang hallomása nélkül a legvilágosabban megértheti, hogy milyen magatartást kell tanusítania, előállhat-e valamilyen kérdéssel, s ha igen, milyennel, vagy pedig legjobban teszi, ha öt perc múlva tovább áll, természetesen akkor is a kellő ceremónia betartásával. Embernek kell lennie a talpán, aki ezekben kiismeri magát.
Luby Margit ennek a világnak a feltárására vállalkozott. Könyvében sorra veszi a parasztság magatartásának szabályait más társadalmi osztályokkal szemben, a parasztok egymásközti érintkezésének, a házas ember, a legény, a leány, az asszony viselkedésének népi törvényeit, a babonák szerepét s végül a várostól átvett újabb szokásokat.
S mindezt nem a kívülálló fölényével, hanem a tárgyat megbecsülő kutató alázatával. Megfigyeléseit régibb, hazulról hozott tapasztalatain szűri át: maga is falusi. Ezt az előnyt hasznosítani tudja. Legfeljebb a magyar paraszt és úr viszonyában, melyet "kölcsönös megbecsülésén" alapulónak mond, esik némi tévedésbe azáltal, hogy itt is készpénznek veszi azt, amit a parasztok neki, a birtokos család egyik tagjának mondanak. A cigányok helyzetéről írt fejezetben is kísért a régi táblabíró-világ adomázó légköre.
Ezek a részletek azonban első pillanatra észlelhető eltérések a tárgytól s nem igen érintik a könyv lényegét. Sajnálhatjuk még azt, hogy nem kaptunk képet a két falu birtokviszonyáról; némi szociográfiai adat bizonyára elősegítette volna a szokások megértését is. De nem lehet jogunk a mohóságra. Ennyiért is köszönet illeti Luby Margitot. Könyve elé Solymossy Sándor írt megszívlelendő igazságokkal teli előszót.


Illyés Gyula




Ady Lajos: Az igazi Ady
Bölöni György könyve
1935 április


A könyv címén nem akadunk fenn. Elvégre, ha külön nem jelzi is a címben, azért minden írónak azt kell hinnie - akár a vak-rákok szerelmi életéről számol be, akár egy szolíd világbéke megteremtésének módozatairól beszél - hogy az ő könyve: az igazi. A bokrosan, sőt burjánzóan szaporodó Ady-irodalom területén meg éppenséggel megszokhattuk, hogy minden könyv kihangsúlyozottan is azt hirdeti magáról, hogy ő az igazság egyetlen és kizárólagos forrása. Arról nem is szólván, hogy az Ady-élet bizonyos szakaszait egyesek zártkutatmánynak szeretik tekinteni.
A Bölöni könyve Ady párizsi életére vonatkozóan valóban alapos okokkal jegyezheti be magának a zártkutatmányi jogot, mert kétségtelen, hogy erről az életszakaszról maga Léda asszony sem lehetett Bölöninél informáltabb. Mindenesetre az én Ady-biográfiám szűkszavú párizsi kereteit a Bölöni könyve tartalommal, színnel, hangulattal - s ami ennél több: rendkívüli sok és érdekes adattal - tölti ki. E tekintetben a könyv egyedülállóan értékes, s még azon sem akadunk fenn, hogy jó negyedrészében az Itóka (Bölöniné) párizsi életéről s nem is mindig Adyval kapcsolatos levelezéséről kapunk benne hosszas és olykor unalmas beszámolót.
A testes kötetnek gazdag képanyaga is van. Egyrészük érdekes, nagyobb részük Karinthy halhatatlan Urania-paródiáját juttatja az ember eszébe. Ime néhány képcím: "Akiket Ady olvasott" (Baudelaire, Rimbaud, Verlaine, Maeterlinck, Lorrain, Renard, Rictus stb. stb. portréi); "Párisba eljött egy legény..." (az őszi parkban két (!) székre ülve cigarettázik egy fiatal ember); "Ady Párisa" (Anatole France otthonában, mellette Itóka és I. Broussoni); "Érsekújvárt cigányzenekar és Rákóczi-induló fogadta Ady Endre gyorsvonatát is, mint minden halandóét" (a kép: az érsekújvári állomás, előtérben a cigánybanda) és így tovább.
Mindez nem árt sokat a könyvnek; a baj másutt, másban van. Bölöni nem elégszik meg azzal - amire elsőrangúan és egyedűl kvalifikált - hogy Ady párizsi életének hű és alapos krónikása legyen, hanem az a hite: ő reá várt a feladat (egy kis könyvtárnyi Ady-irodalom után!) megmutatni hogy eddig még mindenki hamis képet formált Adyról, az emberről, a költőről és politikusról. Ez akkor is veszedelmes hit, ha valaki idebent él Magyarországon, s viszonylag kiegyensúlyozott lélekkel nézi az utolsó háromévtized magyar eseményeit. Az emigráns-psziché azonban kivételesen alkalmatlan reá, hogy a dolgok, események fölé kerülhessen az író. S ott a másik veszedelem: az emigránsnak minden írása akaratlanul is - politikai önigazolás. Bölöni György is ezt teszi: Adyval és Adyn keresztül akarja leninizmusát indokolni és igazolni.
A dolog, persze, nehezen megy. Adyból nem lehet - hiában is akarná valaki - gutgesinnt költőt, embert és politikust csinálni. Forradalmisága nem is vitás. De ez a forradalmiság nem Leninhez - még csak Marxhoz sem - igazodik. Jó helyen tapogatózik Bölöni, amikor a lecsúszott bocskoros-nemest nyomozza Adyban és forradalmiságában, mert Ady forradalmi attitüdjének gyökere valóban idenyúlik vissza. De reménytelen a kísérlete, amidőn azt szeretné elhitetni, hogy Ady Endre - ha életben marad - Kún Béla oldalán helyezkedik el Bölöni Györggyel együttesen.
Az emigráns-psziché, érthető dolog ez, mindig indulatokkal dolgozik, s elfogulatlan nem tud lenni. Bölöni sem tudhat. A könyvben szereplők közül 4-5-en kapják meg tőle ezt a szép jelzőt: tiszta szellemű. Véletlenség-e, hogy csupán olyanok, akik a proletárdiktatúrában szerepet vittek? Nem mondja ugyan ki expressis verbis, de érezteti, hogy jó véleménnyel csak arról van, aki emigrált Magyarországból, vagy akit orosz hadifogollyal cserélt ki a szovjet, - esetleg akit a bíróság felakasztatott. Viszont, aki magyar területen él, az legalább is gyanus az ő szemében. Természetesen: szigorú ítéletet mond a "Nyugat"-ról is, s külön-külön megkapja a rossz kalkulust Babits, Fenyő, Schöpflin, Móricz, sőt Hatvany és Ignotus is.
Mindez nem ronthatja le a könyv azon részének kiváló értékét, amely Ady Endre párizsi életétől pontos és részletes adatokat közöl, s a valamikor megirandó végleges Ady-biográfia összeállítója nagyon hálás lehet majd Bölöninek a pepecselő gonddal megrajzolt párizsi miliőért. Bölöni nyilván többet akart ennél, de adott helyzete s programmossága már eleve meggátolta abban, hogy az igazi Ady képét megrajzolhassa. Akik az ő könyvéből akarják megismerni Adyt, azok számára jó volna a kötet fedelére rányomatni a figyelmeztetést: Vigyázat!! Propaganda mű!
Hogy el ne felejtsem: Bölöni György, régi jó barátom és konskolárisom, - akivel 1919 szeptemberében zavartalan barátságunk negyedszázados fordulóját ültük meg a román megszállás alatt levő Debrecenben - könyvének összes szereplői közül rólam van a legrosszabb véleménnyel. Szigorú vádjai nem aggasztanak felettébb, mert ha ismerős olvassa őket, mindjárt kontrollálhatja is. De egy vádjával szemben tanácstalanul és reménytelenül állok szemben. Amikor ugyanis már minden rosszat elmondott rólam Bölöni György, végül azt is megállapítja, hogy - nem vagyok szép ember. E ponton t. i. az ismerősök kontrollja sem segíthet rajtam.

(Debrecen)

Ábel Amerikában
Tamási Áron regénye
1935 április


Tamási Áronnak nem természete, hogy mestersége területén kívüleső könnyekkel és babérokkal kacérkodjék. Egyszerűen adja magát, mint a földre aláhulló hópehely. Tisztán, romlatlanul és romolhatatlanul. Pedig ő is tele van tendenciával, de nem sujtásként viseli ezeket a ködmönén. Halálos biztossággal rátapintó félmondatban, néhány vonással felvázolt helyzettel csakúgy odaveti mondanivalóját az olvasó elé, de mire az ráocsudna, hogy mi is ment végbe benne, Ábel már árkon-bokron túljár s a maga facsarékos eszét már új játékon forgatja.
Közben véresen kegyetlen az a játék, melyet vele játszik a kisnépek sorsa a nagyvilágban, de amennyire erejéből telik, Ábel se hagyja magát és mindegyre kifog a komor leselkedőn. Együgyű tréfákat talál ki, valami édes primitív rakoncátlanság vezéreli cselekedeteiben s csak arra ügyel, hogy válságos pillanatokban helyén legyen az esze és a szíve.
Az Ábel kamaszkorát feldolgozó második könyv esést mutatott a gyermekkor ragyogó leírása után. Most azonban ismét elemébe került ez a székely Robinzon, aki a maga szempontjában nem is választhatott volna kietlenebb szigetet a lüktető életritmusú Amerikánál. Az erdélyi Hargita kicsi pásztora és Amerika, felhőkarcolók tetején tündöklő önborotva-reklámjaival olyan mélységes szakadék két partja, melyből önként fakadnak a humor üde patakocskái s felette állandó gomolygásban tornyosulnak a tragikum barna felhői. Ebben a könyvben jelentkezik először Tamási, az érett, tudatos művész.
Végsőkig leegyszerűsített stíljén pajzán habfodor meg-megvillanó humora, mely másik mondattal már kiszárítja a torkot és könnyet szöktet az olvasó szemébe. Hősködik a jámbor, istenfélő Ábel is, de a maga módja szerint s bizony röstelli, ha megbotlik itt-ott, dehát a székely is ember s jószívvel megvigasztal, hogy nemsokára kiköszörüli ő ezt a csorbát. Micsoda pompás párhuzam az alföldi magyar és a hegyvidéki székely karakter között a Newyorkban telekügynökséggel foglalkozó Toldi Miklós és Ábel sorsának következetes szembeállítása.
Végül is Ábelt Toldi segíti kenyérbe, de Ábel nagyobbat cselekszik: a tizenhat éve hányódó Toldit hazavezérli. Haza Nagyszalontára és egy kicsit önmagához. Az Ábel- trilógia így, ahogy van, első részének csöppet sem idillikus idilljével, második részének kamasz szertelenségeivel és a harmadiknak meredeken emelkedő és tiszta magaslatokat beragyogó derüjével: egész és méltóan jellemző. Így reprezentálja Tamási Áront legjobb termő éveiben és így adja vissza tisztaságát az annyiszor meghamisított székely arcélnek. És így adja át a mai székely sors és egyben az örök székely sors művészi rajzát a jövendőnek.


Szentimrei Jenő




Megostromolták a Margit kórházat és a villamos elé vetették magukat az őrjöngő óbudai cigányok
1935 április


Megostromolták a Margit kórházat és a villamos elé vetették magukat az őrjöngő óbudai cigányok, mert meghalt a ,,vajda” 15 éves menye
Néhány nappal ezelőtt a Bécsi út külső szakaszán, a Margit-kórház előtt, hossszú sorban álltak a villamosok, mozdulatlanul, tehetetlenül.
A síneken cigányok és cigányasszonyok hevertek, megtépett ruhában, őrjöngő sivalkodással és félállati hangon ordítoztak, hogy csak induljanak el a kocsik és gázolják őket halálra. Hatalmas cigánycsoport vette körül a kórházat is: dörömböltek a bezárt kapun, őrjöngő jelenetek között ostromolták a vasrácsot, többen a földszintes ablakokra kapaszkodtak föl, így akartak bejutni az ostromlott kórházba, amelynek betegei riadtan ugráltak ki az ágyakból és rémülettel nézték az ablakból a fanatikusan kiabáló, félig önkivűletben dühöngő cigánytömeget. A villamoskalauzok, a bátrabb utasok, néhány kórházi altiszt, ápoló és egy szál rendőr igyekezett kiszorítani az uccából a cigánybandát, amely azonban egyre nőtt és egyre jobban megvadult.
Végre fölhangzott a sziréna éles sivítása, robogva érkezett a riadóautó, húsz rendőr esett neki a cigányoknak és hosszas küzdelem után valósággal elvonszolták a sínekről és a kórházkapuból a ruhájukat tépdeső zilált öreg cigányasszonyokat és az óbégató férfiakat, akiknek ruhája akkor ugyancsak cafatokban lógott. Végre annyira lecsöndesedtek, hogy meghallgatták a kórház ügyeletes orvosát, aki így szólt hozzájuk:
- A halottat a kerti házba visszük, ott tesszük ravatalra... menjenek oda s sirassák el.
A zokogó, támolygó cigánytömeg megkerülte a rácsos kórházkertet, beözönlött a kinyitott rácskapun, megszállta a kert távolabbi sarkában levő kis halottas kápolnát és ettől kezdve két nap, két éjjel búgott a Bécsi út környékén a sírató ének: anyja hívta vissza a halálból az óbudai cigányvajda halott menyét és a sikoltozó, hátborzongató, ősi énekbe bele-belejajdult a sírató cigányasszonyok kórusa. S az óbudai végeken lejátszódott fantasztikus események magyarázata az, hogy a tizenötéves szép cigánylányka, aki öt évvel ezelőtt került fel Székesfehérvárról és kezdte tanulni a betűvetés elemeit az óbudai oskolában, cigánymódra férjhez ment a vajda huszonegyéves fiához. A házasságot nem az egyház és nem az állam törvényei kötötték, a frigyet csak maga a vajda szentesítette. Mintegy hatvan-hetven családból áll az apátuccai vajdaság, amelynek feje, az öreg cigányvajda, olyan abszolút tekintéllyel uralkodik alattvalói fölött, mint az egyiptomi fáraók. Az óbudai fáraó örömében osztozott az egész cigányság, mikor híre ment, hogy a vajda nagyapa lesz! 
A múlt hét szerdáján a Margit-kórházban fiúgyermeknek adott életet a vajda menye és a cigánynegyed uccái hangosak voltak az örömtől. Csütörtökön már virradatkor gyülekezett a törzs apraja-nagyja, mind a hetven család, többszáz lélek- a kórház kapuja előtt, ünneplőbe öltözötten, hogy személyesen láthassák és csókolgassák az újszülöttet. Mikor tíz órakor megjelent a vajda és a fia, cifra gombos mentében, nagy bottal a kezükben, alattvalói hódolattal nyitottak utat nekik,


Operáció közben...


A két férfi bement a kórház épületébe, ahol azonban borzasztó hír fogadta őket. A fiatal anya epilepsziás görcsöket kapott a szülés után, sürgősen bevitték a műtőbe, ahol azonban operáció közben meghalt. A vajda és fia megtépték ruhájukat, vad üvöltéssel rohantak ki az uccára, tudtul adni a gyászhírt, a tizenötéves anya halálát.
Kétségbeesésük átragadt a tömegre, a földre vetették magukat, átkozódtak, sírtak, tomboltak, a porban fetrengtek, a férfiak artikulálatlan ordítását főlsivalkodva az öreg cigányasszonyok velőket rázó gyászdala, majd a tömeg egy része a villamosok elé vetette magát, hogy a kerekek tépjék szét őket. 
Az ifjú halottat végül a kerti kápolnában ravatalra tették és beengedték hozzá a cigányság apraja nagyját. A kórház gondos vezetői csak így tudták végre visszaszerezni a betegek százainak nyugalmát. Szombaton kísérték végső nyugvóhelyére a vajda menyét, az óbudai temetőben. 
Nemcsak az óbudai törzs volt jelen, de eljöttek a fehérvári cigányok és kiözönlött a temetőbe


Pestnek csaknem egész cigánysága.


Úriasan öltözött bandák, a dunaparti szállóból, hegedűvel a hónuk alatt, követték a fiatal halottat és játszották a nyitott sír szélén a sirató nótát, a koporsó körül valóságos közelharc támadt: mindegyik a vállán akarta vinni a halottat, közöttük elegánsan öltözötten ügyvédek, orvosok, akikről úgyszólván senki sem tudja, hogy cigány származásúak, de a bajban, a szerencsétlenségben fölébredt bennünk a faji összetartozás..
Mire a zokogó, éneklő, tülekedő tömeg a sírhoz ért, már alig volt rajtuk ép ruhadarab. A gyász ismét az őrjöngésig fajult, a temetőőrök és sírásók valóságos kézitusát folytattak a sír körül, mert a félig önkívületben kiáltozó gyászolok egymásután akartak a nyitott sírverembe ugrani.
Mikor a koporsót leengedték, valóságos záporesőben hullott a sírba az ezüstpénz, a bankó. Cigány szokás szerint küldték el a maguk útravalóját a szegény fiatal halott után, majd főlsírt még egyszer a több ezeréves sikoltó gyászének, amelybe belevegyült a Pestről jött úricigányok vonójának halk sírása.




Párizs és London meg akarja akadályozni a háborút Afrikában
1935 május


Párizs, május 12.
Az olasz-abesszin konfliktus kiéleződését nagyfokú nyugtalansággal figyeli a francia közvélemény. Minden más kérdés háttérbe szorul és Laval külügyminiszter keleteurópai utazásának ügyét is háttérbe szorítja a fenyegető keletafrikai háború. A lapok szerint az angol és a francia kormány legsürgősebb gondja jelenleg a fenyegető háború kitörésének elhárítása és a két külügyi hivatal minden erőfeszítést megtesz, hogy közeledést hozzon az olasz és az abesszin álláspont között.
A Matin londoni jelenése szerint az angol és francia kormány, mi után meggyőződött arról, hogy a konfliktus elhárítása ügyében a békés megegyezés lehetséges, Rómában és Addis Abebában megtette a szükséges lépéseket. A Quai d’Orsay és a Foreing Office a legközelebbi napokban minden tevékenységüket arra összpontosítják, hogy létrehozzanak egy döntőbíróságot.
A Temps Olaszország abessziniai magatartásról a következőket írja: Az olasz csapatoknak, amelyek jól vannak felfegyverkezve és elsőrangú parancsnokok vezetése alatt állanak, nincs mit tartaniok attól a hadseregtől, amelyet a Négus össze tud gyűjteni.
Az egész olasz nép higgadtan fogadta a Kelet-Afrikába való csapatküldetést, mert tudatában van annak, hogy a jelenlegi helyzetet nem Olaszország magatartása idézte elő és tudja azt is, hogy Olaszországnak védekezni kell.




Kánya külügyminiszter Titulescu román külügyminiszterrel egy vonaton utazott Genfbe
1935 május


Budapest, május 19.
Vasárnap délben a félkettőkor induló bécsi gyorsvonattal Kánya külügyminiszter gróf Csáky István kabinetfőnök és Bakáts Beszenyey báró kíséretében Genfbe utazott, hogy részt vegyen a Népszövetség hétfőn kezdődő tanácsülésén és diplomáciai megbeszéléseket folytasson az európai politika Genfben összegyűlő irányitóival.
A külügyminisztert Mengele Ferenc, a sajtóosztály vezetője és a minisztérium több más magas rangú tisztviselője kisérte ki a Keleti pályaudvarra, ahol  munkatársunk kérdésére Kánya Kálmán a következőket mondotta:
- Érthetőnek tartom a közvélemény érdeklődését, de érdemleges nyilatkozatot most nem tehetek, legfeljebb csak akkor, ha hazajöttem Genfből...
A miniszter környezetének egyik tagja kijelentette, hogy Kánya Kálmán résztvesz a marseillei merénylet nemzetközi vitájának elintézésében és azokon a diplomáciai tárgyalásokon, amelyek a dunai konferenciát fogják előkészíteni.
A konferencia időpontja még bizonytalan, mert eddig még nem kerülhetett sor Suvich olasz külügyminiszternek és Jeftics jugoszláv miniszterelnöknek a mult hétre tervezett találkozására. Magyarország mindenesetre részt fog venni a nyár elején Mussolini elnöklete alatt megtartandó dunai konferencián, amelynek színhelye vagy Róma, vagy egy északolasz város lesz. Miközben Kánya külügyminiszter elbúcsúzott a külügyminisztérium magasrangú tisztviselőitől és A Reggel munkatársától, egymásután jelentek meg a keleti pályaudvaron Vukcsevics jugoszláv és Kobr csehszlovák követek követségeik tagjainak kíséretében, hogy üdvözöljék Titulescu román külügyminisztert, aki Kánya külügyminiszterrel egy vonaton utazott Genfbe.
Titulescu vasárnap délben féltizenkettőkor érkezett meg a bukaresti gyorsvonattal, azután autóba ült és körsétát tett a Várban meg a Margitszigeten. Az autó több mint egyórás séta után a Horánszky uccában áll meg. Titulescu délben itt ebédelt Grigorcea román követnél a követség palotájában. Az autókörút és az ebéd ideje azonban alig telt ki abból a rövid két órából, amelyet a román külügyminiszter Budapesten töltött, úgyhogy Titulescu az utolsó pillanatban érkezett ki a Keleti pályaudvarra Grigorcea követ és a román követség tisztviselőinek kíséretében. Titulescu az indulni készülő gyorsvonathoz kapcsolt szalonkocsijához sietett és alig volt annyi ideje, hogy kezetszorítson a tiszteletére megjelent diplomatákkal.
Kánya külügyminiszter ekkor már visszavonult fülkéjébe, úgyhogy nem is láthatta román kollégáját, akivel egy vonaton utazik és érkezik meg hétfőn délután a Népszövetség fővárosába.




Fontos diplomáciai tanácskozások Genfben és...
1935 május


Genf, május 19.
(A Magyar Távirati Iroda jelentése.) 
A május 20-án megnyíló népszövetségi tanácsülés és rendkívüli közgyűlés alkalmat szolgáltat a nemzetközi politika legfőbb tényezőinek arra, hogy tájékoztassak egymást az eddig elért külpolitikai eredményekről és egyengessék a római értekezlet útját.
A genfi tanácskozás fontosságát még növeli az a körülmény, hogy Hitler szerdán nagyjelentőségű külpolitikai beszédet mond.


…Taborban, ahol Benes ma találkozik az osztrák külügyminiszterrel


Bécs, május 19.
Báró Berger-Waldenegg hétfőn Beneshez Taborba utazik. A cseh külügyminiszter villájában fontos tanácskozásokat kezd a két államférfi a dunai problémákról, elsősorban a tervbevett meg nem támadási, be nem avatkozási és biztonsági egyezményekről.




Új Romeo és Julia Kolozsváron
1935 május


A Kolozsvár-nagyváradi magyar színtársulat színrehozta Kosztolányi fordításában Romeo és Juliát. Valamikor a budapesti Nemzeti Színház a kolozsváritól tanulta a Shakespeare-ciklusok rendezését és olyan Shakespeare-színészeket nevelt, kik közül az agg Szentgyörgyi Istvánnak még nyolcvanéves korában is csodájára jártak. Ma sem tudom felejteni azt a készséges mozdulatot, mellyel Szentgyörgyi-Kent karjait és lábait felkinálja a büntetésből rámért kalodának.
És olyan homéri hahotára késztető Zubolya sem volt több a magyar színjátszásnak, mint Dezséri Gyula. Azóta persze nagyot fordult a világ s a kolozsvári színház hanyatlását egy kis sötétenlátással már haldoklásnak is vélhettük. Most, ime fiatal erőkkel fiatal elszántsággal nekivágott újra Shakespearenak s ha előadásban, rutinban nem is vehette fel a versenyt a régi kolozsvári nagyok teljesítményével, már a szándék jóravalóságával reménységeket ébresztett az erdélyi magyar színjátszás jövője iránt.
A siker oroszlánrésze Kosztolányi Dezsőt illette, aki művésze és bűvésze a nyelvnek ebben a színpompás újraköltésben. A közönség, melynek felerésze nem is hallott még költőt megszólalni a színpadon, valósággal itta ezt a nemes muzsikát. Szójátékok röppentyűi rakétáztak, rímek zsongtak, csilingeltek, csicseregtek, vaskos egyértelműségekkel váltakozva. Az ifjú szerelem Shakespeareja még megifjúhodva árasztotta édes és komor varázsát a színen.
Áldás és jótétemény volt ez a nyelv erről a színpadról, félszegúszó operettlibrettisták és drámai nagyiparosok kínos szófacsarásai és kerékbetört mondatai után. Romeo és Júlia sikere után nyilván a Babits-fordította Vihar előadásához is kedvet kap a kolozsvári színház. Két év óta ígérgeti, talán most végre be is váltja.




Miniszternek kell dönteni: katolikus vagy zsidó a 7 éves Bölönyi Ilona?
1935 május


Múlt héten Sárkány Alfréd miniszteri tanácsos íróasztalára olyan ügydarab került, amelynek sorsát igen nehéz lesz eldönteni. Egy hétéves budapesti kislányról, Bölönyi Ilonkáról kell megállapítani a vallás és közoktatásügyi minisztériumban: zsidó-e vagy keresztény? A kislányt ugyanis anyakönyvezték a római katolikus egyházban és a zsidó hitközségben is. A kislánnyal az történt, ami talán még soha senkivel: két vallása van és e pillanatban mind a két vallása érvényes...
A feldúlt lelkű szülők most a minisztériumtól várják, hogy az utolsó szót kimondja. A kultuszminisztériumban tanácstalanul állnak a maga nemében páratlan esettel szemben, mert ilyesmire még precedens soha nem volt és a kislánynak mind a két vallását érvényesnek kell elfogadni! 
Minthogy a kultuszminisztérium valószínűleg nem tud határozni, az ügyet átteszik a belügyminisztériumba, amely az anyakönyvi hivatalok legfőbb hatósága. Ha ott sem tudnak dönteni, ki fogják kérni a hercegprimás és a budapesti főrabbi véleményét. 
A történet a következő: Bölönyi Ferenc tisztviselő 1925 április 25-én házasságot kötött egy zsidó vallású leánnyal. Bölönyi édesanyja csak azzal a feltétellel adta áldását a házasságra, ha a fiatalok, vallásegységet kötnek és kötelező okiratban kijelentik, hogy születendő gyermekeik nemre való tekintet nélkül római katolikusok lesznek. A jegyesek teljesítették a férfi édesanyjának óhaját. Ugyanakkor azonban elhatározták: ha fiú születik katolikus, ha lány születik, zsidó lesz. Három évvel később, 1928 április 7-én megszületett a zsidó kórházban a kis Ilonka és április 10-én a gyermeket zsidó vallásúnak anyakönyvezték. Öt nappal később a nagymama elvitte unokáját a lipótvárosi plébániára megkeresztelni.
Azóta a szülők rettegésben élnek: nem lesz -e büntetőjogi következménye annak, hogy a gyermek kétvallású? A szülők nemrég közjegyzőhöz mentek és kinyilatkoztatták, hogy óhajuk szerint a leány maradjon zsidó, míg ha fiúk születik, az legyen katolikus. Előző elhatározásuk - így jelentették azt ki - kényszer alatt történt, mert nem akarták a családi harmóniát feldúlni. Nemrég azonban megtudta a nagymama, hogy a kis Ilonka zsidó hittanra jár: kétségbeesetten ment el a fiához, menyéhez és közölte tőlük, hogy a gyermek katolikus legyen.
Fellángolt tehát a családi háborúság és most már ők maguk is tudni akarják: zsidó-e vagy keresztény a kis Ilonka? A házaspár ügyvédje, Gál Jenő dr. terjedelmes beadványt szerkesztett, amelyben kérte a kultuszminisztériumot, döntsön a példa nélküli fogas kérdésben.




Olaszország bevonul Abesszíniába
1935 június


Párizs, június 10.
Franciaország egyre nagyobb nyugtalansággal figyeli Olaszország és Abesszínia viszályának elmérgesedését. Mussolini legutóbbi beszéde után az a meggyőződés alakult ki - és ezt a folytonos csapatszállítások is megerősítik -, hogy Olaszország be fog vonulni Abesszíniába, sőt abban az esetben, ha a Népszövetség nem tanusítana teljes közönyt, el fogja hagyni Genfet.
Laval a pünkösdi ünnepek után kezébe veszi a diplomáciai tárgyalások vezetését, amelyeknek az a céljuk, hogy nyugvópontra juttassák a mind veszélyesebbé váló olasz-abesszin konfliktust.
Franciaország hajlandó nyomást gyakorolni Abesszíniára, hogy Olaszországnak területi és más engedményeket tegyen.




Háromszoros kordon őrzi a római angol nagykövetséget
1935 június


London, június 10.
Mussolininak Cagliariban elmondott beszédét úgy ítélik meg, hogy nem csillapítani, hanem fokozni fogja az olasz közvélemény angolellenes hangulatát. Drummand római angol nagykövet néhány nap előtt ígéretet kapott az olasz külügyminisztériumban, hogy a római sajtó az Anglia ellen irányuló támadásokkal fel fog hagyni és Vitetti londoni olasz ügyvivő ugyancsak ilyen irányú nyilatkozatot tett Eden előtt. Ennek dacára az angolellenes agitáció az abesszíniai konfliktussal kapcsolatban olyan méreteket öltött Rómában, hogy az angol nagykövetség védelmére rendkívüli intézkedéseket tesznek.
A tüntetések megakadályozására háromszoros karabineri kordon veszi körül az angol nagykövetség palotáját és polgáriruhás rendőrtisztviselők egész légiója figyeli a járókelőket, nehogy olyan események történhessenek, amelyek Anglia és Olaszország jóviszonyát hátrányosan befolyásolhatnák.


Addis Abeba, június 10.
(Az Havas-ügynökség jelentése.) 
Alaptalanok azok a külföldi lapokban megjelent hírek, hogy Abesszinia császára ellen merényletet követtek el.




Művészmagyarosítás
1935 június


A régi magyar képzőművészet története igen sok esetben adós marad annak megállapításával, hogy gyakorlói magyarok voltak-e, vagy pedig más fajhoz tartoztak? Két szélsőséges irány küzd a tudomány e terén, az egyik túlnyomó szerepet tulajdonít a magyarságnak, a másik pedig majdnem minden részvételét letagadja.
A higgadtabb középút tartózkodik a kétségtelen odaítéléstől, melyet döntő okleveles adatokkal támogatni úgysem lehet és megelégszik annak hangoztatásával, hogy a régi magyarországi művészet termékei nem csekély részben a régi magyarországi kultúrából sarjadtak ki, magyar sajátságokat foglalnak művészi formába, tehát nem idegen kultúra hajtásai.
A kutatóknak ehhez a higgadt és józan csoportjához tartozik dr. Balogh Jolán, a Szépművészeti Múzeum őre, aki nemrégiben fölötte érdekes és kiváló tanulmánnyal gazdagította művészettörténeti irodalmunkat, amidőn Márton és György kolozsvári szobrászok működésével foglalkozott. Ezzel a témával, mely a legtöbbször elemzett és legvitatottabb kérdése a régi magyarországi művészetet tárgyaló irodalomnak, négy és fél évszázad óta annyian foglalkoztak, hogy már bibliográfiája is tizenhét és fél oldalra terjed Balogh Jolán könyvében.
A híres prágai Szent-György szobornak művészi leszármazása, stílustörténeti magyarázata, a testvérpár elpusztult váradi királyszobrainak rekonstruálása, végül faji hovátartozásuk mind nagyon érdekes és nem könnyen megoldható feladatok, a melyek méltán izgatják a kutatók elmésségét és képzeletét.
Márton és György fajiságának kérdése körül folyt és folyik még ma is a legélénkebb vitatkozás. A német műtörténeti írók, akik elfogult nacionalizmusukban valamikor az egész gótikát kisajátították fajtájuknak, természetesen szász eredetüket hangoztatják és művészetüket a német képzőművészet eredményei közé sorozzák, ami ellen magyar részről viszont eddig is számos tiltakozás hangzott el. Nem csoda, mert egyik fél sem szívesen mond le a testvérpár nagyszerű művészetéről, melyet szeretne a maga fajtája dicsőségeül betudni, hiszen a prágai szobor és a váradi emlékművek a XIV. század végén készültek, amikor Európában nem igen volt versenytársuk.
Balogh Jolán elsőben a szobor eredetiségének kérdésével foglalkozik, mert hiszen a legújabb időkig is megismétlődött az a feltevés, hogy a mai szobor csak újraöntése az eltünt eredetinek. Rendkívül gondos, részletes történelmi és főleg stíluskritikai elemzéssel mutatja ki, hogy a prágai Hradsin egyik udvarán álló mű az eredeti szobor, miközben aprólékosságig pontosan állapítja meg stíluselemeit, ezek forrásait és az elszenvedett, de nem döntő, átalakítások történetét.
Pósta Béla negyedszázadelőtti meghatározására támaszkodva, de azt sokkal gazdagabb bizonyító anyaggal alátámasztva arra az eredményre jut, hogy a prágai szobor stílusa három tényező egyesüléséből tevődött össze: a nyugati gótikus szellemből, az olasz realizmusból és a helyi kultúrából. Már ez az eredmény is szűkebbre vonja a kört és kizárja, hogy a Kolozsvári testvérek működése tisztára csak a germán szellem megnyilvánulása.
Aztán szintén igen részletesen foglalkozik a híres, de sajnos évszázadok előtt elpusztult váradi királyszobrokkal. Szent István, Szent László és Szent Imre emlékműveivel. Minden elképzelhető vonatkozásban megvilágítja ezt a témát, összehasonlítja e szobrokat az olasz, a germán szobrászat alkotásaival, a hozzájuk közelálló ötvösművekkel és közben újabb és újabb vonásokkal rajzolja ki a testvérpár európai jelentősége mellett egészen különleges tulajdonságait.
S amidőn így részben történeti, részben stíluskritikai taglalással belévonja az akkori európai művészettel való kétségtelen összefüggéseket, végül rátér a fajiság kérdésének analízisére. Bebizonyítja annak a felfogásnak teljes alaptalanságát, hogy a Kolozsvári testvérek magyarországi működési területén ne lett volna magyar kultúra is. Tehát az akkori nemzetiségi viszonyokból nem lehet döntő eredményhez jutni.
Németségüket nem lehet a prágai szobor német felírásából sem bizonyítani, amellyel csak a közérthetőséget akarták szolgálni, aminthogy Szinyei, vagy Paál sem voltak németek, vagy franciák, ha festményeiket szintén közérthetőségből e nyelveken szignálták. De még döntőbb jelentőségű, hogy azt is sikerül kimutatnia hogy a Szent György művészi alkotóelemei között egyetlen egy sincs, mely akár a birodalmi német, akár a szász művészetből eredne, különben is a magyar művészet akkor már évszázados multra tekinthetett vissza, míg a szászoké csak letelepedésük óta alakulhatott ki.
Egy csomó negativumon vezet végig, amelyek egytől-egyig azt tanusítják, hogy a Kolozsvári testvérek művészetében a némettől eltérő faji felfogással és lelkiséggel állunk szemben. De rámutat fontos tárgyi elemekre is, a magyar ornamentikából átvett ama részletekre, melyek a szobor növényábrázolásában szembeszökőek. Vagy a szent magyaros hajviseletére. De hadd adjam át Balogh Jolánnak a szót:
"Itt az történt hogy a művészek a magyar ifjú külső megjelenésével ruházták fel az egyház szentjét, a magyar vitéz alakját Szent György lovag jelentőségét fokozza, hogy a szobor idegen megrendelésre készült, idegen föld, idegen faji környezetbe szánták, melynek az ilyesmi szokatlan, esetleg ellenszenves lehetett. Ehhez már bizonyos fokú faji öntudat kellett, vagy legalább is a magyar fajnak szeretete és csodálata, amit viszont a szász nemzet részéről nehéz feltételezni."
Kutatásainak eredményét Balogh Jolán a következő szavakkal foglalja össze, a melyek a kérdés mai tudományos megítélésében az egyedül helyes álláspontot képviselik:
"A prágai szobor összes stílustényezői, felfogásbeli sajátságai, szellemi tulajdonságai, lélektani rúgói egyaránt szinte követelik a testvérpár magyar származásának megállapítását. Nyugodtan állíthatjuk, hogy, ha bármilyen más ismeretlen származású műemlékről lenne szó, a milyeneket a kutatás szinte naponta hoz a nyílvánosság elé, a műtörténeti gyakorlat ennyi bizonyíték alapján feltétlenül a magyar eredet mellett döntene.
Tekintettel azonban arra, hogy okleveles bizonyítékunk nincsen, nem vonjuk le a végső immáron - úgy hisszük - szükségszerűen logikus következtetést, csak annak a feltétlenül biztos ténynek leszögezésére szorítkozunk, hogy a prágai szobor a magyar kultúrával függ össze, a némettel ellenben nem, sajátságai magyar, nem pedig német vagy szász vonásokat tüntetnek fel.
Ha tehát mindezek ellenére a Kolozsvári testvérek mégsem lennének magyar származásuak, akkor is teljesen beléolvadtak a magyar kultúrába, művészetük magyar sajátságokkal telítődött meg. Hasonló jelenségeket a magyar irodalom multjában és jelenében nem egyet találhatunk. A Kolozsvári testvérek művészete a magyar kultúra talajából nőtt ki, a magyar felfogás, szellemiség kifejezője és ezért a magyar kultúra és művészet elválaszthatatlan és elidegeníthetetlen része marad mindörökké."
Nyilvánvaló mindezekből, hogy Balogh Jolán kitűnő tanulmánya éppenséggel nem tartozik az egyoldaluan nacionalista magyar művészettörténetírás ama tévedései közé, a melyek például Kupetzky Jánost még ma is magyar művészként szerepeltetik.
Gazdagon felsorakoztatott érvei alapján feltétlenül csatlakoznunk kell idézett szavaihoz, a melyeknél inkább többet, de kevesebbet semmiesetre sem mondhatunk. Tanulmánya annyira tisztázza ezt a kérdést és annyira kedvező világításba helyezi középkorunk végének magyar kultúráját, hogy idegen nyelvre fordításával bizonyára nagy szolgálatot tennénk a magyar ügynek.




Ottónál, Steenockerzeelben
1935 június


Brüsszel, június hó. 
A francia-belga határállomáson vizsgálják az útlevelemet. A magas, szőke rendőrtiszt szembenéz velem. - Magyar? - kérdezi. Azután megenyhülve mondja: - Sokszor utazik erre a magyar királyfi!
Anwersben vidám diákokkal találkozom, lelkesen beszélnek róla. A löveni egyetemen a tanárok, tanársegédek, hallgatók oly jóleső komoly elismeréssel nyilatkoznak emberségéről, tehetségéről, szorgalmáról. Brüsszel uccáin a polgárok, akik minden héten látják egyszer-kétszer, mélyen megemelik a kalapjukat előtte. Kedvtelve mustrálják és amikor eltűnik szemük elől, azt mondják:
- Ez ám legény a talpán!
Már Steenockerzeel nagy uccáján járok, kis házak árnyékában. Az ütött-kopott postaépülettel szemben munkások birkóznak a meleggel és a hepe-hupás kövezet megjavításával. Hátra sem néznek a regényes parkocskára, amelynek közepén kis, de büszke magas középkori vár emeli négy tornyát a magasba.
Belépek a tárva-nyitva álló vaskapun és sietve megyek végig a parányi tó mellett, amelyben lótuszok nyílnak és fehér hattyúk nyújtogatják hosszú nyakukat. A kerítésen túlról még látom a frissen mosott fehérneműk kötélre erősített zászlócskáit, de itt a parkban már egy nagy múlt varázsa honol. A kastély igen egyszerű udvarában fekete ruhás szobalány jön velem szemben. Franciául szólítom meg, majd idegen hangsúlyán és szűk szókincsén felbátorodva, megkérdem: beszél-e magyarul?
- Ó persze, magyar vagyok, nemcsak én, a szakács is... - teszi hozzá fontoskodva.- Tessék csak várni, beszólok a tisztelendő úrnak, ő is magyar.
A lépcsőházban, a kis csigalépcsőn már közeleg is felém Wéber Jácint atya. Alacsony, jóságos arcú pap. Magyaros vendégszeretettel, az egész lényéből kiáradó nyíltszívűséggel rázza meg kezemet. Bejelent egy történelmi nevű magyar főúrnak, a királyfi elé vezet. Előbb még beírom a nevem a kastély vendégkönyvébe. Csupa hazai név. Arisztokraták, politikusok, egyházi személyek, publicisták, polgárok, majd egy lapon egyszerű, nem a betűvetés tudományához szokott kéz írásával: Forró János franciarszági földmunkás és utána tizenkét név, görbe, szarkalábakkal. Nincs időm a vendégkönyv névsorán elmerengeni, mert máris szemben állok vele.
- Adjon Isten! - köszönt. Szemei annyi érdeklődést és együttérzést árulnak el, mikor leültet maga mellé, hogy elfogultságom nyomban elmúlik. Közvetlenül, minden ceremónia nélkül kezd beszélgetni velem, mintha velem egyivású iskolai pajtásommal hozott volna össze külföldön a véletlen. Első benyomásom: tiszta, szép magyarsággal beszél, idegen hangsúlynak nyoma sincs se a kiejtésében, se a mondatfűzésében. Tökéletesen beszéli drága kincsünket, szent anyanyelvünket. Második benyomásom: lelkes, romlatlan, minden külső befolyástól mentes egyéniség.
Amikor a távoli hazáról, a Krisztus kínszenvedéseit szenvedő magyar népről szól, kipirul, kézmozdulatai egyre élénkebbé lesznek, a szeme pedig különösen ragyog. Egyetlen mondatát talán mégis le szabad írnom: A saját szenvedéseim, hontalanságom érzete minden tanulmánynál, históriánál közelebb hoztak a magyar néphez. A saját sorsomon keresztül jutottam el a magyar sors megismeréséhez.
Az asztalán magyar újságok és könyvek garmadája. Történeti, irodalmi, művészeti, néprajzi művek. Elborul a szeme és elhalkul a hangja, amikor a gondterhes földmívesnép megpróbáltatásairól szól, a munkásság vigasztalásairól, a munkásság vigasztalan helyzetéről és az elszegényedett magyar értelmiségről.
El kell ismernem, kitűnően van tájékozva a magyar múltról éppen úgy, mint jelenünkről.
Pontosan ismeri a gazdasági és a politikai viszonyokat. Nincsen benne egy szikrányi elfogultság semmiféle irányban: sem harag, sem neheztelés. A steenockerzeeli harang tízet kongat. Feláll. Még egyszer kezet szorít velem. Erősen, férfiasan. A parkból visszanézek. A kitárt ablak előtt áll. A tekintete végig kisér a kapuig. Az az érzésem, hogy irigyel ez a minden emberi fájdalommal együttérző királyfi. Irigyel, mert én hazamegyek.




„A Habsburgok visszatérését nem engedi meg a kisantant”
1935 július


Belgrád, július 14.
Pál régensherceg és kisérete Szinajából visszaérkezett. A herceg Blenbe utazott, hogy találkozhasson az ott tartózkodó Kondilys görög hadügyminiszterrel.


Prága, július 14.
(A Cseh Távirati Iroda jelentése.) 
A Prager Presse „A Habsburgok és a kisantant” című cikkében határozottan visszautasítja azokat a célzatos hireszteléseket, amelyek szerint Csehország ebben a kérdésben pillanatnyilag nem foglal el olyan elutasító álláspontot, mint a kisantantszövetség másik két tagja. A lap megállapítja, hogy nemcsak a Habsburgok visszatérésének lehetővé tételéhez nem járulnak hozzá a kisantantállamok, hanem még ezirányú tárgyalásokba sem bocsátkozna egyikük sem.
A kisantantnak a Habsburg-kérdésben elfoglalt álláspontja a háború befejezése óta nem változott.

Forrás: huszadikszazad.hu