Múltidéző: Amikor Trianon beintett (87)

Hailé Szelasszié, a Négus

Graziani tábornok elindult Afrikába
1935 február


Róma, február 24.
(A Stefani-ügynökség jelentése.) 
Graziani tábornok, a keletafrikai olasz haderők parancsnoka, vezérkarával a Vulkánia fedélzetére elindult Nápolyból.
Az afrikai főparancsnokot a király képviseletében a piemonti herceg búcsúztatta. Messinában az ott állomásozó Pelotirana hadoszály egy része szállt fel a hajóra.
A sziciliai partok népe a főparancsnok hajóját mindenütt tomboló lelkesedéssel fogadta.
Vasárnap este a „Biancamano” nevű gőzös is útnak indult Messinából. A hajóval 1900 főnyi katonaság utazik. Azonkívül nagyszámú műszaki csapat, motorizált tüzérség, távirászok és gépkocsik.
A vasárnap folyamán Nápolyban és Messinában összesen száz tiszt, 2600 főnyi legénység szállott hajóra és 3000 tonna hadianyagot raktároztak be.




Abesziniába utazott egy volt magyar tüzérfőhadnagy, hogy felajánlja szolgálatait a Négus hadseregének
1935 február


Vasárnap reggel sovány, szőke fiatalember szállt fel a párizsi gyorsra, kis csomagot szorongatva a kezében. A fiatalember Oláh Jenő, a Magyar Olasz Bank volt tisztviselője és volt tüzérfőhadnagy, aki útnak indult Abesszinia felé, hogy őfelsége Hailé Selassié Négus hadseregébe szolgáljon. Oláh B-listára került és azóta nem tudott álláshoz jutni. Rokonai és barátai támogatásából és alkalmi munkákból tartotta fenn magát. A gyönyörűen dekorált szenvedélyes katona a Négus hadseregében keresi jövőjét, csupán az aggasztja, hogy Abesszinia most a baráti Olaszországgal került súlyos konfliktusba.
Munkatársunk elindulása előtt a keleti pályaudvaron beszélgetett Oláhhal: - Mit visz magával? - kérdeztük. - Egy pár ruhát és fehérneműt. - Azután az útjáról kezd beszélni: - Franciaországon keresztül megyek át Afrikába és Alexandriából a Nílus mentén akarok Abessziniába eljutni. Abesszinia hadserege meglehetősen kiképzetlen: tehát a nagy, de kevéslakossú állam hadserege feltétlenül használni tud egy osztrák-magyar hadseregbeli jól képzett tüzértisztet. Remélem, hogy ami Európában nem sikerült, Abessziniában sikerült majd: jobb megélhetést találnom.




Mit tegyen az író a háborúval szemben? - A Nyugat ankétja
1935 február


GELLÉRT OSZKÁR


(Mit tegyen az író a háborúval szemben? Mindenekelőtt tisztáznod kell: mi az hogy író és mi az hogy háború? S hogy író létedre kötelességed-e egyáltalán a háborúval szemben állást foglalnod? S hogy állásfoglalásod nem tisztára véralkat dolga-e?)
- Író vagyok. Vallom, hogy íróságom nem puszta foglalkozás; legfeljebb az adóív kérdőrovatában az. Ha fölteszem, hogy embertársaimnak szükségük van az én munkámra is, vallanom kell, hogy hivatásom van s hivatásom eszményi. S akkor legfőbb kötelességem olyan eszményi célért küzdenem, hogy legyen békesség e földön az emberek között. Ez nem véralkatom dolga többé, hanem erkölcsömé. Így értem azt, hogy író vagyok. Író vagyok, tehát nem lehetek más, mint pacifista.

(Mi az hogy pacifista? A pap sem lehet más, mint pacifista s háborúban mégis megáldja a fegyvereket. Mit kívánsz tőle? Hogy azt prédikálja: "dobjátok el a fegyvereiteket"? Ha pacifista vagy, el kell ítélned mindenfajta tömeges vérontást. El kell ítélned nemcsak azt, hogy német ölje a franciát, orosz a japánt, hanem azt is, hogy német ölje a németet, orosz az oroszt.
Ha pacifista vagy, nemcsak a nemzetek közti háborút kell elítélned, hanem a nemzetit is - a szabadságharcot idegen elnyomással szemben -; és a társadalmi háborút is: tehát egy nemzet-testen belül a forradalmat. Azért mondtam, mindenekelőtt azt kell tisztáznod: mi az hogy háború? Azt már tisztáztad, hogy író és pacifista a te szemedben egy. De ha író vagy, számolnod kell szavaid hatásával s különösen, ha háború van. Felelősséget kell érezned: szavaid tettekké válhatnak.
Gondold el, ha háborúban írod le azt, hogy "haljunk meg inkább, de ne öljünk" - vértanúságba kergetheted vele embertársaidat. Vagy gondold el, ha egyenesen barrikádokat papolsz azok ellen, akik a háborút akarták? Megint csak vérontásra: belső háborúra, forradalomra bujtogatsz. Pacifista vagy? Akkor szembe kell szállnod szabadságharccal, forradalommal egyaránt, s csak így beszélhetsz: "ne ontsatok vért, vessétek alá magatokat a kisebbség terrorjának" - vagy "egyetlen ember parancsuralmának" - vagy "az idegen hatalom zsarnokságának". De akkor mint író, aki, úgy mondod, eszményi célokért küzdesz, elárultad az emberi egyenlőség, a szolidaritás, a szabadság eszméjét.)
- Író vagyok. Én eszméimért a szó erejével harcolok és nem erőszakkal. S különben is: az én pacifizmusom csak arra kötelez, hogy az intézményesített nemzetközi háború ellen folytassak küzdelmet. Nem vagyok dogmatikusan pacifista. S ha mint író helyeselnék is egy szabadságharcot vagy forradalmat: ezért még nem nevezhetsz militaristának.
(Egyenesen felelj; kötelességednek tartod-e, hogy mint író az intézményesített nemzetközi háború ellen akkor is harcolj, ha már csak azt teheted, hogy pacifizmusodért vértanuságot vállalsz s vállaltatsz esetleg másokkal?)
- Nem tartom kötelességemnek. Csak éppen lehetségesnek tartom. Ez az a pont, ahol már én is elismerem, hogy állásfoglalásom tényleg véralkat dolga. Háborúban csak egy írói kötelességről lehet szó: virrasztani a téboly fölött s minden idegszállal akarni, hogy az emberi értelem ismét kivilágosodjon.
(S mindezt némán.)
- S mindezt esetleg csak némán. A kötelesség: nem dicsőiteni magát a vérontást.
(Negativum. S aki mégis dicsőitené? Nemzetét az ellenség gyűlöletében akár az öngyilkosságba ostorozná? Az ettől megszünt volna író lenni?)
- Az, mint ember, csak beilleszkedett a pszichózisba. S mint író talán "szép" művet is alkothat; az én szememben azonban amorálissá lett vagy patologikussá. De belátom, a kérdés: mit tegyen az író a háborúval szemben, nehezen megválaszolható, ha már itt a háború. Annál kevésbé, mert nincs az az erkölcsi hatalma a világnak, amely arra kényszeríthetné a szembenálló hadviselők íróit, hogy nemzetük háborújáról egyformán gondolkozzanak s hogy annak, amit felőle gondolnak, egyformán is adjanak kifejezést.
De hiszen nem is ez volt Babits igazi kérdése. Az igazi kérdés az, mit tegyen az író, hogy ne legyen itt a háború. Ha már itt van, alighanem csak arról lehet szó, hogy mit ne tegyen. Azt a választ is elfogadom, hogy akkor már semmit se tehet. De mindent! - addig.
(S mi az?)
- Le kell rombolnia a babonát, hogy a háború természeti jelenség, ami ellen meddő az emberi erőfeszítés; a háború emberi találmány, akár a rabszolgaság. Ki kell irtania a múlt háborúkhoz tapadó minden regényességet és ugyanakkor meg kell győznie arról, hogy minden mult háború gyerekjáték az eljöhetőnek példátlan elaljasodásához képest. Családi és iskolai nevelést úgy kell irányítania, hogy már a serdülő lélek elriadjon az emberiség legnagyobb bűnének megismétlésétől.
S fel kell világosítania a "felnőtteket" - nehogy a vének önzése háborúba kergethesse a fiatalokat -, hogy nincs a világnak az a problémája, amit emberi értelemmel meg ne lehetne oldani; állandóan arra kell izgatnia, hogy az örök béke ideálja elérhető, hogy nincs az a viszály, amiben nemzete alá ne vethetné magát egy szuverén bírói jogkörrel felruházott nemzetközi testütet fellebbezhetetlen ítéletének. Egyszóval: pacifizmust kell prédikálnia minden áldott nap - még ha vásárra is viszi érte a bőrét: mert a háborúval szemben minden írónak kötelessége lövészárokharcot folytatnia.
(Ezt mintha Ignotusnak üzennéd, aki a Magyar Hirlapban nemrég azt "izente valakinek", hogy "a pacifizmus nem olyan téma, amiről a mai világban konkrétumot lehetne írni"?)
- Te mondod.




KARINTHY FRIGYES


Kedves Kosztolányi Dezső,
tudom, nem ízlésed (nekem se) komoly kérdésben a kedélyeskedő hang, amibe óhatatlanul beleesik az ember, ha levélformát választ. Formaérzékem mégis azt súgja, hogy ezúttal nem kínálkozik más megoldás - a háborús valóság és az író lelki állapota s hogy a kettő hogy hat egymásra (szerinted csak előbbi hat utóbbira, utóbbi semmit se tehet előbbi ellen), sokkal nehezebb dió, semhogy néhány aforizma kalapácsütésével mímelni a feltörés szándékát, ne tűnnék nyegleségnek, a Babits által idézett Kant-értekezés után. Viszont válaszod mellé, (amennyire a Nyugat szűk margója engedte, hogy az általad annyira hangsúlyozott anyagszerűség törvényére hivatkozzam) néhány széljegyzet került, idegeskedő ceruzámból s ez azt jelenti, hogy Veled személyszerint vitatkozott bennem valami. Alábbiakat tehát vedd úgy, mintha Téged akarnálak meggyőzni. Nyolcvan évvel ezelőtt, a rajongó intellektualizmus és racionalizmus korában, miután más „nézeted”, „véleményed”, „meggyőződésed” van a dolgokról, mint nekem, talán verset írtam volna Hozzád Petőfi modorában „isten veled elátkozott barát, veszett ebként ki lelkem megmarád” kezdetüt. Ma, a sejtelmek, ösztönös utalások, művészi intuiciók, közvetett megismerések, „érzelmi zavarok”, paradox ambivalenciák divatjának idején, viszont elég groteszk módon, magam is úgy érzem stílszerűnek, hogy az író szerepéről szóló „éberálmodat” a Te Unterbewusstod szempontjából kell elemeznem. Lehet, hogy elemzésemet megint Te nézed majd éberálomnak, s egyszerűen visszaelemzel. Állok, sőt álmodok elébe, nagyon érdekel. Elemezhessük egymást, kedves Kosztolányim, így majd csak elmúlik az idő valahogy, addig, míg a háború szakemberei, kapitalisták és ágyúmérnökök elkészülnek a maguk dolgával, amihez nekünk, mesterségünknél fogva, mint mondod semmi közünk.
Szerinted nem is tehetünk mást, hiszen mi a „homályos és névtelen természetnek cinkosai vagyunk csak”, mi nem adunk interview-t csak megnyilatkozunk.
Te úgy nyilatkoztál, hogy érzésed szerint, az írót, akkora veszedelemben, mint a háború, nem lehet külön mértékkel mérni, nem lehet számára előjogokat biztosítani. Nyílván az elmúlt világháború emlékeire gondolsz, amikor velem együtt, megpróbáltál a kritika és hozzászólás előjogával élni s azt vetted észre, hogy a tényeken ez semmit sem változtatott. Megértetted hát, hogy kilátásosabb a «tiszta» művészettel foglalkozni, mint Madách Kepplerje mondja: „Forogjon a világ, ahogy akar - kerekeit többé nem igazítom”. Másrészt Petőfi is eszedbejutott, őt mégse sorolhatjuk abba a kategóriába, akiket „sokat markoló, keveset fogó” kontároknak nevezel, sőt félművelt szélhámosoknak, mert Élet, Halál, Jövő, Társadalom, Túlvilág s egyébb efféle foglalkoztatja őket. Petőfivel kapcsolatban megállapítod, hogy versei nélkül éppúgy lezajlott volna a forradalom, ő is csak a napfelkeltét kukorékoló kakas volt (egyébként maga se állította, hogy a napot ő keltette fel).
Kedves Kosztolányim, a példád azért nem jó, mert Petőfi a háború mellett kardoskodott és nem ellene, s a rá való hivatkozás csak annyiban igazolná felfogásodat, hogy a háborús úszítók éppolyan ártalmatlanok, mint a pacifisták: az író szempontjából egész mindegy, úszítunk, vagy fékezünk - az a kérdés, melyik gesztus szebb, művészibb, formában tökéletesebb, ez esetenkint a helyzet inspirációjától függ. Viszont felmerűl a kérdés, hogy akkor miért véled a tényleges úszítók, hadiszállítók és politikusok érdekből történő úszítását a háborúk valódi okának?
Igaz, hogy alább („lelkek mélyén szunnyadó ösztönök” stb.), ezt az okot az embernek úgynevezett agressziós hajlamából vezeted le. Az a makacs meggyőződésem - pardon az illetlen szóért! - azt akartam mondani: érzésem, sejtelmem, ösztönöm, Unbewusstom, hogy ezen a ponton látomásod félrevezet, behelyettesítéssel dolgozik. Azon alapszik, onnan ered, hogy emlékeid szerint „háborúk, sajnos, mindig voltak”. Ez egyszerűen nem igaz. Amit ma értünk háború alatt, s amiről a vita folyik (általános védkötelezettség, technikai „áttétel”, propagandával szuggerált - és nem felszabadított - destrukciós erők) az nagyon későn keletkezett, forrása nem az ösztönvilág, hanem nagyon is tudatos, raffinált (pervertálódott) kultuszok, csaknem azt mondhatnám, valláserkölcsi törvények, melyeknek iránya nem az ösztönélet levezetése, éppen ellenkezően, annak elfojtása, mint a régi totemtabu törvények, vagy például az incestus-tilalom. Te összetéveszted a testi szükségletekből származó harcot a lelki szükségletekből származó kultúrferdeségekkel. Mint művelt ember, jól tudod, hogy ami például az emberevést illeti, amit a felületes és félművelt műkedvelő egy-kettőre hajlandó húsevő ösztönünkből levezetni, az utóbbi évtizedek gondos és szakszerű, exakt kutatásának sehol a világon nem sikerült megtalálni a leghalványabb nyomot se, ami azt bizonyítaná, hogy azok a törzsek, melyekben divatban volt, vagy ma is divatban van az emberevés, éhségből ettek embert, a kultúra primitív fokán. Ellenkezően, az emberevés mindenütt már egy viszonylag igen magas kultúrfokon jelent meg, mint egy bonyolult és ravasz valláserkölcsi kultúra jelképe és szertartása: s ami a legszebb, igen gyakran növényevő törzsekben, vegetáriánus törzsekben, drága Kosztolányim, amik éppenúgy útálták, kezdettől fogva és ösztönszerűen, a húsevést, mint a nemes és pompás szarvasok, vagy mint mi ketten a gáztámadást.
No persze, a vérontás, amiről beszélsz (vagy egyszerűbben ölés, ahogy a vallás nevezi) s amiről helyesen mondod, hogy az ember sohase tudja fenntartás nélkül elitélni s amit „D'Annunzio és Majakovszkij egyformán dicsőít” nem emberevés, erről magam is elismerem, hogy ösztönszerű, éppen azért, mert egyéni tehetség, vagy indulat, vagy erő forrásából fakad s mint ilyen, igenis lehet tárgya a művész (mondjuk: író, bár szerintem, ami az író százszázalékos művészségét illeti... de ez messzevezetne) rokonszenvének csakúgy, mint ellenszenvének. De honnan veszed, hogy amit mi „pacifisták” (remélem, nem rám célzol a gúnyos macskakörmökkel) háborúnak nevezünk, annak lényegét a vérontásban látjuk? Nagyon hülye pacifista az - emlékezz rá, milyen hévvel pellengéreztem ki ezt a típust a Krisztus vagy Barabbásban - akit csak a kiontott vér döbbent rá, hogy a háború útálatos és embertelen kultusz. A háború lényege a rabszolgaság, nem az ölés, ellentéte nem a béke, hanem az egyén szabadságvágya, hogy önmaga választhassa meg ellenségét és testvérét, ki-ki a maga körein belül, fellázadva a természetellenes kényszer ellen, mely arra szorít, hogy ne a magam ellenségét öljem meg, hanem a másét, ne azt egyem, ami nekem ízlik, hanem azt, ami másnak. Innen nézve kiderűl, hogy nem a militarista a primitív, természetes, ősi és örökéletű ember, hanem ellenkezően, a pacifista. Mindezzel csak azt akarom mutatni Neked, hogy az érvelésnek az a rendszere, amivel dolgozol, az ellenkező felfogás kialakulására éppoly alkalmas. Azt mondod: nem méltó mihozzánk olyan „nagy” dolgokkal foglalkozni, mint az igazság. De azért a cikkedben háromszor fordul elő a büszke kijelentés: ez az igazság.
Kedves Kosztolányim, ha elemzés, legyen elemzés: megmondom Neked, mi az, ami Téged (ízlés szerint) elválaszt a békéért harcoló íróktól. Túlfűtött képzeleted az ő „békéjük” alatt valami színtelen, szürke, egyhangú világot vetít eléd s miután velem együtt az ember fejlődését nem célszerűségi egyszerűsödésben, hanem gazdagodásban reméled, mint művész, nem kérsz abból a jövőből, melyből ki akarják lúgozni a vér és bűn színeit, ízét, illatát. De hiszen erről szó sincs. Ama falanszter felé, amitől visszariadsz, éppen az örök háború mutat - olvastad Babits Elza pilótá-ját? Abba a hibába esel, mint mindenki, aki, homályos benyomás, emlék, vágy hatása alatt előbb foglal állást s csak aztán keresi hozzá az érveket: autisztikus módon, ha pacifistát, vagy optimistát mondasz, egy hülye és tehetségtelen pacifistát képzelsz el, ha pedig belenyugvót és pesszimistát, akkor egy zseniálisat és nagyszerűt, mint amilyen Magad is vagy. De a világ gazdag és a megfordított szerepre is találhatnék rengeteg példát.
Azt mondod, a háború egy napig se tarthatna, ha nem felelne meg az emberi természetnek. Általában, nagyon imponál Neked, Kosztolányim, a Természet. Mindig ezzel a földrengéssel jössz, például: az istennyilával már nem nagyon mersz példálódzni, mióta kocsit hajtanak és atomot rombolnak vele. De ami az „emberi természet”-et illeti, nem tudom, miért felelne meg neki a háború inkább, mint például a bridge vagy a kemény gallér - és én, ha időm engedi, egyszer még bebizonyítom Neked, hogy - eltekintve e két kultusz elterjedtségétől - sok háborúról mondtak már le az emberek egy bridge-parti miatt. Mégse fogom azt állítani, hogy a bridge és a kemény gallér ősidőktől való, tehát örökkétartó dolgok.
Általában, ami ezt az „örök”, mert „ősi” izét illeti... tudod már, mit akarok mondani. Miért lenne örök valami azért, mert mindig volt? Nem tudok abban hinni. Amit mondani akarok erről az - ne félj - nem tudományos, nem is metafizikai megfontolás. Egy nagyon egyszerű és nyílvánvaló alaptévedésre hívom fel a figyelmed, egy helytelen szóhasználatra, amibe Magad is beleesel. „Ez a valóság” mondod, kegyetlen és szigorú nyomatékkal. Nem veszed észre, hogy egy „volt” szó hiányzik? „Valóság” ez a szó, helyesen csak a múltra, esetleg a jelenre vonatkozhatik. A prófétákat és váteszeket Te se szereted - a valóság szót tehát nincs jogod a jövőre alkalmazni.
Ennyit édes Kosztolányim, „a papír szűk síkján”, ahonnan szerinted, az író ne mozduljon el. Magam se óhajtok, egyelőre, elmozdulni, de ezt a síkot nem tartom olyan szűknek. A szem, vagy gyüjtőlencse, kisebb terület, mégis egész jól elférnek benne fentemlített gondolatok.
Hiszem, veled együtt, hogy mi írók se vagyunk kívételek: de ellenkező értelmezésben - hiszem, hogy a világon és a jövőn nekünk is módunkban van annyit változtatni, mint a tudósoknak és a gazdagoknak, ha jó helyen ragadjuk meg az ekét, amit azért adtak a kezünkbe, hogy a világot ne hagyjuk itt egészen úgy, ahogy találtuk.


Szeretettel ölel
Karinthy Frigyes




NAGY ENDRE


Ha a Háborúról beszélünk, vigyáznunk kell, nehogy eltévedjünk a széttaposott értelmű szavak közhelyein. Például a meggondolatlan szólam könnyen összetéveszti a Háborút a Harccal; így születhetnek meg azok a tetszetős elméletek, amelyek szerint a háború az ember alapvető, kiirthatatlan hajlamainak törvényszerű terméke. A Darwin-elméletre is hivatkoznak, amely az élet fentartó erejének a harcot teszi meg. Rámutatnak a gyilkolások szakadatlan láncára, amelyben az élet tovább adja önmagát. Föltárják az emberi lélek mélységének szörnyeteg-csudáit, az irtó szenvedélyeket, az írígységet, kapzsiságot, hiúságot, öncélú gyűlöletet. Ez árnyak nélkül a lélek rajza elszíntelednék; valami szétküllöző örök-fényesség lenne belőle, amely már el se férne a földi élet furcsa kis ábrájában. Tehát aki a Háborút akarja megsemmisíteni, annak az emberi lélek vegyi összetételét kell megváltoztatnia; ki kell párolnia abból azokat az indulatokat, amelyek kielégülni csak a pusztításban tudnak.
Csakhogy a Háborúnak semmi köze nincs a tömeg indulataihoz. Lehet, hogy valamikor a biblikus időkben azok nemzették, de a köldökzsínór hamarosan elszakadt, a kis testvér-gyilkos poronty fölcserepedett, önálló, hatalmas szervezetté fejlődött. Hogy menynyire nincs köze hozzájuk, azt az is mutatja, hogy ép maga a Háború szokta kivételes hadi intézkedéseivel elvágni azt a hajtószíjjat, amelyen a tömegek indulataikat erő-átvitellel gépezetébe csempészhetnék. Ha szüksége van rá, a Háború nagyon jól föl tudja használni a tömeg-szenvedélyeket, de mindig ügyel rá, hogy megmaradjon a kellő ereje, amellyel helyükre visszaparancsolhatja őket, ha kényelmetlenségére válnak. Változhatatlan szabály, hogy amikor a Háború a maga erejében kimerül és a szenvedélyek elhatalmasodnak rajta, meghal a Háború és átalakul forradalommá.
Természetesen a létért való harc ettől függetlenül dúl tovább azokban a keskeny sikátorokban, amelyek a tiltó törvények közt megmaradtak. Bizony bőven leselkedik itt a bűn is; orgyilkosok, félkéz-kalmárok, zsebmetszők, kerítők, rabszolgakereskedők bújkálnak rókalyukaikban. De ez mind nem a Háború. Hogy menynyire nem az, ezt a legjobban az tanúsítja, hogy - milyen falrengető vicc ez! - semmiféle intézmény se vigyáz olyan copfos pedantériával a személy- és vagyon-biztonságra, mint a hadosztályokat lekaszáló, városokat fölperzselő Háború.
Ma már a Háború csorbítatlan autonómiával maga állapítja meg a maga élet-rendjét, munka-módját, céljait. Aki már látta egy modern hadsereg fölvonulását, az tudhatja, hogy a tömegszenvedély egyetlen ütemmel se tudná meggyorsítani e roppant gépezet működését. És aki már látott valaha egy külügyminisztériumot, az tudja, hogy azokba a párnázott ajtajú tanácskozó-termekbe a tömeg-szenvedély egyetlen hangfoszlánya se férkőzhetik be. Ha tehát a Háborúról beszélünk, hagyjuk az ős hajlamokat és szenvedélyeket, amelyek állítólag az ember életét irányítják. Maga a Háború gondoskodott róla sajtó-cenzúrájával, nevelésügyi politikájával, mindent megfegyelmező rendszabályaival, hogy ezek az ős szenvedély-folyamok szükség szerint duzzasztható és apasztható csatornákká szelídüljenek. A Háború a tömeg-szenvedélyek nélkül szokta megcsinálni a maga számításait és ha olykor megnyitja valamelyik zsilipjét egy kis szabályozott szenvedélyzuhatagra, ő jól tudja, hogy melyik malmát fogja elhajtatni véle.
Erről a Háborúról kell beszélnünk. Erről a tőlünk külön vált, fejünk fölé nőtt, misztikus hatalommá kerekedett szervezetről. És aki ezzel kapcsolatban az emberi természetről kezd beszélni, az csak együgyüen ravasz prókátori fogással a tárgyalás határidejét iparkodik elhalasztani. Hiába várjuk, hogy a Háború célját elérve megszűnjék, mert a Háború célja a maga létében van s mindent, a mi a maga körén kívül esik, könyörtelenül fölhasznál, hogy a maga életét táplálhassa vele. Azt se lehet remélni, hogy a hadi technika fejlődése túlnő a Háború szervezetének ható erején s agyon zúzza azt. Azok a fegyverkezést korlátozó nemzetközi konferenciák párhuzamosak ama másik konferenciákkal, amelyeken a búzával bevetett területeket korlátozzák. A Háború még arra is hajlandó, hogy a saját fegyvereit megsemmisítse, ha túlnehezekké váltak a karjának; hajlandó pucéron, puszta kézzel is kiállani, - csak tovább élhessen.
Úgy tudom, a Nyugat nem azt kérdezte, hogy mi a véleménye az írónak a Háborúról, hanem hogy mit tehet az író a Háborúval szemben. Hogy mi az író véleménye a Háborúról: e kérdésre kár lenne kitárni e folyóirat hasábjait, amelyeket nem arra tartogatnak, hogy közkeletű banalitásokat hordozzanak. És hogy mi a teendője az írónak a Háborúval szemben, - erre a kérdésre tétovázás nélkül, röviden válaszolhatok. Az a teendője, hogy levezekelje és jóvátegye elődeinek bűneit. Mert hogy a Háború az emberi sors-közösségből ennyire kiszakadva, ennyire öncélú szörnyeteggé dagadva még mindig meg tudta őrizni antropomorfvonásait, - ez igenis író-elődeinknek a bűne. Emberi formába ők öltöztették, emberi módra az ő hangjukon szólaltatták meg.
Az írónak a Háborúval szemben csak egy a teendője: maradjon meg a Háborúval szemben is írónak. Ne hazudjék.




Móricz Zsigmond regény-trilógiája
1935 február


Magyar regényíró, úgylátszik, nem kerülheti el a történelmi témát. Talán a hagyomány is teszi - regényírásunk tulajdonképen történelmi kosztümben lépett be az európai irodalom sodrába Jósikával, - de bizonyára még inkább az, hogy a magyar gondolkodás számára a történelmi múlt valahogy mindig közelebb áll az aktualitáshoz, talán azért, mert a magyarság lét-problémái közül egyik sincs végleg megoldva, ugyanazok a létkérdések, melyek századokon át felmerültek, minduntalan újra, meg újra felmerülnek, megújulnak és izgatják a lelkeket.
A költő akárhol nyúl bele a múlt anyagába, mindig olyasvalamit markol meg, ami érintkezik a mai nap kérdéseivel és feladataival, ami még mindig nem vált múzeumi anyaggá, bizonyos nagy mértékig élő maradt. A történetíró állhat ezzel az anyaggal szemben a tárgyilagosság nyugodt álláspontján, a regényíró, ha gondolkozó ember is, akarva-nemakarva kénytelen a tegnapba belekapcsolni a mát, visszavetíteni az elmúlt századokba a jelen félelmeit, aspirációit és izgató eshetőségeit.
De ha írását nem penzumnak érzi, hanem életfunkciónak, akkor a ma életérzésének magas feszültségű átélése, élet-kapcsolatainak intenzítása fokozza fel képességét arra, hogy a múlt atmoszférájába, embereinek életformáiba behatoljon és életteljessé támassza fel a történelemben holtan fekvő anyagot, a jelen dimenzióiba emelje a maga tudatában és az olvasóéban azt, ami már régesrég nem jelen többé.
Móricz Zsigmond is beleütközött az élettel, a formákkal és önmagával való szüntelen küzdelmei során a történelembe. Nem a történelem romantikája csábította, mint legtöbb regényírónkat, még kevésbé a történelmi díszletek, - ő a történelemben is csillapíthatatlan igazság-kereső, a realitást keresi, nem színpadot lát benne s nem is körképet, hanem valamit, ami egykor valóság volt s amit neki újra valósággá kell tenni.
De bizonyára csábította az a vágy is, amelyet a realista író a mai élet ábrázolásában bajosan tud kielégíteni s amely már pályája elején megalkottatta vele a Sárarany Túri Dani alakját: életnagyságnál nagyobb, az átlagból magasan kiemelkedő alakokat rajzolni, nagy szenvedélyekkel, a rombolás és teremtés rendkívüli erőivel.
A naturalista irodalom, amikor a romantika hős-kultuszának reakciójaként a hétköznapi kis ember felé fordította kizárólagos figyelmét, nagyon is egy színvonalra hozta az életet és elvesztett egy fontos hatáseszközt: a nagy ember képét. Robusztus és erőszakos egyéniségek, mint Zola, ezt azzal akarták ellensúlyozni, hogy kis emberekbe nagy szenvedélyeket, legtöbbször nagy bűnöket oltottak be, ezeket szimbolikussá, valami apokaliptikus szörnyetegekké nagyították, de azt érték el vele, hogy ezek a szörnyetegek önálló életet követeltek és elnyomták hordozójukat, az embert. Ezzel redukálta önmagát abszurdummá a naturalizmus. Ha pedig ezt nem akarta tenni, akkor menthetetlenül besüllyedt a kispolgári egyformaságba.
Móricz talán öntudatlanul is kereste az átlagon felüli méretet a Túri Dani óta, - minden nagy lélekzettel írt művén érezni az erre való törekvést; ha másban nem, a mű arányaiban. Ez a monumentális felé szorító belső ösztön vezette a történelemhez, ahol kedve szerint felnagyíthatta hőseit, egy alacsonyabb, kevésbé nivellált kultúrfokon könnyebben megtalálta az emberi ösztönök szabad játékát és országok sorsát kézben tartó embereken megmutathatta a mindenkori élet alapvető tényezőit. Fejedelmekről írhatott, akik más halandóknál sokkal korlátlanabbul élhették életüket, volt hatalmuk megvalósítani akaratukat, akadálytalanul mehettek lényük parancsai után.
A tipikusan alföldi realista írót Erdélybe, a magyar romantika őstalajába vitte, talán a hagyomány, talán a kálvinista beidegzettség, de kétségtelenül legelső sorban az a felismerés, hogy a régi Erdélyből nézve, mint egy kilátó toronyból, jobban megpillanthatja a magyarság sorsát s azokat az erőket, melyek ezt a sorsot meghatározták. És itt érezzük legelőször a költői divináció csodáját: az alföldi író, aki egy-egy kiránduláson ha járt Erdélyben, olyan intenzitással élte át Erdélyt, tájaival és embereivel, egész atmoszférájával, azzal, ami benne korhoz kötött és azzal, ami időtlen, hogy az egész hatalmas trilógián át megszakítatlanul érezzük minden jelenetnek, tájnak, embernek penetránsan erdélyi voltát.
Nem az adatszerűségre gondolok, ehhez kellő tárgyismeret híján nem is tudok hozzászólni, nem tudom például, lehet-e lóháton, kocsin annyi idő alatt Kolozsvárról Gyulafehérvárra jutni, amennyi erre a regényben Bethlen Gábornak kell, - de értem a hangulatnak arra a folyton érezhető hitelességére, amelynél fogva az olvasó mindig érzi, hogy Erdélyben van, ami történik, az csak ott történhetik. Itt föltétlen diadalt arat Móricznak fő-ereje: az atmoszféra-érzés, az az ösztönös biztonság, amellyel regényeiben a szükséges levegőt megteremti. E nélkül az a nagy történelmi készültség, amellyel dolgozik, másfél évtized szüntelen foglalkozásának eredménye, holt anyag maradna.
Móricz krónikákon, történelmi részlettanulmányokon, emlékiratokon, levelezéseken, prédikációs és zsoltáros könyveken át nem megismerte, hanem átélte Erdély történetét a két Gábor, Báthory és Bethlen korában, olyan otthonos biztonságban mozog benne, mint a mai napban, bizonyosra veszem, hogy jobban ismeri egy XVII. századi főúr életét, mint egy mai grófét, - de nem ez a fődolog, hanem az, hogy amit kitalál, ami az ő poézise, az is olyan szervesen kapcsolódik az igazolható tényekbe, történelmi valóság és költői kitalálás olyan maradéktalanul egybeolvad, hogy a kettőt lehetetlen egymástól elválasztani. Amit két személy párbeszédben mond egymásnak, azt is magától értetődően hitelesnek érzem.
Az atmoszférának ezt a folytonos érzését fokozza a nyelv egészen különös művészete. Móricz külön nyelvet teremtett trilógiája számára, mai erdélyies beszédből, régi erdélyi írások nyelvének élő beszéddé való transzponálásából, a mai köznyelvből, - senki nem tudhatja, hogyan beszéltek a régi erdélyiek, de hogy így beszélhettek, abban nem érzek kétséget.
A folyamatos elbeszélés is tele van ennek a nyelvezetnek a formáival, különösen a szereplők gyakori monologue intérieur-jeiben, s a sokszor lazán és hanyagul szerkesztett mondatok olvasása közben olyan levegőbe kerül az ember, mintha Erdély fenyő-illatában járna. Nagyszerű eszköz az író kezében ez a nyelv, nemcsak külön ízt és színt ad, hanem jellemez is, kort, embert, tárgyat. Még ha beletévednek is a mai hanyag nyelvhasználatból került argotszerű szók, mint heccelődés, strapa, - azok is megtalálják helyüket, szinte beleöregszenek az archaikus beszédbe.
Móricz teljesen el tudja kerülni minden nyelvi archaizálás veszedelmét, a könyvszagot, - az általa teremtett nyelv valóságos életnyelv. Nem lehet ez más, mint a korba beleélés eredménye - az író munkája közben nem elképzelte a XVII. századi Erdélyt, hanem valóságosan benne élt. S a nyelvvel együttjár a fogalmak és gondolatok korhűsége; kisebb adatbeli anachronizmusokat talán lelhet a könyvben, aki kákán csomót keres, de olyasvalamit, amit egy akkori ember nem gondolhatott, vagy nem tudhatott, gondolati anachronizmust alig.
Legfőképen pedig minden, amit az író vagy bármelyik személye mond, a nyelvi kifejezés módjából kapja hitelességét. Ezt aztán még jobban elmélyíti, hogy Móricz teljes biztonsággal tudja elkerülni a történelmi regényírók egyik leggyakrabbi hibáját, alakjai nem úgy gondolkoznak és beszélnek egymásról, mintha tudatában lennének annak a beállítottságnak, melyet a történelem adott nekik, hanem mindig úgy, ahogy kortárs beszél kortársról, rokon- és ellenszenveik, érdekeik, pillanatnyi hangulataik szerint, minden sejtelme nélkül a történelmi prestigenek.
Nem történelmi alakoknak érzik magukat, hanem élő embereknek. Móricznak a történelem nem színpad, hanem talaj, nem áhitattal nézi, hanem úgy, ahogy a mai életet, melléktekintetek nélküli tiszta látással. A történelmi páthosz helyébe a történelmi realitás lép. S a történelmi anyag nem veszít ezzel méltóságából. Olyan elevenné vált, hogy mindig érezni benne az embertömegek sorsát, amely az előtérben álló személyeken át bonyolódik.
Két embertípus áll szemben egymással, a legmagasabb fokra emelve: a lángelme két egymással össze nem férő típusa, a romboló és alkotó géniusz, Báthory Gábor és Bethlen Gábor. Báthory az elme nagyszerű villanásainak embere, tele nagy gondolatokkal, a fantázia sötét lobogásával; vannak pillanatai, mikor az emberi lehetőség legmagasabb magaslatára emelkedik s a nagyok legnagyobbika lehetne belőle, ha volna lelki ereje elgondolásainak megvalósításáért dolgozni.
De hiányzik belőle az erkölcs fékje s az önmagán uralkodó akarat; labdája saját temperamentumának, tragikus, elkényeztetett gyermeke az életnek, aki nem tud ellenállni a nő, a bor, a felhevült indulat semmi kísértésének. Testi-lelki szépsége csúfos bukásban omlik össze, rövid fejedelemsége úgy vonul végig Erdélyen, mint egy megrendítően szép vihar, pusztulást hagy maga után, de otthagyja egy új fejlődés magvait is.
Geniális gondolataiból ami megvalósítható, Bethlen valósítja meg. Bethlen, az építő genie, nem olyan színes és gazdag, nem olyan lobbanó fényű, de a következetes, makacs részletmunka embere, szeme mindig a feladatán, Erdély újjáépítésén, fejedelmi hatalmát nem önmaga, hanem nagy céljai javára gyakorolja, éjjel-nappal tervel, dolgozik, feláldozza nemcsak magát, hanem házastársi boldogságát is, hogy beváltsa, amit Báthory csak ígért és elképzelt: Erdélyt tündérkertté változtatni.
Báthory tisztára keleti jelenség, olyan, mint egy kozák hetman, vagy tatár khán, Bethlen a keresztény kultúra terméke. Az előbbi szebb, dúsabb, izgalmasabb, az utóbbi a megnyugtatóbb. A régebbi irodalom Báthoryban csak a bősz zsarnokot, a fajtalankodót és boriszákot látta, Móricz a szertelen erő önmaga megemésztésének grandiózus képét alkotta belőle, a legnagyobb méretű alakot, ami valaha fantáziájában termett.
Maga is úgy van valahogy vele, mint Bethlen Gábor, látja minden bűnét, geniejének esztelen elpazarlását, a romlást, amit maga körül terjeszt és végül elkerülhetetlenül magára von és mégis gyönyörködik benne, rokonszenvez, kedvtelve foglalkozik vele. "Bethlen lehajtotta fejét: lelkében igazat adott a fejedelemnek, akinek mindenkor elismerte szellemi felsőbbségét, vagy inkább mindenkor meglepte s új világításba helyezte előtte a dolgokat a gondolata; ő a meglevő dolgokról tudott helyes és bölcs képet adni magának, Báthory a jövőről...
A fejedelem a jövőbe vetette nagy lobogó tekintetét, s mindaz, amit képzelőereje fölvetett, rendkívüli s nagyarányú volt. Bethlen sajnálattal látta, de mint második ember állott Báthory mellett: ennek ragyogó fantáziájától ő is kigyúlt s szíve mély fájdalommal érezte, hogy milyen kár, hogy ez az ember sohasem fogja egyetlen koncepcióját sem végrehajtani." Az a szeretet és bámulat, melyet Bethlen érez, az íróból sugárzik át bele.
Báthory a színesebb és többrétű alak, ezért nagyobb méretűnek is látszik. Minden ügye személyes ügy, több benne a regényszerűség. Ezért a trilógia első része, a Tündérkert dúsabbnak, mozgalmasabbnak tűnik fel, mint a másik kettő, amelyek már Báthory csúfos halála után, Bethlen fejedelemsége alatt játszanak. Az egyensúly megváltozik: az első részben két egymással össze nem férő nagyság áll egymással szemben, a másik kettőben Bethlen egymagában áll, méltó antagonista nélkül, a regénycselekménynek benne magában kell lejátszani, közélete és magánélete tragikus konfliktusában.
Előkerül Móricz legtipikusabb motívuma: a férj és feleség véres súrlódása hivatásbeli kötelesség, szerelem, féltékenység között. Az asszony, aki egészen magának akarja a férfit, nem tud vele szállni a magasba, élete nagy munkájából csak azt látja, hogy tőle vonja el az időt, törődést, szeretetet s a hisztérikus féltékenység kínos jeleneteivel emészti önmagát, férjét, szerelmüket.
A férj, akit a genie parancsa kötelez szállani a magasba, de lassan őrlődik a keserűségben, hogy a felesége, akit szeret, nem érti meg, nem lát hivatásában semmi szépséget, nem is akarja támogatni. Az össze nem illő és mégis szerelemmel oldhatatlanul összekötött emberpár feloldhatatlan tragikus konfliktusa ez. A nagy ember egyedülvalóságának tragikuma van benne. Bethlen nem talál magához való asszonyt az életben.
Akit ifjúi szerelemmel magához kötött, a feleség, Károlyi Zsuzsánna, önmagát testileg is elégető kicsinyes házsártosságával, beteg féltékenységével elidegeníti magától. A másik nő, Báthory Anna, Gábor huga, akihez a soha le nem csillapodó testi vágy húzza, ép olyan erkölcsi korlát nélkül él, mint valamikor bátyja s ha tudna is szállni Bethlen magaslatain, fajtalansága méltatlanná teszi a nagyember melletti helyre. Erdélyt boldoggá teszi Bethlen, maga boldogtalan marad.
A feleségével való hallgatag harcában, amelyben mindig az asszonyé a szó, a férfinak csak a csititás, biztatás marad, válik igazán emberivé Bethlen alakja. Ahogy nagy vállalatai közben, akár a hadakat készíti, akár a rombadőlt városok, falvak felépítésén munkál, mindig ott rágódik szívén az otthon emésztődő feleség miatti keserűség s megkeseríti minden örömét tervei valósulása, munkája diadala felett, ahogy arra a hírre, hogy a felesége beteg, lóhalálában vágtat Kolozsvárról Gyulafehérvárra, ahogy az igazi férfi végtelen türelmével igyekszik rávenni az asszonyt, hogy érezze már meg a nagy elhivatás szépségét, abban jobban érezni az emberi nagyságát, mint akármelyik hadi vállalatában. Ezzel válik Bethlen alakja teljessé.
És Károlyi Zsuzsánna alakját, a természettől kislelkű és kicsinyes asszonyét, a mánia félelmetessége növeszti nagy méretekre, a megkeseredett mézű szerelem. Némelyik jelenetben, mint mikor hisztérikus görcsökbe esik arra a pletyka-hírre, hogy férje Báthory Annánál járt s hirtelen, átmenet nélkül kivirágzik, mikor a férfi váratlanul hazaérkezik - a mániákus asszony csaknem démoni méretekre nő. A szenvedély, amely zabolátlanságával romlássá válik, a szenvedély, amely eltorzítja a tiszta érzést is, a szenvedély, mely az ész igájába fogva nagy tetteket művel - három monumentális képét a szenvedélynek mutatja fel a trilógia három főalakjában Móricz Zsigmond.
Hátrább pedig, a nagy alakok mögött Erdély. Nem romantikus ragyogású tájképekben, inkább kevés vonással megrajzolva a zord tájak, zúgó erdők, elpusztított, újra kivirágzó mezők, a hegyeken büszke várak, a völgyekben nyomorult parasztkalyibák, itt-ott egy-egy kőfallal kerített város, Kolozsvár, Szeben, Gyulafehérvár.
Gőgös, kegyetlen, kapzsi főurak, akiknek láthatárán nincs magasabb eszme, mint uradalmaik, váraik gyarapítása, akiknek a kardjuk markolatához kapni ösztönszerű mozdulat, akik minden szolgálatot donációkkal akarnak megfizettetni s bármikor készek konspirálni a fejedelem ellen, ha másnak jut a donáció s haszonért könnyen odadobják a fejedelemnek a feleségüket is. Zárkózott, maguk-módja szerint gőgös, bizalmatlan szász polgárok, akik nem is akarnak más lenni, mint örök-idegen test az erdélyi világban.
S messze távolban kifosztott, nyomorgó, félvad parasztok, jajgatva a földesúr korbácsa alatt s menekülve az erdőkbe vad tatár hordák és épolyan vad hajdú-harácsolók elől. Egy feledhetetlen alföldi jelenet: tiszaparti marhapásztorok, durva, elvadult, tudatlanság szennyében élő emberek, roppant marhacsordát hajtanak át a Tisza áradásán. Félelmes képe ez egy megkinzott, életformáiban századokkal hátravetett országnak, zivataros időkben felbomlott társadalomnak.
Egy-egy pillanatra, ellentétül, felvillan a bécsi császár spanyolos előkelőségű városa és a Thurzók bittsei kastélyának mérhetetlen gazdagságon épült választékossága. Egy ilyen erkölcseiben megromlott, műveltségben visszaesett társadalomban kell Bethlennek rendet, erkölcsöt, a hazáért való áldozatosságot teremtenie. Móricz mesterműve, hogy meg tudja mutatni ennek a zordon életnek a komor szépségét is, a magyar fajta bomlásában is megmutatkozó erejét.
Az Erdély-trilógia a legnagyobb erőfeszítés és a legnagyobb eredmény is, amit Móricz erőfeszítésekről rövid lankadásokon át újabb erőfeszítésekre haladó pályáján elért. Szintézise mindannak, amit eddig csinált, benne van teljesen, hiánytalanul, genialitásával és tévedéseivel, képességeinek minden kimeríthetetlenségével s minden korlátjával, népével való szolidarításával, éber és figyelő szellemének töméntelen tapasztalásával és veleszületett igazság-ösztönével. Egy monumentális alkotásra született író megvalósította, amire született.

Schöflin Aladár

Fenyő László: Emigránsok
1935 február


Ültek Párisban, Bécsben és
Berlinben hajdanán,
megbújva, mint az üldözött,
kávéházak zugán,
kábítva keser lelküket
füstön, kávén, dumán.


És ülnek képtárakban is
és tengerpartokon
ődöngnek templomok homályán,
hófútta útakon -
holnap hálnak a híd alatt,
vagy az ucca-padon,


Mind megcsalt szerelmesek ők,
hűtlenjük a haza
s olyik, mint pille láng körén,
halálba hullana,
hazája az a messzi láng
amelybe hullana.


Mint ha a lázmérő eltörik
és kifut a higany,
így szóródtak szét százfelé:
menekülő higany -
s leltek se jó, se rossz hazát
Európa honaiban.


Nem gyilkosok, vajákosok,
hitük bolondjai,
keresse bennük más, mi rossz
a politikai,
én láttam, sírva, egyiket
borára hajlani


a hajnali söntésben és
el nem felejthetem
bökős, keserü bajuszát,
s az a két szürke szem!
Merengtem rajt, mint odakünn
a vas szürkületen...


Társak, tér számüzöttei,
akik elől lezárt
a politika itt meg ott
egy-egy országhatárt,
futóhomok-sorsotok a
sorsomig idefájt,


engem az idő számüzött,
benneteket a tér,
én a nyelvben leltem hazát,
bennetek egy hit él -
majd oly honban találkozunk, hol
nincs se idő, se tér.




Németország tiszta helyzetet teremtett
1935 március


Párizs, március 17.
Lázas diplomáciai munka folyik a francia külügyminisztériumban szombat este hat óra óta, amikor befutott az első híradás arról, hogy a birodalmi kormány elhatározta az általános hadkötelezettség visszaállítását. Laval külügyminiszter titkára nyomban sorra telefonált a külügyminiszter szűkebb munkatársainak és politikai barátainak, akiket a Quai d'Orsay-ra kéretett, hogy tanácskozhassanak a helyzetről.
Órák hosszat folyt a megbeszélés zárt ajtók mögött s amikor végetért, Laval Flandinhoz sietett s egy óra hosszat tanácskozott a francia miniszterelnökkel. A megbeszélések eredménye az a határozat volt, hogy az európai hatalmak fővárosaiban akkreditált francia diplomáciai képviselők nyomban érintkezésbe lépnek az illető ország kormányával és eszmecserét folytatnak a német kormány határozatának várható követelményeiről. Az erről szóló utasítást még az este telefonon közölték valamennyi francia követtel.
Francia politikai körökben úgy ítélik meg a helyzetet, hogy a német elhatározás következményeképpen Franciaország, Olaszország és Anglia kormánya a néhány héttel ezelőtt létrejött római és londoni egyezmény alapján közvetlen eszmecserét kezd egymással, még pedig egyelőre diplomáciai úton. Más lépést e pillanatban nem várnak s mértékadó politikai körökben hangsúlyozzák, hogy a német határozat nem érte meglepetésszerűen a francia politikát, mert Hitler elhatározására néhány hét óta már számítottak Ugy vélik, hogy a német elhatározás hozzájárulhat a helyzet és a problémák tisztázásához és leegyszerűsítéséhez.
Ez az álláspont, amely a francia politikának azt a törekvését fejezi ki, hogy a „német bomba” lecsapását közvetlenül nyomon követő zavar és idegesség helyére most már nyugodtabb és fölényesebb megítélés lépjen, megnyilvánul a vasárnapi sajtó kommentárjaiban is.
A vasárnapi párizsi ujságok nem várnak ugyan drámai diplomáciai akciókat a német elhatározás nyomán, de igen éles hangon kommentálják Németország lépését.
Aránylag mérsékelt hangon ír a Matin, amely csupán annyit állapít meg, hogy Németország szombaton döntő és hosszú idő óta előkészített csapást mért a versaillesi szerződésre s szabadulni igyekszik egy diktátumtól, amely ellen egyébként a világháború óta valamennyi német kormány lázadozott.


Berlin ünnepel
1935 március


Párizs, március 17.
Berlinből jelenti a Havas Iroda: 
A német fővárosban ma nagy tömegfelvonulás volt. Hitler kancellár előtt elvonultak az új birodalmi véderő alakulatai. A Vezér, a birodalmi véderő 50 tábornoka és a volt trónörökös jelenlétében tartott szemlét a csapatok felett. Hatalmas tömegek nézték végig a birodalmi véderő felvonulását és a lakosság nagy lelkesedéssel ünnepelte a vezért és az új birodalmi véderőt.




Óriási megdöbbenés Londonban, egész vasárnap együtt ült a minisztertanács
1935 március


London, március 17.
Vasárnap olyan esemény történt az angol fővárosban, amelyre csak nagyon ritkán volt példa. A vasárnapi munkaszünet mindenre és mindenkire kiterjedő törvényét megszegve, összeült a minisztertanács, hogy arról a világszenzációról tárgyaljon, amellyel Németország meglepte az európai kormányokat és népeket.
Az általános védkötelezettség visszaállítása Angliában még nagyobb hatást váltott ki, mint a közvetlenül érdekelt Franciaországban. Az angol minisztertanácsról rövid hivatalos jelentést adtak közzé, amely a következőket mondja: „A kormány tagjai vasárnap minisztertanácsra ültek össze, hogy megvitassák azt az új helyzetet, amelyet a német kormány vasárnapi elhatározása teremtett. Valószínűleg holnap is tartanak rendkívüli minisztertanácsot.”




A nagy dunai tranzitóforgalom központjává teszik a vámmentes kikötőt
1935 március


A közelmultban Dálnoki-Kováts Gyula, a kereskedelmi minisztérium államtitkára látogatást tett a városházán és Szendy Károly polgármesterrel több aktuális kérdést vitatott meg. Szóba került ezzel kapcsolatban az a terv is, amelyről már régebben beszámoltunk, hogy nevezetesen az ötmillió pengő költséggel épült, de jórészt kihasználatlan ferencvárosi dunakikötőt bérbeadják az állam fejlődő csepeli kikötőüzemének.
A közbejött politikai események egyelőre háttérbe szorították a dunai teheráru forgalom régóta húzódó problémáinak megoldását, ez azonban nem jelenti azt, mintha az illetékesek nem foglalkoznának e kérdés alapos megoldásával és nem igyekeznének elhárítani a kisebb nehézségeket, amelyek a budapesti kereskedelmi kikötők centralizálásának és fejlesztésének útjában állanak.
Idegenforgalmi szempontból kétségtelen, hogy nem lehet sokáig húzni-halasztani a Lánchídnál és a Margithídnál lévő hajóteherpályaudvarok kitelepítését. Ezeket legalkalmasabban a ferencvárosi kikötőbe lehetne áthelyezni, ahol nemcsak megfelelően kiépített rakpart áll rendelkezésre, hanem olyan tárolási és átrakási viszonyok is teremthetők aránylag kis befektetéssel, amelyeket régóta sürget a kereskedelem. Ugyancsak ide lehetne áttelepíteni a Vámházban lévő központi vámraktárt, ahol a postai forgalom egy részét bonyolítják le a külföldről érkező áruk vámkezelését illetően. Ez annyival aktuálisabb, mert a borárostéri híd megnyitásával egyidejűleg feltétlenül rendezni kell a pesti oldal képét és forgalmát.
Mindezeknél nagyobb jelentőségű, hogy a csepeli vámmentes kikötő azokat a régóta sürgetett építkezéseket és bővítéseket, amelyeknek gazdaságos voltáról a kormánytényezők is meg vannak győződve, tényleg végre is hajtja. Az új költségvetésben remélhetőleg a legszükségesebb kiadások fedezéséről már gondoskodás történt, de tudva azt, hogy főleg a csehek milyen nagy erőfeszítéseket tesznek nemzetközi dunakikötők fejlesztése tekintetében, sürgősnek látszik, hogy a nagy költséggel és modernül megépített csepeli vámmentes kikötő is meg tudjon felelni eredeti hivatásának, kifejlődhessen olyan szabad kikötővé, ami az ország tranzitó forgalmát is nagy mértékben emelheti.
Többek között bizonyos tömegcikkek manipulálásának, tisztításának elősegítésére gondolnak a szakkörök. A Romániából behozott nyers magféleségeket könnyen lehetne itt tovább feldolgozni és tisztított állapotban nyugateurópai piacokra exportálni. A kötött devizaforgalom sem lehet akadálya annak, hogy a tőlünk délre fekvő dunai államok gabonatisztítása, üszögtelenítése stb. a csepeli vámmentes kikötő modernül felszerelt gépein történjék.
A vízi és szárazföldi szállítás kedvező lehetőségeit csepeli átrakással szintén igénybe vehetnék az ország határain túlra szóló darabáruknál és más küldeményeknél. Általában tervszerű programmal aránylag kis befektetéssel igen sokat lehetne tenni a vámmentes kikötő tranzitó állomássá történő kiépítése tekintetében és bizonyos, hogy Bornemissza Géza kereskedelmi miniszter első teendői közé fog tartozni az erre vonatkozó tervek szakszerű felülvizsgálása és a szükséges intézkedések kiadása.

(Forrás: huszadikszazad.hu)