 |
| Amerigo Toth szobrászművész, Scander bég nyertes megformálója |
Kilátás van arra, hogy északi szomszédunkkal megegyezünk! - jelentette ki Sztojadinovits jugoszláv miniszterelnök
1937 október
Belgrád, október 3.
Sztojadinovits miniszterelnök vasárnap avatta fel a boszniai Zenica városában épült első nagy jugoszláv hengerművet. Hazánk körül a láthatár az utolsó években szerencsére felderült - jelentette ki Sztojadinovits. Keleti és nyugati szomszédunkkal már létrejött a megértés és most kilátásunk van arra, hogy északi szomszédunkkal, Magyarországgal is megegyezünk.
Miért drága a papír?
1937 október
Kezdjük az elején: Szükség volt-e vajjon a háború után a gyenge és fejletlen magyar papíripart toronymagas vámokkal felduzzasztani? Mondjuk ki magyarán, nem volt szükség! Nyersanyagunk a papírgyártásra nem volt, erdeinket elvesztettük, s a cseh és osztrák papírbehozatal alkalmas ellentétele volna a magyar mezőgazdasági termékek kivitelének.
Alkalmatlan és az összgazdaság szempontjából nem rentábilis irányba tereltük tehát a tőkebefektetések egy részét, mesterséges akadályt teremtettünk kivitelünknek s ami a legfontosabb, fölösleges és káros módon megterheltük a belső fogyasztást. Mert ne áltassuk magunkat: a nagy befektetéseket, az első évek költséges kísérletezéseit, a későbbi esztendők hatalmas s a mérlegvarázslat minden művészetével alig eltüntethető hatalmas nyereségeket mind, mind a magyar fogyasztó fizeti meg, a kisember elsősorban, a legolcsóbb papírtermékek fogyasztója, akinek életszínvonalát lenyomja és művelődését megköti a magas papírár.
Másfél évvel ezelőtt a simítatlan nyomópapír kilója Magyarországon 48 fillér volt (ma 56 fillér), ugyanakkor Rómában egy lírába, Bécsben 32 garasba, Berlinben 27 Pfennigbe került. A bécsi és a pesti árak között tehát kerek százszázalékos volt a különbség! Közben rettenetes magasságba tornázták fel az árakat, amióta a fegyverkezési verseny és a műselyemipar fejlődése a cellulose árát olyan erősen felhajtotta, s a magyar papírgyáraknak ez az áremelkedés igen kedvező alkalmat adott arra, hogy a vámspannungot, a teljes vámvédelmet az utolsó fillérig könyörtelenül kihasználják.
Most, hogy Kína nem tudja átvenni az osztrák gyáraknál tett rendeléseit, s a készáru elhelyezésére csökkenő árakon keres vevőt, a magyar gyárak is megállottak az áremeléssel, s állítólag a közeljövőben már árleszállításra is készülnek.
Ha ugyan igaz!
Arról persze szó sincs, hogy a simítatlan nyomópapír árát a rotációspapír árához igazítsák. A két áru minősége ugyanaz, különbség csak annyi, hogy az egyik felvágott és csomagolt állapotban kerül piacra. De a vágási és csomagolási költség nem tehet ki kilónként húsz fillért! Ez a húsz fillér azonban aránytalanul megdrágítja a szegény ember olvasmányát, s ez a drágítás a legveszedelmesebb, mert a papír nemcsak áru, hanem a kultúra terjesztője is, s nem tételezhető fel a legelszántabb iparvédőről sem, hogy két-három nagyvállalat, néhány kartell hatalmas jövedelmei kedvéért kockára tegye a magyar nép művelődésének gyorsítását!
Kozmosz és mikrokozmosz
Bartók Béla új zeneművei
1937 október
Iskolás korunkban szoktuk volt meg, hogy egy-egy nagy művész életmunkáját alkotó-periódusokra bontsuk fel. Fokozódó tisztelettel követtük a mester útját a fiatalság rózsaligeteiből a "középső periódus" jó-mulatságán, férfi-munkáján keresztül a "késői művek" csoportjára oly kötelező feloldódásig, transzcendens mámorig, a mindenen-túli és a végső-elérkezettség misztikus teljességéig.
Ijedt áhitattal álltunk a halálon innen életen túl alkotások titokzatos kontúrjai előtt és riadt szívvel lestük a nagyság előtt megnyilatkozó kivételes és földöntúli dolgok orfikus valóságait. A fiatalság táncoló lila lángja a férfikor forró és démoni lidérctüzei után csillagporos nyugalom a késői művészet, a földi dimenziókból kinőtt nagy ember homloka körül planéták derengő glóriája, bomladozó fényben és csobogó étherhullámok között.
Akármilyen bombasztikus és naiv is volt ez az elképzelés: rejlett benne valami az igazságból. A kiteljesedésnek, teljessé-érésnek sokféle módja van és ezek közül nem a legmegvetendőbb az, amely a műveken keresztül történik. Alkotók tudják: minden mű egy nagy áttörés és egy nagy csalódás drámája, robbantott út a falon keresztül a sívárság, a fal mögött. Amennyi lendület egy nagy szellemben leszűrődik, az elég a csillagokig, amennyi üresség és sívárság, az elég egy világürnek. Csillagok és világür: a "késői" alkotás méretei mindig kozmikusak.
Nagyságuk nem attributum többé, de önmagában megálló valóság. Nem nagy művei többé a szerelemnek, emberségnek, keserűségnek, de szerelmes, emberi avagy keserű művei a nagyságnak. Témakörük nem változik, érzéki valóságuk esetleg éppenséggel szegényül: ami új, az a földöntúliság atmoszférája, az első mondattól az utolsóig ott lebegő érzékfölötti, a szférikus légkör. A teljesen kiérett nagy alkotó mindenkor és elsősorban a méretek, a kozmikus rend és a zengő oszlopok megejtettje.
Ha az ember mindenen túljutott, mindenség és önmaga, a kozmosz és a mikrokozmosz. Találóan adta a végső leszűrtségig eljutott Bartók Béla új zongoraművei gyüjteményének a "Mikrokozmosz" címet. Talán csak az öreg Beethoven utolsó, kisérteties zongora-bagatelljei vethetők össze vele, a tétovaságában is embertelen mélységekben tapogatódzó 119. op., a forró sötétben zivatarokkal átvillámló 126. mű: talán csak ezek a késői, félig már fáradt, félig új és titokzatos vitalitásokkal teli Beethoven-művek ismerik azt az önmagába visszahulló teljességet, azt a lélektől az ujjak hegyéig feszülő és vibráló akusztikomotorikus izgalmat, amelyet a Mikrokozmosz ismer.
Mint szirom az érett magházról, úgy hullottak le a műről a régi, gazdag természetképek, álmok, viziók; az élet elvesztette élnivalóit, magára maradt, meztelenül, szubstanciális tisztaságában. És ha mindenek elhullottak, mi az, ami megmaradt, végsőnek és elveszthetetlennek?
A hang, a hangkombináció. Akkordok egymással és egymás ellen, váltakozó tercek, kvartok, kis szekundok, nagy szeptímák, staccato, unisono, ostinato, és összecsendülnek-pendülnek a hangok: ezek a bartóki mikrokozmosz témái, címei. Ha a világ elveszett is: még megmaradt számunkra egyetlen valónk, édes testünk, kényes, vájt fülünk és ideges, finom ujjaink végén a billentyűk közt kotorászó, kísérletező izgalom.
Még a langyos fürdőnél is lágyabb és testibb gyönyörűség váltakozó tercek színes kettősfogásaiban dúskálni, és hol az a földi asszony, ki megajándékozhatna bennünket a kromatika laza, olvatag, felelőtlen és bársonysíma kéjeivel. A próba, a hangkeverés, a muzsika, a gyönyörű itt van még és most már el sem hagy többé! És ezzel egyszersmind megoldódik a „kísérletező” Bartók Béla problémája. Kísérlet és alkotás szakadéka automatikusan hídalódik át azzal, hogy a kísérlet öncélú és önértékű lesz. Az eszköz nem várja be, amíg a cél szentesíti, hanem önerejéből szentesül.
*
Nem tartozik a Mikrokozmosz sorozatába, de lényegileg teljesen rokon akkor már csak két dolog jöhet: a vele az a mintegy két tucatnyi egynemű karra írt apró kompozíció, mely a Magyar Kórus kiadásában nemrég látott napvilágot. A belső kisvilágnak ugyanaz a duskáló, tapogatódzó gazdagsága, a matériában való elgyönyörködésnek ugyanaz a légies szenzualizmusa, a szólamok duktusának ugyanaz a hangmámorba hulló, kísérletező izgalma. Talán csak abban különbözik a két mű szelleme egymástól, hogy a kórusokat a szöveg világi utalásai egy némiképen más, kissé megfoghatóbb, életszerűbb kísérleti térbe helyezik.
Itt nem a tercek és kvartok összecsengése a tárgy, hanem világi befolyások végső zenei leszürtségének stílusjátéka. Persze az igazi, a reális világtól még mindig kozmikus távolságban marad a kis művek színkép-elemzése. A „Tavasz” tárgya nem a fák lombbaborulása, még csak nem is a tavasz színes képeinek tarka impressziója a költő lelkében, de az örök tavasz-muzsikák mikrokozmosz-stilizálása.
A dolgok legmélyén itt is műfaj- és hangszínproblémák rejlenek, egymással és egymás ellen dúló akkordok helyett a "Leánynéző" karcsú gagliarda-táncának, volta-játékának virágfejű hajladozása, a "Bolyongás" tétovázó, reszketeg félszegségének gesztusa, a "Ne hagyj itt" könyörgésének tömény édessége, mely már-már az iszonyatosba torkollik, és fojtó, mint a torokba-gyömöszölt vaniliás porcukor. Németes scherzók kísértetképei villannak fel. (Resteknek nótája), tótos pásztori bú szkémája, (Senkim a világon) egy-egy rivallgó felkiáltás (Héjja, héjja, karahéjja!), daliás huszárnóta, a néptánc vaskossága (Cipósütés, Csujogató), csúfondáros játékok (Leánycsúfoló, Legénycsúfoló), stílizált madárdal, malomzúgás.
Végső stilizáltság, leszürtség, anyagtalanság zenéje ez, embertelen és kísérteties muzsika, lila árnyként lengedező, alig megfogható szólamokkal, a kozmikus eltávolodottság hangja, az utolsó lemondásé, és olyan kiábrándultságé, mely önmagára-lelt teljességében már szinte életen túli életerő, teremtő defetizmus, mely úgy rombol, hogy épít.
Micsoda végső és reménytelen csüggedés sír fel a "Párnás táncdal" kókadozó kis-szekundjaiból, le-lehulló, fáradt kadenciáiból és ebből a teljes hervadásból a fanyar illatoknak micsoda újdon szépségei! Milyen megkapó ez az irreális, ez az anyagtalanná, tehát salaktalanná vált gyermekhang, pythagorasi zene és hangvillák szűzi csengése! Milyen csodálatos ez a csengő szalag az égbolt végtelenjén kifeszítve, melynek egyik oldala szivárványszínekben villódzik felénk, de a másik a nemlét felé fordult.
Egy akad Bartók Béla új művei közül pusztán, melynek törvényei nem kozmikusak-mikrokozmikusak, - mely nem a végső és gyönyörű kiábrándultság zenéje, hanem élet, fanyar harc és a kiábrándulás folyamata maga: az "Elmult időkből" című paraszt-kantáta. Három régi nép- és műdalszöveg ciklikus egymásutánja ez a mű.
Nincs boldogtalanabb a parasztembernél, Mert nyomorúsága nagyobb a tengernél, siratja az első, a nyomorúság tengerként áradó, fel-feltörő hullámzásával. Lüktető, drámai, néha már a "Cantata Profana" légkörére emlékeztető izgalom fűti a szólamokat, (Egész nap dolgozik...), dübörgő és vérlázító "pesante"-k (A tömlöcbe teszik..., Míg lelnek benne vért...) elhaló lágyságuk is fenyegető és sötét záróakkordok.
Vad hejehujával kezdődik a második, kísértetiesen mókás darab: "...Bort adok kocsisnak, Kocsis nekem trágyát ád, Trágyát adom földemnek, Földem nékem búzát ád, Búzát adom molnárnak, Molnár nekem lisztet ád, Lisztet adom nénémnek, Néném nekem cipót ád, cipót adok úrnak, Úr érte: botot ád..." Mint valami pokoli malom állandó darálása, mint a sors csapásainak folytonos zuhogása, úgy zúg le monomániákus ismétlődésében a botot szó örök kis terce a fisz-disz hangok szimbólumain: "Búzáért: botot, cipóért: botot, kenyérért: botot, botot, botot, botot, botot!..." egy oktávás passzázs után a magasság démoni lobogásában: Kapok érte kapok én: botot!...
A mindenre lesújtó bot metafizikus kiábrándultsága micsoda kemény logikával veret a kozmos és mikrokozmosz világába, a harmadik dal édes, hömpölygő szélességébe: Nincsen szerencsésebb a parasztembernél... Mindenét a paraszt egymaga készíti... Muzsikát és nótát nem is könyvből tudja, nem könyvből tanulta... Ime itt a végső állomás, a szenvedés édes autarchiája, muzsika és nóta, amely nem másé és nem könyvé, csak magunké, véglegesen és mindörökre.
A mikrokozmosz muzsikája és nótája, amit Bartók Béla nem mástól és nem könyvből tanult, de melyhez eljutott a kiábrándulás forró útján, melyben előbb meg kellett tanulnia, mit ad ma is az Úr, a sors; szellemért: botot, emberségért: botot, kultúráért: botot, szépségért: botot, géniuszért: botot, botot, botot!...
Mennyi botütésbe került a tercek, kvartok, akkordok végső gyönyörűsége, milyen pokol-út vezet a kozmosz felé. Ime a "végső periódus" értelme: az a szenvedésen túli zengés és boldogság, mely felé eleve elindul mindenki, aki a múzsa világában számít, és tudja előre: Szép pokol-útja lesz, de megéri.
Keszi Imre
A nemzeti Színház és kisebbségi kérdés
1937 október
Jubiláló Nemzeti Színházunkat mindjárt a felépülését követő évek - sőt évtizedek - igen súlyos megpróbáltatások elé állították.
Ha eltekintünk is a színház születését megelőző s annak létrehozásáért folytatott - elsősorban nem is kultur-, hanem valósággal nemzeti - küzdelmektől, amit a Kelemen Lászlók meg Kultsár Istvánok lelkes és hazafias hittel teli munkássága tesz oly meghatóvá, ha nem beszélünk is arról a szinte villongásig fajult versengésről, ami Pest vármegye nyakas alispánja és a legnagyobb magyar között a felépítendő theátrum topográfiai helyének kijelölése körül támadt, ha figyelmen kívül hagyjuk is a sok véleménykülönbséget, ami egyrészt Pest vármegye és a törvényhozók, másrészt a főherceg-nádor és a vármegye között annyi huzavonát okozott, mondom: ha minderre nem térünk is ki, hanem csak a színház megnyitásától eltelt száz esztendő eseményeit tekintjük végig, akkor is látnunk kell, hogy igen sok viszontagságon ment keresztül ez a nekünk oly nevezetes és jelentős kultúrintézmény.
Hiszen nemcsak művészi bajai voltak, hanem többször a bukás veszélye is fenyegette s ettől csak az a féltő gond és aggódó szeretet mentette meg, amivel a magyar nemzet mindenkor kísérte színháza sorsát s ami legkézzelfoghatóbban a törvényhozáson keresztül jutott kifejezésre.
Ilyen megnyilatkozása volt a nemzetnek a színház létesítését elrendelő 1836. évi XLI. t.-cikken kívül különösen az 1840. évi XLIV. t.-c., ami nemcsak országos pártfogás alá vette a művészi és anyagi krízissel küszködő, zsenge intézetet, hanem meg is teremtette annak számára a fennmaradáshoz szükséges pénzbeli alapot.
A szinház anyagi nyugalmát mindamellett csak a kiegyezést követő esztendők hozták meg, mikor már az állami költségvetés évről-évre megfelelő összeggel támogatta az intézetet; ugyanekkor azonban s éppen az állami szubvenció nyomán a politika hullámai öntötték el a színházat s az állami segély megadása körül oly jelentős és esztendőről esztendőre felújuló, nemcsak politikai, de erős nemzetiségi viták kavarogtak, melyek - különösen Deák Ferencnek egyetlen, de elvi jelentőségű színházbeszéde miatt - évtizedekre megfodrozták a magyar politikai élet amúgy sem túlságosan nyugodt vizeit.
Ezt a Deák-beszédet ugyanis még 1904-ben is szószerint idézi a képviselőházban bizonyos nemzetiségi álláspont igazolására Vlád Aurél, nemkülönben 1908. év végén Pop Csicsó István (mindketten román kisebbségi képviselők.).
A magyar politikai élet nemzetiségi harcait tárgyaló irodalom csodálatosképen alig fordít figyelmet a hatvanas-hetvenes évek határesztendeiben fel-fellobbanó és kulturális mezbe öltöztetett parlamenti vitáira, melyekben szerb és román képviselők a Nemzeti Színház államsegélyének helyes elvi szempontjait próbálták problematikussá tenni, hogy a zavarosban a maguk politikai halász-zsákmányát megszerezzék. Még legéberebb figyelemmel Szekfü Gyula nézi ezeket az eseményeket, többször méltatja is azok jelentőségét, különösen Deák beszéde kapcsán.
A Nemzeti Szinház állami támogatása körüli első vita a nemzetiségi törvény (1868-i XLIV. t.-c.) parlamenti tárgyalásának előestéjén - 1868 november 14-én - robbant ki. Igen kedvező politikai időjárás volt ez a nemzetiségek számára. Az alig induló magyar alkotmányos élet vezető tényezői - érthetően - kerültek minden súrlódást a kisebbségekkel s a legteljesebb egyetértés és megértés medrébe kívánták szorítani a politika annyira kanyargós, szeszélyes és bizony nem mindig kristálytiszta folyamát.
Már az 1869. évre szóló budget tárgyalása során élénk előcsatározások indultak a türelmetlenebb nemzetiségi honatyák részéről. Egyikük-másikuk nekirugaszkodva körülnyargalta a magyar alkotmányos berendezkedés fellegvárát, méregette annak erődítéseit, kémlelte az őrség számát, erejét. Egyszóval: készültek, ha nem is ostromra, de mindenesetre erős viadalra...
A belügyi tárca színház-tételének vitájában kitűnő alkalom nyílt a nemzetiségi fegyverek megvillogtatására és az erőviszonyok összemérése mellett a magyar kormány liberális türelmének próbatételére is. E mérkőzés a kormánynak - sajnos -, ha nem is visszavonulásával, de mindenesetre politikai taktikájának teljes csődjével és tekintélyének csorbulásával végződött.
50.000 forint állami támogatást javasolt a belügyi kormány a színház céljaira, de amint e tétel tárgyalás alá került, nyomban jelentkeztek a nemzetiségek hangadói és saját kultúrájuk fejlesztésének a magyaréval egyenlő fontosságát hangoztatva előbb egy magyarországi szerb, majd egy magyarországi román "nemzeti" színháznak közpénzből való támogatását, illetve alapítását követelték. Indokuk rövid volt és velős: ha a magyar Nemzeti Színház kap állami szubvenciót, a szerb színháztól sem lehet megtagadni azt.
A nemzetiségnek ez a már első pillanatra is felmérhetetlen jelentőségű politikai sakkhúzása nem érte váratlanul a kormányt, mert nemcsak a bizottsági tárgyalásokon jelentkezett már ez a felfogás, hanem hetekkel előbb, még pedig magyar részről. Irányi Dániel, az akkori magyar politikai életnek egyik vezető tagja a Magyar Újság 1868. évi szeptember 19-iki számában A budai népszínház országos segélyezése c. cikkében megelőzte a november 14-iki szerb indítványt. Azt írja ugyanis itt: "...országos pénztárból véleményem szerint csak oly fizetések, vagy segélyek utalványozhatók, melyek általános, országos természettel bírnak, vagyis közszolgálathoz tartoznak.
A főváros megmagyarosítása s különösen e célnak színház általi elősegítése aligha fog a nem magyar nemzetiség által oly közszolgálatnak nézetni, melyhez minden lakosnak, nemzetiségre való tekintet nélkül egyaránt hozzájárulni kötelessége. S ha nem nézetik annak, abból következik, hogy a nem magyar nemzetiségek is feljogosítva érzendik magukat hasonló segélyt igényelni országos pénztárból a magok létező, vagy állítandó színházaikra.
Akarja ezt megadni Pest vármegye? akarja, hogy a szerbek, románok, ruthének, tótok, németek hasonló folyamodásokkal járuljanak az országgyűléshez, s hogy ez teljesítse kérelmeiket?
...én az egyenlőség elvét komolyan veszem és nem várom, hogy annak megtartására mások, ez esetben a nem magyar nemzetiségek figyelmeztessenek."
E cikk gondolatmenete teljesen megegyezik Deáknak a szinházügyben később elmondott híres parlamenti beszédével, s akarva, nemakarva, preludiuma lett a szerb színház-indítvánnyal megindult s évről-évre növekvő nagy, nemzetiségi szinház-vitáknak, amelyeket csak Tisza Kálmán nevezetes és erélyes 1875-iki lépése szüntetett meg.
Igen érdekes ez a tervszerű és összehangolt akció, amit a nemzetiségi képviselők követtek. Az első - 1868. évi - költségvetésnél még szó nélkül engedték át a szinház tételét. A következő évben pedig már megjelent a Dimitrievics-féle indítvány, ami 5000 forint államsegélyt kér az újvidéki szerb „nemzeti színház” számára.
1870-ben belekapcsolódott az ügybe a román Borlea Zsigmond s egyszerűen a magyar nemzeti színház segélyének törlését inditványozta, ugyanekkor Hodossiu József, a másik román honatya már egy román nemzeti színház alapítására kér az államtól nem kevesebbet, mint 200.000 forintot. S mind e kéréseket követelésnek is beillő hangon és modorban adták elő.
A kormány nem sok erélyt mutatott ezekkel a kulturális mezbe bujtatott politikai törekvésekkel szemben s főként nem volt határozott az állásfoglalása. A kért nemzetiségi szubvenciót nem volt hajlandó megadni ugyan, - ami az egyedüli helyes álláspont: de ennek indokait nem mondta meg nyilt határozottsággal, hanem engedte mindjobban megerősödni azt a hitet, hogy a nemzetiségek e követelése jogos és kizáróan pénzkérdés annak honorálása.
Szinte bocsánatkérően hangoztatta, hogy nem a nemzeti színházat, hanem a dal- és zeneművészetet támogatja az államsegély. Hajlandó volt inkább tévedésnek nyilvánítani a költségvetés színház-tételét, utóbb ennek címét meg is változtatni, mint kereken megmondani, hogy Magyarországon csak egy nemzeti színház számíthat állami támogatásra, s ez a magyar nemzeti színház. Ezt csak Nyáry Pál és Tisza Kálmán mondta ki nyiltan.
Deák csak egyetlen napon - 1868 november 14-én - vett részt a vitában, de akkor két felszólalással is, a későbbi években nem. Álláspontja - melyet bizonyára csak politikai óvatosságból nem juttatott kifejezésre -, nyilván az volt, hogy a magyar nemzeti színháznak adandó államsegély nem jelentheti a nemzetiségi hasonló kultúrintézmények állami támogatását.
Különösen második felszólalásából csendül ki ennek a felfogásnak hangja. Beszéde azonban úgy volt megfogalmazva, hogy azt mindkét fél saját álláspontja igazolásának tekinthette.
"Én - mondotta Deák - az egységes, osztatlan magyar nemzetet ismerem el politikai nemzetnek; minden, ami az állam nevében történik, menjen tehát annak nyelvén is. De hogy a színház oly politikai tér legyen, melyen ezen elvet alkalmazni kelljen, azt nem látom be..." "... sehogy sem tudom megegyeztetni az igazsággal azt, hogy az állam, mely politikai tekintetben egységes és osztatlan magyar állam, magára a szinházra, mint a magyar nyelvet mívelő s egyáltalában mívelődési intézetre egyedül és kizárólag csak egyik nyelvű és nemzetiségű nép számára költsön a közös adókból."
A beszéd eddig kétségtelenül a nemzetiségi álláspontot ismeri el helyesnek. Ugyanazt mondja, amit azok hangoztattak. Azonban nem arra az eredményre jut, mint ők.
"Erre nézve én azt gondolom - folytatta -, hogy vagy mindegyikre, vagy egyikre sem. Ha nem vagyunk olyan állapotban, hogy valamennyire adhassunk, akkor mondjuk ki, hogy kizárólag erre sem adunk.
Szégyen gyalázat volna Magyarország népségére, ha azon néhány ezer forintot, úgy mint egyes polgárai a magyar nemzetnek előteremteni nem tudnánk.
Én tehát nem az indítványt (t. i. a szerb indítványt) akarom pártolni, hanem a javaslatban a magyar színházra ajánlott segélyt nem akarom elfogadni."
"...azt óhajtom, hogy sem az, ami a javaslatban van, sem az, ami indítványoztatott, el ne fogadtassék. Ha módunk volna valamennyinek adni: igenis, ha módunk nincs: ne adjunk a magunk nyelvére sem. Töröljük az egészet, mert nem akarok semmi igazságtalanságot pártolni, még akkor sem, ha belőle hasznot húznánk."
A nemzetiségi képviselők Deák indítványával szemben mindkét színház számára - magyarra is, szerbre is - megszavazandónak vélték a segélyt; a Ház azonban elvetette mind a szerb indítványt, mind Deákét és megszavazta a kormány által a nemzeti szinház számára kért segélyt. Alig hihető, hogy Deák ne számított volna erre, hiszen ha valaki, ő bizonyára ismerte a parlamenti erőviszonyokat.
Megismétlődött a nemzetiségi vita a következő - 1870. évi - budget tárgyalásánál, ahol már két lépéssel tovább mentek a nemzetiségek s egyrészt egyszerűen megtagadták a magyar szinház szubvencióját, másrészt pedig most már a román nemzeti színház - nem is támogatására, hanem megalapítására - igényeltek nem tetemes összeget, mint említettem: 200.000 forintot. S a nemzeti szinház állami szubvencióját Deák Ferenc beszédére való hivatkozással tagadták meg.
Rajner Pál belügyminiszter szorongatott helyzetében "nyomtatási hibá"-nak mondotta a költségvetés a "színház részére évi adomány" kitételét a "dalmű és zeneképezde támogatása" helyett. Ezt tartotta elitélendőnek Tisza Kálmán, hogy évről-évre ezzel a hibával kell számolni, ami ennyi vitára ad okot. A dolog érdeméhez szólva pedig határozottan kijelentette, hogy "egy garast sem" hajlandó más színház támogatására megszavazni, mint a fővárosban levőre.
Ugyanő volt az, aki - már mint belügyminiszter - 1875 április 13-án véget vetett a Nemzeti Színház szubvenciója körül minden évben fellobbanó nemzetiségi polémiának, amikor Miletics Szvetozár és különösen Polit Mihály nemzetiségi képviselők túlmentek felszólalásukkal a megengedhető határon. Ez utóbbi képviselő a többek között ezt mondta: "... szégyenleni való a világ és Európa előtt a nem magyar szegénységnek filléreit igénybe venni mulatsági intézetek előmozdítására..." továbbá: "... elvi kérdés az, vajjon Magyarország törvényhozó testülete elé kerülhet-e általában olyan színháznak ügye, mely csakis egy nemzetiség fejlesztésére szolgál."
"... Ha a törvényhozó testületben egy színházügy szőnyegre kerülhet: akkor mindenféle nemzetiségnek színház ügye is szőnyegre kerülhet. Önöknek álláspontja - mondotta Polit a kormánypárt felé fordulva, - hogy Magyarország nemzeti állam, de tessék akkor megmásítani a statisztikát, tessék azon milliónyi tótokat, szerbeket, románokat kényszeríteni, hogy magyarok legyenek. Ha ezt bírják akkor deklarálhatják, hogy Magyarország nemzeti állam."
Tisza Kálmán, mint belügyminiszter válaszolt erre: "... Én azt tartom, hogy Magyarország éppen olyan állam, mint Európában a legtöbb állam, amelyekben laknak különböző nyelvű és nemzetiségű polgárok; de azért az államnak egy neve van: egy helyt a francia, más helyt a szerb, ismét másutt a román; itt pedig a magyar.
Itt megjegyzem meg azt, hogy ez nem felfogás kérdése, (élénk helyeslés), hanem ez törvényesség kérdése, (általános élénk helyeslés) és a t. képviselő úr itt a Ház kebelében miattam ugyan bátran beszélhet, hirdetheti ezen különböző, de egyenesen a törvénybe ütköző felfogását: mert itt a Háznak szentélye megvédi még a helytelenül kimondott szót is; de figyelmeztetem, nehogy a Házon kívül megpróbálja ezen törvényellenes felfogását hirdetni és azt érvényesíteni akarni (általános zajos helyeslés és taps), mert amely percben azt meg fogja próbálni: meg fog róla győződni, hogy minden álnok áskálódások dacára a magyar államnak van még elég ereje ellenségeit összetiporni."(Hosszantartó viharos helyeslés, éljenzés és taps minden oldalról...)
A nemzetiségi színházviták ezzel elnémultak. Az állami költségvetés újra nyiltan, őszintén és helyesen mondhatta, hogy az állami színház segélyezésére kéri a szubvenciót: nem kellett engedményeket tenni annak megszavazásáért egyik nemzetiségnek sem.
De - amint előbb említve volt - még két ízben visszatértek rá a román képviselők egy-egy kulturvita kapcsán. 1904-ben és 1908-ban. Mindkét alkalommal Deák színház-beszédét olvasták a magyar kormány fejére s azt kívánták, hogy annak a beszédnek szellemében érvényesülhessenek aspirációik. Egyelőre az is elég lett volna.
De a ma százéves Nemzeti Színház állami segélye soha többé nem vált problematikussá.
A géptüdő
1937 október
Nehéz titkokat hoz magával az ember a születés előtti időkből. A többi között olthatatlan vágyat az - utánzásra, irigyen tekint az állatvilág kiváltságaira, irigyli a repülő madarat, sóvárog a halak vidám fickándozása után a vízben és végül is utánozza őket.
Edison, minden idők legnagyobb technikai zsenije az állatvilág szervezetének tanulmányozása közben jött rá a legegyszerűbb gépek titkára. Törhetetlen hittel hirdette, hogy a mechanika egyelőre nem tehet mást; mint hogy utánozza a természetben már meglévő eleven gépeket és acélból öntse ki a csodálatos törvényszerűséggel felépített emberi vagy állati testrészek szerkezetét.
A madarak utánzásának művészete már jelentős tökélyre fejlődött. Az ember több-kevesebb kockázattal már nagy távolságokat átrepül. Ezzel szemben nagyon elmaradt a halak utánzásában. Igaz, hogy büszke és nagy biztonságot nyujtó hajókon hatalmas tömegeket fuvaroznak emberben és áruban a vizek hátán, maga az ember azonban még csak nagyon rövid ideig tud konkurrálni a halakkal.
Ezt a hiányosságot tartotta szem előtt két orosz, amikor mesterséges tüdőket szerkesztett, hogy ezzel is előbbre vigye az emberek úszótudományát. Poroiko és Michailov a két orosz kutató neve, aki hosszas munka után tökéletes géptüdővel felszerelve bukott a víz alá és a kísérlet szemlélőinek nagy bámulatára közel egy óráig maradt a víz alatt mintegy 20 méteres mélységben.
Rekord ez az úszás történetében. Nem kétséges ugyanis, hogy előttük már jóval hosszabb időtartamot is kibírt az ember víz alatt, de ehhez komplikált búvárfelszerelés kellett. A két orosz ezzel szemben ruhátlanul merült a víz alá, csupán a géptüdőt vitte magával, amihez egy szellemesen egyszerű vízmaszk volt minden felszerelés.
Az érdekes fénykép pompás bizonyítéka a két orosz sokatjelentő találmányának. Poroiko, az egyik feltaláló merült az átlátszóan tiszta vízbe új felszerelésével, amely egy rekeszekre osztott légtartályból a szájhoz vezető csőből és a vízmaszkból áll.
A tartályban sűrített levegő van. Ennek előállítása nagyon egyszerű. Akárcsak egy kerékpártömlőnek a felfújása. Egy-két perc alatt annyi levegőt sűrít a szellemesen megoldott pumpa a tartályba, amennyire egy órán át szüksége lehet a búvárúszóknak. Nagyon érdekes az egész gépezetnek az a része, amely lehetővé teszi, hogy a levegő elhasználása után nem kell a partra úszni a búvárnak, hanem a víz színén végezheti el a töltés munkáját. Ezután ismét alábukhat.
A legnagyobb viharban is nyugodt vízrétegekben tartózkodhat az ember a felszerelés birtokában. Ha tetszik, azonnal a víz színére jöhet és a hullámok táncos játékára bízhatja magát. Közben egy-egy mozdulattal újabb és újabb levegőt préselhet a tartályba, ezzel tehát napokig is biztosítja magát a vízbefúlás ellen. Az egésznek a titka az a szelep, amely a levegő sűrítése alkalmával csak levegőt enged be a tartályba, vizet egyáltalában nem. Az arca a maszk légmentesen zárul, tehát erről az oldalról sem kell tartani meglepetéstől.
A technika csodálatos műhelyében elkészült tehát a géptüdő, amelynek segítségével a halakhoz hasonló biztonsággal mozoghat az ember a vízben. Életmentés, hajótörés alkalmával csakúgy nagyértékű szerszám ez, mint az ipari világban, ahol számos előnyén kívül az is külön erénye, hogy megfelelő szűrőszerkezet közbeiktatásával a gázok hatása ellen is megvéd.
Legalább, is azok ellen, amelyek tüdőn keresztül hatnak. A bőr felületét leégető mustárgázok ellen ugyanis ez a szerkezet sem elegendő. Ami nem csoda, hiszen a két orosz a halak életét utánozta. A halak pedig bölcsek, az ő világukban nem ismerik a - harcigázokat.
Alvó munkások a Vígszínház kapujában!
1937 október
Harmadik hete a nyílt uccán alszanak a Szent István kőrúti útfelszedők és kövezők
Tizennégy férfi fekszik az uccán. Semmi bajuk: alszanak. Hat a Vígszínház bezárt kapujában, nyolc a Csáky uccai kapumélyedésében. Párosával fekszenek egy-egy mélyedésben: az egyik feje a másik lába mellé kerül és viszont. Derékaljuk a csupasz kő, takarójuk zsák, ponyva, vagy semmi, párnájuk tarisznya vagy görcsösen felhúzott karjuk.
Harmadik hete alszanak az uccán a Szent István kőrúton dolgozó napszámosok és kubikusok! Korán lefekszenek. Félkilenckor, kilenckor már alszanak, amikor a legerősebb a forgalom, három lépésre tőlük autóbusz dübörög, villamos zakatol, járókelők özönlenek.
Uccán alvó munkás eddig ismeretlen fogalom volt Budapesten!
Esténként egész expedíciók indulnak el a város minden sarkából a Szent István körút felé.
Nehezen is lehet furcsább és elszomorítóbb látványt elképzelni, mint a rongyos ruhájú, mezitlábas alvó munkásokat a Vígszínház küszöbén. Az utóbbi napokban már idegenek is eljöttek ide, úgy látszik valahol bizalmasan a fülükbe súgták ezt az idegenforgalmi szenzációt.
Magnéziumok villannak, fényképezőgépek csattognak és kész a budapesti emlék, amely, sajnos, élesebben megmarad a külföldi agyában, mint a váciuccai kirakatok. Természetesen a dolognak nemcsak idegenforgalmi háttere van. Nem azért kell sürgősen fedél alá és ágyhoz juttatni a látástól vakulásig dolgozó útépítő munkásokat, mert az idegen rosszat gondol rólunk, hanem mert ez az állapot a mi szemünkben is botrányos!
A munkaadó legelemibb kötelessége volna éjszakai szállásról gondoskodnia, ha már azt akarja, hogy emberei napkeltekor azonnal ásóra, csákányra kaphassanak. A megoldás egyszerű és csöppet sem költséges! Ki kellene bérelni a közelben egy üres üzlethelyiséget, vagy pinceboltot és be kellene állítani néhány ágyat, vagy szalmazsákot! Sürgősen el kell helyezni a munkásokat éjszakára!
Ezt az új budapesti különlegességet még ma meg kell szüntetni!
Kétórás tanulmányúton a budapesti uccák forgatagában Éliássy Sándor főkapitánnyal
1937 október
Nem szigorúsággal, hanem a nevelés eszközeivel kell megoldani a közlekedés kérdéseit - A főváros terjeszkedésével arányban szaporítani kell a rendőrség létszámát - Ártatlan lányok nem kerülhetnek többé razziázó detektívek kezébe.
Szürke felöltős, magas úriember áll a Nagykörút és a Rákóczi út sarkánál, a villamos járdaszigetén. Szombat délután hat óra: szinte forr az ucca, olyan óriási a forgalom. A szürkekabátos úriember kis noteszbe jegyezget. Körülnéz, figyel, lökdösteti magát, aztán ismét ír valamit. Újságunk munkatársa felismeri: Eliássy Sándor rendőrkapitány! Úgy látszik, máris egyik programpontjának valóra váltásán dolgozik, azon, hogy Budapest közlekedését nyugat európai színvonalra emelje. Főkapitány - a viharban... Mintegy húsz percig figyeljük a munkáját. Akkor tovább indul és az Akácfa ucca, Rákóczi út saroknál állapodik meg ismét. Itt az úttest közepén gumibak szabályozza az autók forgalmát. A gyalogosokét azonban senki és semmi!
A gyorsan ki- és beforduló autók elől az utolsó pillanatokban ugrálnak féle a járókelők. Abban a percben, amikor a főkapitány a sarokra ér, csaknem balaeset történik. Egy háromtagú társaság két tagja előre, a harmadik pedig hátra ugrik el egy taxi elől. Fékcsikorgás. Szitkozódás.
- Miért nem dudál?
- Mert nem szabad!
A főkapitány fejét csóválja, jegyez. Aztán elindul az Akácfa ucca és a Dohány ucca keresztezése felé. Néhány percig ott posztol. A körútnak a Rákóczi út felé irányuló forgalma itt csapódik le. Kint a körút közepén rendőr irányítja a forgalmat. Munkatársunk ekkor lép a főkapitány elé, akit láthatóan meglep az érdeklődés.
- Közlekedési reformjaimat nem nyilatkozatokkal akarom kezdeni. Íróasztal mellől, akták közül nem lehet megismerni az életet. Itt az uccán kell találkozni vele!
Hosszas szabadkozás után mégis beleegyezik, hogy mellészegődjünk. A dobogón fiatal közlekedési rendőr áll. Artista ügyességgel végzi munkáját. A főkapitány percekig figyeli. A rendőr már a modern iskola neveltje. Nem nyújtozkodik félpercekig, gyors mozdulatokkal vezényli a körülötte örvénylő forgalmat.
Egyik autónak csak ujjmozdulatokkal ad engedélyt a befordulásra, ugyan akkor másik félkarjával továbbhaladást biztosít egy nála következőnek. Majd teljes karral int a gyalogosok felé, akiknek feltűnőbb mozdulatokra van szükségük, mint a forgalomban gyakorlott autóvezetőknek. Tovább a Körúton. Éliassy főkapitány:
- Azt már látom, hogy több rendőr kell az uccára. Különösen a gyalogjárókra. A pesti közönség közlekedésileg iskolázatlan, könnyelműen veszi saját életét. Oktatókat fogok az uccára állítani, akik nem szigorúsággal, hanem a nevelés eszközével dolgoznak majd...
A Wesselényi ucca sarkán haladunk már, amikor hirtelen biciklista süvít ki a forgalmas Körútra. Egy öreg néninek közvetlen közelből a fülébe vijjog:
- Uhuj!
Az öregasszony rémülten előre ugrik s hajszál híján egy gyorsan haladó magánautó kerekei alá került. A biciklista pedig nyomtalanul eltűnik.
- A biciklistákkal sürgősen rendet fogok teremteni - bólint a főkapitány, - Minden kerékpárt jól látható rendszámokkal szerelünk fel, a gépek tulajdonosai forgalmi engedélyt kapnak és így neveljük majd beléjük a felelősségtudatot.
A Mussolini tér sarkán villanyrendőr dolgozik négy másik rendőrrel. Nincs is semmi baj, példás a rend. Annál nagyobb a zűrzavar bent a Jókai uccában. Társzekerek, teherautók, biciklikaravánok. Rendőr sehol: mindenki úgy hajt, ahogy akar!
A főkapitányi ceruza egyre sűrűbben kerül elő.
A Podmaniczky ucca, Nagymező ucca és Kálmán ucca torkolatánál egyetlen rendőr és egy rosszul helyre állított gumibak körül bonyolódik le a forgalom. Ide feltétlenül több rendőr kell.
- A feladat nem könnyű, - mondja a főkapitány, mialatt a Vilmos császár úton a Belváros felé sétálunk - mert amíg ennyire vegyes a forgalom, mint a mienk, tökéletes egyensúlyt nem lehet biztosítani. Budapest egész élete, de forgalma különösen annyira sajátos és elütő minden más várostól, hogy itt egészen különleges szempontok szerint kell majd a közlekedési reformokat keresztülvinni.A legeszményibb megoldás az lenne, - és itt elmosolyodik - ha teljesen külön útvonalat lehetne építeni a társzekereknek és a gépforgalomnak.
Bízom azonban hogy az adottságokkal számolva is, sikerült majd rövid időn belül megtalálni a legjobb megoldást.
A szerencsés és véletlen találkozást Budapest főkapitányával felhasználjuk arra, hogy figyelmébe ajánljuk a főváros közönségének azt az általános panaszát, hogy a közbiztonsági őrszolgálat száma nem áll arányban Budapest világvárosi fejlődésével.
Kevés a rendőr, kevés az őrszem! - ezt halljuk Pest sok uccájában, de még inkább az utóbbi években szinte amerikai tempóban fejlődő Buda polgárságától.
Megemlítjük azt az igen örvendetes közfelfogást is, hogy a rendőrlegénység férfias, fegyelmezett, de előzékeny és emberséges szellemével egészen rendkívüli megbecsülésnek és népszerűségnek örvend városszerte. Eliássy főkapitány megjegyzésünkre a következőkben volt szíves válaszolni:
- A rendőrlegénység képzése, nevelése a legjobb kezekben van. Állandóan folyik az utánpótlás a laktanyákban, de tény és való, hogy az újoncozás erősebb tempót diktál a főváros állandó terjeszkedése és az új területek fokozott arányú beépítése. A rendőrlegénység létszámának szaporítása azonban nemcsak rendőrnevelési, hanem a költségvetési kérdés is. Minden reményünk megvan arra, hogy Széll József belügyminiszter úr mélységesen átérzi ennek a kérdésnek súlyát és fontosságát és a maga hatáskörében érvényesíteni is fogja a rendőri ügyekben közismert felfogását. A miniszter úr irányítása mellet már folyamatban van a rendőri szolgálat motoralizálása is... A pesti ucca életlének egyik nem éppen vonzó jelenségére: a csapatostól sétáló magányos nőkre hívjuk fel a főkapitány figyelmét.
Ez a kérdés is rendezésre kerül! A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy razziázásokkal nem lehet megoldani. Előfordult néhányszor a múltban, hogy gyanútlanul sétáló, ártatlan lányok kerültek véletlenül a razziázó detektívek kezébe, ennek pedig nem szabad többé előfordulnia! Kimutatást fogok készitetni mindenkiről, aki gyanús és csak előéletük pontos lenyomozása után járunk majd el ellenük.
Nyolc óra. A főkapitányság épülete előtt állunk, vége az első tanulmányútnak. A főkapitány noteszéből talán megszületik végre a budapesti ucca igazi rendje...
Darányi az ország függetlenségéről és a kívülről jövő eszmékről beszélt Kaposvárott
1937 november
Kaposvár, november 7.
Darányi miniszterelnök vasárnap délben részt vett azon a többszáz terítékes ebéden, amelyet tiszteletére a Turul-szálló nagytermében rendeztek. Stephaich Pál alispán a kormányzót köszöntötte fel, gróf Somssich László a miniszterelnökre, Hegyi Árpád a megjelent politikusokra mondott pohárköszöntőt.
Darányi Kálmán válaszában örömét fejezte ki Kaposvár fejlődése fölött, majd így folytatta beszédét:
- Magyarország miniszterelnökének a mai helyzetben nagy és sok erőre van szüksége, mert ennek az országnak ügyeit óvatossággal, szerető gonddal, de egyúttal megfelelő erővel lehet csak képviselni. És higyjék el nekem azt is, hogy igen sokszor kell félreértésekkel megküzdeni.
Különösen külpolitikai kérdésekben gyakran előfordul, hogy az ország közvéleménye és közönsége talán nincsen megfelelően tájékoztatva. Én kérem, előlegezzék a kormány számára azt a bizalmat, hogy a külpolitikát az ország jólfelfogott érdekében igyekszik csinálni. Olyan kis országnak, mint mi vagyunk, függetlensége fenntartása mellett arra kell törekednie, hogy magának rokonszenveket szerezzen, a meglévő barátságokat pedig fenntartsa és ápolja. Nem elegendő azonban megőrizni azt, ami van, hanem fejleszteni kell, még pedig nemcsak anyagi, hanem kulturális és szellemi vonatkozásban is.
A belpolitikában jelentős változások előestéjén állunk. Az ország teherbíróképességével összeegyeztethetően, de mindenesetre fokozottabb mértékben kell a szociális feladatokat megvalósítanunk.
Ezeknek sorában előttünk áll a mezőgazdasági munkásság és cselédség aggkori biztosításának megvalósítása, a tisztviselőtársadalom helyzetének némi javítása, a mezőgazdaság, ipar és kereskedelmi jólétének emelése. Megfelelő intézkedéseket kell tennünk a népegészségügy és a gyermekvédelem további fejlesztése terén, amelyek égető és fontos problémái a magyar közéletnek.
A titkos választójog behozatala valóságos politikai szükséggé teszi népünk kulturális szinvonalának fölemelését. Bár el vagyok szánva arra, hogy bárminő támadásokkal szemben is a választójogi törvényjavaslatot csak a nemzet egyetemes érdekei által megszabott korlátok között fogjuk megvalósítani, mégis nagyon ügyelnünk kell arra, hogy népünk sem jóindulatú rajongók, sem hitvány kalandorok eszközévé ne tehessen.
Mi a magyarok útján járunk, mint bármely más öntudatos nemzet. Mi magyar politikát akarunk csinálni és kívülről jövő eszméket csak olyan mértékben fogadunk el, amennyiben azok hasznosan és a nemzet egyéniségével összeegyeztethetők, de a vörös áradat sem lesz többé urrá ebben az országban.
A miniszterelnök ezután megemlékezett arról, hogy a kormányzó több beszédében említette: az „országnak gazdaságilag gyarapodnia, gazdagodnia kell és minden eszközt meg kell ragadni ennek érdekében".
- Amikor ennek rendkívüli fontosságára rámutatok, - így fejezte be Darányi - meg kell állapítanom, hogy nem elég, ha iparunkat, kereskedelmünket és mezőgazdaságunkat fejlesztjük, hanem szükség van arra is, hogy gyarapítsuk ősi magyar kultúránkat is. Ezt a politikát azonban csak akkor lehet megvalósítani, ha el tudjuk érni a nemzeti erők teljes összefogását. Arra ürítem poharamat, hogy értse meg egymást a magyar a magyarral!
Lord Halifax hazautazott
1937 november
Berlin, november 21.
Lord Halifax, az angol titkos tanács elnöke, vasárnap befejezte németországi látogatását és este kilenc órakor menetrendszerű északi expresszel visszautazott Londonba.
Lord Halifax elutazása előtt fogadta az angol sajtó képviselőit. Nyilatkozatában annak a reményének adott kifejezést, hogy berlini látogatása lehetővé teszi a tárgyalások további folytatását, hogy így kölcsönös megértés jöjjön létre, ami előmozdíthatja az angol-német kapcsolatok tisztázását.
Az egyik angol ujságíró kérdést intézett lord Halifaxhez Neurath báró német külügyminiszternek Londonba történt meghívásáról. Lord Halifax válaszában kijelentette, hogy az elkövetkező események azoktól a tanácskozásoktól függenek, amelyek az elmúlt héten Berlin és London között lefolytak.
A lapok behatóan foglalkoznak Halifax lordnak Hitlernél, az Obersalzbergen tett látogatásával.
- A látogatás - írja a Völkischer Beobachter - sem arra nem adhat okot Németországban, hogy eredménye tekintetében csalódást hozzon, sem arra, hogy korai reményeket fűzzenek hozzá. Azok a jelentések, amelyek ezzel kapcsolatban Neurath birodalmi külügyminiszter londoni látogatásáról napvilágot láttak, nem egyebek puszta találgatásnál. Ilyenfajta látogatás sürgős szükségessége egyáltalában nem áll fenn, éppen ezért egyáltalán nem is vették tervbe.
Az Essener Nationalzeitung ezt írja: A látogatás hasznosnak és alkalmasnak mutatkozott a kölcsönös megértés fokozására és alapul szolgálhat a további tárgyalásokra. A német külpolitika világos iránya nem angolellenes. A világpolitikai helyzet azonban e pillanatban még oly kevéssé érett, annyira áttekinthetetlen, hogy először meg kell várni a helyzet tisztulását, mielőtt a két állam egyike új összejövetel és megbeszélés iránti szándékát nyilváníthatná.
London, november 21.
A sajtó érdeklődésének előterében változatlanul Halifax lord németországi látogatása áll. Hangsúlyozzák a lapok, hogy a Hitlerrel folytatott hosszú tárgyalás bizalmas jellegű és azért annak részletei nem is fognak egyhamar kiszivárogni, de az a tény, hogy Neurath külügyminiszternek júniusban elhalasztott látogatása most ismét napirendre kerül, kedvező jelnek tekintendő.
A lapok egy része határozottan megállapítja, hogy Berchtesgadenben főleg a gyarmati kérdésről, az angol-amerikai gazdasági tárgyalásokról és Németország középeurópai céljairól volt szó.
A francia és angol kormány Közép-Európa sorsát eldöntő tanácskozása
1937 november
Párizs, november 28.
A Londonba utazó francia kormányférfiak útrakelésének szokásos külsőségei között hagyták el Chautemps miniszterelnök és Delbos külügyminiszter nagyszámú kíséretükkel együtt vasárnap délután félötkor Párizst, de a londoni látogatás rendkívüli jelentőségét az mutatta, hogy rengeteg politikus jelent meg a pályaudvaron és a közönség lelkes éljenzéssel búcsúzott Chautempstől és Delbostól. A miniszterelnököt és a külügyminisztert Leger, a külügyminisztérium vezértitkára és Massigli, a külügyminisztérium politikai osztályának vezetője is elkísérték Londonba.
Nagyjelentőségű az a beszéd amelyet Pezet képviselő, a külügyi bizottság előadója és a középeurópai kérdések elismert szakértője tartott Toulouse-ban: - Legyünk tisztában azzal, - mondotta - hogy a fenyegető világdráma színhelye nem Spanyolország vagy a Távol-Kelet, hanem Közép-Európa lesz. A béke szempontjából rendkívüli jelentősége van Ausztria függetlenségének, Csehszlovákia fennmaradásának és annak, hogy a dunavölgyi népek szabad akaratukból kibékülhessenek és szervezkedhessenek. Nagyon sajnálatos volna, ha Anglia nem vállalna semmi felelősséget a középeurópai eseményekért. Ilyen körülmények között fel kell vetnünk a kérdést, nem volna-e helyes, ha Franciaország gyökeresen revideálná hagyományos politikáját és vagy szakítana a Népszövetséggel vagy annak reformját sürgetné.
Az egész francia sajtó méltatlankodva ír arról, hogy az olasz lapok nem akarják tudomásul venni azt a hivatalos cáfolatot, amely szerint Campnchi (???Campachi???) tengerészeti miniszter korzikai útján nem beszélt arról, hogy Franciaország készen áll az Olaszország elleni háborúra.
Különösen feltűnő, hogy az „Intransigeants", amelynek olaszbarátsága közismert, milyen éles hangot használ. - Nem tudjuk, - írja a lap - hogy Mussolini Berlinből való visszatérése óta azt a politikát folytatja, amelyet a „Lavoro Fascista” úgy határoz meg, hogy: „Mi nem félünk a háborútól és nem is gyűlöljük.” Erre Franciaország csak egyet válaszolhat: „Mi gyűlöljük a háborút és bebizonyítottuk, hogy megálljuk benne a helyünket, legalább is úgy, mint mások.”
A vasárnapi lapok közül a Petit Parisien hangsúlyozza, hogy a francia miniszterek Londonban nem hajlandók feláldozni semmit sem Franciaország létérdekeiből, mert ilyen árat Franciaország nem fizethet a nemzetközi feszültség enyhítéséért.
Az Excelsior azt a reményét fejezi ki, hogy Franciaország és Anglia nem tesznek engedményeket, ha a túloldalról nem hajlandók ugyanilyen engedményekre. Franciaország és Anglia a nemzetközi biztonságot és Európa érdekeit szolgálják, ha szilárdnak és erősnek mutatkoznak. Sokat foglalkozik a sajtó Delbus külügyminiszter keleteurópai utazásával is, amely nem azt célozza, hogy Franciaország újabb szerződéseket kössön, de szorosabbra akarja fűzni a kapcsolatokat Franciaország és szövetségesei között.
Francia részről főleg a Lengyelországhoz való viszony megjavítására fektetnek nagy súlyt, amit az is bizonyít, hogy Delbos közvetlenül elutazása előtt Likaszievics párizsi, lengyel nagykövettel tárgyalt.
London, november 28.
Chautemps, francia miniszterelnök és Delbos külügyminiszter vasárnap este kilenc órakor megérkeztek Londonba. Az eszmecsere tehát már vasárnap este megkezdődött, de az érdemleges megbeszélések természetesen csak hétfőn reggel indultak meg a Downing-streeten lord Halifax részvételével.
A tárgyalások kitöltik úgy a hétfői és a keddi napot és a francia miniszterek valószínűleg kedden este utaznak vissza hazájukban. Londoni politikai körökben rendkívüli érdeklődéssel kísérik ugyan a francia miniszterelnöknek és külügyminiszternek az angol kormány vezető tagjaival most következő tárgyalásait, de nem hiszik, hogy az angol kormány politikájában lényeges változást, az európai politikai helyzetben pedig, közeli fordulatot lehessen várni ezektől a tanácskozásoktól.
Az angol kormány külpolitikáját erőviszonyok, tények döntik el, ezek az erőviszonyok nem változtak, tehát a politika sem fog előreláthatólag megváltozni.
Még néhány héttel ezelőtt a munkáspárt vezetői némi joggal erőteljesebb és aktívabb külpolitikát követeltek a Chamberlain-kormánytól. Ma már a konzervatív párton kívül az egész angol közvélemény azon a nézeten van, hogy a Chamberlain-Eden-féle politika, amelyet a határidőre szabott várakozás politikájának neveznek, az egyedüli, amely Anglia érdekeinek megfelel.
A Fortuiglitly Rewiev novemberi számában a konzervatív párt egyik legtehetségesebb fiatal tagja, Boothby, aki Churchill magántitkára volt, Edennek jóbarátja, rendkívül világos cikkben vette védelmébe az ellenzék támadásai ellenében a külügyminiszter politikáját és pontosan körülírta ennek a politikának közelebbi s távolabbi céljait.
Eszerint Anglia célja a Földközi-tengeri útvonalak szabadságának megvédése, Franciaország, Belgium és Hollandia megsegítése minden körülmények között háború esetén és megakadályozása annak, hogy Japán imperialista hódításait az Egyenlítőig kiterjessze. Ebből következik, hogy Anglia semmi körülmények között nem avatkozhatik ma be semmiféle középeurópai bonyodalomba, tehát sem az osztrák, sem a cseh kérdés megoldásába fegyveresen bele nem nyúlhat, mindaddig, amíg fegyverkezése azt a hatást el nem érte, amely lehetővé teszi, hogy a „totális államokkal azon a nyelven beszéljen, amelyet megértenek és megállapodjék velük bizonyos józan politikai rendezésben.”
Az Eden-politika célja e pillanatban - írja Boothby - csak egy: két-három évig minden háborús bonyodalmat távoltartani Angliából, s ha lehet egy európai konfliktust megakadályozni, hogy aztán Franciaországgal együtt anyagi és katonai ereje teljes súlyát vethesse latba egy új és igazságos európai béke érdekében.
Világosabban, tömörebben nem lehet meghatározni Anglia külpolitikáját és Londonban bizonyosra veszik, hogy nem fog egyéb történni, mint az, hogy a francia kormányt és a francia közvéleményt továbbra is megnyerjék a türelem e politikájának. Fenyegetni Anglia a közelmult tapasztalatai után senkit sem fog mindaddig, míg a fenyegetést tettre nem tudja változtatni.
Mi okozta a nagy amerikai tőzsdekrachot?
1937 november
Newyork, november hó
Értetlenül és megdöbbenéssel nézték a világ vezető pénzügyi és gazdasági körei azt a katasztrofális árzuhanást, amely szeptember közepétől egészen október végéig, mint valami fékevesztett tornádó söpörte végig a newyorki tőzsdét. Hat hét alatt két esztendő árfolyamemelkedése veszett el; megdönthetetlenül szilárdnak hitt vezető értékek buktak uj mélypontokra; az árfolyamlistának (az aranybányapapírok kivételével) egyetlen rovata sem tudott menekülni a bessz félelmetes nyomása alól.
A Dow-Jones-féle tőzsdei index 53 százalékkal zuhant az augusztusi árfolyamjegyzések alá. A katasztrófa végzetes hasonlatosságot mutatott az 1929-es tőzsdei krachal. 1929-ben a tőzsdei összeomlás első napján az index 15 százalékkal esett, két héttel később az árzuhanás 41 százalék volt. A bessz tehát 1937-ben még sulyosabb volt, mint nyolc évvel ezelőtt.
Nagyon természetes, hogy ilyen körülmények között nemcsak Amerika, hanem az egész világ megdöbbenéssel figyelte a Wall Street-i eseményeket. Hiszen 1929-ben a Wall Streetről indult el a világválság, kisértetiesen hasonló körülmények között; vajjon az, ami most történt a Broad Street-i tőzsdepalotában, megismétlődését jelenti-e a gazdasági történelemnek, vagy pedig egy elszigetelt jelenséggel állunk szemben, amelynek egészen speciális okai vannak? Nemcsak Amerikára, hanem Európára is rendkivül fontos nemcsak az, ami a newyorki tőzsdén történt, hanem az is, hogy miért történt? Más szóval: specifikusan amerikai jelenséggel állunk-e szemben, vagy pedig a newyorki krach ismét előfutárja lesz-e egy ujabb világdepressziónak?
A fejvesztettség első pánikhangulatában a magyarázatok egész sorát kolportálták a Wall Streeten. Az árfolyamok azért zuhantak, mondották, mert Roosevelt ujra, további intézkedésekkel akarja megneheziteni a tőzsde munkáját; a Security Exchange Comission ujabb támadásra készül a tőzsde ellen; az európai háboru kitörése küszöbön áll; az Amerikába menekült tőke egyszerre dobta a piacra a spekulativ papirokat; az amerikai kormány a dollár ujabb devalvációjának gondolatával foglalkozik. Mindezek a magyarázatok komolytalanoknak bizonyultak.
A Roosevelt-kormánynak esze ágában sincs ujabb hadjáratot inditani a tőzsde ellen; az 55 százalékos kötelező fedezet eddig is megvolt és a tőzsde mégis emelkedett közel két éven keresztül; egy imminens háborus konfliktus az amerikai iparra csak ösztönzőleg hatna; a kormánynak semmi oka sem lenne arra, hogy a dollárt ismét aláértékelje, annál kevésbé, mert az első devalváció oktalansága és céltalansága rég kiderült. A magyarázatot tehát nem itt, hanem a sokkal közelebb fekvő és jóval természetesebb általános gazdasági okokban kell keresni. A newyorki tőzsde, mint gazdasági szeizmográf, ismét pontosan müködött és, mint 1929-ben, félreérthetetlenül jelezte, hogy a több évig tartó gazdasági fellendülés után, egy ujabb depressziós korszak előtt állunk.
Aki ma nyugodtan és a statisztikai adatok számain keresztül vizsgálja a newyorki tőzsdekrach okait, az minden kétségen kivül megállapithatja, hogy az októberi összeomlásnak két magyarázata van. Először: Amerika ipari aktivitásának a görbéje augusztus közepe óta ismét lefelémenő irányt mutat és másodszor: a piac és a spekuláció erősen kilengett felfelé, aminek elkerülhetetlen következménye volt egy lefelé való kilengés.
Finnugor rokonságunk
Zsirai Miklós könyve
1937 november
Én már személyesen is találkoztam egy-két rokonnal, letagadjam, hogy mindahányszor némi meghatottság úrhodott el rajtam? Akivel legutóbb összevetett a sors, azzal magyarul beszélhettem, szórakoztató s ugyanakkor egy kicsit borzongató élmény volt. A rokon, hatvan év körüli kedves bácsi, könyvből tanult meg magyarul, ezelőtt negyven évvel. Az egyik rokon nép egyetemén a magyar és a vogul hangtan tudós tanára.
Magyar kiejtése kísértetiesen tökéletes volt; a nyelvjárásokat is ismerte s ha kívántam, a palóc dialektusban kezdett mondatot szegni, vagy göcseji tájszólásban fejezte be (esetleg szoszvai, vagy hondai vogulban.) A kiejtéssel tehát nem volt baj, noha a tanár úr leginkább csak az óráin gyakorolta a magyart, eleven magyarral nem sok alkalma volt társalogni. Ép ezért, beszéd közben mindig egy kis szünetet tartott, összegyűjtötte legalább egy tökéletes mondat erejéig a mondandóit, a szavakat, nem akart akadozni. De honnan gyűjtötte a szavakat?
Az egyiket Vörösmartytól, a másikat Zrinyiből; volt olyan, amelyért Lebédiáig nyúlt vissza, szemem előtt kapta ki a nyelv alsó rétegéből, gyorsan megtörölgette, hogy én is ráismerjek, úgy nyújtotta felém. Kedves kék szemét összevonva, rövid hallgatás után egyszer például azt mondta, hogy "föveny", másszor, hogy "sűv", majd pillanatnyi szórakozottságában az igéket egy egész mondaton át úgy ragozta, mint a Halotti beszéd prédikátora. "Hirtelen" helyett egyszer azt mondta: "újságtalan". Elbűvölve hallgattam őt s pillantgattam vissza két-háromezerévnyi távolságba nyelvünk múltjában.
Az olyan fajtáknak, mint mi, nem árt néha hátratekinteni az eredetre, kivált a fajta-kérdések nagy idején. (Meghökkentő, milyen keveset tudunk származásunkról; nem azért, mert adat nincs elég, hanem mert nem érdeklődünk. S ráadásul ez a kérdés is - a jó ég tudja, miért - valahogy a „kényesek” közé tartozik.)
Az előkelő eredet fitogtatását ízléstelennek érzi az ember, a szegény rokonsággal való törődést viszont kötelességnek. Legközelebbi nyelvrokonaink, a vogulok iránt, akik összesen sincsenek már ötezren ott az Ob torkolata felé, mindig olyan, lelkifurdalással erősített rokonszenvet éreztem, mint a hazai Mihály bácsik és Mari nénik iránt, akikkel noha köztudomású a sógorság, a család cipőbeemelkedett tagjai már nem szívesen kezelnek. A „hal-szagú” atyafiság! Ifjúkorom leghőbb vágya az volt, hogy eljussak legalább a votjákokig. Ma is minden pillanatban útrakelnék. Mennyit olvastam róluk.
Oly alapos, összefoglaló könyvet, mint Zsirai Miklósé, soha. Ez kiterjeszkedik a kérdés minden ágára, a nyelvészeti fejtegetések mellett ismerteti a nagy család származék-népeinek történetét, mai helyzetét. Így természetesen kiemelkedik a szaktudomány szűkebb területéről, illetve ami benne tudomány, az is tud benne érzelmet, sőt indulatot kelteni.
Mennyi tanulság, mennyi szomorú tapasztalat, mennyi intő példa az okulásra, akár politikai vonatkozásban is. A vótok a középkorban hadsereget vertek szét országuk védelmében, 1834-ben már csak 5148 vótról tud a világ, 1920-ban csak 1000-ről, 1926-ban 705-ről, 1928-ban pedig ötszázegynéhányról. Mintha egy ormánysági falu demográfiai adatait olvasnánk.
És a livek, akik Livland nevét adták s akiket a háború alatt a hadvezetőség mindenestül kitelepített országukból. A száműzetés alatt szétszóródtak, elkallódtak, úgyhogy 1925-ben a nyelvészek (csupán azok érdeklődtek irántuk) összesen 1238-at találtak meg belőlük. És a finnek története, akik elveszítve függetlenségüket, 1249 óta morzsolódtak, vergődtek hol a svéd, hogy az orosz uralom alatt. És a magyarok...
Az ember nehéz lélekzettel csukja be a hatalmas, kitűnő okfejtéssel, felkészültséggel és magyarossággal megírt könyvet. Egy percre meg tudja érteni a menetszázad hazafiainak hevületét, akik a magyart, „testvértelen ágát nemének”, a szumíroktól a zsidókig mindenkivel atyafiságba hozták, de riadtan torpantak meg a sátorlakó cseremiszek és lappok előtt s Melich-et valami fizetett kémnek tartották, akit a németek azért küldtek reánk, hogy az ősi dicsőséget aláássa. (A finnek nem húzódoztak a barbár rokonságtól.
Ők dicsőségnek azt tartották, hogy olyan szegény környezetből is fel tudtak emelkedni.) A tiltakozás és harc ellenére is a század elején a finnugor-tudományban még a magyarság vezetett. Elsőbbségünket azóta elvesztettük, a nálunk háromszorta kisebb finn nép tudósainak munkája messze felülmúlja a miéinket.
Lassanként felül fogják múlni tán a többi kis rokonok is, akik közül egynéhány, mint tudjuk, az orosz forradalom óta bizonyos mértékű nemzeti függetlenségre tett szert, most indult meg szellemi fejlődése utján. A kedves öreg rokontól tudom, hogy az ő országában minden elemit-végzett ember ismeri a magyar-atyafiságot. Mi, mintha szántszándékkal akarnánk mindvégig "testvértelen ág" maradni.
Nem romantika ez az egész rokonítgatás? Zsirainak még azért is síkra kell szállnia, hogy nem az. Nem idézem könyvének erre vonatkozó nagy tudományos alapossággal megírt részleteit. A rokonság - nyelvészetileg - kétségtelen. Ám mi hasznunk belőle? Például abból, ha elhisszük, hogy nem vagyunk árvák?
Többek között az, hogy még idején sarkunkra állhatunk olyan áramlattal szemben, amely csak emiatt talán másodrendű, szolgaságratermett nációnak bélyegezne bennünket. Azzal végzem, amivel kezdtem: mi nyugton kereshetjük s ápolhatjuk a rokonságot, mert a mi esetünkben a humanitással párosul, a gyengébb megsegítését jelenti.
A vogulok nyomorultak, betegek, halálra vannak ítélve. Mikor Oroszországban jártam, az a gondolatom támadt, hogy az egész ötezerfőnyi nemzetet Magyarországba kellene vezetni, egy faluban elférnek, valamelyik nagybirtok lakatlan pusztaságán. Nem az ő hibájuk, hogy annak idején tán félórával lekéstek a honfoglalásról.
Visszanémetesedünk?
1937 november
Szekfü Gyula, aki történetírói munkája mellett szeret néha kitérni a publicisztika területére is és mindig kitűnő példáit adja a mai közéleti dolgok történelmi szemléletű megvilágításának, a magyar középosztály helyzetének és lelkiállapotának vizsgálata során eljutott egy olyan jelenségig, amelyet eddig még nem figyelt meg senki: a középosztályunkban mutatkozó disszimilációs folyamatig, amelynek révén az egy-két-három nemzedék óta a magyarsághoz asszimilálódott német vérűek lelki visszanémetesedése fenyeget.
Schittenhelm Ede című cikke, amelyhez, mint hallom, sokan hozzászóltak a sajtóban (azokban a hetekben külföldön tartózkodtam, magyar újságot nem igen olvastam), erre a jelenségre mutat rá, mint a magyar élet eddig fel nem ismert veszedelmére.
A cikk, ha jól értelmeztem, nem nyelvi visszanémetesedésre gondol, hanem arra, hogy a Németországból a háború után hozzánk is beáramló eszmék, ideálok, mítoszok sok német vérű asszimilált magyarban újra felélesztik a németséghez való tartozás öntudatát, lazítják a magyarsághoz való tartozás közösségi kapcsait s ha ez a már megindult folyamat tovább fejlődik, középosztályunk egy nagyon jelentős részének disszimilálódása, az eddig vállalt közösségből való kiválása s a német nemzeti célok felé fordulása lehet. Triviálisabban szólva Szekfü érzékeny szeme előtt egy új nemzetiségi veszedelem fenyegetése tűnik fel a magyar szemhatáron.
Szekfü itt nyilván arra céloz, hogy a ma Németországban uralkodó lelkiállapot, a nemzeti szocialista diktatúra eszme és érzésvilágának hatása különösen a németből asszimiláltakat ragadja meg. Szemmelláthatólag nem nyelvi disszimilációra gondol, a nyelv kérdését fel sem veti, hanem a mai németséggel való közösségérzés terjedésére, melynek révén megeshetik, hogy az asszimiláltak ráébrednek arra, hogy eredetileg németek, a nagy német nemzettest tagjai s ezután már nem sok kell hozzá, hogy elvesszenek a magyarság számára, sőt esetleg a magyar nemzeti célok ellen is fordulhatnak.
Nem tudok számot adni, nincs rá elég tapasztalatom, hogy ez a veszedelem mennyire immines és mekkora terjedelmű. Ha a nyilvánosság előtt folyó dolgokról ítélek, el kell ismernem, hogy a szélső nacionalizmus ellenforradalmi szálláscsinálói között feltűnő nagy számmal voltak és vannak asszimilált németek.
Ezt hajlandók voltunk azzal magyarázni, amiről más kapcsolatban Szekfü is szól, hogy a nemzethez tartozásuk újságánál fogva szükségét érzik virulens magyar érzésük bizonygatásának, vagyis a magyarsággal szemben való tudatalatti fogyatékossági érzésüket kompenzálják. Szekfü más lélektani alapra állítja magatartásukat. Viszont el kell ismerni azt is, hogy e németes ízű szélső nacionalisták között szép számmal vannak törzsökös magyarok is, tehát a német áfium nem csupán az asszimiláltakra hat.
A mai németesség publicisztikai propagálói közül éppen a legnagyobb hatásúak fajbéli magyarok. Honnan ez a könnyű készség, beleállani a németség sorába és azonosulni a német nemzeti célokkal, feladva a magyar gondolat függetlenségét? Honnan a vakság, mely nem veszi észre, hogy a nemzeti szocialista Magyarország egyet jelent a német érdekkörbe vont s ezzel függetlenségét feladó Magyarországgal?
A dolog az ellenforradalommal kezdődött. A proletárdiktatura bukása utáni időben középosztályunk, különösen alsóbb rétege, lázas állapotba került s olyan politikai eszmékbe vélte megtalálni a szétszaggatott nemzet sebeinek meggyógyítását, melyek jobban hasonlítottak lázálomhoz, mint országépítésre alkalmas politikai rendszerhez. Egy lélektanilag magyarázható szenvedélypolitika merült fel, magát szavakban és tüntetésekben kiélő irredenta, szenvedélyes antiszemitizmus és szenvedélyes kommunista-gyűlölet fogta el a tömegeket.
A gondolatok e zűrzavarából nem alakult ki sem életképes politikai rendszer, sem az értelmet kielégítő filozófia. A magyar ellenforradalom irányítóinak, most már meg kell állapítani, nem volt elég szellemi kapacitásuk arra, hogy mozgalmuknak eszmei alapépítményt teremtsenek s ezzel politikai rendszer színvonalára emeljék. Amint a közviszonyok némileg megállapodtak s a nemzeti láz lecsökkent, rögtön kiderült ez az alapnélküliség s az egész mozgalom szétfolyt, mint a homokba öntött víz.
A láz lecsillapult, de a dispozíció megmaradt. A nemzeti szocializmus uralomrajutása azokban, akikben ez a dispozíció megvolt, revelációként hatott. Megtalálták benne nemcsak a saját jelszavaikat, hanem azt a rendszert és azt a filozófiát is, amelyet maguk nem voltak képesek kitermelni. Megtalálták azt az irracionális elemet is, amely zavaros korokban kell az olyan embereknek, akik könnyebben közelíthetők meg primitív fantáziájuk, mint értelmük oldaláról. A hitleri világkép propagatív ereje elsősorban leegyszerűsítettségében van és abban, hogy nem a belátásra, hanem a hitre épít, olyasvalamire, ami után a mai tömegek sóvárognak s amit az érvényben volt rendszerek nem tudnak már megadni.
Mint minden nagy tömegmozgalom, az alsó, legszélesebb rétegek színvonalára áll és abból meríti erejét. S a nagy tömegekre nem az értelem útján lehet hatni, hanem a szenvedélyek, előítéletek és mithoszok útján. Így magyarázható a nemzeti szocializmus terjedése. Olyan nemzetekben is talált hívekre, mint az angol és francia.
A németeket pedig a világ minden zugában úgy magával ragadja, ahogy a régi hiedelem szerint hullámzani kezdenek a tengerszemek, ha a tenger megmozdul. Hogy - amit Szekfü említ - az olasz fascizmusnak nálunk nem volt ilyen hatása, az bizonyára abból magyarázható, hogy Mussolini mégis a szellemiség magasabb színvonalán mozgott és nem fejlesztett ki mitológiát. A nemzeti szocializmus nagy részben irracionális voltában találja legfőbb erőforrását. Kétségbevonhatatlan politikai sikerei természetesen még jobban megnövelték presztízsét.
Aki ismeri a magyar középosztály nagy részének irtózását a mélyebb gondolkodástól s általában a szellemi erőfeszítéstől, az nem csodálkozik, hogy sokan akadnak, akik kapva kapnak azokon a gondolatokon, melyeket készen kínál nekik a Harmadik Birodalom gondolatvilága. Ez könnyebb, mint fejüket törni nemzetük sorsán és jövőjén.
Mindig akadnak emberek, akik nem bírják ki az emberi függetlenséget, vezettetni szeretik magukat, vágynak valakire, aki helyettük gondolkodik és cselekszik s uralkodik rajtuk. Az ebből a típusból valók szerelmesek a diktatúrába.
Akik szélső nacionalistáknak érzik és vallják magukat, azok nem elég tudatosak arra, hogy megértsék azt a veszedelmet, amely az új német eszmék gondolattalan befogadásával a magyarságot fenyegeti. A lelki elnémetesedés után könnyen következhetik a politikai elnémetesedés és végül a magyarság halála. A nemzet nemcsak politikai szervezet és nemcsak egynyelvű emberek együttélése, ahogy a múlt századvég sovinisztái hirdették. A nemzet ezenkívül lélek is. Nacionalizmus-e a magyarba német lelket oltani?
Ha máris vannak középosztályunkban asszimilált németek, akik újra felfedezték magukban a német lelket, ahogy Szekfü tapasztalta, ez arra vall, hogy asszimilálódásuk lehetett a gondolat és érzület asszimilálódása, de még nem vált teljesen vérükké, nem szívódott be teljesen lelki életük legmélyebb rétegeibe. Ezeknek nyilván még egy-két nemzedéknyi asszimilált élet kell, hogy azonosuljanak a törzsökös magyarsággal. Ha ugyan közben nem élik át végig a disszimiláció folyamatát.
A veszély talán nem olyan közeli és nem olyan nagymértékű, hogy közvetlenül fenyegetne. Szekfü nemzetéért aggódó figyelme észrevette s figyelmeztetésével kétségkívül törődni kell. A remédiumok közül, amelyeket hathatósaknak tart, az alsóbb, ősrégi magyar rétegekből a középosztályba való vérátömlesztéssel talán nem késtünk el olyan teljesen, mint Szekfü gondolja.
Inkább az a baj, hogy ehhez a társadalmi egyensúly olyan átszervezése volna szükséges, amelyre mai közéletünk nem képes és nem is hajlandó. Szekfü azonban új és hathatós érvet ad a népi politika propagálóinak: a falusi néprétegek kulturális és gazdasági felemelése ellenszere a lelki elnémetesedésnek.
Magyar kultúránk vonzóerejének erősítése bizonyára szintén hatásos ellenszer. De hogy hatása igazán intenzív legyen, ahhoz magyarabbá kellene tenni kultúránkat. Törvényeink nagyobb része német és osztrák törvények átdolgozása magyar viszonyokra, közhatóságaink szervezetének nagyobb része német minta szerint, iskoláink német rendszerre vannak felépítve, egyetemeink német egyetemek utánzatai, tudományos életünk ma is még német igézet alatt áll módszereiben és munkaszervezetében, tudományos irodalmunkban még ma is sok az olyan mű, amely úgy hat, mintha németből volna rossz magyarsággal fordítva. Mindez együttvéve fokozza a németes diszpozíciót.
Itt kellene az illetékeseknek harcot kezdeni a magyar kultúra önállósításáért. Sajnos, közoktatásunk legfőbb irányítói ezzel ellenkező tendenciát mutatnak s így ismerve középosztályunk túlzott készségét a hatalom előtti meghajlásra, ezen az oldalon is rések nyilnak a német szellem behatolására. Néhány Szekfühöz hasonló erős, öntudatos tudományos egyéniség tehetne ebben legtöbbet, mint ahogy Bartók és Kodály életműve megkezdte a magyarság emancipálását a német zenei kultúra kizárólagos fennhatósága alól.
Schöpflin A.
Két írókongresszus
1937 november
A világkiállítás melléktermékei: kongresszusok özöne Párisban. Június végén a nemzetközi Pen-Club gyűlése; s egy hónapra rá az "Írók nemzetközi szövetsége a kultúra védelmére" második kongresszusának záróülése. A Pen-Club üléseit az előkelő unalom szellője lengi át. Jules Romains szórakozottan elnököl az összesereglett másod- és harmadrendű csillagok lanyha vitái fölött. Csak elvétve bukkan föl egy-egy tekintélyesebb név viselője.
Még Marinetti szokott bohóckodásai sem üdítik fel a gyülekezetet. Mindenki tudja, ha nem is árulja el, hogy amiről szó esik - új stílus, nemzetközi kultúrcsere - pusztába lehelt szó. Akkor mozdul meg a terem, mikor valaki - a palesztinai delegátus - beveti a német emigráns írók sorsát; leintés a válasz. Az egyedüli érdekes, a napipolitika, száműzve van a Club programjából.
A Théatre St. Martin körül, ahol a hosszúnevű egyesülés tartja két estén át záróülését - a kongresszus tulajdonképpen színhelye Valencia és Madrid volt, német ágyúk és olasz repülőbombák kísérőzenéje mellett - nagyobb izgalom sistereg. A közönség fele kinnszorul; a boldog bejutottak türelmetlenül várják a kongresszistákat.
A közönség java intellektuel, és azok közt is német emigráns; a németül elhangzott és később fordított felszólalások vísszhangján lemérhető. A nézőtéren feltűnnek a kisebb csillagok: Tristan Tzara, J. R. Bloch, Leon Moussinac, fenn a karzaton elbújva a szerény Bölöni György. Benjamin Crémieux a Pen-gyűlés után itt is körülhordozza villogó fekete szakállát.
Heinrich Mann elnököl; testes, tanáros alakja mennyire hasonló és mennyire más, mint testvérének, Thomasnak szuggesztív figurája! Tőle jobbra - jó rendezői ötlet - három néger, René Maran, a szénfekete középafrikai francia író, Langston Hughes, amerikai költő és Nicolas Guillen, a kubai spanyol költő.
Közöttük világit Karin Michaelis őszes-szőke, jóságos arca. A hátteret Garcia Lorcának, a legnépszerűbb spanyol költőnek óriási arcképe takarja. Szimbólum ez a bikaviadorra emlékeztető arckép: Garcia Lorcát, a politikamentes költőt talán csak azért végezték ki a felkelők, mert író volt, s mert népszerű volt.
H. Mann nyitja meg az első ülést, rémes francia kiejtéssel. Utána André Chamson számol be a spanyolországi útról, pátosz nélkül, csak néha tüzesedik ki saját szavaitól. Jossé Bergamin, a spanyol katolikus esszéíró szikár aszkéta-alakja emelkedik szólásra; tört franciásságára a tapsvihar inkább a spanyol írónak szól, mint személyének.
Aragon deklamáló, pózos szavalása, öndicsérő kitételei visszatetszést keltenek; nem mulasztja el az oldalvágást a távollévő Gidenek - erre fölvisít a terem. Nem tudni, a megoszló füttyök és tapsok neki szólnak-é, vagy Gidenek?
Másnap Aragon elnököl; a legnépszerűbb szónok Malraux. Jelentéktelennek látszó alakja megnő a tapsviharban, a fölemelt öklök erdeje előtt, szavai alig hallhatók. Bert Brecht beszél a német írókról - a németek még itt is főleg magukról, a saját sorsukról szólnak - aztán Julien Benda. Nem egyszer szegezték vele szembe saját tételét az "írástudók árulásáról".
Erre feleli: "igenis azt mondom, az intellektuel nem hágja át hivatása korlátait, ha kilép elefántcsonttornyából, hogy megvédelmezze a barbárság ellen az igazság jogait... Nem azt nevezem politikának, ha az író a legmagasabb erkölcsi értékeket védi meg: az igazságot, a népek szabad jogát, szemben az új feudálisok szolgaságával". Zolát említi, a "J'accuse"-t, Spinozát és Voltairet.
Az ülések közben küldöttségek: munkások, intellektuel-csoportok, a "Tregastel" matrózai, akik Santanderbe vittek élelmet és csak fenyegetésekre bocsátotta szabadon őket Franco; párisi midinettek küldöttsége óriási vörös szegfűcsokrot add át Karin Michaelisnek - szónokuk mosolyogva mondja: "a párisi midinettek nagyon szeretik az írókat, de különösen a népfront íróit".
Ami elhangzik itt az egyes írók szájából - mindenki felszólal, Karin Michaelis, Paul Nizan, Guillen, Langston Hughes, Tzara, Alexej Tolsztoj - talán nem is fontos. Jelszavak röpködnek: "Spanyolországban Európa békéjéért folyik a harc", "Madrid ma a világ fővárosa", s a híres "No pasaran" (nem győzhetnek), a köztársaságiak jelszava.
A fontos maga a demonstráció. Akik itt együtt vannak, s akik ellátogattak a nyolc hónapja ellenálló Madridba, ma a világ legjobb írói közül valók. Tudják, hogy Garcia Lorcát kivégezték, Thomas Mannt és számtalan mást elüldözték, Ossietzky ma is fogságban van - csoda-é, ha Malraux harminc felkelő repülőgépet lőtt le a spanyol fronton, ha Ludwig Renn századparancsnok Madrid előtt, ha Bergamin katolicizmusa megbélyegzi a toledói és saragosai érsekeket, akik mit sem szóltak a guernicai "főpróba" ellen? Ez a kongresszus, ha pusztába kiáltó szó is marad a fegyverek morgása közt, visszhangra talál mindenütt.
Kínaiak és skandinávok, olaszok és angolok, négerek és oroszok ma ebben a szerepben érzik magukat írónak, amit a furcsa kor szabott rájuk; s ha együttes kiáltásuk hősi, de erőtlen tett is a pillanatban, bizonyára az egyetlen, amit a homo moralis önmagáért, író-voltáért, a karzatokon ülő, s az utcán várakozó, vagy a fronton álló közönségért - vagyis a mai irodalomért tehet. Ma nem a szó a fontos, hanem a tett, s az írók, vagy legalább is a legemberebbek köztük vállalják, amit a múlt és a jelen rájukmért.
Magyar szobrász művész nyerte a Scander bég lovasszobrára kiírt világpályázatot
1937 november
Vasárnap hirdették ki annak a világpályázatnak eredményét, melyet az albán kormány hirdetett meg Scander bég lovasszobrának elkészítésére. A pályázatot, amelyre a világ minden részéből küldtek be pályamunkákat, nagy meglepetésre magyar fiatalember, Tóth Imre szobrászművész nyerte.
Tóth jelenleg a római Képzőművészeti Akadémián tanársegéd, élete azonban rendkívül változatos és küzdelmes volt... Tóth József nyugalmazott rendőrőrmester fia a művész, aki még 1932-ben, mint egészen fiatal ember gyalog nekivágott a világnak. Tarisznya lógott csak a vállán útravalóként alig is vitt magával mást, mint kivételes tehetségét. Városról városra, faluról falura járt, betért vendéglőkbe és kávéházakba és alkalmi rajzokkal tengette életét.
Hosszabb időt csak Drezdában töltött, azután továbbvándorolt, ugyancsak gyalogosan, amíg két évvel ezelőtt el nem jutott Rómába. Ott fel akarta vétetni magát a Collegium Hungaricumba, de felvilágosították, hogy az ilyesmi nem megy olyan gyorsan, adjon be előbb egy kérvényt és néhány hónap múlva majd értesítik az elintézésről. Tóth Imre szabályszerűen be is adt a kérvényét, aztán legyalogolt egészen Szicíliába.
Fél év múlva került vissza ismét Rómába, ahol értesítették, hogy kérvényét kedvezően intézték el: felvettek a kollégiumba!
A rendkívül tehetséges rajzolóban csakhamar felfedezték a szobrászt. Tóth ettől kezdve már csak agyaggal dolgozott s érdekes alkotásairól beszélni kezdtek a római művészkörökben. Scander bég lovasszobrának pályadíja húszezer líra!...
Pénz vagy vas, vaj vagy ágyu
1937 december
A newyorki Times harsogóan harci kiáltással szólitja sorompóba a világ demokráciáit, hogy a diktatórikus államok ellen gazdasági, monetáris és hitelintézkedésekkel vegyék föl a harcot és amint mondja: „téritsék észre” a „szerződés szegőket”. Ugyanakkor Lloyd George, a béke és ujjáépités angol akcióbizottságának négyszáz delegátusa előtt, öregségét megszégyenitően szilaj beszédet tart s arra tüzel, hogy a demokráciák végre álljanak talpra a diktaturák ellen s védjék meg a népek veszendő szabadságát.
A tenegerentulról és a brit félszigetről fölhangzó harci lármára a Popolo d’Italiában, sokak szerint maga a Duce felel keményen és szigoru hangon ezekre a felhivásokra. „Ugylátszik, - mondja a Newyork Times - megállt a gazdálkodó ember materialista koncepciójánál és átaludta azt az időt, amely alatt más embertipus és más szellem alakult ki a világon. Hitelintézkedésekkel akar megfojtani bennünket, mert azt hiszi, hogy háborut csak pénzzel lehet csinálni. Igaza van. De elfelejti, hogy háborura mindig lehetett pénzt szerezni, amiből önként következik, hogy nem a pénz csinálja a háborukat, hanem az ember és az emberek szellemisége. Pénz és vas közt már Macchiavelli választott s mint ő, mi is a vasat választottuk.
Választottunk az egyébként bárgyuan fölállitott alternativák között is: vaj vagy ágyu.
Az ágyut választottuk. Határtalan tudatlanságra vall azt hinni, hogy a javak igazságtalan elosztásával tovább lehet fojtogatni és megfélemliteni olyan népeket, amelyek ezt a nevet meg akarják érdemelni. Mi sohasem ijedünk meg ilyen szemtelen fenyegetésektől, de tudomásul vesszük a demokráciák ilyen fenyegetéseit, amelyek csak megerősitik abbeli meggyőződésünket, hogy az autarkiák jogosultságáról vitatkozni ma már nem is nevetséges, de kriminális dolog. Ebben a harcban, amelyet gazdag népek folytatnak olyanok ellen, amelyeknek nincs naponként ötszöri ennivalójuk, elvetemedett aljasság lepleződik le. A bejelentett gazdasági háborura és blokádra csak egy módon válaszolhatunk: a harci szellemnek és fegyvereknek teljes fölkészülségével.”
Most karácsony előtt vagyunk, a béke és megbékélés szent ünnepe előtt s megdöbbenve olvassuk a kemény és vigasztalan kifakadásokat, amelyeket a politika sugalmaz. A politika, amely immár két évtizednél hosszabb idő óta dirigálja a lelkeket és gyüri maga alá a gazdasági megfontolásokat.
Az amerikai ujságnak és Lloyd Georg-nak, aki a demokráciák védelmében emel szót, csak politikai kérdések iránt volna érzéke s nem egyuttal a gazdasági viszonyok iránt is? Csak a demokrácia rendszere volna számukra kivánatos, de nem egyuttal más népek gazdasági boldogulása is? Meddig fog még tartani, hogy a gazdaság kérdéseit annyira alárendelik a politikának, hogy az egyik fegyvert akar kovácsolni a gazdaság eszközeiből, a másik pedig kénytelen azzal felelni, hogy ezek ellen a fegyverek ellen pedig a vasat és az ágyut választotta? Nem volna-e itt az ideje, hogy nyugodtan szemügyre vegyük végre a dolgokat s a politikai szenvedélyek lefékezésével higgadtan levonjuk a tanulságokat az elmult husz év történéseiből?
A hetek óta tartó konferenciázások és diplomáciai utazások mintha erre vallottak volna s mintha a közelgő karácsonyra ilyen reménységeket fakasztottak volna a világban. Miért, hogy egyszerre ezek a dühödt hangok szólalnak meg ismét?
Ma már ismerjük azoknak a politikai eseményeknek kiinduló pontját, lényegét és céljait, amelyek a páriskörnyéki békéket sugalmazták. Tudjuk, hogy akik ezeket az ugynevezett békéket előkészitették, mennyire nem ismerték a tényleges viszonyokat és mennyire nem számoltak a gazdasági érdekekkel és szempontokkal. Csak politikát csináltak. Mintha a politika elszakitható volna a gazdaság következményeitől s mintha akár demokráciákat, akár diktaturákat fenn lehetne tartani a tényleges gazdasági viszonyokra való tekintet nélkül.
Pedig ma már nyilvánvaló, hogy kormányzati formák fenntartása nem önmagukért való cél s hogy akik a békét diktálták, sokkal helyesebben tették volna, ha a népek gazdasági szükségleteinek kielégitése gondolatából indultak volna ki, semmint, hogy politikai rendszereik számára iparkodtak védelmet biztositani. Mindannak a nyomoruságnak, gondnak, szenvedésnek, amelynek a világ népei husz év óta szenvedő alanyai, ebben van a kiindulási pontja. Ha a páriskörnyéki békék megkötésénél nem egyedül a politikai szempontok, hanem a gazdasági szükségességek lettek volna az irányadók, bizonyosan másként alakultak volna a dolgok s ma már nem volnánk tanui az ellentétek e további és megdöbbentő kiélesedésének.
A páriskörnyéki békék kiindulási pontja a világ végzete lett, mert nem a gazdaság problémái határozták meg, hanem politikai doktrinák elfogultsága sugalmazta őket. De a világ még akkor is tovább haladt az egyszer megkezdett helytelen uton, amikor már látta, hogy az uton csak szenvedés, nélkülözés és szegénységgel találkozik, az út végén pedig egy ujabb háboru szörnyüségei ólálkodnak. Az alaphibát mindezek ellenére tovább folytatták s ha időnként a politikusok ráeszmélve is arra, hogy a gazdaság vonalán kellene megkeresni a megoldást s összejöttek is gazdasági problémák megtárgyalására, mindig a politika győzte le a gazdasági megfontolásokat, elterelve a figyelmet a főkérdésről.
Igy a politikának a gazdaság felett gyakorolt primatusa élesitette ki a további ellentéteket, lerombolva a jószágcsere addig követett helyes módszereit, megbénitva a kereslet és kinálat kiegyenlitő törvényének hatályosságát, lerontva az egész nemzetközi kereskedelem rendszerét és szabadságát és helyébe téve gazdasági korlátozásokat, különös, kiagyalt expedienseket, amelyek semmi másra nem szolgáltak, hacsak nem arra, hogy a népek egymás iránti bizalmát megrenditsék és gyülöletüket fokozzák.
A fölbomlasztott gazdasági rend nyomán támadt szegénység és elégedetlenség, az elszenvedett jogtalanságok érzete aztán egyre jobban radikalizálta a közgondolkodást, mig végre oda kellett jutnunk, ahol ma vagyunk s ahol a vaj helyett csakugyan már nincs egyeseknek más választása a vasnál.
A polgár és a zsellér
1937 december
A szellem kemény sugara hasított bele a magyar közélet kissé fásult decemberi hangulatába.
Szekfű Gyula, a nagy magyar tudós komoly és súlyos szóval intette magábaszállásra ez ádventi napokban a magyar társadalmat, azokat a magyar embereket, akik az ország jövő sorsáról nemcsak szavalnak, de gondolkodnak is. Amit a tudós a nyilas mozgalomról mondott, az intelem, amelyet a germanofil szekták nyílt és titkos pártfogóinak címére intézett, a bölcs és méltóságos szavak, amelyekkel a szellem munkásainak bírói szék elé idézését elítélte, azokról ehelyütt nem szólunk.
De amit Szekfű az ország gazdasági problémáiról, helyesebben az ország legfőbb gazdasági vonatkozású nemzeti feladatiról mondott, azt jól jegyezze meg minden magyar polgár, legyen az hivatalnok, iparos, kereskedő vagy szabad pályán dolgozó ügyvéd, orvos vagy mérnök.
„Egyetlen nemzeti feladatunk a két és fél millió éhező, fázó magyarnak emberi méltóságba való visszahelyezése. A nagybirtok mai kiterjedésében Magyarországon sokáig fenn nem tartható. Középosztálynak széles rétegei még ma sem látják be ennek a folyamatnak a szükségességét. A magyar társadalom átalakulásának organikus munka útján kell bekövetkeznie, mert a forradalom következménye kaosz s végső fokon idegen uralom volna.”
Igy, logikus sorrendben egymás után leírva, Szekfű e négy tételéből minden magyar polgár kiolvashatja, hogy jövő sorsa s gyermekei élete elszakíthatatlanul egybeforrott a magyar zsellérek tömegének, az éhező és fázó tiborcoknak megsegítésével, emberré emelésével. Mindennapi kenyerünk, mindaz, ami életünk dísze és öröme, a magyar gazdasági és szellemi kultúra egész épülete ingoványos talajon áll, mindaddig, amíg alattunk „két és fél millió ember biztos munka és jövedelem nélkül tengeti éhező és fázó, tápláló élelmet, melegséget és minden kultúrszükségletet nélkülöző életét”.
Addig, amíg ez a ma még néma tömeg a mi városi kultúránk világossági körén túl keserű nyomorban gyötrődik és sóvárog az élet legszerényebb javai után, addig a magyar városi polgár életrendje, aránylagos jóléte, mindennapi kenyere, politikai embersége sincs biztonságban. Ezért van elszakíthatatlanul egybekapcsolva a magyar polgár élete a magyar zsellér jobb sorsával, ezért véssük eszünkbe Szekfű Gyula tanítását s ezért ne sajnáljunk semmiféle áldozatot a magyar földnélküli zsellértömeg megmentésére!
József Attila
1937 december
Nem tudok most róla irodalmi szempontból beszélni. Félórája kaptam halála hírét, rögtön azzal, hogy emlékezzem meg róla itt a Nyugat hasábjain, azonnal, mert a lapot már nyomják. Még el se hittem, egész valómmal még meg sem érthettem s máris képviselnem kellene a gyászt. Félóráig csak álltam az ablaknak dőlve, a végén vettem észre, hogy a könny végigfolyt az arcomon. Még nem a költőt sirattam, másként fogjuk azt megsiratni. A barátot?
Ifjú korunkban jóbarátok voltunk, aztán eltávolodtunk egész mostanáig, mikor vidékre utazása előestéjén magához kért s déltől estig, feloldva s feledve minden ellentétet, félreértést, ismét úgy voltunk, mint hajdanában. A szenvedő embert siratom? Vagy a keserűség buggyan ki, az önvád, hogy rajta sem segíthettem, a tehetetlenség keserve, hogy most már sose segíthetek? Nem az irodalom gyászát fejezhetem ki, nem egy folyóiratét, hanem a csak enyémet. S ezt is csak úgy, hogy egy szörnyű hír hatása alatt az első pillanatban.
Kortársak, bajtársak, eszmetársak voltunk, s mégis, szinte kegyetlen szántszándékkal, mennyi kínzó ellentétet vetett közénk a sors; a legszörnyűbbet, melyről még beszélni sem tudok, ép az utolsó esztendőben. Szenvedtünk egymást miatt s mégis barátok voltunk. De mit jelentett ez, mi értelme volt ennek? Most majd teljes egészében átérezhetem, most, hogy ő már semmit sem érezhet belőle. Minden halál vád az élők ellen, akik még bírják az életet.
Ő kezdettől fogva csak lázzal bírta, a gyermek vad makacsságával, dühkitöréseivel, elragadottságával, azzal, hogy nem fogadta el, semmibe vette az életet, a saját magáét is. A költő őbenne annyira megvetette a világ ál-valóságát, hogy ez az eredendően költői szemlélet végül érzékszerveit is meghódította. Beteg volt, de én betegségét átmeneti állapotnak tartottam, olyasfélének, mint az ihletet, ezt mondtam neki utolsó találkozásunkkor is. Orvosai menthetetlennek mondták - Hölderlini sors vár rá, - gondoltam ekkor, még mindig önzően az irodalomra gondolva, arra, hogy mit adhat még az embereknek ez a rendkívüli, a fájdalom legmagasabb csúcsaira jutott lélek.
Rendkívülit adott eddig is. Mindezt a korai, ifjú halál fényében még tisztábban látjuk. Most láthatjuk majd, hogy mindig milyen meredélyen járt. Vibráló, nyugtalan műve hirtelen kerek egész lett, a halál zománca, mely szivárványló burkot von köréje, egységesnek mutatja, minden darabot a helyére tesz benne s mindent világosan kiemel. - Mennyi érték, - mondjuk majd, mikor az egészet számbavesszük, amikor majd a költőt is el tudjuk siratni.
De én hasztalan akarnám, hogy mást sirassak benne, mint az embert; ez volt a legfontosabb. Hogy eltörpül minden veszekedés, harc, ellentét, még az elv is, ami mindennek célt adott, amellett, hogy ő meghalt. Még a vitára is őt becsültem legjobban, - minek a szó már? " - Meg fogok halni", - mondta, mikor elváláskor könnyezve összeölelkeztük. „Ördögöt halsz meg”, - feleltem vigaszul neki, tréfásan, de magam is könnyezve. Hozzátehetném most, hogy művei révén lelke sohasem fog meghalni. De ez sem vigasz.
Illyés Gyula
Az amerikai magyar nyelv
1937 december
Amikor Julian barát hétszáz esztendővel ezelőtt Ázsiában járt, örömmel állapította meg, hogy az ősmagyarok nyelve emlékeztet az ő nyelvére. Ha egy Julian baráthoz hasonló lelkiismeretes magyar ember azzal a szándékkal jönne Amerikába, hogy tanulmány tárgyává tegye az amerikai magyarok nyelvét, minden bizonnyal még nagyobb hasonlatosságot fedezne fel; de ugyanakkor méltán elcsodálkoznék azon a fattyúnyelven, amely az amerikai magyarok ajkáról elhangzik.
A lélektani változás, amely a kivándorlás elkerülhetetlen következménye, természetesen hat a nyelvre; s még abban az esetben is, ha a kivándorló kizáróan honfitársai környezetében él s magánéletében olyan tárgyú kérdésekről beszélget, mintha szülőhazáját sohasem hagyta volna el; olyan fogalmak, eltorzított szavak kapcsolódnak szókincsébe, amelyeknek értelme idegen a magyar nyelv etimológiájától, s megértésük feltétlenül fokozott figyelmet követel.
Felszínes szempontból a gyökértelen nyelv fonákságai mulatságosak, mint egy olcsó tréfa, amelyen az is mosolyoghat, akinek kultúrája bonyolultabb szórakozást kíván; mélyebb szempontból azonban, főként, ha a nyelv irodalmi vonatkozásai iránt is érdeklődünk, ez az élmény részben bizarr, részben pedig fájdalmas.
A lantot egyféleképpen lehet verni minden országban, de a szavak muzsikája nem birkózik meg a gyökértelenség légkörével, s ennek magától értetődően a nyelv összhangja, szépsége, meggyőző ereje, finomsága, átütő varázsa adja meg az árát. Hitem és tapasztalatom szerint az amerikai magyar nyelvet nem lehet irodalmi célokra használni.
Mindamellett érdemes a kérdés iránt bizonyos érdeklődést tanúsítani. Egyrészt azért, mert hiszen Amerikában számos ember fejezi ki epedését, vágyát, humorát, közhelyeit tönkretett magyar nyelven; másrészt azért, mert a kérdés lélektanában olyan mozzanatok vannak, amelyek összefüggenek a magyar kisebbség földrajzi és társadalmi állapotával. A dolog természeténél fogva ennek a kérdésnek jelentőségét csak ma lehet megfigyelni. Az amerikai bevándorlási törvény rohamosan csökkenti az új bevándorlók számát. Ha az ipari és a kereskedelmi helyzet nem javult, akkor a mai bevándorlási törvény érvényben marad, s egy-két nemzedéken belül kollektív értelemben amerikai magyarságról nem lehet beszélni.
Tavaly jelent meg H. L. Mencken The American Language című könyvének javított kiadása; a magyar vonatkozású részben az amerikai írónak segítségére voltam. A rendkívül érdekes és tanulságos könyvben feltüntetett példák más nemzetiségeket is felölelnek, s a gyökértelen nyelv tragikomédiájára vonatkozó megállapítások az olaszokra, lengyelekre, németekre s más nemzetiségekre épp úgy alkalmazandók, mint a magyarokra.
Több ízben jártan Pennsylvania német lakta vidékén. Harrisburgban, Pennsylvania fővárosában, s más városokban meggyőződtem arról, hogy a legrútabb, a legvisszataszítóbb németországi vagy svájci tájszólás nem lehet annyira ízléstelen, nyers és költőietlen, mint a pennsylvaniai németek "Dutch" kifejezései. Erre a megfigyelésre alkalmam volt Kanadában is, a quebeci franciák körében.
Nyelvük fakó, erőtlen, árnyalatmentes, s látszik, hogy törvénytelen házasságot kötött - ha egyáltalában a nyelv törvényes házasságáról beszélhetünk - az angol nyelvvel. Tudom, hogy van jiddisch irodalom, s a bevándorlók nyelve némi rokonságot sejttet a lengyelországi zsidók nyelvével. Ám az utóbbi esetben a történelmi és társadalmi hagyományok s az elszigetelésből eredő érzésbeli szenvedély megnyilatkozásai mintegy legyőzték a nyelv zeneietlenségét és alaktalanságát.
Ezzel szemben a pennsylvaniai németek és a kanadai franciák, akik még ma is szervezett német, azaz francia életet élnek, a nyelv irodalmi felelősségével nem törődnek, s amit az amerikai angol nyelvtől károsan befolyásolt anyanyelvükkel irodalmi téren, regényben, versben, novellában, színdarabban kifejeztek, annak legfeljebb szociológiai és lélektani jelentősége van, semmiesetre sem irodalmi jelentősége.
Hans Sachs-szerű suszter-irodalmat teremtettek, s távol állanak a népköltészet legelemibb szépségeitől. Valamelyes rokonságban vannak az osztálymentesség tévhitében élő demokratizált kispolgári eszmekör érzelgősségével, éretlen romantikájával, naptár-optimizmusával. A gyökértelen nyelv nem engedi meg a lélek gyökerének, hogy irodalmi téren életképessé váljék.
Ebben az ismertetésben, tárgyammal kapcsolatban, három kérdésre igyekszem válaszolni. Elsősorban arra, hogy micsoda változáson ment át a magyar nyelv az angol nyelvű Amerikában; majd arra a kérdésre, hogy az elszűkült és elferdített nyelv miért hasznavehetetlen az alkotó munkában; végül hogy a magyar nyelv tisztasága szempontjából milyen magatartást tanusítsunk az amerikai magyar nyelvvel szemben. Nagyon jól tudom, hogy a mai korban sokkal kényelmesebb a keresztbetett kéz közönyével mellőzni ezt az eltévelyedését a magyar nyelvnek.
A magyar lélek rosszul gereblyézett földjén más problémák foglalkoztatják az embereket, mint az amerikai magyar nyelv fonákságai s ennek a fonákságnak okai. Schöpflin Aladár valamelyik újságnyilatkozatában az elposványosodott magyar irodalmi életről emlékezett meg; így távolról is úgy érzem, hogy az elposványosodott magyar irodalmi életben még mindig akadnak elegen, akik a szó kötelességét szent hivatásnak tekintik s a magyar nyelv esetében érdeklődnek olyan tárgy iránt, amely kiesik tapasztalati körükből.
William James, a kiváló amerikai pszichológus és bölcsész 1899-ben Bad-Nauheimből küldött levelében azt írta, hogy időről időre elviselhetetlennek tartja az európai politikai és társadalmi éghajlatot, s honvágyán csak úgy tud megkönyörülni, ha visszamegy Amerikába. Az amerikai gondolkodót megértem; a gyerekkori emlék hűsége erősebbnek bizonyult a felnőtt férfi kozmopolita ruganyosságánál.
De van olyan honvágy is, amelyet az anyanyelv vált ki belőlünk. S elképzelhetem azt a hazai szellemi munkást, mondjuk tollforgatót, akikben a nyelv művészi daca különb hasznossági erejénél, akit a nyelv törvényéből származó nosztalgia elvisz idegenben élő vérei közé, s ennélfogva érdeklődik az amerikai magyarok nyelve iránt is.
Ha ez a kiváncsiság és vágy pusztán alanyi, akkor kiábrándulásra vezet, mert amint említettem, az amerikai magyar nyelv torz; ha azonban tárgyilagos, (nem a szó akadémikus ridegségében, hanem az értelem érdeklődő fölényét érzékeltetve), akkor az érdeklődés megkapja a felvilágosítás jutalmát. A magyar szellem összhangjában nem nélkülözhetetlen ez az információ, s viszont nem árthat.
Hadd idézzek egy jellemző amerikai magyar párbeszédet. Az asszony hazajött a városból; az áruházban tavaszi kabátot vett. A vásárlást bejelenti férjének.
"A stórban voltam és kótot vettem."
A férfi megtapogatja a kabátot. Szövetével meg van elégedve.
"Allrajtos. Mikor kell megfizetni?"
"Elsején."
"O. K. akkor kapok pedát."
Wedekind azt mondta annak idején, szembehelyezkedve a fényképező realizmussal, hogy az irodalmi realizmus halála után művelői detektívek lesznek, mert más foglalkozáshoz nemigen juthatnak. De a „fényképező realizmus” legkórosabb megnyilvánulása, szókincsének legdarabosabb és legvaskosabb "élethűsége" költészet ahhoz a valóságérzékeltetéshez képest, amelynek lényege a fenti párbeszéd.
A "stór" (üzlet), "kót" (kabát, "allrajtos" (rendben van), "O. K." (helyes), „peda” (fizetés), olyan szavak, amelyeknek angol eredetiben persze megvan a maguk létjogosultsága, még abban az esetben is, ha a "slang", az amerikai argot, fogalmi körébe tartoznak, mint például az "O. K."; de magyar kiejtésében, a rendes és megbízható magyar szavak világában, elvesztik tartalmuk szépségét és igazságát, s hogy úgy mondjam, fejbeütött szavak lesznek.
Prózában amerikai magyar hangsúlyozású Göre Gábor képzetekre vezetnek; versben elképzelhetetlenek. Még a legkiválóbb tehetség sem változtathat a gyökértelenségükből eredő formátlanságon. Művészi tekintetben idegesítőbbek az esperantónál, mert az alkalmazkodás szavai, s nem a lélek erejéből táplálkozó életé.
Csak a léthez van közük, nem a végzethez, s ha nagyítóüvegen át nézzük őket, amin azt értem, hogy a képzelet érzékenységével, rikító színek törnek ki belőlük, félelmek, idegenkedések, a tündöklő álmokat letompított akaratok, következményei azoknak a feltételeknek, amelyeket az amerikai élet a gazdasági elhelyezkedés ösvényén megkövetelt a bevándorlóktól. Roskadozó emberek, akiknek erejét felemésztette a gyár és a bánya, elfelejtik a magyar nyelv legendás gyönyörűségét, s a gépek és gyárkémények nyüzsgésében elszürkült s a népköltészettől eltávolodott szellemük megelégszik a pótlék-szavakkal.
Életük színskálája megváltozott, s a legszomorúbb, hogy túlgyakran nem is érezik ennek a nyelvi megvertségnek tragédiáit. Mint ahogy elpárolgott belőlük a falusi emlék, épp úgy elvesztették azt az örökölt érzékenységet is, amelyet a nyelv lelkiismeretének nevezhetnénk. Az érdek, a mindennapi kenyérét folytatott küzdelem, sorsuk elkerülhetetlen mesterkéltsége a múlttal való viszonylatban, egyenesen beléjük parancsolja a közönyt azzal a nyelvi közvetlenséggel szemben, amely hazai életükben jellemezte őket.
Lelki habitusuk annyira megváltozott, szemüket annyira elhomályosította a füst, hogy ennek hatásától szókincsük sem tudott megszabadulni. És ha esetleg azon vannak, hogy gyermekeiknek, akik Amerikában születtek és nevelődtek, átadják az anyanyelv örökségét, törekvéseik rendszerint hajótörést szenvednek, mert az amerikai angol nyelvű életbe fölösleges erőpocsékolásnak tetszik a magyar nyelv elsajátítása. Amit megtanulnak, annak a nyelv zenéje és tisztasága szempontjából vajmi kevés az értéke.
Már most miért hasznavehetetlen ez a nyelv alkotó téren? Fentebb utaltam erre, de a kérdéssel kissé bővebben akarok foglalkozni. Amint említettem, a nyelv formátlansága összefügg a lelkek gyökértelenségével. Ez nem jelenti azt, mintha az amerikai magyarok többsége elégedetlen volna sorsával. Végül is ne feledjük el, hogy gazdasági okoknál fogva vándoroltak Amerikába, s az amerikai élet, még a depresszió idején is, az elemi kenyérfeltételek megszerzésében többet nyújtott a hazai életnél.
A munkátlanoknak is van gépkocsijuk, mert ez Amerikában nem fényűzés, s a megsértett emberi önérzet kevésbé érzékeny az autóban, mint a nyomortanyán. Ámde a kihangsúlyozott gazdasági előny sem irtja ki a lélek magányát. A legsikeresebb sorsban is ott dereng az a tudat, hogy az álmok belefulladnak a tengerbe, s hogy az élet lezüllött számítássá, alakoskodássá, megalkuvássá.
Az átlagbevándorló tisztában van azzal, hogy odahaza sem tudta volna tökéletesen kiélni énjét; de tisztában van azzal is, hogy az alkalmazkodás útján elvesztette azt a szívbéli frissességet, amely hazai környezetében nem vált volna hozzá hűtlenné. Élete eszményképe elmosódott, ha egyébként amerikai végzete sikeres is. Ezért a vereségért nem szabad Amerikát vádolni; vagyis nem csupán Amerikát. A kivándorlás lélektanából következik az a belső ingadozás, amely a hazájától elszakadt emberen megfigyelhető, s amely, hogy ne váljék kórtani jelentőségűvé, ezt a gyengeséget ellensúlyozza a mimikri-természet dacával.
Az öntudat mélyén körülbelül ez a megjegyzés lappang: "Ha már megszűntem magyar polgár lenni, s képtelen vagyok a száz százalékos elamerikaiasodásra, s az utóbbira gyermekeim amerikai mivolta sem taníthat; akkor legalább leszámolok a valósággal, amely egyértelmű a pénzzel s azzal az élettechnikával, amelyet a pénz előteremtése megkövetel." S ha tudja is, hogy a villám, amely felette cikázik, hasonló a hazai villámhoz s hogy a könnyek amelyeket ont, általános emberi könnyek, ugyanakkor következetesen igyekszik meggyőzni magát arról, hogy van amerikai villám s vannak amerikai könnyek.
Kisebbségi lélektanán úgy próbál diadalt aratni, hogy fogyatékossági érzését enyhíti a viszonylagos amerikaiasodással, s ennek egyik nyilvánvaló tünete, hogy sokszor kever rosszul kiejtett, azt mondhatnám elmagyarosított angol szavakat szókincsébe. Sorsa feltétlenül irodalmi téma; gazdag tragédiákban, komédiákban, hősi harcokban, kesernyés lemondásokban, összetűzésekben; de a nyelv, amellyel sorsát kifejezi, formátlan, s ezért nem alkalmas arra, hogy a művészet fölényével formát adjon végzetének.
Gerhardt Hauptmann alkothatott sziléziai tájszólással, mert alakjai és szavaik egystílúsuak s közös gyökérből táplálkoznak. Amerikai magyar nyelvben nem lehetne realisztikus regényt írni vagy népszínművet, mert a magyar nyelv és a magyar bevándorló közös gyökerének nedve elveszett a mindenségben s a gyökértelen sors tragédiája, mint műalkotás, összeférhetetlen ennek a tragédiának vagy másfajta végzetnek gyökértelen nyelvével.
Tamási Áron székelyeinek lelki íze érezhető szavaiban is: az amerikai magyar élet lelki izét kigúnyolná az amerikai magyar nyelv. Kalapáccsal nem lehet repülni. Az amerikai magyar nyelv kizárólag hasznossági eszköz. Irodalmit az amerikai magyar életről csakis európai magyar nyelven lehet és szabad írni.
Ezek után vajjon érdemes-e érdeklődéssel viseltetni az amerikai magyar nyelv iránt? Nem volna-e helyesebb és célszerűbb napirendre térni felette, s tudomásul venni, hogy ez a kivándorlás állapotának megváltoztathatatlan rendje? Az élet tarkaságában ajánlatos-e olyan színre összpontosítani figyelmünket, amely az idők folyamán elvész, s ennek a színnek elvesztését a környezet túlnyomó többsége észre sem veszi?
A kivándorlás problémájának ezer és egy olyan kisérő jelensége van, amelyet társadalomtudományi, politikai, erkölcsi szempontból kell megközelíteni. Ugyanakkor nyelvi problémája is olyan, amelyet nem szabad kézlegyintéssel elmozdítani az érdeklődés köréből. Érdekes, ha sajnálatraméltó is, az a műtét, amelyet az amerikai keretekben az idevetődött magyarok anyanyelvükön végeztek.
Mégis csak gondolkodtató, hogy a szédítő magasságú házak környezetében mennyire elszédül a nyelv lelkiismerete, úgy hogy majdnem egészen elvesztette egyensúlyát. Ha ezen a valóságon nem is változtathatunk, de legalább valami bűntudatfélét kell érezni azért, amiért ez a helyzet bekövetkezett; azért, amiért százezren kénytelenek voltak otthagyni szülőhazájukat s a sorssal folytatott harcban sok mindent elfeledve kénytelenek voltak megbántani a magyar nyelv tisztaságát és szépségét is.
Odahaza, a megszokott légkörben, sokan észrevétlenül mennek el a magyar nyelv felelőssége mellett; elhanyagolják, pongyolán beszélik, lazán használják, s köznapias értelemben sem törődnek fontosságával. Az amerikai magyar nyelv korcs mivoltában kirajzolódik a nyelv halálképe; legalább odahaza, magyar légkörben kellene ragaszkodni a nyelv élő képéhez. Gyakran eltűnődtem azon, hogyha az amerikai magyarok jelentékeny százalékának már a szülőhazában alkalmat adtak volna a nyelv művészetének és művészeinek megbecsülésére, vajjon ezt az értéket oly könnyen elejtették volna-e az amerikai élet utján? Aligha.
(Cleveland, Ohio.)
Forrás: huszadikszazad.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése